Tűz- és vérkeresztség

2016.12.05. 07:06 :: PintérTamás

Imre Gábor naplója az orosz frontról - 3. rész

Imre Gábor menetszázadát beosztják a tábori zászlóaljba. Kozarev százados jelentős mennyiségű konyakot (és bátorságot) önt magába, valamint hősünkbe, s a század az oroszok tüzében az égő faluból az erdőbe húzódik vissza. A tűzkeresztség után átesnek a vérkeresztségen is...


 

A háború már két esztendeje tart, és bizony lekopott rólunk a háborús romantika. Már tudtam, hogy mi mindnyájan a „parancs” által irányított háborús gépezet apró részecskéi vagyunk, és akaratunkon kívül végezzük el jól-rosszul a kiszabott feladatainkat. Minden gyűlölet nélkül gondoltam az „ellenségre”. Úgy voltunk sokan, mint a játékos kedvű komondor, amikor az ingerkedőre megharagszik a játék hevében, utána pedig gyorsan lecsillapodik. Mink is inkább sportnak szerettük volna tekinteni az egészet, szórakoztató vetélkedésnek. Hiba csak az itten, hogy nem mehetünk haza, amikor belefáradtunk és nem lehet abbahagyni, amikor a játék véres valósággá válik.

Tudtuk már, hogy a háborúhoz türelmes, kitartó, elszánt és gondolkodás nélkül minden parancsot teljesítő katonákra van szükség… Nincsen mese, mint ahogyan Balogh szokta mondani, ha kifogyott az érvekből. A kezdetleges gondolatainkat csak magunkban érlelgettük, cselekedeteinket pedig a katonai drill irányította, amely jól belénk idegződött. Háborúban hol támadunk, hol védekezünk, most egyelőre csapataink a Höfer-féle elszakadó mozdulatokat gyakorolták s most pedig mi is itt vagyunk, hogy ebben segítsünk.

Fél órai elmélkedés után visszaérkezett Kozarev százados. Közben a feszültség fokozódott. Már a mi tüzérségünk is lőtte a szerencsétlen falut, hogy sorsa minél előbb beteljesedjen.

Kozarev százados közölte velünk, hogy beosztották a századot az előttünk harcoló Inf. Bataillon N.o. I/6.-hez, ami annyit jelentett, hogy a cs. és kir. 6. gyalogezred I. zászlóaljához.

„A császári és királyi 6. gyalogezred 1. zászlóaljának tábori levelezőlapja  A császári és királyi 6. gyalogezred I. zászlóaljának tábori levelezőlapja

Elvezettek bennünket a falu szélső házai közelébe. Rajvonalba elhelyezkedtünk a szérüskertek sövényei mögött, és gyorsan mellvédeket ástunk a fegyvergolyók ellen, amelyek magasan szálltak el fölöttünk. A beásás néhány perc alatt kész lett a puha nedves talajba. Balogh szakaszvezető mellém helyezkedett el. Szerette volna tudni mi lesz a feladatunk.
– Hadnagy úr! Érdemes lesz itt komolyabban beásni magunkat? – elmondtam neki, hogy csak estig maradunk és a falut ki fogjuk üríteni. Nem alkalmas védelmi vonal céljára. – Jó volna, ha a szakaszunk a zászlóaljhoz való csatlakozásnál együtt maradhatna. Egész jó együttes lenne. Csak azt az asztalost kellene eladni, hogy ne rontsa itt a levegőt – fűzte tovább a szót. – Megszökik az a legelső alkalommal. Az ilyen pacifisták mindig zavarognak és megbolondítják a többieket.
– Én azt hiszem, alkalomadtán megteszi Kiss is a magáét. Azt nem tilthatom meg neki, hogy véleménye legyen, azonban figyelmeztetni fogom. Javasolni fogom, hogy helyezzék át a szanitécekhez.

Magamnak is problémát jelentett Kissnek az ügye. Saját érdekében kellett valamit tennem érte, mert bátor kiállása az elvei mellett előbb-utóbb bajba sodorta volna.
– Küldje csak Kisst hozzám. Most van egy kis idő, beszélek vele.

Balogh elment, és hamarosan jelentkezett Kiss. Nem tudta elképzelni milyen megbízatást akarok adni neki. Röviden elmondtam, hogy milyen veszély fenyegeti. Háborúban nem ismernek kegyelmet, ha valakire rábizonyul az izgatás vádja. […]

Közben néhány srapnel beszórta ólomgolyóival a mögöttünk levő veteményest figyelmeztetve a pillanatnyi helyzetünkre.

– Úgy látom, komolyodik a helyzet, abba kell hagynunk a beszélgetést. Menjen Kiss vissza a helyére és vigyázzon kivel és miről beszél. Majd javasolni fogom, hogy a szanitécekhez, vagy a segélyhelyre osszák be.
– Köszönöm, hadnagy úr, bár én nem érzem rosszul magam a szakasznál sem. […]

Figyelni kezdtem az előttünk levő parasztház ajtajában sírdogáló 13 évesnek látszó lányt. Ült az ajtóban és kitartóan folytak a könnyei. A ház fölött elsüvítő gránátokat már megszokta. Nem tudta megérteni mi történik. A közelben fekvő katonák beszélgetni kezdtek vele. Nagy nehezen kitudódott, hogy szülei a harcvonalon túl rekedtek és így egyedül maradt. Világért sem hagyta volna el a házat. Bízott, hogy nem maradunk itt sokáig. Látva, hogy barátságosak vagyunk, fogott egy vizes vödröt és egy bögrét. Sorba járta a katonákat, vízzel kínálta őket. Komoly sikere lett a kicsinek. Cukorral kedveskedtünk neki. A végén már megvigasztalódott. Ki is böjtölt minket, mert megérkezett az elvonulásra vonatkozó parancs.

Kozarev százados utasítása szerint az alkonyat beálltával a mellettünk levő szikes gödrös legelőn kellett átvonulnunk a körülbelül egy kilométerre sötétlő erdőbe.
– Százados úr! Miért nem megyünk vissza a töltésig, és a töltés mögött takarásban elérnénk az erdőt nem is messze a megadott pontnál? – kérdeztem.
– Így gondolták el az okosok – felelte Kozarev. Láthatólag ő sem gondolt erre a megoldásra. Miután a mi elgondolásunk volt a helyesebb, csak azért is megmaradt a zászlóaljtól kapott utasítás mellett.

Égő falu Galíciában Égő falu Galíciában

A nap utolsó sugarai még színessé festették a fák csúcsait, mikor megkezdődött a falu kiürítése. A tábori zászlóaljunk emberei szétszóródva húztak át a réten lépésben bukdácsolva, gödörből gödörbe, hogy lehetőleg ne adjanak célpontot a tüzérségnek, amely most már a jól belátható legelőt vette tűz alá. Kozarev dühöngött:
– Miért nem várták ezek meg az alkonyatot?
– Biztosan nagy volt a nyomás – tolmácsolta Keleti a gondolatunkat. Most kivételesen neki sem volt tréfálni kedve. Kozarev is határozott. Tehermentesíteni kellett a zászlóaljat.
– Első szakasz libasorban indulás. Irány az erdőszélén levő vadászkunyhó! Folytatólagosan utána a többi szakasz is. Én a negyedik szakasszal megyek.

Balla intésére a szakasz legénysége feltápászkodott és elindultak a nyomában.
– Térköz legalább öt lépés, a szemközti erdőben gyülekező – vezényelt Balla.

Kozarev pedig elővette a konyakos üveget és az ismert fémpohárkát.
– No, egy slukkot, Imre – kínált. Ahogy a szakaszok indultak, Fischer és Keleti sandán pislogtak visszafelé ránk. Ők sem haragudtak volna egy-két slukkért. Tudtam már, hogy az én századosom ideges. Egyedül nem szeretett inni, ezért nekem kellett segítenem. Mire az én szakaszom indulására került sor, nemigen maradt a félliteres háromcsillagos konyakból.

Balla már embereivel a vadászkunyhó felé járt. A század, mint egy hosszú kígyó kanyargott utána. Csak akkor zavarodott meg a sor, ha az ellenséges srapnel vagy gránát közel vágott le. A harmadik és negyedik szakasz már ügyesebben szétszórtabban igyekezett át a belőtt terepen.

Kozarev századost nem engedte nyugodni a maradék konyak. Miután poharazni menet közben nem lehetett, az üvegből ivott. Engem is megkínálgatott. Éreztem már a szesz hatását. Könnyű szédülés formájában. Ébernek és vidámnak éreztem magam, és egyidejűleg élesen tudtam megfigyelni az eseményeket. A tábori zászlóalj már utóvédharcot folytatott az utána nyomuló gyalogsággal. Szakaszommal én is rajvonalba fejlődtettem és igyekeztem minél gyorsabban eltávolodni a falutól. Szerencsénkre nem történt semmi, és néhány lehasalás és felugrás után simán megúsztuk az átkelést és beviharzottunk a kijelölt erdőbe.

A zászlóalj visszavonulását fedező század harcolva vonult vissza és a tüzérségünk segítségével nem engedték az ellenséges gyalogságot kijönni a faluból.

Alighogy bejutottunk az erdőbe, az ellenséges tüzérség teljes erővel lőni kezdte és hatalmas kavarodást okozott a rendezésre váró századok között. A mieink is megkapták a magukét. Szörnyű recsegéssel törték-zúzták a gránátsorozatok az erdő fáit. A felhangzó segélykiáltások jelezték, hogy nem eredménytelenül verették az erdőt.

Kozarev látva a fejetlenséget ingerülten kereste a zászlóaljparancsnokságot. Hosszas kérdezősködés után a zászlóaljtörzset egy múlt évről itt maradt lövészárokba behúzódva találtuk. Ijedt és csodálkozó tekintetek nézték érthetetlen bátorságunkat, amint kedélyesen fölényeskedve néztük őket, illetve lenéztük őket az árok fenekén. Körülöttünk pedig csapkodott a gránát és a srapnel. Italos emberbe a közmondás szerint nem csap a „ménkű”, így azután minket is elkerült a baj.

Kozarev ékes szavakkal bizonygatta az ároklakóknak, hogy a gránátnak egyre megy, hogy árokban fekve vagy állva talál el minket. Én is a konyaktól elfelejtettem félni, bergsteiger botomra támaszkodva mosolyogva reprezentáltam a parancsnokom mellett, aki szabadelőadást tartott a reaktivált Bartha őrnagynak a helyes hadvezetésből. Más körülmények között bizonyosan ráfizetett volna erre az éles és sértő bírálatra, amelyet a közelben tartózkodó legénység is meghallhatott.

Bartha őrnagy zászlóaljparancsnok az árokban guggolva nem volt méltó vitapartner már azért sem, mert Kozarev indulatos hangjára az állandóan csattogó gránátok tettek nyomatékot. Ismételt biztatásra azután lassan mink is leereszkedtünk a többiek közé az árokba. Igyekeztem eltitkolni, hogy bizony mégis csak megnyugtatóbb innen hallgatni a pergőtüzet.

Menetszázadunk a tűzkeresztséggel együtt átesett a vérkeresztségen. Egy halott és három sebesültünk lett a tüzérségi tűzben. Gránátrobbanástól szétvágódó faszilánk fúródott Kiss asztalos hátába is, amint segített a sebesült bajtársait bekötözni. Mielőtt elszállították megkerestem. Sápadtan ült egy nagy fa tövében. Nem vesztett sok vért. A szilánkok befúródtak a hátába, a tüdeje azonban nem sérült meg. Fájdalmas operáció várt rá.
– Látja milyen szerencsém van, hadnagy úr? Megszabadulok egy időre a harctértől – jól esett neki, hogy eljöttem búcsúzni tőle. Szinte megelégedettnek látszott a nagy fájdalmai mellett. – Keressen meg, ha Pesten jár – volt a kérése. – Nagyon szeretném folytatni a be nem fejezett beszélgetésünket az emberekről és a hangyákról. Címem: Karpfeinstein utca 20 (ma Karácsony Sándor utca).
– Okvetlen felkeresem – ígértem, és feljegyeztem a lakcímét.

Közben megérkezett a zászlóaljra vonatkozó diszpozíció. Századunk még önálló egység maradt, és az első ijedtség lecsillapodása után elindultunk a veszélyeztetett erdősarokból a részünkre kijelölt terepszakaszra. Két órás menetelés után már teljes sötétségben érkeztünk meg. Egy tüzérüteg helyét foglaltuk el, amelyik hátrább foglal majd állást. Tájékozódni nem tudtunk a nagy sötétségben. Kérdezősködésünkre nem tudtak biztos választ adni.
– Az ellenség lehet néhány kilométerre, de lehet közvetlen előttünk is. Honvéd tábori őrsöknek kell előttünk lenni, de mi máma senkit sem láttunk közülük. Ideje volt, hogy megérkezzetek és betömjétek ezt a rést. Vigyázni kell, mert a terep erdős és áttekinthetetlen – világosított fel minket az üteg parancsnoka, azután lóra szállt és az ágyúi után lovagolt.
– No, ezzel sem lettünk sokkal okosabbak – állapította meg Kozarev százados.

Koromsötétségben tábort ütöttünk az országúttól kb. kettőszáz lépésre fekvő tisztáson. Sejtettük a körülöttünk sötétlő facsoportokat. Tüzet gyújtani nem szabad. Hátizsákkal a vállon, fegyverrel a kézben lehet csak pihenni. A katonák a harmatos fűben hevertek és minden pillanatban várható futásra vagy támadásra készen szundikáltak.

A szakaszparancsnokok Kozarev sátra köré gyülekeztek megbeszélésre. Elbeszéltük egymásnak az este élményeit. Reményeikben csalódtak, mert Kozarev századosnak elfogyott a konyakkészlete. A trén pedig egyelőre ismeretlen helyen tartózkodott. Így azután a „paláver” csibuk és ital nélkül folyt le.

– No, Imre, hogyan tetszik ez a terep a Doberdó sziklái után? – kérdezte Kozarev tőlem.
– Még nem tudok véleményt mondani, amit eddig láttam az teljesen új. Nem vagyunk egy helyre leszögezve. Sok előre nem látható lehetőség áll előttünk. Úgy néz ki az egész, mintha éjjeli gyakorlaton lennénk Pécsváradon.
– Csakhogy ez a gyakorlat már vérre megy és tovább tart – toldotta meg Keleti a fejtegetésem. Még hozzátette: – Valószínűleg a szép lányok elunják a várakozást, míg hazakerülünk. Sajnálkoznotok azonban nem kell, mert már biztos van mindnek másik „pótolhatatlan” udvarlója. Mintha hallanám, amint mondják: „Sokat hazudozott nekem Balla Jani, de nem hittem egy szavát sem, a piros rózsát is azért vittem ki neki a vasúthoz, hogy minél előbb megszabaduljak tőle, vagy olyan hosszúkat sóhajtozott mellettem az a málészájú Fischer, hogy állandóan hascsikarásom volt tőle…” 

Mire rám került volna a sor, a sötétben Balla és Fischer munkába vették Keletit, akkora zajt csaptak hogy Kozarevnek kellett közbelépni.
– Még az igazat sem mondhatja meg az ember – duzzogott lihegve Keleti.
– Ne csapjatok ekkora lármát, a mindenségit, még idecsődítitek nyakunkra az ellenséget – parancsolt csendet Kozarev. – Meg kell ismerkednünk a mozgóháború sajátosságaival. Nyilvánvaló, hogy a napi 10–20 sőt 30 km-es visszavonulás, vagy fejezzük ki szebben magunkat: „elszakadási mozdulatok” nem úgy képzelendő, mintha egy folyamatos rajvonal lépésről-lépésre hátrál, az ellenség pedig utána, hanem ha valahol az ellenfél túlereje áttörést erőszakol ki, lehetőleg tervszerűen egységeink a legmegfelelőbb úton, a haditervnek megfelelő védelmi vonalra vonulnak vissza. Közben minél nagyobb veszteséget igyekeznek okozni az ellenségnek emberben és anyagban. Mozgóháborúban az elszakadás nem jelent minden esetben vereséget. A támadó fél minél messzebbre kerül az ellátó helyeitől, annál gyengébb lesz az akcióképessége. A védekező fél, jelen esetben mink, egy-egy sikeres elszakadás után magunk választjuk ki a védekezésre legmegfelelőbb vonalat, míg azután a folyton gyengülő ellenséges offenzíva megakad.
– Ez így rendben van – szóltam közbe –, de ha így haladnak, egy hét alatt Magyarországban leszünk.
– Már érezhető az offenzíva gyengülése – folytatta Kozarev. – A Kárpátok előhegyein meg fognak állni. Addig pedig kitartás, fiúk. Mindenki menjen a szakaszához és igyekezzen a szellemet megjavítani. Beszéljetek a legénységgel, mondjátok el, amit én most közöltem veletek. Hivatkozzatok arra, hogy jobb itt megvédeni az otthonukat a Kárpátokon túl. Jó anyag a mi menetszázadunk és megértik a szót. Ha valami történik pirkadat előtt, nem kell megzavarodni. Ebben a sötétben az ellenség sem okosabb, mint mi. Megvagyok értve?
– Igenis! – volt a válasz, és visszamentünk szakaszainkhoz.

Századparancsnokunk szavaiból megérthettük, hogy veszélyes kalandok és véletlenek sorozata áll még előttünk. Kíváncsi izgalommal néztünk a holnapok elé. Egyéni találékonyság és gyors tájékozódó képesség játssza ebben a gerillajellegű csatározásban a főszerepet. Ebben pedig nem volt egyikünknél sem hiány.

Visszaérkezve Baloghgal előrementünk megnézni a tábori őrsöt, melyhez a mi szakaszunk adott embereket. Az enyhe lejtőn vezető dűlőúton helyezkedtek el. Balogh engedélyt kért, hogy itt maradhasson. Beleegyeztem és visszamentem.

Sátort nem verettem. Kényelmetlen érzéssel feküdtem le a harmatos hideg fűre, amely még a leterített pokrócon is átnedvesedett. Még szokatlan volt és sajnáltam a tiszta ruhámat, hiányoltam az otthoni örömöket, a kényelmet, villanyfényt, a jó ágy és szoba biztonságos érzését stb. Sokan így voltak ezzel, nemcsak én…

Hazagondoltunk. Alig három napja, hogy elindultunk és máris mennyi minden történt velünk. Messze van Pécs a sok jó ismerőssel, eleven korzójával. A mindennapi gyakorlatozás, amely nagyszerű tréning volt…

Ugyan mit csinál Márits alezredes, pótkeretzászlóalj parancsnok, aki egyszer önkéntes koromban megígérte, hogy soha nem lesz belőlem tiszt, mert nem tudtam németül. Bizony ma sem tudok sokkal többet. Messze van ide a magyarfaló szigorú megkövesedett k.u.k. törzstiszt, ide már nem ér el a keze. Múlt évben soron kívül kiküldött a Doberdóra a menetszázaddal. Nemcsak rám haragudott, gyűlölte a belőlünk sugárzó vad őserőt... Igaz, hogy a nagy erő már nem töretlen… Egyet mást átéltem Doberdón. Megismertem a halál tornácát egészen közelről… A milliárd hullalegyeket, a hőségben szétfolyt halottakat… Szerencsés sebesülésem mentett meg a pusztulástól… Most pedig ismét a fronton vagyok. A Doberdón érzett állandó hullaszag helyett most friss fű- és virágillatot érzek... Körülöttünk tücskök, bogarak és békák millióinak kórusa harsogott megnyugtatóan. Elaludtam.

Következő rész: Kozák kalandok

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról

Szólj hozzá!

Címkék: galícia 1916 Imre Gábor delatyn

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr3512023153

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról