„Vissza kellett vonulnunk lassan, utóvédharcokat folytatva…”

2014.02.10. 06:38 :: PintérTamás

Részletek Dr. Szojka Kornél emlékirataiból - 9. rész

A szegedi gyógyulás után hősünk 1914 decemberében újra a frontra indul a menetszázadával. Ezúttal a 46-osok elkülönített III. zászlóaljához délre vezénylik. Itt a szerbiai előrenyomulást visszavonulás követi, majd táborozás Szlavóniában. Katonáskodásának történetét édesapja szegedi halálának híre szakítja meg…

 

A menetszázad december elején indult útnak délre a Rókusi pályaudvarról Újvidék, Mitrovica, Sabác felé. Itt találkoztunk a III/46-os zászlóaljunkkal, amelyik békében Boszniában, Avtovácon volt detasirozva, egy barakktáborban.

A Rókusi pályaudvar korabeli képeslapon az 1910-es években A Rókusi pályaudvar korabeli képeslapon az 1910-es években

Ennél a zászlóaljnál szolgált valamikor békében három évet Tömörkény István író is, amikor a zászlóalj Mostárban [helyesen a novi pazári szandzsákhoz tartozó Prijepoljén - a szerk.] székelt. Tömörkény egyébként gyógyszerész volt, amit azonban a katonaság nem ismert el olyannak, hogy az őt az egyéves önkéntesi katonai szolgálatra feljogosította volna. Így aztán szegény Tömörkény István három évet szolgált a 46-osoknál, hol őrmesteri rangra vitte fel. Szolgálata alatt a zászlóaljat felhelyezték Wienbe, és így az öreg Tömörkény mégis tűrhető körülmények közé került. Érdekes, hogy a zászlóaljat aztán pár év múlva ismét visszahelyezték Boszniába, de akkor meg Avtovácra, az ottani barakktáborba.

Az avtováci laktanya Az avtováci laktanya
(Négyesi Lajos: 46-os szegedi bakák a tolmeini hídfőben című kötetéből)

Amikor a III. zászlóaljunkkal egyesültünk, én a 12-ik századhoz kerültem, amelyiknek a parancsnoka Paduschitzky Alfréd főhadnagy volt. A zászlóalj parancsnoka pedig lovag montebruki Rizetti alezredes volt. A 11-ik század parancsnoka Reiter Ferenc főhadnagy, a 10-iké Lipner Alfréd főhadnagy, a 9-ikére már nem emlékezem, talán Tanka Tibor tartalékos főhadnagy, vagy Asztalos Imre főhadnagy, a „Colos Koma”. Géppuskás osztag parancsnoka Gácsér László volt. Orvosunk dr. Németh Sándor ezredorvos volt. Élelmezési tisztünk Zsivánovics István hadnagy és Schwartz Jákob (sváb fiú) zászlós volt.

A vonatból Mitrovicán szálltunk ki és Klenáknál pontonhídon mentünk keresztül Sabácra. Itt keresztülmentünk azon a területen, ahol az öreg Krausz Alfréd tábornok tőrbe csalta az átkelni szándékozó szerb Timok hadosztályt és a Száván átkelt Timok szerb hadosztályt a környező dombokon titokban elhelyezett tüzérséggel teljesen megsemmisítette. Átkelve a Száván előre meneteltünk Valjevó irányába az esőtől felázott, csaknem járhatatlan, sáros úton.

A szerbiai hadműveletek 1914 őszén. A szegedi 46/III. zászlóalj a 3. hegyidandár kötelékébe tartozott, ami az 50. hadosztály, XVI. hadtest és a 6. hadsereg alárendeltségébe tartozott. A szerbiai hadműveletek 1914 őszén. A szegedi 46/III. zászlóalj a 3. hegyidandár kötelékébe tartozott, ami az 50. hadosztály, XVI. hadtest és a 6. hadsereg alárendeltségébe tartozott.
(Doromby József - Reé László szerk.: A magyar gyalogság című kötetből)

Itt sehol sem volt kövezett út, így a szekereknek, főleg pedig az ágyúknak vontatása emberfeletti küzdelmet jelentett. Sok ott is maradt közülük, amikor a szerbek nyomására onnan ismét ki kellett jönnünk. Vadonatúj ágyúk, melyek jóformán egyetlenegy lövést sem adtak még le. Befelé menet a sáros, úttalan utakon sehol sem találtunk ellenséges ellenállásra. Már Valjevón is túl jártunk Kragujevác felé, amikor már nagyobb erőkkel találtuk magunkat szemben.

Az osztrák-magyar hadsereg itt aránylag gyenge erőkkel rendelkezett, mert minden erejét az északi, orosz frontra kellett koncentrálnia. Noha Valjevónál már gyalogsági harcba is keveredtünk, mégis vissza kellett vonulnunk lassan utóvédharcokat folytatva. A Száván ismét csak Sabác-Klenáknál keltünk át a pontonhídon, mint utolsók az utóvéd csapatok közül, mely után szárazföldre érve, utászaink a pontonhidat azonnal leszerelték.

Szerb gyalogosok Szerb gyalogosok
(forrás: Velká vojna 1914-1918 Facebook oldal)

Ezen utóvédharcainkban, egyik éjszaka egy erdőn jöttünk keresztül, ahol egy fának az ága orromról leütötte a csíptetőmet, amit aztán a sötétben nem találva, tovább kellett mennem. Bizonyára ott van azóta is az erdő avarja között. Szlavóniába érkezve Nyimci nevezetű kis sváb faluban helyezkedtünk el, az ottani lakósság házaiba szétszórva századonként egy tömbben. Itt töltöttük a karácsonyi szent estét békességben, nyugalomban, megtisztálkodva, kipihenve. Éppen elég okunk volt erre a több héten át tartó viszontagságos, sáros utakon harcközben megtett fárasztó, egész napokon át tartó gyalogolások után. Pár hét múlva Nyimciből Banovciba kerültünk csaknem ugyanolyan jó körülmények közé, mint Nyimciben voltunk. Majd egy harmadik faluba, illetve bosnyák városkába Brckóba kerültünk, melynek lakossága csaknem kivétel nélkül mohamedán vallású volt. Itt a nők még mindig lezárt, lefüggönyözött lakásokban éltek és az utcán is csak mélyen lefátyolozott fejjel jelenhettek meg. Ide kaptam Édesanyámtól a megrázó, szomorú hírt sürgönyileg: „Vater gestorben, sofort kommen” szöveggel május 11-én. Zászlóaljparancsnokom azonnal elengedett és vonatra ültem, de jóságos Édesapámat már csak a temetőben találtam meg.

Itt, most jut eszembe, hogy ezen a tavaszon, húsvét táján kéthetes szabadságot kaptam és hazautaztam Szegedre, szüleimhez, testvéreimhez. Ekkorára már zászlóssá léptem elő. Tiszti szolgámat is magammal vittem, Palásti Jánost, aki egy nős, 30 év körüli derék csongrádi fiatalember volt. Míg én Szegeden, szüleimnél voltam, őt is hazaengedtem szabadságom tartamára feleségéhez, Csongrádra. Édesapámat nem találtam odahaza, mert Ő kint volt a Pallavicini birtokon, a hantházi gazdaságot kezelni, mert Édesapámat az uradalom vezetősége felkérte, hogy a katonai szolgálatra bevonult fiatal gazdatisztek pótlásaként venné át a hantházi gazdaság vezetését. Bár Édesapám egészségi állapota, a szíve miatt nem volt a legjobb, mégis vállalta hazafias érzésből is a gazdaság vezetését. Hazaérkezve, másnap mindjárt kimentem hozzá Hantházára vasúton Szegedről, aki elébem Kistelekre kocsit küldött a vasúti állomásra.

A kisteleki vasútállomás az 1910-es években korabeli képeslapon A kisteleki vasútállomás az 1910-es években korabeli képeslapon

Nagy örömmel fogadott, hogy fiát még egyszer láthatja életében. Érezte, tudta, hogy már nem sok van neki hátra, annyira rossz volt már akkor a szívműködése. Megérkezve, elbeszélgettünk, hisz annyi minden történt vele, de főleg velem is mióta elváltunk és a szerb harctérre kerültem. Jó vacsora után lefeküdtünk egy szobában. Éjjel felébredve, megdöbbenve hallom lélegzésének rendetlenségét, illetve rendellenességét. Akkor döbbentem csak rá állapotának súlyosságára. Ehhez nagyban hozzájárult a háború, a sok aggódás fiáért, családjáért. Hisz ott volt még a két kiskorú neveletlen kisfia, akiket pedig még szeretne felnevelni és révbe juttatni. Sajnos az Úr Isten másként rendelkezett és nem engedte meg számára, hogy nemes tervét megvalósíthassa. Ez a kötelesség aztán Édesanyánkra hárult, aki ennek becsülettel eleget is tett. Felnevelte a két fiát bár igen nehéz és súlyos anyagi körülmények közepette, miután egész életükön át összegürcölt kis vagyonkájuk füstté vált, elértéktelenedett. A két testvér is átérezte ennek a helyzetnek, a nehézségnek a súlyosságát, de fogukat és öklüket összeszorítva a budapesti műegyetemen sok nélkülözés és lemondás közepette megszerezték mindketten a mérnöki diplomát. Ferenc öcsém kultúrmérnök, Jenő öcsém pedig építészmérnök lett. Mindketten kiváló emberek, akik csak dicsőséget szereztek nevüknek, a Szojka névnek, mely annyi sok kiváló mérnököt adott ennek a szegény magyar hazának. Édesapám feltétlenül bízott a központi hatalmak győzelmében, hitt az igazságban, hitt a magyarok Istenében, aki nem hagyja el az annyira szeretett magyar hazát. Hantházán másnap felébredve, délelőtt egymástól fájdalmasan búcsút vettünk. A kocsira felülve könnyek közt kísért ki a nagykapuig, miután megölelve, kezét megcsókolva elváltam tőle, életünkben egymást utoljára megölelve és látva. Ez lehetett április közepén.

Május 10-én Szegeden hétfőn délelőtt, miközben ismét készült kocsin kiutazni a gazdaságába, hirtelen rosszul lett és rövid szenvedés után meghalt, az ágya körül szorongó két kis fia, és Édesanyánk szeme láttára. Édesapám ugyanis minden szombaton hazatért kocsin családjához Szegedre és hétfőn ment vissza ugyancsak kocsin. Május 8-án is így jött haza, de 10-én, hétfőn már nem térhetett vissza. A kihívott orvos, dr. Kovács József minden kísérlete hiába való volt, így az érvágás is. A mentők hozták haza eszméletlen állapotba a Gázgyártól, hol még előbb a számláját akarta rendezni. Néhány órai haláltusa után du. ¾ 2 óra körül örökre elpihent. Két nap múlva, óriási részvét mellett temették el Szegeden a belvárosi temető protestáns részébe, a Tisza Lajos körút 27. szám alatti gyászházból.

Szegeden a Tisza Lajos körút 27. napjainkban Szegeden a Tisza Lajos körút 27. napjainkban
(forrás: Google maps)

Mire Brckóból hazaérkeztem, már csak a koszorúkkal borított sírját találtam a temetőben. Hazaérkezve ott találtam Édesapám húgát, Jolán nénit is, akik aztán szomorú szívvel mesélték el a számunkra olyan megrendítő csapás lefolyását. A három napi szabadság, amit zászlóaljparancsnokomtól kaptam, hamar lepergett, hiszen az út oda és vissza, maga két napot vett igénybe. Harmadik nap vissza is utaztam Palástival együtt, kit most is magammal hoztam, és hazaengedtem feleségéhez Csongrádra.

Következő rész: „Vajon hol találkozunk az olasz csapatokkal először?”

Összes rész: Részletek Dr. Szojka Kornél emlékirataiból (1-21. rész)

Szólj hozzá!

Címkék: szegedi 46–os gyalogezred paduschitzky alfréd avtovac rizetti alezredes szegedi 46/iii. zászlóalj dr. szojka kornél

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr395807070

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • PintérTamás: A blogon Rózsafi János posztjában többször is említésre kerül a József hőherceg által "Kövér Berta... (2021.11.27. 11:42) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: A hatásáról így számolt be egy olasz hadifogoly, akinek a vallomását József főherceg rögzítette a ... (2021.11.25. 23:42) A híres 30 és feles
  • PollmannFerenc: Ide kívánkozik még, hogy a 30 és felest a Monarchia tüzérsége tulajdonképpen annak köszönheti, hog... (2021.11.25. 15:42) A híres 30 és feles
  • KajonÁrpád: @magyaros17: Nem akarlak elkeseríteni, de a hadosztályok nehéztüzérsége nem 30 és felesekkel volt ... (2021.11.25. 15:02) A híres 30 és feles
  • magyaros17: Én azt hittem, hogy jóval nagyobb számban készültek ilyen lövegek. Mondjuk az elgondokodtató volt,... (2021.11.25. 10:50) A híres 30 és feles
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása