„Érdemes volt-e ezért bennünket felnevelni?”

2019.11.18. 07:05 :: PintérTamás

Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 13. rész

Az 1914. október 5–6-ai súlyos veszteséggel zárult, keserű emlékű Kalinovik melletti csapdából való kijutást követően újra Szarajevóba indítják a 3. hegyi dandár csapatait. A hadvezetőség a hegyek között hóban, fagyban napokon keresztül oda-vissza vándoroltatja az elcsigázott zászlóaljakat. A végsőkig kimerült katonák felsőbb parancsra elvadult lélekkel, irgalom nélkül gyújtják fel az útjukba kerülő ellenséges érzelmű boszniai szerb falvakat. Október 17-én végre megérkeznek Szarajevóba, ahol a sok viszontagság után az élet örömei várnak rájuk…

 

Bevonulásunk Szarajevóba

[1914.] október 5–6-án folyt le a keserves emlékezetű kalinoviki ütközet. Azóta a városon kívül fekvő sátortáborunkban tartózkodunk. Az időjárás a lehető legrosszabb. Ez keseríti el egész életünket. A hideg szél, az állandóan szakadó havas eső beteggé tesz mindenkit, nem képesek az emberek megszáradni, néha az éjjeli vihar felszaggatja az összes sátrat, s az emberek ott fekszenek az éjszaka hideg, sáros, havas sötétjében. Majd mindenki beteg, át és át van hűlve, nem képes az átázott ruha megszáradni, kissé átmelegedni az agyongyötört test. A sátrakban felhalmozott szalma a nedves földön, a becsurgó eső hatása alatt szinte trágyává válik alattunk. Így telnek a napok.

Október 10-én estefelé két új zászlóalj érkezik a mi megerősítésünkre, az egyik az aradi 33-as közös, a másik a 30-as népfelkelő zászlóalj. Majd mind csupa népfelkelő öreg emberekből áll. Hanem ezek az új emberek igen szomorú híreket hoznak. Körülfogjuk őket, s úgy hallgatjuk előadásaikat. Ezek szerint az oroszok már Ung megyében és Máramarosban vannak, s a mieink mindenfelé hátrálnak, karácsony napjára már kozák lovak tapossák Budapest utcáit. Roppant elkedvetlenítenek bennünket ezek a hírek. Hogy lehetséges ez, hiszen a hivatalos jelentések szerint mindenfelé győzünk. Sohasem hittünk a hivatalos jelentéseknek, de mégis ennyire rosszul állana Magyarország sorsa? Egyébként szemünk előtt van a bizonyíték a hivatalos jelentések hitelét illetőleg. A hadüzenet óta az itteni határvárosok, mint Visegrád, Rogatica, Foca, Gorazda stb. régen az ellenség birtokában vannak, csak Kalinovik áll még valahogy, ellenben Szarajevó kapuit már rég döngetik az egyesült szerb–montenegrói hadak. És ezen általunk tudott és látott tényekkel szemben éppen a mai hivatalos jelentésben az áll, hogy nincs ellenség Bosznia–Hercegovina földjén. Talán a győzelmeink is ilyen szilárd alapon nyugosznak? Valami baj van, erre vall a ma elrendelt szigorú levélcenzúra is. Ezután minden érkező és elmenő levelet egy tisztnek kell cenzúrázni.

Közben mint a villám csap le közénk a parancs, ma, 11-én, hogy holnap 12-én a Brigade (dandár) megismétli az 5–6-iki utat. Tiszti megbeszélésen vagyunk megint, ahol a következőket hozzák tudomásunkra: „A harmadik Brigade felsőbb parancsra holnap 12-én Szarajevó megsegítésére indul. Ezen újabb támadás nem az országút mentén fog végrehajtatni, hanem az úttól balra a Ručnik és a mögötte levő hegyeken át igyekszünk az ellenséges gyűrűt szétroppantani s Trnovón át Szarajevóba jutni. Amikor mi innen elindulunk, ugyanakkor nagyobb csapat indul Szarajevóból Kalinovik felé, hogy így az ellenség két tűz közé kerüljön. Csapatok elegendő számban állnak rendelkezésre, így a 18-as, 30-as, 33-as, 37-es, 46. és 61-es zászlóaljak a megfelelő hegyi tüzérséggel. Tegye meg mindenki holnap a maga kötelességét.” Örvendetes hírként közli a hadvezetőség, hogy a híres belga város, Antwerpen elesett, a másik reánk nézve káros esemény pedig, hogy a román király meghalt. Ezeket tudjuk meg nagy hirtelenjében.

Mindenki sátrába siet, hogy szűkebb körben beszéljük meg a holnapi eseményeket. Tehát újra nekimegyünk az erdőségeknek. Mennyi vérbe fog ez megint kerülni. De legalább most tudjuk, hogy ellenség állja utunkat. Jellemző a parancs azon megjegyzése, hogy „ezen újabb támadás” stb. Tehát felfelé úgy ment a jelentés, hogy mi támadást intéztünk 5–6-án az ellenség ellen, de az nem sikerült. Fog-e sikerülni most? A hegyek, erdőségek, amelyeken átmegyünk, óriási hótömegekkel vannak borítva, hogyan lesznek képesek apró kis lovaink nagy terhükkel az övig érő hóban a meredek oldalakon felkapaszkodni? Mi lesz ennek a vége?

Október 12-én minden eshetőségre elkészülve éjjel 11 órakor megindul a Brigade. A legnagyobb csendben és titkolózva hagyjuk el Kalinovikot. A kórház, a train és minden felesleges csapatrész visszamarad itt a városban, csak a csapatok és segélyhelyek vonulnak végtelennek látszó sorokban az ellenség megtámadására. Akárcsak 5-én reggel, ma is irgalmatlanul hideg szél csapja szemünkbe a jeges, havas esőt. Locspocs minden. Alig telik bele egy óra s már mindenki csuromvizes lesz, izzadó bőrünket fájdalmasan súrolja a rátapadó ruha.

Szakadatlan menetelésben kapaszkodunk fel a sáros, havas domboldalakon várva, hogy melyik pillanatban dörren el az első pa-ku. Egyszerre vágtató, majd kiabáló két lovas katona, tűnik fel mögöttünk. Pont fél 3 óra van éjfél után. A két lovas sürgős parancsot hoz: „A csapatok rögtön forduljanak vissza, s azonnal vonuljanak be régi helyeikre Kalinovikba.” Lett erre nagy megrökönyödés. Mi történhetett itt? Egyrészt örülünk, hogy ma kikerüljük a súlyosnak ígérkező ütközetet, de másrészt a terjengő különféle rémhírek aggasztanak bennünket. Visszafordulunk és a sötétségben csúszkálva, bukdácsolva sietünk vissza Kalinovikba, ahová halálra fáradtan érkezünk meg reggel 7 órakor. Több mint 7 órát marsoltunk így hiába.

Itthon tudjuk meg, hogy a Szarajevóból elénk küldött csapatok csak Trnovóig tudtak eljutni, s ezért hátráltunk vissza mi is. Örömmel vetjük le csuromvizes ruháinkat, nehéz terheiktől megszabadulnak derék lovacskáink. Mindenki aludni tér a nagy nehézségekkel újra felépített sátrába. Csak szalmánk volna! Alig szunnyadnak el az emberek, alig melegszünk meg a takarók alatt, egyszerre úgy 11 óra tájban délelőtt felverik a tábort: „Készülődni!” Balogh pedig összehívja a tisztikart: a tervezett támadásra még ma délután negyed ötkor újra elindulunk, a cél, a kötelesség ugyanaz marad, mint a tegnapi megbeszélésen hallottuk. Ez az új parancs. Sorsunkat tehát, hiába minden, ki nem kerülhetjük.

Délben nagy esemény éri a zászlóaljat. Beteget jelent a leghangosabb, a legvadabb katonánk, Basel Aurél százados, a 14. század parancsnoka. Tudtuk, régen vártuk. Tehát ő is azt tette, amit Győry, Bittó, Skoda stb., akiket pedig éppen ő ítélt el a legsúlyosabban. Balogh azt tanácsolja, hogy csak küldjem el, ő úgysem marad itt már, mert bekérték őrnagyi kinevezésre, s csak erre várt. Kérdésemre előadja Basel, hogy reumája, isiásza van. Lues, reuma, hasmenés, gyomorhurut, mind ismert frontbetegségek, amelyeket a katonahumor máris nagyszerűen elnevezett, egyetlen kifejezésbe öntvén az összes hasonnemű bajokat: „Undoritis frontis”. Mi lesz most már a zászlóaljjal, hangosan sírva mondja ezt Basel. Sírva búcsúzik tőlünk és lelkünkre köti, hogy vigyázzunk a zászlóaljra. Ugyanekkor meg Bartha Béla tartalékos tisztünk egészségeset jelent. Csak Balogh Sándornak ne essék baja. Amíg ő itt lesz, addig nem lesz mitől félnie a zászlóaljnak.

Délután négy órakor mindenki készen áll. Az elindulás előtt közlik velünk, hogy Szerbia az olaszok útján békét kért tőlünk, de a Monarchia elutasította ezt, s nem kíván Szerbiával tárgyalni. Hála Istennek! Mindenki a legnagyobb örömmel fogadja ezt a hírt, most nem engedni, hanem végezni kell Szerbiával, különben két év múlva újra kezdhetjük.

Délután negyedöt órakor elhagyjuk Kalinovikot minden átkos emlékével. Egyesek ugyan azt jósolják, hogy megint vissza fogunk ide szaladni, hogy megint katasztrófába visznek bennünket. A havas eső, mintha öntenék, úgy szakad. Sűrű ködben, nagy sárban s csípős hidegben megyünk neki bizonytalan utunknak. Istenkísértés az ilyen rettenetes időben elindulni. Szánalom nézni, ahogy a rossz út és a hatalmas szélvész ellenében a megterhelt bakák meggörnyedve másznak felfelé, egyenesen neki a hóval borított úttalan erdős hegyeknek, benne az ellenségnek. Istenem, ha most az otthoniak látnának bennünket. Érdemes volt-e ezért bennünket felnevelni?

Igen óvatosan, harcra készen, minden oldalról biztosítva másszuk meg az egymást követő hegyeket, apró kis lovaink súlyos terhük alatt alig látszanak ki a hóból. Bakáink becsülettel kitartanak. Csak a lengyel 30-asok maradoznak le tömegesen. Egy-egy betegséget tettető 30-ast három-négy egészséges társa vesz körül, ezek valamennyien kísérők akarnak lenni vissza Kalinovikba. Tőlünk senki sem marad le. Végre késő este egyik erdős magaslat tetején megállunk. Két-három ember összeáll, eltakarítja a magas havat akkora területen, amekkora egy sátor felállításához szükséges, ridegen, metsző élesen, fúj, süvít a szél. Lefekvésről szó sem lehet, a nagy hideg, a csuromvizes ruhánk, azután meg mert minden pillanatban ellenséges támadástól is tarthatunk, lehetetlenné teszik, hogy pihenésre gondolhassunk. Mivel pedig még a gyufagyújtás is szigorúan tilos, s hogy bőrig ázott ruháink alatt a testünk melegét valahogy fenntartsuk, egész éjjel topogunk, járkálunk, ugrálunk. Így kínlódjuk át az éjszakát egészen reggel négy óráig. Boldog otthoniak, ha kínjainkat látnátok!

14-én hajnali négy órakor végre elindulunk, aminek kivételesen nagyon örülünk. A kalinoviki meleg szobában maradt Brigadekommandó (dandárparancsnokság) bizonyára nem adta volna ezt a kínos pihenést, ha velünk együtt itt volna. Mert most ellenséget jelzett, nem is jött velünk. Óriási, hóval borított hegyeken törtetünk előre, a nagy hóból alig bírunk kivergődni, ember, állat majd összerogy a fáradtságtól. Nem csuda, egész éjjel nem aludni, s hozzá ez az időjárás. Végre délfelé kiérünk az erdőségekből és a Drinába ömlő Bistrica folyó azon hídján kelünk át, amelynek karfájára október 6-án az említett két szerb asszonyt felakasztották a 46-osok. (Lásd B-nél levő híd).

„Dr. Kemény Gyula naplójában készített térképvázlat, amelyen piros-kék kettős vonallal az 1914. október 12–13-ai utat is berajzolta” Dr. Kemény Gyula naplójában készített térképvázlat, amelyen piros-kék kettős vonallal az 1914. október 12–13-ai utat is berajzolta

Bevonulunk az oázisszerű Dobro poljéba. Innen tovább menetelünk, és 14-én délután két órakor végre összetalálkozunk a Szarajevóból elénk küldött hat századból álló csapattal. Van nagy öröm. Tehát nincs ellenség errefelé. Hála Istennek, hogy most meg ilyen irányban tévedett a hadvezetőség!

Hanem korai volt az öröm. Ugyanis délután fél ötkor a következő parancsot kapjuk: „A Brigade csapatai azonnal marsoljanak vissza a megjelölt erdős magaslatra, amely 21 kilométerre van Kalinoviktól, s a továbbiakat ott várják be.” Hihetetlenül elkeseredünk erre. Mint az élettelen sakkfigurákat lökdösnek bennünket ide-oda, s hozzá ebben a rettenetes időjárásban. Elkeseredve kritizáljuk ezeket a kapkodó rendelkezéseket, s bár ez nem fér össze a katonai szellemmel, de az eddigiek után ki kell mondani, hogy nem bízunk a vezetőinkben. Csak egy fiók vezérkari volna itt velünk, kényszerülne átélni ezeket a viszontagságokat. Milyen könnyű is onnan a meleg szobából, messze hátulról, így egyszerűen rendelkezni. De nem segít itt semmi. Indulunk visszafelé. Bakáink dörmögnek, káromkodnak. Szívünk mélyén mi is velük érzünk. Majdnem egész éjjel visszafelé menetelünk, míg végre a kijelölt magaslatot a már leírt viszontagságok között elérjük. Lerakjuk terheinket. Tüzet rakni ma is szigorúan tilos. Ez már a harmadik éjjel egymásután, amelyik minden álom, pihenés, meleg étel nélkül esőben, hóban, fagyban, szinte állva telik el. Három napja nincs kenyerünk, a velünk hozott konzervhez nyúlni meg szigorúan tilos. Reggeltől délutánig valahogy csak kihúzzuk, s végre délután öt órakor újra megindulunk, most megint előre.

Útközben felsőbb parancsra minden falut, házat, kunyhót, szénát-szalmát, mindent, ami csak elégethető, felgyújtunk. Tűz és pusztulás jelzi az utunkat, felperzselünk mindent, ami csak tüzet fog. Mindez azért, mert az itteni lakosság fegyverfogható férfijai az ellenséghez pártoltak át és ellenünk harcolnak, míg asszonyaik, gyermekeik itt maradtak a házaikban, s az árulást, kémkedést űzik. Most kifüstöljük őket kunyhóikból. Micsoda zenebonával jár mindez. Az asszonyok sírása és jajveszékelése, a gyermekek sivalkodása egybevegyül a tűz ropogásával, az égő istállókban levő háziállatok zajával, bőgésével és nyerítésével, a kis malacok visításával. Nem érez itt senki irgalmat, nincs itt szánalom. Bennünket is, mint vadakat űznek előre-hátra. Elvadultak a lelkek, kihalt az emberi érzés. Ilyen a háború!

Éjjel 12 órakor szakadó esőben érkezünk meg Trnovóba. Szénát, szalmát találunk, ezt rakjuk le sátraink alatt a feneketlen sárba. Csakhamar alszik az egész tábor. Éjfél után megérkezik a train a forró gulyással, de nem lehet lelket verni az emberekbe. Fel nem kelnek, a roppant fáradt testek élelemre sem vágynak, pedig mennyire éhesek.

16-án délutánig mindenki alszik. Este meleg vacsorát kapunk. 17-én pedig elindulunk Szarajevó felé. Kisüt a nap. Gyönyörű vidéken megyünk. Felvidulnak az arcok. Az utóbbi napok szenvedéseiről már csak mint régi dolgokról beszélünk. Ilyen az ember, könnyen felejt, ha jóllakott és kipihente magát.

A Ferenc József laktanya Szarajevóban korabeli képeslapon A Ferenc József laktanya Szarajevóban korabeli képeslapon

17-én este 8 órakor Szarajevóban vagyunk. Sok szaladgálás után végre is fedél alá kerülünk, a Ferenc József kaszárnya puszta padlóján kapunk szállást. Nem baj, ha kemény is, csakhogy tető alatt vagyunk. Másnap reggel megmosakodunk, megborotválkozunk, s magunkat így kicsinosítva és kihúzva egész nap a várost járjuk. Pénze annyi van a bakának, hogy nem is tud vele mit kezdeni, azután meg arra is számít, hogy hátha elesik, minek gyűjtse. Hadd menjen. A kereskedők lelketlenül magas árakat követelnek mindenért. A múltakon okulva mindnyájan ennivalót vásárolunk. Csak enni és enni, amíg van mit. Eleget koplaltunk, ki tudja mi lesz még ezután. Hosszú hetek óta most van először alkalmunk rendes tisztálkodásra és arra, hogy emberek közt járhassunk-kelhessünk. Milyen jól esik jól öltözött embereket látni.

Szarajevói képeslap osztrák–magyar katonákkal Szarajevói képeslap osztrák–magyar katonákkal

Hanem mi az mégis, ami az embereket úgy felvillanyozza, vérüket mozgásba hozza, ami az arcokra olyan különös sóvárgást és pírt csal ki? Ez az ellenállhatatlan valami a ... nő! Majd felfalja őket mindenki a tekintetével. Óh, az az asszonyi test! Három-négy hónapja nélkülözzük a nőknek még a látását is. De különös érzés ez. Mi köztünk, katonák közt, akik hónapok óta annyit nélkülöztünk és szenvedtünk, nálunk, ahol minden rendű és rangú, különböző foglalkozású és intelligenciájú emberek vannak együtt a társadalom minden rétegéből, ahol most mindenki egy cél elérésére van összeterelve, ahol mindenki egyformán érez és gondolkodik: itt köztünk nincs most senki, aki másra vágyna, mint enni, inni, pihenni s azután jöjjön a minden jók legjobbika, a ... nő! Az élet úgyis olyan olcsó, ma élünk, holnap már eltűnünk örökre, tehát menteni, ami még menthető, kiélvezni az életet addig, amíg az megvan.

Itt állunk az utcán, nézzük a sétáló sokaságot. Ha asszonynép megy el a kis katonacsoportok előtt, összevillannak a szemek, kiül a vágy az arcokra s mereven néznek a ringó szoknyák után. Kézzel-lábbal figyelmeztetik egymást az éhes tekintetek, nehogy valamelyik is elmulassza ezt a kínzó élvezetet. De jó, hogy a vágyak hangtalanok. Egy-egy nő látására hogy megszelídülnek azok a zord tekintetek, amelyek pedig oly egykedvűen tudtak gyilkolni, halálba rohanni. Észreveszik-e, vajon tudják-e, érzik-e mindezt ezek a ringó asszonyi testek? Óh! Csak nő ne volna a világon, legalább most a háborúban ne! Hogy eldob, elfelejt mindent az ember, hogy leveti álarcát, hogy kitör belőle a Darwin állatja, hogy képes ölni is, ha parancsolják, vagy ha a gyomra üres, s ha már nem éhes, nem fáradt, akkor a szerelmi élvezet, az asszonyi test az, amely után sóvárog. Csak még egyszer jóllakni, aludni és ölelni, mert hátha holnap már a hideg föld lesz az ágya a katonának. Most itt a halál mezsgyéjén látjuk igazán, hogy az élet és halál dilemmája elé állított egyszerű és kulturált ember világa, vágya mily kevéssel beéri, hogy az a végső ponton mi körül forog: a gyomor és a nő körül. Hogy siet mindenki még ma gyorsan a szerelmi élvezetek poharát fenékig kiüríteni. Mily jó is, hogy bakáinknak elegendő pénzük és idejük van.

Szarajevói képeslap osztrák–magyar katonákkal Szarajevói képeslap osztrák–magyar katonákkal

Milyen szívesen maradnánk itt Szarajevóban. Mégis csak jobb békében élni! De viszont van valami, ami a szenvedélyeknek is felette áll: a hazaszeretet, a becsületérzés. A mai felfogás szerint pedig ezek azt parancsolják, hogy az ellenséget el kell seperni, mert különben ő seper el minket. Már halljuk is, hogy 19-én újra nekiindulunk. A fő cél: Szarajevó felszabadítása, a kapuknál álló ellenség elkergetése.

Minden jó lenne, minden menne, csak egyetlen dologgal nincs senki megelégedve, csak egy dologban nincs bizalmunk, ez saját vezetőségünk. Mert hiábavaló itt a bakáknak oroszlánszerű kitartása, hiábavaló a mi állati szenvedéseink leküzdése, a nélkülözések eltűrése, ha a vezetés gyatra.

A Bilekben és azóta szerzett tapasztalatok e téren elszomorítóak. És mennyi, mennyi szerencsétlenség származik ebből. Ha csak a kalinoviki harcokra gondolunk vissza. Elhelyezik a csapatokat közvetlen az ellenség mellett fekvő táborban, ahonnan nevetségesen kilőnek bennünket. Megállapítja a vezetőség, hogy Kalinovikból szabad az út Szarajevóba, hogy ellenségnek nyoma sincs, s erre kórházzal a csapatok élén s az óriási trainnel, akárcsak a hadgyakorlatokon, nyugodtan elindulunk. És a vége: az 5–6-iki nagy vereség. Hány derék emberünk alussza örök álmát ott az erdő bokrai és kövei közt.

Erre segélyt kér a Brigade és kap két zászlóaljat. Most újra rendes, csatára kész formációban indulunk neki. És a vége? Visszafordulunk, mert az elénk küldött szarajevói hat század elkésett. Közben az élelmiszeradagokat felére szállítják le, a cukrot beszüntetik, mindezt éppen a kritikus időkben. Miért történt ez? Mert az 5–6-iki vereségnél elveszett rengeteg veszteséget hivatalosan nem kérheti az intendáns, tehát behozzák a hiányt úgy, hogy mi a papíron mindent, valóban pedig sokkal kevesebbet kapunk.

Majd harmadszor indulunk el Szarajevó felé. A vezetőség ellenséget jelez, nem is jön velünk. Mi meg a legnagyobb kétségek közt, mindenre elkészülve vágunk neki a havas erdőségeknek. A legnagyobb óvatossággal haladnak a csapatok, rengeteg szenvedéssel, dacolva a rettentő időjárással keressük az ellenséget, amelyről most már tényleg kisül, hogy nyoma sincs. Pedig a magas vezetőség szerint itt van. Érthető az elkeseredés az üres, tartalmatlan vezetés ellen. Nem csuda, ha a kozákok már magyar földön vannak. Nagyon nagy baj, hogy vezetőségünkkel szemben megingott a bizalom. Ahány tiszttársunkkal találkozunk, ahány különféle csapat csak összetalálkozik, mind a vezetés gyatraságát kritizálja. Itt valami nincs rendben, pedig nem babra megy a játék.

Következő rész: „És mi lesz itt velünk?”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója

9 komment

Címkék: egészségügy szerbia 1914 dr. kemény gyula Szarajevó szerb front

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr6815310000

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

MTi 2019.11.18. 18:10:49

Vannak cifraságok! Nekem ismét csak a fejetlenség jön át.
A hadvezetés ekkor döbben rá, hogy a "saját" terület is ellenséges! Amit korábban, még békében nem tudtak pacifikálni - pedig volt rá több mint 30 év - azt most bosszúból, tűzzel semmisítik meg.
Talán célszerü lett volna a Monarchia BH-alakulatait "hazai" földön bevetni: egyrészt terepismeret, másrészt azért tudták hogy mire számítsanak. Hazai terepet védve talán pont ők lettek volna megfelelőek a montenegróiakkal meg a szerbekkel szemben.
Igaz, hogy a BH-alakulatok legénységének 30%-a szerb nemzetiségű volt, de bácskai és bánáti szerbek is harcoltak Szerbia ellen.

PollmannFerenc 2019.11.18. 18:38:37

@MTi: Szerintem nem ekkor döbbennek rá... A szerbellenes propaganda lényegében a disznóháború kitörése (1906) óta módszeresen dolgozik a birodalmon belüli szerbek elleni gyanakvás - majd egyre inkább a gyűlölet - elterjesztésén. Mire a világháború kirobbant, a hadseregen belül lényegében a Monarchia valamennyi szerbek lakta települését "ellenséges földnek" tartották, ahol a szerb lakosság az ellenséggel nyíltan vagy titokban együttműködik...

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.11.18. 23:07:49

@MTi: A bosnyák származásúakkal bizonyára nem lett volna gond, de a szerbek esetében lehet, hogy úgy jártak volna, mint az újvidéki 6-osokkal Bileknél...

@PollmannFerenc: Itt nem volt alapja a gyanakvásuknak?

PollmannFerenc 2019.11.19. 11:13:24

@PintérTamás: szerintem volt rá okuk... Viszont az egész szerb lakosságot diszkriminálni nagy hiba volt. Tisza is ezért hibáztatta a hadvezetést, mivel a lojális szerbeket is ellenünk fordította...

bloggerman77 2019.11.19. 15:17:20

Ezt a visszaemlékezést érdemes lenne kötelező olvasmánnyá tenni azoknak, akik szerint a első vh. egy gáláns úri "küsztihandi" bokacsattogtatás volt, hetyke kipödört bajszú huszárokkal és bakákkal, akik aliog várták, hogy "sturmolhassanak" a "kutyaszerbia" ellen.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.11.19. 19:24:35

@PollmannFerenc: Ez szerintem is az volt. Mit lehetett várni ezt követően? Semmi jót...

magyaros17 2019.11.19. 19:25:44

Valahol olvastam, hogy a szerb hadsereg egyik első intézkedése volt a hadüzenet és Belgrád lövetése után Székelykeve falu tüzérségi lövetése volt. A falu az Aldunánál a szokásos bánáti fasírt (magyar, német, szerb, román, szlovák falvak egymást váltják) magyar tagja volt. Az ágyúzásnak természetesen katonai indoka nem volt.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.11.19. 20:14:53

@magyaros17: Értelmetlen lépés volt az ő részükről is, amit a mienk valószínűleg a sajátjaikon, vagyis a "mi" szerbjeinken bosszultak meg azonnal...

Egy kegyetlen erőszakspirál az egész történet, amiből nem volt kivezető út.

fofilozofus · http://megmondomhogymihulyeseg.blog.hu/ 2019.11.21. 22:00:59

@bloggerman77:

Lehet, hogy én vagyok naiv, de szerintem nem sok olyan ostoba ember van, aki azt gondolja manapság (akkoriban persze más volt a helyzet), hogy az I. vh. olyasmi volt, amit írtál (bokacsattogtatás, úri muri stb.).

Azt azonban sajnos sokan hiszik, hogy ha most következne be ilyen, akkor az teljesen más lenne. :-)))) Nem, minden háború ugyanolyan fejetlenséggel kezdődik, amíg meg nem tanulják az aktuális harcmodort. (Utána már csak sima, hatékony hyilkolás lesz, míg előtte hatékonytalan volt.)

A sok példa közül mondjuk mindjárt a szovjetek II. vh.-s kezdeti ideje jut eszembe. Azt talán még ennél is fejetlenebb volt.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Úzvölgyi temető

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról