Üdvözlet a torpedó bootról
Az I. világháborúból fennmaradt nagy mennyiségű emlékanyagnak csak egy nagyon kis részét teszik ki a Császári és Királyi Haditengerészetnél szolgált magyar katonák tárgyai, dokumentumai. Dr. Katona József háborús magángyűjteményének magját saját családi emlékei jelentik. Katonaorvos nagyapja őrizte meg azt az érdekes fotólapot is, amelyet egy torpedónaszádon szolgáló magyar torpedómester írt haza Polából, s küldte el a számunkra egy rövid írás kíséretében.
Az 1900-as évektől nagy hajóépítések kezdődtek Európa országaiban. A nemzetek érezték, hogy közeledik a „béke”: egyre nagyobb tűzerejű, egyre vastagabb páncélzattal rendelkező hajók gyártása kezdődött meg, amelyek 4-5 km távolságból is képesek voltak az addig gyártott, korszerűtlenné vált hajók elsüllyesztésére azok lőtávolságán kívül támadva. A csatahajók külső felszínét, a fedélzeti berendezéseket, a víz feletti részeket 20-30-40 cm vastag páncéllal látták el. Ágyúik félelmetesek voltak, előre és hátulról 6-6 ágyúval, oldalra 8 ágyúból lehetett tüzet zúdítani az ellenségre. Ezeket Dreadnoughtoknak nevezték, a legnagyobb az Agincourt 32 250 tonna vízkiszorítású volt...
Megjelenése után a jó műszaki gondolkodók hamar rájöttek, hogy a csatahajók „gyenge” pontja a vízvonal alatt van, ahol védtelenek a robbanószerek ellen. Giovanni Luppis, fiumei osztrák tengerész víz alatti, személyzet nélkül működő szerkezetet tervezett, amelyben jelentős robbanótöltet volt. Találmányát „Salvacoste=Partvédő”-nek nevezte el. Elképzelését Robert Whitehead tökéletesítette: mélységi szabályozó beépítésével elérte, hogy e szerkezet pontosabban találjon célba. Ettől kezdve a torpedó a hajók réme lett a víz alá telepített, vagy a hajótestre tett aknák mellett.
Torpedótalálat a vízvonal alatt, 80-100 méteres vízoszloppal
(Dr. Katona József gyűjteményéből)
A torpedók hatását fokozta, amennyiben a robbanószer a lőszerraktárakat, vagy a –potenciálisan robbanószernek minősülő – túlhevített kazánokat találta el, növelve ezzel az emberveszteségeket, ahogy ez az Osztrák–Magyar Monarchia Szent István nevű csatahajójával is történt...
Percek alatt elsüllyedő utasszállító hajó nagyszámú, végzetüket váró utasaival, előtérben egy tengeralattjáróval, Willy Stöwer akvarelljén
(Dr. Katona József gyűjteményéből)
A torpedót Ferenc Józsefnek is bemutatták, a kezdeti sikertelenség után Whitehead felvásárolta az egész gyárat, s hozzákezdett a víz alatti gyilkos eszköz sorozatgyártásához. A találmány sok száz hajót, több ezer embert juttatott hullámsírba.
Az osztrák–magyar torpedóvető gépészeket, matrózokat Polában képezték a „gépiskolákban”, így váltak szakértővé, hiszen a szerkezet elindítása nagy szakértelmet igényelt. Csodaként maradt rám orvos nagyapám, Dr. Katona József által megőrzött ritka képeslap, aki három testvérével együtt – egy orvos, egy tábori lelkész, egy Szent Vincés ápolónővér – végigcsinálta az olasz poklokat...
Fedélzeti torpedóvető négy matrózzal a S.M. Boot „50”-en. A torpedót fogaskerék szerkezetre helyezve irányozták a célpont felé
(Dr. Katona József gyűjteményéből)
A lap hátoldala
A ritka, kis példányszámban készült csodalapról alig olvashatóan kiderül, hogy Polában adták fel 1914. X. 14-én „Warga N.” MÁV mérnök úrnak címezve a felvidéki Érsekújvárra. Feladója Pásztó Mihály torpedómester volt, aki „egy tengeri” epizódról tájékoztatja a címzettet: „A torpedó bootról, ahol mi is megálljuk a helyünket mint a német kollégáink tiszteletem a távolból.” A lapon a jó állapotú Feldpost bélyegző mellett egy ritkán előforduló, tökéletesen kivehető hajóbélyegző is látható, az S.M. Boot „50 E” 116 éves pecsétjével. Jóleső önbizalommal írt sorok ezek, tudván azt, hogy a magyarokat mindig a legnehezebb posztokra vezényelték, ahol megállták helyüket. Áldás az ismeretlen helyen nyugvóknak.
Dr. Katona József eddig megjelent könyvei a témában:
Katonai orvoslás. Képeslapok, életképek a katonai gyógyítás múltjából
Medicina, Budapest 2008
A Nagy Háború képekben, családi képeslapokon Zrínyi, Budapest 2018
