„Itt nincs más hátra, mint revolvert húzni”

2019.09.16. 07:00 :: PintérTamás

Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 4. rész

A bileki erődöket ágyútűz alatt tartó montenegróiak ellen kirohanásokat rendel el a parancsnokság. 1914. augusztus 16-án Mali Vardar és Kovčeg irányába, majd 19-én a Jabukovac magaslat elfoglalására indul támadás. Mindkét akcióban bevetik a nagyváradi 37/IV-eseket is. Hősünk is közelről szemléli az eseményeket, sőt, orvos létére mindkét alkalommal fegyvert is kell, hogy ragadjon…

A kovčegi ütközet
1914. augusztus 16.

Mivel a vár lövése, az állítólagos montenegrói csapatok gyülekezése szorongat bennünket, a vezetőség kirohanást rendel el 16-ára, a Mali Vardar–Kovčeg-i szakasz ellen. Cél: az ellenség elűzése s a Bileket lövő ágyú elfoglalása. Részt vesznek benne a következő csapatok: a 6-os zászlóalj, egy fél zászlóalj 37-es, egy szakasz grenzjäger, egy szakasz 42-es, az egész népfelkelő zászlóalj és az erődök ágyúi. Mindenki előre esküszik a biztos győzelemre.

A kivonulás sötétben még hajnalban történik. A balszárnyon van a 6-os zászlóalj és a 37-nek 16. százada. Ezek Vardar ellen vonulnak fel, ezekhez csatlakoznak a grenzjägerek, a 42-esek és a jobbszárnyon a népfelkelő zászlóalj a Tripavac–Vardar ellen.

A legkellemetlenebb dolog, hogy a Vardarról oldalba fognak bennünket, azért a rendelet szerint előbb ezt kell elfoglalni. Ugyanis annak idején Vardart fel kellett robbantani. Természetesen katonáéknál mindent pont a hozzá nem értő ember végez. Ez a tiszt felrobbantotta a kaszárnya egész tetőzetét, de sértetlenül hagyta az igen erős lőrésekkel ellátott falakat. Ezen falak mögül szórják ólomgolyóikat a montenegróiak, ezt kell most bevenni. A meredek hegyoldalon lehetetlen feljutni a rengeteg puskacsővel szemben, aki felkel, az golyót kap. Erre elrendelik a tüzérségi tüzet, de igen rosszul lőnek. Mi meg itt hasalunk és várunk. Már talán ötven gránátot is kilőttek a mieink, de egy sem érte el a falakat, nem hordanak talán addig sem az ágyúk? Erre már nincs más hátra, előre! A 6-osok kúszva-mászva haladnak a tűzben felfelé, majd meg ugrálva igyekeznek, amikor is igen erős tűz fogadja őket. De azután csend lesz. A mieink másznak, egyesek felállva mennek előre, és a csujes nem lő. Lassan a 6-osok mind felállanak, s mennek nyugodtan a falaknak neki. Ekkor sincs semmi. Talán elszaladtak a csujesek? Egyszerre azonban irtózatos tüzelés fogadja őket a biztos lőrések mögül. Erre megtorpannak, a második századnál 5–6 ember futni kezd, majd többen, s végül az egész második század futásnak ered. Erre magukkal rántják a futók a mi 16. századunkat és a gépfegyvereseinket, továbbá a grenzjägereket és a vége általános futás, mialatt a csujesek veszettül tüzelnek. A csapatok nem is az erődök felé, hanem Plana irányába menekülnek. A nagy előkészületeknek az lesz a vége, hogy délután négy órakor már Bilekben vannak a csapatok.

Montenegrói katonák 1914-ben a Lovcenen Montenegrói katonák 1914-ben a Lovcenen
(Forrás: Wikipédia)

De mégis volt, aki nem futott el. Így az egész népfelkelő zászlóalj a helyén maradt, azután Poppovits századának egy része és a Hilfsplatz. Amikor a hátrálás megkezdődött, Poppovits százados elkiáltotta magát: „Magyarok, ide hozzám!” Mire 60–70 ember az ő századából, főleg a beosztott 32-esek mellé sereglettek és lövöldözve hátráltak egy hosszú kőfal mögé, ahol én is a Hilfsplatz-cal voltam. A fal mögül elkezdődött a tüzelés. Ahányan voltunk, a sebesültek is, mind fegyvert fogtunk és tüzeltünk, nehogy a csujesek a mit sem sejtő népfelkelő zászlóalj hátába kerüljenek. A népfelkelők t.i. nem is álmodva a balszárny megszaladásáról, nyomultak előre Kapor irányába, csak úgy fél hat tájban kezdtek visszahúzódni, mialatt mi a balszárnyon szakadatlanul tüzeltünk. A népfelkelők, ezek az öreg katonák, lassan, nyugodtan vonulnak vissza, sebesültjeiket mind magukkal cipelik, s hozzá milyen súlyosak ezek. Minden irányból bukdácsolva igyekeznek hozzám ezek a szerencsétlenek. Két népfelkelő nehezen cipel valami súlyos tömeget, de nem sebesültet, hanem egy láda gyalogsági muníciót, s hozzá nem is ők hagyták fent, hanem mások.

A kukoricásban ráakadtunk egy borzalmas fejsebesültre, szájában föld van, zöld füvet rág kínjában, nagy szomjúság és fájdalom kínozza. Beszélni nem tud. Alig bírom a füvet fogai közül kitépni. Ahogy az elhagyott viskók közt jövünk, egy helyes kis macska szalad be egy házba, mi utána, hogy megfogjuk. Bent a sötétben hörög valaki. Gyufát gyújtunk s látjuk, hogy a kukoricaháncson nagy tömeg aludt vérben egy bakánk fekszik szörnyű tüdőlövéssel. Fél óráig tart a bekötése s azután magunkkal cipeljük. Ő is mint súlyos sebesült ideáig vánszorgott meghalni. Meg is halt volna, ha véletlenül nincs a kis cica, a papok szerint az Isten ujja.

Fél 9 órakor mi is hazaérkezünk a sebesültekkel Poppovits kíséretében. Otthon a kórházban fél háromig éjjel dolgoztam a sebesültekkel.

A nagynak ígérkező győzelem elmaradt. A 15-ös ágyú tovább tüzel minden nap, mi meg gazdagabbak vagyunk a futás után szerzett tapasztalattal. Az ellenség pedig ott áll, ahol állott.

A jabukovaci ütközet
[1914.] augusztus 19.

Augusztus 18-án ünnepeljük Őfelsége születésnapját. A hangulat kissé nyomott, mert egyrészt el vagyunk zárva a világtól és nem tudunk semmit, másrészt igen sok deprimáló Hiób-hír járja. De talán, ami a legkellemetlenebb, a montenegrói ágyú, szakadatlanul a mi legfájóbb pontunkat, a Wasserwerket kerülgeti. Ennek oka valószínűleg a 16-iki ütközet egy szégyenfoltja, amely csak most jutott köztudomásra. Ugyanis azon a napon az ütközet hevében a 6-osoknál egyszerre felugrott három ember a rajvonalból, s magasra tartott kezekkel az ellenség felé futott. A mieink lőttek utánuk, s állításuk szerint két baka el is esett volna, de a harmadiknak, egy önkéntesnek sikerült átjutni az ellenséghez. Ez az önkéntes utoljára a harmadik erődben volt, egyébként is régen volt már Bilekben, s mindent elárult odaát. Milyen súlyos tünet ez! Hát ez is lehetséges? Magyar baka ilyet meg nem tenne.

A cs. és kir. újvidéki 6. gyalogezred hadkiegészítő területét Bács–Bodrog vármegye déli járásai és Újvidék tették ki, ahol az 1910. évi népszámlálási adatok szerint 35% volt a német, 30% a szerb, 18% a magyar, 10% a tót és 6% az egyéb anyanyelvű lakos. Valószínűleg hasonló volt a nemzetiségi arány az innen bevonuló katonák között is.

Tehát ma, 18-án, este 10 órakor kapjuk a parancsot, hogy még ma éjjel két óra 15 perckor abmarsch lesz. A támadás célja: „Az ellenséget a határainkról elűzni, az ágyúkat elfoglalni. Minden ember három napra való élelmet vigyen magával. Ágyúk nélkül pedig vissza ne jöjjünk.” Kemény parancsok!

Éjjel 12 órakor írom e sorokat. Súlyos, aggodalmas lélekkel gondolunk a holnapi napra, amely biztosan áldozatokat fog követelni. Senki sem tudja, hogy ki és kik lesznek az áldozatok, csak annyi biztos, hogy ő maga nem lesz. Ebben a hitben leledzik mindenki. Mi, tisztek, le sem fekszünk, a kaszinóban várjuk be az indulást. Rengeteg citromsavas teát főzök, minden tiszt számára másfél litert és szétosztom nekik termoszaikba. Jó lesz a nagy hőségben. Már fél kettő van, nagy a nyugtalanság, futkosás, kiabálás. Koszta nevű legényem itt fekszik az ajtó előtt a kövön, alig tudok lelket verni belé. Úgy alszik, mintha békében volnánk. A csapatok felállanak az udvaron. Az ütközetben az erődök támogatása mellett részt fognak venni: a 37-es, a 6-os zászlóalj és egy fél zászlóalj népfelkelő. A balszárny a Mali Vardarra támaszkodik. Itt lesznek a 6-osok, középen a népfelkelők, a jobbszárnyat pedig a mi 37-es bakáink képezik, és a Jabukovacot támadjuk meg.

Felállunk az udvaron, nagy az összevisszaság, szaladgálás. Három lépésre sem látni, olyan koromsötét van. Végre elindulunk. Balogh őrnagyunk igen szigorúan megtiltja a beszélgetést és a dohányzást. A negyedik erőd alatt haladunk a kígyózó úton. Megállok és visszanézek. Hogy tud egy ilyen zászlóalj zörögni! A gépfegyverlovak csapják a legnagyobb zajt, s dacára a szigorú tilalomnak, minden harmadik ember cigarettázik. Igaz, ezt messziről nem látni, de a gyufagyújtást igen. Kezd világosodni. Előbb kellett volna indulni. Hogy másszuk meg így teljes világosságban a Jabukovacot?

Miruséig kőfal mellett haladunk, amely itt a hegy lábához közel megszakad. Itt következik egy 70–80 méteres rét, azután egy kukoricás. A csujesek már lőnek reánk. Ezt a 70–80 métert megfutni veszedelmes. Mindegyikünkre lőnek, ezért rettenetes nagy ugrásokkal megyünk rajta keresztül a kukoricásig. Nézem a gépfegyverlovakat. Ők mutatják a legnagyobb célt ezen a területen. Rettenetes tűz zúdul rájuk, de ők nem szaladnak ezen a veszedelmes helyen sem. A lóvezető 37-es baka szörnyű káromlások közt húzza, bíztatja, rúgja a lovat, hogy szaladásra bírja, s ez annál inkább nem megy, sőt megáll és hátrál. Milyen kínos ez az állati butaság. Emberéletbe kerülhet. Átfutunk a két Hilfsplatzlóval és embereimmel mi is, és mögöttünk marad a rét.

Egy kőfal mögött lerakjuk a segélyhelyet, otthagyom Brünauer segédorvosomat s én egy kis zacskó kötszerrel, kötszertarisznyával, sínekkel (a törésekhez) és két emberemmel megyünk, kapaszkodunk fel a gépfegyverekkel a lovak mellé bújva a golyók ellen. A zászlóalj a hegyet a déli jobb oldalán igyekszik megmászni. A hegyoldal közepén leveszik a lovakról a gépfegyvereket, a rajvonal mögött beirányítják mindkettőt a csúcsra. Lovainkra az ellenség erősen lő. Erre megszólal a jobb gépfegyver rettentő visszhanggal a csúcs ellen, bár egyelőre cél nélkül. A montenegróiak figyelme, ezt hallva, ide irányul, s rettenetes tüzelést indítanak meg ránk. Most vette csak kezdetét az Istenítélet. Hihetetlen, hogy milyen gyors tüzelés folyik itt, mintha 15–20 ezer ember lőne reánk. A legnagyobb hadgyakorlatokon sem hallottunk soha ilyet. Az ember haja égnek áll. Hogy lehet ilyen tömegű golyót kilőni? A mi bakáink ezalatt rohamoznak, amely abban áll, hogy négykézláb kőtől-kőhöz csúszva haladnak felfelé. Csak néha dörren egy-egy saját fegyver, de az olyan is a pa-kuzó csujes fegyverek között, mint egy kis ágyú. Bőszíti a csujeseket, hogy dacára a rettenetes tűznek, bakáink egyre közelednek hozzájuk. Mi is előbbre megyünk a jobb gépfegyverrel 150–200 lépésre a bakák mögött. Skoda gépfegyveres kapitánnyal nézzük, hogyan kúsznak fel bakáink. Kinézni, kikukkantani a kövek mögül veszélyes, de roppant izgató.

Közben eső módjára hull a sok csujes golyó, s valóságos hangversennyé olvad össze a golyók süvítése, fütyülése. Ennek az az oka, hogy a golyók a kövekre esvén, egészen más irányba és forogva haladnak a levegőben. Ez az ún. geller. Ha az ilyen golyó emberi testet ér, rettentően súlyos sebet ejt, mintha egy nagy kő érte volna a testet. Ehhez járul még az, hogy a golyók legnagyobb része tiszta ólom. A gelleres forgó golyó egyenértékű a robbanó golyóval. Egyszerre jajgatást hallunk jobbra, hosszan elnyúlik a hangja. Odamászom s látom, hogy könnyű fejlövést kapott Aschenbrenner gépfegyveres baka.

Ezalatt a 13. század Barth kapitánnyal egészen közel mászik már a csúcshoz. Jól látni, ahogy a csujesek fekete köpenyeikben, tányér alakú sapkáikban, ugrálva s közben lövöldözve hátrálnak a csúcs felé. Ilyenkor itt-ott dörren egyet a mi bakáink fegyvere, kattog a gépfegyver, amely szintén utánuk mászik, azután újra tüzel, pedig cél nemigen van, s igen meredeken kell felfelé lőni.

Ütközet a montenegrói határnál korabeli képeslapon Ütközet a montenegrói határnál korabeli képeslapon
(Forrás: www.metropostcard.com)

Egyszerre egy öreg népfelkelő jön hozzánk erősen kiizzadva, levelet visz Balogh őrnagynak. „Sie, Sie decken!” – kiabálunk reá Skodával. „Ja! Ja! Ich muss abeilen!” – mondja csak úgy odavetve, s máris megy, bukdácsol tovább. Amikor mi 20–25 perc múlva feljebb megyünk, ráakadunk az öreg, becsületes arcú küldöncre, egy cserjés bokor mellett van kiterítve, torka szétlőve. Szegény öreg, családos népfelkelő, idejött le Leitmeritzből meghalni. Közel hozzá egy káplárunk hörög, feje van szétloccsantva. Csak formalitásból teszem rá a kötést, fél óra múlva ez sem lesz már köztünk. Belemarkol a kötésbe, most látom agyvelős kezeit. Egész koponyacsontjának teteje hiányozván, ő maga markolászta össze agyvelejét öntudatlanságában.

Közben megszűnik a lövöldözés. A mieink alig lőnek. A csujesek meghátráltak. A 13. század volt fent elsőnek a csúcson. Nézegetjük a kövekből összerakott teknőszerű védőállásokat, amelyekben szalma, széna van. Ezek itt is aludtak. Köröskörül rengeteg sok kilőtt hüvely hever, ezeken kívül ételmaradékok. Pár lépéssel odább egy kisgyermek vére párolog, mellette anyja, apja, akiket bakáink majd később leírandó módon végeztek ki. Magyarázata ennek az a más csapatoktól elterjesztett hír, hogy a montenegróiak a mi sebesültjeinket kínozzák, megnyúzzák, leölik.

Milyen rettentő fogalom ez: Hilfsplatz (segélyhely). Nem lehet ezt leírni, lehetetlen. Jajgatás, kiabálás, nyöszörgés, hörgés, az életért való könyörgés, vízért való rimánkodás, ami éppen nincs. Vér és vér mindenfelé. Véres, cafatokban vánszorgó, puskára, botra, egymásra támaszkodó véres alakok összevisszasága. Van, aki csak azt kérdezi könyörögve, hogy életben marad-e? A másik mérget kér, mert nagyok a kínjai. A sebesülések mind igen súlyosak, amit az ólomgolyók, a gellerek magyaráznak meg, valóságos tüzérségi sebesülések. Szabadban, derékszögben térdelve dolgozunk kötözés közben. Ha eggyel készen vagyunk, három érkezik helyébe. Mindenki első akar lenni és súlyos sebére hivatkozik. Egyesek még itt a segélyhelyen másodszor is megsebesülnek. A legfontosabb orvosi segítség itt minden orvosi tudomány között a morfium injekció. Mindjárt csend lesz, megszűnik a fájdalom utána. Igen súlyos kérdés a vízhiány.

Dr. Kemény Gyula egyik segélyhelye egy évvel később az olasz fronton. A naplóíró a kép bal szélén áll Dr. Kemény Gyula egyik segélyhelye egy évvel később az olasz fronton. A naplóíró a kép bal szélén áll (Forrás: Dr. Kemény Gyula hagyatékából. Kemény Szilárd jóvoltából.)

Egyszerre vagy hat ember cipel valakit. Stenzel főhadnagyot hozzák, akit már oly régen keresünk. Jelentik, hogy már meghalt. Megnézem. Még van benne élet, de alig ver a szíve, az arca krétafehér. Gyorsan kámfor, éter injekció, egyiket a másik után, újra és újra. Végre jobban és jobban érezhető lesz a pulzusa, szegény jó Stenzel barátom! A legjobb modorú úri fiú volt a zászlóaljban, mellettem ült az étkezdében. 16., 17. és 18-án kiállta a nagy gránátozást a harmadik erődben, 18-án este lejött az ünnepélyre, ugyanekkor varrta fel a főhadnagyi csillagokat. Neki nem is kellett volna velünk kijönnie, mehetett volna vissza az erődbe, de addig kérlelte Baloghot, hogy mint szakaszparancsnok kijöhessen, s most itt fekszik 13 sebbel a mellkasában. Hét golyó érte. Hat kiment, egy a vállában maradt. Mind a hat belövés majdnem pontosan egyenes vonalban fekszik a jobb válltól a nyak alján a bal vállig, a be- és kilövési nyílások egyformák, tehát messziről jöttek a golyók. Szolgája, aki szintén súlyosan sebesült, elmondja, hogy gazdája felugrott s rászólt, hogy menjünk előre. Ebben a pillanatban megfordult maga körül s összeesett. Pár pillanatra rá keresztülesett ő is, a szolga, gazdája testén, súlyos mellsebével. Bizony ez súlyos állapot. Az a hét golyó a saját gépfegyverünk golyója volt. Amikor magához tért szegény jó barátom, halkan vizet kért. Óh, Istenem! Ez nem marad életben! A nyaki idegei, erei vannak szétroncsolva. Szegény özvegy anyjának, aki Bécsben lakik, egyetlen fia.

Rückzug

Csend van a Jabukovac környékén. Déli 12 óra óta errefelé egyetlen lövés sem esik, de annál jobban ropognak a fegyverek a balszárnyon, a Mali Vardar táján. Délután fél 4 órakor sürgős jelentést küldök Bilekbe, hogy onnan jöjjenek ki emberek vagy 35 hordággyal a súlyos sebesülteket tőlem beszállítani, mivel már minddel készen vagyok, s mi az est beálltával tovább nyomulunk befelé Montenegróba, három napi élelemmel el vagyunk látva. Hanem pont negyed ötkor délután, augusztus 19-én, halált hozó búgás, süvítés jelenik meg felettünk, azután borzalmas dörrenés, s rá hatalmas füstgomoly emelkedik fel a Jabukovac tetején közvetlen közel a zászlóaljhoz. Majd jön a következő gránát s azután még egy. Erre egyesek, majd az egész zászlóalj megindul a nehezen elfoglalt hegyről a délnyugati oldalon lefelé. Kis szünet múlva egy egészen új búgás, süvítés hallatszik, majd egy pukkanás a levegőben, amit kicsi fehér füstfelhő jelez. Ez új. Most láttuk a legelsőt: srapnel volt. Lent a felhő alatt jajgatás, kiabálás. Talált valakit! Erre már a zászlóalj gyorsabb és gyorsabb tempóban halad lefelé, teljesen elszéledve Miruséban a házak között, de a srapnel itt is közéjük vág.

A segélyhelyen levő 75–80 súlyos sebesültet velem együtt igen nagy izgalom fogja el. Mi nem tudunk menni. De lehetetlen, hogy a zászlóalj itt, tőlünk lejjebb 700 lépésre, elmenjen mellettünk és itt hagyjon bennünket. Csak nem mennek haza? De a szegény sebesülteknek jó orruk van. Alig bírok velük. Nem hisznek nekem, mind menni akar. A súlyosak felülni, kimászni akarnak a hordágyakból. Szavaim csak rövid időre találnak hitelre, mert hisz látja mindenki, hogy a zászlóalj igen gyors tempóban halad Bilek felé. Erre önkéntes káplárt küldök segítségért Balogh őrnagyhoz, mert a csujesek felkoncolnak bennünket, ha megfognak. Legalább egy szakaszt kérek. A káplár fél óra múlva visszajön azzal, hogy a szakasz 40 emberrel jön segítségül. Összevisszadobálunk mindent, csomagolunk. Közben a srapnelek egyre jönnek rajtunk keresztül, ellenben elmúlik egy fél, majd egy óra, de a szakasz nem jön. Ekkor már nem segített semmi. A sebesültek a leégett tetejű, vályogfalú viskók közül puskára, botra, félkézre, egymásra támaszkodva, csúszva-mászva baktatva megindulnak, pedig hányra életveszélyes a mozgás. Szegény Stenzel alszik, jó pulzusa van, morfiumot kellett neki adni akaratom ellenére, mert letépi kötéseit.

Alig 10 perc múlva a nagy mozgolódásra, már velőtrázó irtózatos süvítés, hatalmas csattanás jelenik meg pontosan felettünk, a 15-ös srapnel. Deckolni gyorsan, gyorsan, mert rögtön jön a másik, kiabálom! Mindenki mászik vissza úgy, ahogy tud a vályogfalak közzé. Már itt a másik, azután a harmadik srapnel. Észrevettek bennünket. Mi lesz most velünk? A hordágyakon levő szerencsétlenek tenyerüket teszik az arcukra, másképp nem tudván védekezni a srapnelek ellen. Úgy rendelkezem, hogy senkinek sem szabad addig innen mozdulni, amíg nem kezd sötétedni. De hátha addig bekerítenek bennünket a csujesek. Távcsővel vizsgálom a Jabukovac tetejét. Üres. Még nincsenek ott. Ellenben találok egy nagy, fehérbe burkolt fejet, gazdája fegyverére támaszkodva bukdácsol a kövek között. Kilenc egészséges emberem van, négy elmegy rögtön a fejsebesültért. Meghozzák. Egy 37-es káplárunk homlok- és lábsérüléssel, elmondja, meg is mutatja, hogy hol, nagyon jajgatott valaki magyarul, de fél órája hallgat, biztosan meghalt. Ezért is kimegy négy ember. Tényleg lecipelnek egy súlyos koponyasérültet, aki megsebesülésekor sziklahasadékba zuhant, s ott eltörte a combját és a jobb kezét is két helyen. De él, talán még meg is menthető. Ennyi haszna volt a távcsövezésnek, ez mentette meg az életüket.

Minden ember a Jabukovacot figyeli. Egyszerre figyelmeztetnek, hogy ott fent bőnadrágos fekete csujesek mutatkoznak. A távcső igazolja a megfigyelést. Nem restellem elismerni, hogy égnek állt a hajam. Mi lesz most? Itt vannak a csujesek. Az jut eszembe, hogy ezek most ott fent ráakadnak a legyilkolt montenegrói családra, s akit most elfognak, azt tényleg megnyúzzák.

Helyzetünk pedig a következő: az őrnagy ígérte szakasz nem jött meg, a csujesek ellenben itt vannak. Bilek ide gyalog másfél óra, hordágyakkal legalább három és fél, négy óra. A bileki segítség most azért nem jön, mert a zászlóalj már hazaszaladt. Én itt vagyok 11 igen súlyos, 26 súlyos sebesülttel, továbbá 5 hullával, ezeket mind vinni kell. Ehhez kellene már 84 ember, akik cserélés nélkül viszik. Van egy sereg olyan sebesült, akik egymást támogatva menni tudnak, s nekem van egészen véletlenül 9 szanitéc katonám, egy orvostanhallgató s mi ketten orvosok, szóval 12-en vagyunk. Itt nincs más hátra, mint revolvert húzni, mert mindenki futni akar. Én elől, Brünnauer hátul, revolverrel állva, a 9 szanitéc és a medikus megfognak öt hordágyat s velem elhozzák 200 lépésnyire, ott leteszik s visszamennek újra öt hordágyért, majd újra és újra. Így megy ez számtalanszor, közben folyton hallgatózva, nem ütnek-e rajtunk a csujesek. Minden hordágyon két Mannlicher van készen. A lábtöröttek, s aki csak tud, a hordágyban is fegyvert szorongat a kezében mindenre készen. Rettentően kifáradnak az emberek, különösen a hullák nehezek. Amikor már a lyukból kijutottunk úgy másfél kilométerre, akkor már bíztunk. Ekkor egy szanitécet elszalasztottam Bilekbe segítségért. Ezt a hiányzó embert Brünnauerrel együtt mi ketten helyettesítettük a hordágyvivésben. Stenzelt vittük mi magunk orvosok legelöl. Stenzel mögött a szolgáját viszik, aki puskával a kezében figyel folyton. Annyira ragaszkodik a gazdájához, hogy a Stenzelnél levő 250 koronát, zsebórát, delejtűt, s egyéb apróságokat még nekünk sem hajlandó átadni. Érdekes, hogy a legény már ott fent a Jabukovácon halottnak hitte gazdáját, s kiszedte zsebeiből a holmikat, pedig ő maga is súlyosan megsebesült.

Egyszerre, úgy este 9 óra körül, a koromsötétben megpillantottuk a kivilágított Bileket. Milyen öröm volt ez. Most már nem féltünk, pedig legalább is még egy óra járásnyira volt. Itt megpihentünk. Milyen kínos út volt ez ideáig. Hányszor és hányszor raktuk le és szedtük fel a hordágyakat, amíg ideértünk. Milyen félelmek közt tettük meg 200 lépésenként az utat eddig.

Egyszer csak zajt hallunk. Emberek jönnek és szerbül beszélnek hangosan. Sokan vannak. Istenem, de elcsendesedtünk. De nem a montenegróiak, hanem a Bilekből küldött bosnyák szanitécek voltak. Az előreküldött ember hozta őket. Ezek azután gyorsan vitték a hordágyakat, amelyeken fegyverek, muníció, eldobált pionír szerszámok is voltak.

Fél 11-kor már a páncélkapu előtt álltunk. Itt a kapuőr újságolja, hogy már mindenki elveszettnek hitt bennünket, s hogy a zászlóalj már háromnegyed hatkor hazaérkezett. Én, ahogy vagyok, megyek be az étkezdébe. Amikor meglátnak, a mieink felugrálnak, körülvesznek, kezemet szorongatják, kérdezgetnek, mindenki dicséretet zeng. Bertolas városparancsnok is gratulál a szép és nemesen bátor cselekedethez. Én nem tudok könnyeimtől szóhoz jutni, csak leülök enni. Bertolas maga mellé ültet. Háromnegyed 12-kor újra kezdődik a munka a kórházban. Sokakat újra át kell kötni. Szegény Stenzel nagyon rosszul van!

Így folyt le a három napra tervezett jabukováci ütközet. Semmi eredmény, sőt csúfos meghátrálás lett a vége annyira, hogy még minket is otthagytak. Rettenetes, ha ma, 21-én e sorok írása közben visszagondolok azokra a 200 lépéses túrákra a koromsötétben. De miért is szaladt meg oly hamar a zászlóalj? Az urak azt mondják, hogy 80 lépésre vágott be az első gránát. Basel kapitány ajánlotta, hogy menjenek gyorsan el, mert baj lesz, és ő meg is indult azonnal. Erre ment utána az egész zászlóalj. Mesélik, hogy vizsgálat lesz az ügyben. Bertolas szólt nekem, hogy csináljak egy Berichtet az én esetemről és magas kitüntetésre számíthatok. De én ezt nem tettem meg, nem is tehettem, mert ezzel Baloghot rántom be indirekt a bajba. Márpedig ezt nem tenném meg semmiféle kitüntetésért. Balogh első rangú, igen jó katona, bátor, ellenben köztudomású, hogy a rossz szelleme Basel.

A háború mégiscsak más ma, mint a mozgósítás napjaiban. Nem babra, hanem emberéletre megy. Milyen furcsa tünetek mutatkoznak. Egyes tényleges tiszttársaink, akik békében, de kezdetben is oly roppant hangosak voltak, akik az ezredet, a zászlóaljat irányították, akik annyit szónokoltak, akik a tartalékos tiszteket csak mint cirkuszfigurákat kezelték, ezek ma minden gyerekes csacsisággal beteget jelentenek, különleges, trainféle beosztásokat akarnak, s amilyen mértékben erősödik a golyók fütyülése, olyan mértékben kisebbednek ezek. De kellő szigorral kezelem az ügyeket és igazságosan.

23-án is riadó volt, de talán csak próba volt. A montenegrói 15-ös egyre lövöldöz.

Következő rész: „Ez a legborzasztóbb mozifilmdráma…”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója

3 komment

Címkék: 1914 kemény gyula orvos Bosznia-Hercegovina bilek Montenegró szerb front Jakubovac

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr215092478

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

PollmannFerenc 2019.09.16. 07:46:28

Benne van az egész 1914-es osztrák-magyar balkáni hadakozás szinte minden nyomorúsága...

MTi 2019.09.16. 10:59:46

Nem kötözködésből, de szerintem Kovceg = Kovčeg (ami egyébként ládát, de koporsót is jelent!).

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.09.16. 14:49:20

@MTi: Nem is vesszük annak, köszönjük, bizonyára így van, hisz te ismered a nyelvet, Kemény doktor (és később Hary József) kalap nélkül írta a c-t, de neked elhisszük, s a Google Maps is č-vel jelez ott egy magaslatot, ami valószínűleg a naplóban is említett helyszín. Kijavítottuk.

Más? :)

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • BálintFerenc: @Zb74: Ez elég durva, olvastam hogy ott már haltak meg páran, de az téli időszakban volt. Bilekr... (2020.05.25. 14:45) A bileki halálmars
  • Zb74: Pár éve is történt hasonló, éspedig Wales területén: www.telegraph.co.uk/news/2018/09/18/three-res... (2020.05.25. 10:03) A bileki halálmars
  • PintérTamás: @BartókBéla: Vártam már a jelentkezésed, s mint akinek Boszniában szolgált anno az őse, illik is! ... (2020.05.24. 22:30) A bileki halálmars
  • BartókBéla: Remek poszt körültekintő kutatással.Gratulálok. Szerintem itt is közölni lehetne jól olvashatóan a... (2020.05.24. 09:22) A bileki halálmars
  • BálintFerenc: Köszönöm mindenkinek aki elolvasta! @Titus Pullo Urbi: Igen, a tanulmány végén említettem is. (2020.05.23. 14:05) A bileki halálmars
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról