Jakab István első világháborús naplója – 1. rész

Új sorozatot indítunk útjára: a Brassó vármegyei Barcaságból, ezen belül pedig a hétfalusi Zajzonból származó Jakab István világháborús naplóját adjuk közre. Jakab két ezredben, a brassói császári és királyi 2. gyalogezredben, illetve a nagyszebeni császári és királyi 31. gyalogezredben szolgálta végig a háborút. Amint a szövegből kiderül, hősünk ugyan megjárta az olasz frontot is, kalandjainak helyszíne azonban főként a keleti hadszíntér. A napló két okból is különösen érdekesnek mondható. Egyik erénye abban rejlik, hogy néha már-már filmszerű részletességgel képes láttatni a háborús hétköznapok jelenségeit. Másik jellegzetessége a szerző sorsából adódik: Jakab, aki a háború alatt többször is kórházba kerül, ezt a miliőt is ugyanolyan részletességgel mutatja be, mint a lövészárkok világát.

Néha előfordul, hogy nem csupán egy-egy naplóíró világháborús katona jár be kalandos utat, hanem maga a napló is, amibe az illető az általa átélteket rögzítette. Jakab István most közlésre kerülő naplója is ilyennek mondható. Legelőször a Brassó megyei Bácsfaluban fedezte fel Veres Emese-Gyöngyvér valamikor a ’90-es években, és 2008-ban megjelent könyvében közölt is belőle egy rövid részletet. Ő még ismeretlen katonaként hivatkozott a naplóíróra. Bár már Veres is tervezte, hogy megjelenteti a teljes szöveget, erre végül mégsem került sor. Egy idő után azok, akiktől a naplót kapta, elhaláloztak, a füzet pedig eltűnt, hogy aztán néhány év elteltével Sepsiszentgyörgyön bukkanjon újra elő. Jelenlegi tulajdonosa, dr. Jakab Emese Enikő egy lebontásra ítélt házban találta; tőle került József Álmoshoz, aki Mire a falevelek lehullanak... című könyvének második kiadásában több mint negyven oldalnyi válogatást közölt a szövegből. Végül e sorok írója szintén a jelenlegi tulajdonostól kapott engedélyt arra, hogy a naplót a maga teljességében közzé tegye.

Az ember

A napló írójáról szinte semmi olyasmit nem sikerült kideríteni, amit nem ő mond el saját magáról. A Brassó megyei Zajzonban, ahol a családja élt, nem tudnak róla vagy esetleges leszármazottairól. Azt, hogy Jakab Istvánnak hívták, szintén egy általa elbeszélt történetből tudjuk. „Ma kaptam egy levelet – írja 1916. augusztus 17-i naplóbejegyzésében –, mi le volt pecsételve vörös viasszal; a név volt Stephan Jakab, német betűkkel írva...” Hősünk, aki ekkoriban a Bruszilov-offenzívában szerzett sebesülése miatt egy barakk-kórházban lábadozott, felbontotta a borítékot, amiben némi pénzt is talált. A feladót nem ismerte, és a levél szövegéből is az derült ki, hogy azt nem neki írták. Némi vívódás után mégis úgy döntött, megtartja a pénzt, nem is sejtve, hogy valamikor a távoli jövőben ez a tévesen kikézbesített levél majd másodszor is hasznot hajt neki.

A naplóból az is kikövetkeztethető, hogy Jakab István (ugyanis biztosan így használta a nevét) 1895. augusztus 13-án, elsőszülött gyermekként látta meg a napvilágot. A születésére vonatkozó bejegyzést Veres Emese Gyöngyvér találta meg a zajzoni egyházi anyakönyvben, amit ma a román Országos Állami Levéltár brassói fiókjában őriznek. Ebből tudjuk meg, hogy apját Jakab Mihálynak, anyját Tót Annának hívták, és hogy Zajzonban, a 261. szám alatt laktak. Jakabnak a későbbiekben született egy húga is, akit a családban Katusnak becéztek, és a naplóból az is kiderül, hogy az édesapa korán meghalt, a két gyermeket pedig az édesanya nevelte fel. Sajnos ez az a pont, ahol a kutatás elakad: mindeddig nem sikerült információt találni azzal kapcsolatban, hogy mi lett Jakabbal a háború után, és halálára vonatkozóan sem került elő semmilyen adat.

A Jakab István születésére vonatkozó bejegyzés a zajzoni anyakönyvben

Értelemszerűen Jakab gyermekkoráról sem tudunk semmit, néhány szóban azonban talán érdemes bemutatni a régiót, ahol felnőtt. Amint már szóba került, hősünk az akkori Brassó vármegye Zajzon nevű településén született. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a vármegye lakosságának 35,5 százaléka román, 32,6 százaléka magyar és 30,8 százaléka német (egészen pontosan erdélyi szász) volt. A magyarok főként a Barcaságnak nevezett medence nyugati és északi peremén elhelyezkedő falvakban, emellett pedig Brassóban és a Brassótól keletre elhelyezkedő Hétfaluban éltek. Zajzon a Hétfaluhoz tartozó települések egyike volt. A térség magyar falvaiban már ekkor is jelentős román közösségeket találunk – Zajzon 1226 lakosából 1910-ben 231 vallotta magát románnak –, és bár a két etnikai csoport tagjai egymástól jól elkülönülő falurészekben, utcákban laktak, gyakran folyékonyan elsajátították egymás nyelvét.

A hétfalusiak esetében a megélhetést – kevés földjük lévén – gyakran a szomszédos szász községekben vállalt munka (feles bérlet) jelentette, de foglalkoztak fakitermeléssel és fuvarozással is, és többen a környékbeli, szintén szász tulajdonú gyárakban dolgoztak (a XIX. század második felében beindult fejlődés következtében a közeli Brassóban 1910-re az iparból és kereskedelemből élők részaránya 40% fölé emelkedett). A vasút kiépülése után nagyon sokan Ó-Romániában, pontosabban Bukarestben próbáltak szerencsét, és egy részük meg is telepedett a román fővárosban. Jelenlétük különösen a bérkocsival, illetve később taxival végzett személyszállításban volt hangsúlyos; ezt a szolgáltatást az 1930-as évekig nagyrészt ők uralták. Könnyen elképzelhető, hogy sok más hétfalusi fiatalemberhez hasonlóan Jakab is megjárta Bukarestet a háború előtt. Ezt látszik megerősíteni az a tény is, hogy húga még a háború első éveiben is a román fővárosban dolgozott. Mikor tehát emberünket besorozták a Monarchia hadseregébe, biztosan beszélt románul, és feltehetően valamelyest németül is tudott.

A katona

Jakab a császári és királyi 2. gyalogezredhez, az ún. Sándor-bakákhoz vonult be katonának 1915. május 14-én, és augusztusban, a 14. menetzászlóaljjal került ki a keleti hadszíntérre. Ebben az időszakban a hadiszerencse a központi hatalmaknak kedvezett: a május 2-án indított német és osztrák–magyar támadás – később a gorlicei áttörés néven vált ismertté – sikerrel járt. Mikor szeptember 26-án a zajzoni fiatalembert először osztották be az első vonalba, az áttörést követő négyhónapos támadássorozat már a végéhez közeledett. Így az első csata, amelyben részt vett – a baranowiczi ütközetről van szó – a 2. gyalogezred számára a hosszú offenzíva végét jelentette. Az ezred 1916. november 6-ig maradt a város térségében: ezt követően észak felé, Gorodiszczére irányították őket, ahol a Srkobowa falu előtt húzódó állásokba kerültek, és a következő év nyaráig csak kisebb-nagyobb állásharcokban vettek részt. Itt, ebben a térségben érte a Sándor-bakákat a következő nagyobb hadművelet, az 1916. július 2-án indított Bruszilov-offenzíva, amelynek első napjaiban maga Jakab is súlyos sebet kapott. Ezzel a sebesüléssel emberünk kapcsolata a 2. gyalogezreddel tulajdonképpen véget is ért, ugyanis felépülését követően 1916 októberében már nem a „kettősökhöz” tért vissza, hanem átvezényelték a császári és királyi 16. gyaloghadosztály egy másik seregtestéhez, a nagyszebeni 31. gyalogezredhez. (Míg 1918-ban a 2. gyalogezred legénységének 50 százaléka magyar volt, a 31. ezredben csak 13 szászaléknyi volt a magyarok aránya; itt a többséget a románok alkották 63 százalékkal.) A hadosztályt már korábban, 1916 augusztusában a déli hadszíntérre vitték, ahol a hetedik, nyolcadik, kilencedik és tizedikisonzói csatákban vett részt, Jakab azonban olyan szerencsésnek bizonyult, hogy csak november 10-én, néhány nappal a 9. isonzói csata befejezését követően érkezett meg ezredéhez az olasz frontra, december 25-én pedig újra kórházba került, és emiatt végül a 10. isonzói csatát is a hátországban vészelte át. 1917. júniusában a 16. hadosztályt visszaszállították az orosz frontra, egészen pontosan Kalusz környékére – még éppen időben ahhoz, hogy részt vegyen a Kerenszkij-offenzíva során kibontakozó harcokban. Jakabot ezúttal sem hagyta el a szerencséje: csak július 24-én, azt követően érkezett meg a harctérre, hogy a központi hatalmak csapatai megállították az orosz előretörést és ellentámadásba mentek át. A 31. ezred Kalinkowczyig nyomult előre, itt azonban a front újra megmerevedett, és az oroszokkal való fegyverszünet megkötéséig már nem is változott többé. Jakab 1917 szeptemberéig vett részt a térségben zajló állásharcokban: ekkor előbb ismét kórházba került, a későbbiekben pedig visszavezényelték a 31. gyalogezred pótkeretéhez. Itt érte az 1917-es év vége is.

 Géppuskások
(Forrás: a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum gyűjteménye)

Nagyjából eddig követhetjük a barcasági katona útját a világháborúban, ugyanis a napló az 1918. január 9-i bejegyzéssel megszakad. A továbbiakban csak a 16. hadosztály történetére támaszkodhatunk – feltételezve, hogy egy idő után Jakab is visszakerült a seregtest alárendeltségében küzdő gyalogezredéhez. A hadosztály kapcsán tudjuk, hogy az 1918 áprilisáig maradt az orosz fronton, ezt követően pedig a déli hadszíntérre szállították, ahol júniusban a Hétközség-fennsíkra, Asiago térségébe került. Az erdélyi katonák a XIII. hadtest kötelékében vettek részt a Monarchia utolsó, 1918. június 15-én indított nagy offenzívájában. A támadás során a hadosztály jobb oldali szomszédja egy másik erdélyi seregtest, a 38. honvéd hadosztály volt, a közös hadosztálybeli bakák közvetlen szomszédságában pedig a brassói 24-es gyalogezred honvédei küzdöttek. Az osztrák–magyar erők vereségével végződő csata után már nagyrészt csak helyi harcok folytak a térségben. A 16. hadosztály csapatait 1918. október 22-én váltották fel, a hónap végén pedig hazaszállították őket. A 31. gyalogezred katonáiról nem sokat tudunk; a csapattest történetét a két háború között nem írta meg senki (ez feltehetően annak tulajdonítható, hogy a 31-esek döntő többsége román etnikumú volt, akik ebben kevéssé voltak érdekeltek, ráadásul az is akadályozhatta a kutatást, hogy az ezred egykori kiegészítési területe a második bécsi döntést követően is Romániában maradt). Feltételezhetjük azonban, hogy akárcsak a 2. gyalogezred (Jakab első ezrede), valamikor 1918 októberében a 31-esek is elérték békehelyőrségüket, ahol szintén leszerelhették őket.

A napló

A fennmaradt kézirat, amely 1915. március 15-én indul és az 1918. január 9-i bejegyzésnél ér véget, megközelítőleg három év történéseit fedi le, és valamivel több mint 250 oldalra rúg. A szerző kizárólag csak háborús élményeit szándékozott az utókorra hagyni; a szabadságos napokról például csak akkor számol be, ha az otthon tapasztaltaknak valamilyen módon köze van a háborúhoz. A szövegből az is kiderül, hogy Jakab valamikor – feltehetően a két világháború között – átírta a fronton készített naplójegyzeteit. A ránk maradt füzet tehát nem az eredeti bejegyzéseket, hanem ezek utólag átírt változatát tartalmazza. Mivel hősünk 1918 után valahol az akkori Románia területén folytatta életét, aligha férhetett hozzá olyan utólag megjelentetett történeti jellegű munkákhoz, amelyek alapján a naplóban feljegyzett eseményeket kiegészíthette, korrigálhatta volna. Valószínű tehát, hogy az átírásra nem a háború után megszerzett információk beépítése miatt volt szükség, hanem inkább valamiféle szerkesztői szándék motiválhatta a szerzőt: feltehetően szerette volna a háború alatt készített feljegyzéseit egyetlen füzetben látni.

Az utólagos beavatkozás nyomai leginkább az 1916-os román offenzívát tárgyaló bejegyzések kapcsán mutathatók ki, ugyanis a szerző a román támadást, amely 1916. augusztus 27-én következett be, a valósághoz képest egy hónappal későbbre teszi. Azt hinnénk, hogy emiatt minden esemény eltolódik, azonban ez nem így van: a napló további részében leírt történések egy idő után mégis a helyükre kerülnek.

Az eredeti szöveg olvasását számos tényező nehezíti. Ezek közül elsősorban a helyesírást kell megemlítenünk, illetve azt, hogy Jakab a szöveg tagolására pontot nem, csupán vesszőt használ. Ugyancsak előfordul, hogy egy-egy szó kimarad egy-egy mondatból, esetleg kétszer szerepel benne. Emellett bizonyos mondatok meglehetősen nehézkesek vagy zavarosak, egyértelműen utalva arra, hogy szerzőjük számára az írás nem mindennapi, magától értetődő tevékenység. A könnyebb olvashatóság érdekében a közreadott szöveget mondatokra tagoltam, a hibák nagy részét pedig javítottam. Helyenként szükséges volt egy-egy ismétlődő szó, lényegtelen vagy értelmezhetetlen mondat elhagyása: ezeket szögletes zárójellel jelöltem. Ugyanezt a jelölést alkalmaztam akkor is, ha hiányos mondatokat kellett kipótolnom, vagy ha a közérthetőség kedvéért egy-egy szót, magyarázó kifejezést kellett beszúrnom a szövegbe.

A napló első oldalának részlete

* * *

Jakab István naplója

1915. év

1915. év március 15., hétfő

Húszéves korban mint gyalogost besoroztak a közös hadsereghez. Hosszúfaluban volt a sorozóbizottság. A Zajzon községi elöljáróság a már besorozott újoncok tiszteletére egy asztalt rendezett, melyen minden ifjú egy üveg sörrel és egy adag paprikással lett megtisztelve.

1915. május 14.

Az én korombéli ifjak nagy tüntetéssel, nagy nótaszóval korán reggel végignótáztuk az egész községet. Síró ifjú lányarcok kandikáltak ki a szobából a függöny mögül, bánatosan tekintve az utcán nótázó ifjakra. Talán az ő kedvesük is ott van, ki ma el fog menni, talán nem fog visszajönni. Délelőtt 10 órakor bementünk az egészen Brassóba.

A brassói császári és királyi 2. gyalogezred I. menetszázada 1914. VIII. 23-án, a frontra indulás előtt (Magyarosi Sándor gyűjteménye)

1915. május 15.

Aludtunk a tüzérkaszárnyában; tengersok ifjú össze lett gyűjtve Brassó, Háromszék, Csík és Küküllő megyékből. Délelőtt több vonat ment el [...]. Délután miránk került a sor: 2 órakor kint voltunk az állomáson, több ezer hozátartozónak a kíséretében.

Közeleg az idő a váláshoz. Egy leírhatatlan, egy kimondhatatlan búcsú: apák, anyák, testvérek, imádottak, jó barátok, könnyzáporban fürdő búcsúcsókok, sok sírásban elfulladt Isten hozzád között volt a megválás. Pont 3 órakor mozdul meg a vonat. Feljajdul még egyszer a szeretet, fehér kendőbe takart ifjú rózsás arcok zokogva sírnak. Pihegő kebelben csak az a pici szív érzi a legnagyobb fájdalmat, hogy elmegy az, akit csak a halál vihet tőle el.

Már kinn van a vonat az állomásból. Mind tovább halad, mind gyorsabb. Néhányan bele nem nyugvó szív ebbe a szakításba rohan a vonat után, de hiába, a távolság köztük mind nagyobb és nagyobb: míg emez a vassínre rogyik, nem bír egyebet segíteni fájdalmán, mint fehér kendőt lobogtat egy fohásszal az ajakán: „Isten hozzon vissza”, amaz meg gőgösen rohan előre. Fenyőgallyak hullnak alá viszamaradt emlékeknek [...].

 Ferencz Mihály és Varga György, a 2. közös ezred két mikóújfalusi katonája

Vissza-visszanézek: az állomásban csak már a falak komor képe és alattuk sok fehér kendő lobogása látszik. A sok ezer közt ott volt, ott volt az én szeretett jó anyám, elérzékenyültségében, fájdalmában csak sírt, sírt, mert bennem volt minden reménye. Mint egyedüli fiúgyermeket, a legnagyobb gonddal és odaadással nevelt föl ez ideig [...]: most tőle egy pillanat alatt elrabolnak. De fájt a szíve a szegény édesanyámnak, de viszont nekem is, mert benne láttam apát is, anyát is, miután gyerekkoromban apa nélkül maradtam. Egy pár forró könnyet éreztem az arcomon legördülni. Még egyszer visszatekintek e nekem oly kedves hegyek-völgyek vidékére. Fáj a válás, de egy remény táplál: egy szent célért megyünk és győztesekként kerülünk vissza. Isten veled, szülőföldem szép határa!

1915. május 16.

A vonatunk iránya volt Brassó, Kolozsvár, Budapest, Bécs és Prága. Itten volt a 2. közös gyalogezred káderirodája. Az ezred díszneve volt „Alexander Regement von Russland No. 2”, jele volt sárga gomb és sárga hajtóka. Útközben a fönt nevezett városok állomásán étkezést kaptunk.

1915. május 20.

Este 9 órakor megérkeztünk Prágába, Csehország fővárosába. A vonatról leszálltunk – kb. 5000 ifjú –, a város utcáin ki-ki a batyujával bevonultunk a [...] kaszárnyába. Útközben több emeletes épületről üres sörösüveget dobáltak reánk, két fiú megsebesült. Ennek a magyarázata az, hogy a csehek nagyon gyűlölték az odahurcolkodott második ezredet és a legénységet is, merthogy magyarok voltak. Kaptam levelet Katustól Szinaiaból.

1915. május 21.

Megvirradtunk egy hatalmas iskolában, merthogy ez a tüzérkaszárnya. Már kezd mutatkozni a nyomor az iskolában, a szalmán, a piszokban. No, de már katonák vagyunk, talán ez is a katonasággal jár.

1915. május 22.

A következő nap a kaszárnyaudvaron telt el. Ez idő alatt kikaptuk a szürke ruhát. A városba ki nem engedtek. Az étkezés katonai fokon állott, elfogyott a hazai is.

Következő rész: „Jön a parancs: előre!”

Összes rész: Jakab István első világháborús naplója