B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 20. rész
Dandártartalékban
Április 27-én reggel ismét felvettem a teljes felszerelést és elindultam a századomat megkeresni, mely már ismét a rajvonalban volt. Meg is találtam a régi helyükön, hol nappal ismét a fedezéken dolgoztunk, éjjel pedig az őrségen voltunk. Az ágyúk dörgése mind sűrűbben hallik és a járőrök közt is egyre gyakrabban történnek összeütközések. E napon délután igen nagy jégeső volt. Árkainkba is befolyt, és az árok fenekén víz és sár képződött, melyet csajkáinkkal meregettünk ki belőle, azután gallyakat fektettünk rá, és így feküdtünk benne. A másnap is ilyen munkában telt el. Sokat fázlódtunk, mert éles, hideg északi szél fújt a tegnapi jégeső után.
Lövészárokásás
(Gyurgyák János szerk.: Magyarország története képekben I.)
Április 29-én reggel ismét teljes felszereléssel a futóárkon keresztül elvonultunk arra a helyre, hol a múlt héten is tartalékban voltunk pár napig. Útközben megálltunk Kratochvil alezredes lakása előtt. Ott láttam először az ezredünk lobogóját. Rongyos, piszkos, elfakult, golyótól tépett, lőporfüsttől megbarnult, de még így is nagyszerű zászló, mely számtalan ütközetben vett részt hajdanában is. Énekes százados szép beszédet mondott, megdicsérte az 1. századot, mert kitűnően építettük a fedezéket, melyet egy német tábornok és egy ezredes is megszemlélt és megdicsért. Azután pedig bevonultunk a fészerfedezékeinkbe, mégpedig mint dandártartalék.
A 3. és 4. honvéd gyalogezred képez ugyanis egy dandárt. Azt hittük, hogy most pihenünk talán néhány napig. De mily keservesen csalódtunk. Alig pihentünk egy pár órát – addig is puculni kellett – riadót kiáltottak és rögtön teljes felszereléssel sorakozni kellett. Azután megindultunk az erdőségek közt hegyre fel, völgybe le a 3. honvéd gyalogezred túlsó, bal szárnyának a megerősítésére. Teljes két óra hosszáig mentünk borzasztóan kimerülve, testünk minden tagja úgy fájt, mintha késsel darabolták volna, míg végre elértük a kijelölt helyet egy hegyoldalban.
Vázlat a dandár helyzetéről 1915. május 3-án
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, 20. honvéd gyaloghadosztály iratai)
Rendkívül sokat szenvedtünk azon három nap alatt, míg itt voltunk. Az élelmezés igen kevés volt. Nappal mindig az előretolt állást ástuk, mellettünk feküdt a puska megtöltve, és a kenyérzsák, benne nem kenyér, hanem 100 éles töltés, derekunkon a tölténytáska 40 élessel. Igen veszélyes helyen, nagy kínosan dolgoztunk a gyalázatos rövidnyelű életlen kis ásóval, éhezve, szomjazva, elcsigázott testtel. Már a legjámborabb is kifakadt köztünk: „Ha van Isten, miért néz el ennyi szenvedést és emberkínzást?” Éjjel szüntelenül készenlétben kellett lennünk, teljes felszereléssel feküdtünk le kissé aludni. Sokat fáztunk, a pokrócokat nem volt szabad lebontani, mert az oroszok támadásától kellett tartani.
És valóban május 1-jén éjfélkor óriási puskaropogás, melybe sűrű gépfegyverkattogás is vegyült. Riadót kiáltottak. Teljes felszereléssel azonnal talpra ugráltunk, hogy megyünk be a rajvonalba lőporfüstöt szagolni. De nem került rá sor. Hajnal felé elült a harci zaj. Az oroszok megtámadták a mi előretolt állásainkat, de véres harc után visszaverték őket. Ekkor láttam az első sebesülteket – kik figyelők, tábori őrsök voltak – amint sebesülten hordták el előttünk őket.
Május 2-án, vasárnap reggel felszedelőzködtünk és visszatértünk a mi ezredünkhöz. Ki lett adva a parancs, hogy minden téli gúnyát vessünk le és szolgáltassunk be. Tehát én is beadtam a köpenybélést, alsó inget, gatyát, hasvédőt, nyakvédőt és pokrócot.
Másnap, 3-án szakadó esőben előre mentünk a lövészárkon át, előretolt állást építeni. Délután visszatértünk a lövészárkainkba. Estefelé sorakozó volt. A többiek elmentek, én ott maradtam a szerelvényt őrizni. Nemsokára amazok is visszajöttek és sajnálták, hogy én nem lehettem köztük, mert ők 80-an az éjjel mennek az oroszokat megtámadni. Magamban örültem, hogy véletlenül kimaradtam közülük.
Ételosztás az állásban
(Forrás: Shvoy Kálmán hagyatéka, http://www.bibl.u-szeged.hu/shvoy)
Az élelmezés mind kevesebb és silányabb lett. Már az ebéd is oly gyenge, hogy nem sokkal több a semminél. Még hagyján, ha kenyér lett volna elég. Ugyanis a komiszkenyeret már megszoktam és megszerettem – mert nem volt a jó fehér hazai kenyér és szüntelen éhes voltam – de nagy baj volt, hogy még harapni sem nagyon mertem belőle, mert ha csak valamennyire is jól lakok, akkor másnapra semmi sem maradt volna. Tehát előrelátóan úgy osztottam be, hogy egy kevés mindig legyen. Sokat éheztem, az igaz, de a gyomromat lassanként hozzászoktattam a kevés ennivalóhoz. Ez este nyugodtan lefekhettem az árok fenekére, mivel szolgálatban nem voltam, nem háborgatott senki, nyugodtan aludtam egész éjjel. Nem is gondolva, hogy utoljára alszom a hegyzávodi lövészárokban.
Következő rész: „Isten segíts!”
Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész