Bátorságfokozó sörözés és a pofátlan olaszok

2015.10.26. 06:38 :: PintérTamás

Imre Gábor kadét doberdói naplója – 23. rész

Átkelve a holtak által megszállt állásszakaszon hősünk megtalálja a legnagyobb nyugalommal szardiniát eszegetve söröző Stefán kadétot. A tüzérségi megfigyelőtől bátorságfokozóként kapott sörből ő is kap. A kvaterkázás közben egy felelőtlen mozdulatáért majdnem az életével fizet…

 

Itt már tűrhető volt a helyzet. A fal olyan magas volt, hogy felállva görnyedten mehettem, csak a lőrések előtt kellett lebukni. Stefán ott ült a fa alatt egy lőszeres ládán. A fának néhány csonka ága szomorkodott még, levele alig volt. Elvitték a gépfegyver- és srapnelgolyók. Stefán természetesen evett. Előtte két üres szardíniás doboz hevert, és őkelme a harmadikat mártogatta. Kaján vigyorral fogadott, mikor meglátta kékeszöld kinézésem.
– Huh, de zöld vagy! Igyál ebből a sörösüvegből – kínált –, és egyél szardíniát! Az ételt én sem bírom, azonban a szardíniának az olajos szaga hasonlít az itteni ájerhez.

Megborzongtam, és irigy undorral néztem rá a szögletes, drótidegzetű, zsírosan sárgás arcú sváb fiúra. Nem ártott meg neki semmi. A sört azonban elfogadtam. Az első korttyal megmostam a kezeim, csak úgy paraszt módra szájból csurgatva rá a sört.

 (forrás: upload.wikimedia.org)

– Jó dolgod van – mondtam neki körülnézve. – Úgy látszik, ezt a részt megkímélte a talián. A kőfal elég jó karban van, állni lehet, amint látom, hullák sincsenek.
– Ez azért van – világosított fel –, mert ide ötven lépésre a doberdói műúton túl egy jókora bokros mélyedés van, melyen keresztül el lehet jutni hátra. Mi ott temetünk. A bokrokon túl van a tüzérségi megfigyelő fedezéke. Borzasztóan fél. Ő küldte a sört is nekem a bátorságom fokozása céljából. Ha megtudná, hogy te kezet mostál vele, ugyancsak megharagudna.
– Egye meg a rosseb, akkor ez lövetett össze bennünket az éjjel! – mérgelődtem, mikor Stefán eszembe juttatta a tüzérséget.
– Az ám, ugyancsak szép muri volt nálatok! Talán közétek is bevágott az a nagy ágyú? – kérdezte.
Elmondtam neki az éjszaka történetét, mi a helyzet az én szakaszomnál. Csak vigyorgott hozzá, egyáltalában nem volt érzékeny lélek. Hirtelen az a gondolatom támadt, hogy lám, ez a Stefán egészen oda illett volna a bosnyákok közé, akik azt a halottat beépítették.

– Voltál-e az ajtós fedezéknél? – kérdeztem tőle
– Voltam! Tovább azután nem is volt kedvem menni. De még a bakáimnak sem.
– Na, és mi lesz a meg nem szállt arcvonalrésszel?
– Úgy marad – mondta vállvonogatva –, ne fájjon az neked, van úgyis elég baj itt, és ne keressünk magunknak többet!

Beszélgettünk. Közben ki akartam nézni a közeli lőrésen. De ő hirtelen elrántott onnan.
– Te bolond! Meg akarsz halni? – kiáltott rám. – Be vannak lőve, ma már eltemettem egy emberem. Ide nézz! – Fogott egy katonasapkát, rátette egy faágra, és felemelte a lőrésig. Mozgatta néhány másodpercig, mire egy lövés csattant a lőrésen kőszilánkokat verve le róla. A sapka pedig összeszaggatva repült le az ágról.
– Na, képzeld most a fejed oda… – mondta megelégedetten.
Nyeltem egyet, és mélabúsan néztem az átlőtt sapkára. Kezet nyújtottam köszönetül Stefánnak. Beszélni nem volt érdemes a dologról.
– A gazemberek valami szerkezetbe fogott puskával lőnek, vagy pedig beállított gépfegyverrel. Gyerünk egy távolabbi lőréshez! – invitált Stefán. Elmentünk a balszárnyra az országút felé. Azonban itt is csak oldalról mertünk kinézni, vigyázva, hogy az olasz golyó ne érhesse drága fejünket.

Tőlünk 80-100 lépésre húzódott végig az olaszok drótakadálya. Azon túl az út mentén egy ház állt, melynek kertje a drótakadályig terjedt. A kert szélén, még a fák árnyékában húzódott az olasz lövészárok. Mellvédje lőszeres ládákból volt kiképezve, melyek valószínűleg, földdel és kőtörmelékkel voltak megtöltve. Volt ládájuk elég, mert hihetetlen mennyiségű lőszert pocsékoltak. Különösen éjjel. Nappal viszont a tüzérségük lőtt szakadatlan. Céljuk valószínűleg az idegeink felőrlése volt. Nappal képesek voltak magányos emberre ágyúval lőni.

 (forrás: adtplus.arcanum.hu)

A mi olaszaink közül néhányan a kert fái alatt gyülekeztek, és lehevertek. Az egyik előrejött a drótakadályig, és színes szalagokat kötözött rá. Egy közepes lövő játszva leszedhette volna az arrogáns taliánt.
– Úgy látom, ezek a digók tudják, hogy nekünk nem szabad rájuk lőni – kérdem Stefántól.
– De mennyire... Sőt, ha szabadna, sem fizetné ki magát. Megpróbálkoztak itt már vele, és mi lett az eredmény?... Ahol eldördült a puska, oda egy perc múlva vagy tucat gránátot lőttek viszonzásul. Olyan pofátlanok és elbizakodottak, hogy eljönnek a drótig, és onnan mutogatják, milyen fehér kenyerük van.
– Jól nézünk ki, komám – sóhajtottam. – Az olasz hadsereg még pihent, tobzódnak mindenben. Mi pedig itt vagyunk egy hirtelen összetákolt, nélkülözéstől, fáradtságtól elcsigázott, megharmadolt hadseregtöredékkel, melynek csapatrészeit, ha azok egyik helyen harcképtelenné válnak, változatosság okáért bedugják egy még reménytelenebb helyre.
– Valószínűleg, változatosság okáért?... Mi?
– Természetesen lélektani okokból. Tüzérségünk tehetetlen az olasszal szemben. Az olasz kis ágyúk itt vannak a lövészárokban, míg a mieink messze elbújtak az olasz ütegek elől. Az a néhány harminc és feles mirajtunk nem tud segíteni, mert olyan közel vannak a vonalaink. Úgy járnánk velük, mint az én szakaszom járt az éjjel.
– Bizony, azok csak a hátrább fekvő helyeket lövik – hümmögetett Stefán.
– Az olasz repülők már nem is bántanak minket az első vonalban. Mikor elrepülnek fölöttünk, valószínűleg megszámolják, hányan vagyunk, és megnézik, mozgunk-e még. Megérzik azután a hullaszagot, és elsietnek. Nyitott könyv előttük az első állás, ők inkább a tüzérségünkre és a hátsó formációkra kíváncsiak... Olyan élő embersövénynek számítunk, akiken átléphetnek. Inkább az ellentámadástól félnek, és ezért nem mernek nekünk jönni… El tudod képzelni, mi lenne, ha éjjel véletlenül itt, az üres szakaszon támadnának... Mire észre térnénk, már a dolináknál lennének.
– Huh, ne beszélj! Én ma a dolinában fogok aludni. Még elrontod az álmom – tréfált Stefán.

Következő rész: Gránátkabaré

Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója

Szólj hozzá!

Címkék: imre gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr218022140

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról