Az első világháborús hadigondozás Magyarországon – 1. rész
A háborúk legnagyobb vesztesei a családok, amelyek katonát adnak a hazának, s közülük is leginkább a társadalmi ranglétra alján elhelyezkedők. A Nagy Háború idején szolgálatot teljesítők apák, férjek, fiúk, családfenntartók voltak. Hiányzó jövedelmük miatt az ő hozzátartozóik voltak leginkább kitéve a nélkülözésnek. A hadbavonultak után folyósított kis összegű segélyek nem biztosították a kenyérkereső nélkül maradt feleségek, gyermekek, idős szülők megélhetését. Még nehezebb volt azoknak a családoknak a sorsa, ahová vissza sem tért a családfenntartó a háborúból, vagy ha igen, akkor sebesülten, csonkán, betegen. Az elesett vagy munkaképtelenné vált katonák hiányzó jövedelmének pótlására, a magukra maradt családok megsegítésére az állam eszköze a hadigondozás volt. Sorozatunkban ennek az intézményét mutatjuk be, arra a kérdésre is választ keresve, hogy a hadigondozás képes volt-e megfelelően biztosítani a hadirokkantak, a kenyérkereső nélkül maradt hadiözvegyek és árvák megélhetését.
Megjegyzendő, hogy a hivatásos tisztek és altisztek közül kikerült rokkantak, illetve a hősi halált halt hivatásos katonák családjai kedvezőbb helyzetben voltak. Az ő ellátásukról mindvégig a honvédelmi- és a hadügyminisztérium katonai, illetve özvegyi nyugdíj formájában gondoskodott, amelynek összege lényegesen meghaladta a mindenkori hadigondozási járadékok összegét. Őket a hadigondozás nem, illetve csak kivételes esetekben érintette.
A veszprémi Hungler család, valamikor a századforduló és az első világháború között. Mind az öt fiútestvér (az álló sorban balról jobbra: Kálmán, János, József, György, Károly) harcolt a Nagy Háborúban, közülük csak József és Kálmán tért haza, a másik három Hungler fiú hősi halált halt
(Forrás: Sublótba zárt háború adatbázis, MNL Veszprém Megyei Levéltára)
A kisemberektől az arisztokratákig, a politikusoktól az egyházakig mindenki megpróbált a saját lehetőségei szerint a hadigondozottak (főként a rokkantak és az árvák) nehéz helyzetén enyhíteni, ám a társadalmi szintű összefogás sem nyújthatott hosszú távú megoldást. A háború időszaka, az azt követő kaotikus viszonyok, Magyarország háborús jóvátétel-fizetési kötelezettsége és a nagy gazdasági világválság mind-mind olyan tényezők, amelyek tovább nehezítették az elesettekről való gondoskodást, a hadirokkantak, hadiözvegyek, hadiárvák százezreinek sorsát. A politikai változások sem kedveztek nekik, hiszen a trianoni döntés következtében közülük is tömegével váltak más államok polgáraivá, vagy földönfutóként az anyaországba menekültek. A magyar vörös hadseregbe besorozott és ott megrokkant katonák vagy a határvédő harcokban elesettek családjai nem folyamodhattak az államhoz segítségért, a Nagy Háború áldozatai pedig a második világháború után ítéltettek hallgatásra, az akkor a Szovjetunióból hazatért hadifoglyokkal vagy a szovjet vörös hadsereg áldozataival együtt. Az ő kibeszéletlen történeteikkel is adós még a történetírás.
Sorsuk követéséhez lényeges a hadigondozás történetét, szervezetének fejlődését (sőt, visszafejlődését) megismerni. Jelen írásomban igyekszem ezért felvázolni, hogyan és kik gondoskodtak hazánkban a hadirokkantakról és az elesett katonák hozzátartozóiról 1914–1918 között. A következőkben a hadigondozást irányító szervezetek részletesebb bemutatásával, majd egyéni történeteik ismertetésével szeretnék rávilágítani a magyarországi hadirokkantak, hadiözvegyek, hadiárvák sanyarú helyzetére.
Osztrák–magyar sebesültek szállítása a szerb harctérről vasúti vagonban, 1914-ben
(Forrás: Sublótba zárt háború adatbázis, MNL VeML)
A történelmi Magyarország területéről hárommillió-nyolcszázezren vonultak be katonának, ebből nyolcszázezren sebesültek, sérültek meg, hozzávetőlegesen hatszázhatvanezer a halálos áldozatok száma, és körülbelül ugyanennyien kerültek hadifogolytáborokba. Ez azt jelenti, hogy nagyjából minden második katona térhetett csak haza épségben.
Már a háború elején többtízezer sebesült katona került a frontról kórházakba, megfelelő számú kórházvonat hiányában legtöbbször sebesültszállításra be nem rendezett teherszállító vagonokban. Ilyen sok sebesült, valamint beteg katona ellátására az ország egészségügyi és hadigondozási szempontból sem volt felkészülve. A háború kitörése után több mint fél évvel még az sem volt tisztázott, hogy a hadviselés áldozatainak megsegítése katonai, állami vagy társadalmi feladat. Az mindenesetre korán körvonalazódott, hogy a hadirokkantak gondozását alapvetően három területen kell megszervezni: egészségügyi segítségnyújtás (gyógyítás, rehabilitáció, protézis előállítás), anyagi támogatás (járulékfizetés), továbbá a polgári életbe való visszatérés segítése (átképzés, munkaközvetítés). Mindeközben a hadiárvák, de legfőképp a hadiözvegyek és hadigondozott családtagok ügye háttérbe szorult. Az ő sorsukon a társadalom leginkább gyűjtésekből származó pénz- és egyéb adományokkal igyekezett enyhíteni. Ezek az akciók már röviddel a háború kitörése után megindultak, főként a Vöröskereszt, a sajtó, valamint jótékony szervezetek és magánszemélyek jóvoltából. Az egyik legismertebb és leghatékonyabb szervezet az Auguszta főhercegnő által létrehozott Auguszta Gyorssegély-alap volt. A befolyt adományok kezelésének irányítására az állam 1914 augusztusában létrehozta az Országos Hadsegélyező Hivatalt, ám anyagiak tekintetében az állami hozzájárulás ekkor még mindössze a járadékfizetésre korlátozódott.
Frastya Mihály tartalékos honvéd, veszprémi hadirokkant fizetési meghagyása 1916-ból. A m. kir. veszprémi 31. honvéd gyalogezred volt katonája 72 Korona rokkantsági nyugdíjban és 96 Korona sebesülési pótdíjban részesült
(Forrás: MNL VeML)
A hadigondozás akkoriban az elavult 1875. évi LI. törvénycikk és az 1887. évi XX. törvénycikk alapján folyt. E törvények értelmében a közös hadsereg, a haditengerészet és magyar királyi honvédség tisztjeinek, altisztjeinek és közkatonáinak rokkantellátása, valamint tiszti és legénységi özvegyeinek és árváinak ellátása a honvédelmi minisztérium és pénzügyminisztérium útján történt. A túlhaladott jogszabályok alapján kiutalt ellátási összegek azonban elfogadhatatlanul alacsonyak voltak. Egy hadiözvegy évi 108 Korona, egy hadiárva pedig évi 48 Korona ellátási díjra számíthatott. Egy rokkant közlegény – sebesülése mértékének függvényében – évi 72–360 Korona összegű ellátásban részesülhetett. (Összehasonlításképpen: 1918 októberében 1 kg barna kenyér 0,78 Koronába, 1 kg másodrendű disznóhús 13 Koronába, 1 kg cukor 3,60 Koronába, 1 liter tej 1,81 Koronába, 1 kg disznózsír 16 Koronába került.)
Rokkantak háza Nagyszombatban, az első világháború előtt. Korabeli képeslap
(Forrás: a szerencsi Zempléni Múzeum gyűjteménye)
A háború kitörésekor az országban mindössze egy rokkantház működött, a nagyszombati, ott azonban az 1866-os porosz-osztrák háború rokkantjait és a békeidőben megrokkant hivatásos katonákat helyezték el. A rokkant katonák kezelése, a művégtagellátás még a háború hetedik hónapjában sem volt biztosított. Meg kellett tehát szervezni a rokkant katonák gyógyításának és utógyógykezelésének intézményi hátterét, a rokkantak új életpályára állításával összefüggésben átképzésüket, a gazdasági életbe való visszahelyezésüket, mindezekhez megfelelő apparátust, forrásokat teremteni, a hadigondozási törvényt módosítani – mindezt háborús körülmények között, összeghangolt irányítás hiányában.
Lábprotézis felhelyezése 1916-ban
(Forrás: Sublótba zárt háború adatbázis, MNL VeML)
Általános meggyőződés volt, hogy a rokkantkérdés rendezése, a „rokkanásnak induló katonák” gyógyítása a legfontosabb megoldandó feladat. A kormány e célból hozta létre 1915 tavaszán a Csonkított és Béna Katonákat Gondozó Bizottságot, amely leginkább társadalmi alakulatnak tekinthető szervezet volt. Megalapítója és elnöke gróf Tisza István, ügyvezető alelnöke gróf Klebelsberg Kunó lett, akik a szervezet legelső feladatául a csonkított és béna katonák létszámának megállapítását tűzték ki, majd a kapott adatok alapján kívánták megtervezni az ellátásukhoz szükséges intézményrendszert (utókezelő gyógyintézetek, rokkantiskolák, mesterséges testrészeket előállító műhelyek, stb.). Klebelsberg Kunó – tekintettel a helyzet sürgősségére – már az első adatok beérkezése után megkezdte a munkát.
Gróf Klebelsberg Kunó 1914-ben
(Forrás: Tolnai Világlapja, 1914. január 18.)
A Csonkított és Béna Katonákat Gondozó Bizottsággal egyidőben és hasonló feladatkörrel működött a Vöröskereszt Egyesület Rokkant Katonákat Gyámolító és Elhelyező Hivatala, amelynek elnöke gróf Apponyi Albert, ügyvezető alelnöke pedig gróf Teleki Sándor volt. E hivatal a rokkant katonák számára lábadozó otthonokat tartott fenn, munkaközvetítő és elhelyező hivatalt létesített, s erre rokkantgyámi szervezetet épített ki több mint 20 törvényhatóságban. E két társadalmi alakulat összehangoltság hiányában egymás munkáját nehezítette, így a Teleki Sándor által vezetett szervezet 1915 augusztusában működését beszüntette és ügykörét átruházta a Csonkított és Béna Katonákat Gondozó Bizottságra.
Teleki Sándor
(Forrás: Szakács Annamária: „A király meghalt!” – Ifj. Teleki Sándor első világháborús naplója, archívNET)
1915 tavaszán végre – szintén gróf Tisza István szorgalmazására – megállapodás született arról, hogy a Monarchia védelmében megrokkant katonák mesterséges testrésszel való ellátása, gyógyítása és oktatása állami feladat, s az ezzel kapcsolatos költségeket minden rokkant után legfeljebb egy évig a hadügyi tárcának kell viselnie. A feladatok végrehajtására létrehozták a M. kir. Rokkantügyi Hivatalt, amely 1915 szeptemberében kezdte meg működését, elnöke a miniszterelnök, alelnöke ennek is Klebelsberg Kunó lett. A Rokkantügyi Hivatal átvette, működtette és fejlesztette a Csonkított és Béna Katonákat Gondozó Bizottság által felállított rokkantellátó-rendszert egészen 1917 márciusáig, amikor is megszűnt. Utódja az Országos Hadigondozó Hivatal (rövidítve OHH) lett, amely feladatai közé sorolták immár a hadiárvák és hadiözvegyek gondozását is.
Gróf Tisza István honvédezredesként 1917-ben, az olasz fronton. A miniszterelnök lemondása után a harctéren szolgált
(Forrás: Wikipédia)
Az OHH irányítását a miniszterelnök ismét Klebelsberg Kunóra bízta, ám nem sokkal később gróf Teleki Pált nevezték ki elnöknek, aki rendkívül haladó módszereket dolgozott ki a hadigondozottak megélhetésének hosszú távú megoldására. Az Országos Hadigondozó Hivatal működésének a Tanácsköztársaság vetett véget. A kommün, valamint a trianoni békeszerződés okozta területvesztés következtében a magyar hadigondozás addig kiépített rendszere összeomlott, s a hadigondozás törvényi szabályozása is még sokáig váratott magára, hiszen az alapvetően csak 1933-ban valósult meg.
Gróf Teleki Pál 1918-ban
(Forrás: Tolnai Világlapja, 1918. május 25.)
A Nagy Háború – sok más mellett – a magyarországi hadigondozásban is elemi változásokat hozott. A megszervezésében részt vállalt politikusok, valamint az utókor is kaotikus és bizonyos területeken nem túl eredményes időszakként jellemzi az első világháború alatti hadigondozást. Dr. Petri Pál miniszteri osztálytanácsos 1917-ben így írt a honi hadigondozásról: „Ha megfontoljuk, hogy a Hadsegélyező Bizottság és később az Országos Hadigondozó Hivatal állami forrásokból már több mint 66 milliót fordított hadsegélyezési célokra és tekintetbe vesszük, hogy ezenkívül az állami segélyezés mily nagy összegekre rúg, azt hihetnők hogy a hadikárosultakról hazánkban teljesen megfelelően történt gondoskodás. Ha azonban azt vesszük figyelembe, hogy más államok e célra mily összegeket fordítottak, s hogy pl.: a bécsi hadisegély egyénenként jóformán a háromszorosa a budapestinek, s ha meghallgatjuk a panaszlók, a nyomorba jutottak ezreit, akkor be kell látnunk, hogy e téren még igen sok a tennivaló és sürgősen kell intézkednünk, ha nem akarjuk, hogy a pauperismus és az ezzel járó elégedetlenség s az elkeseredés teljesen aláássa egész gazdasági és szociális életünket.”
Felróható még a rendszernek, hogy a hadirokkantak ügyéhez képest elenyésző figyelmet fordítottak a hadiárvákra és hadiözvegyekre, továbbá az is, hogy a hadigondozottak támogatása során előnyt élveztek a polgári réteghez tartozók, így épp a legszegényebbek nyomorúsága fokozódott. A struktúra minden hibája és hiányossága mellett ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy háborús körülmények között, szinte minden előzmény nélkül épült ki Magyarországon egy szerteágazó és ígéretes hadirokkant-ellátó rendszer, amely nem működésképtelenség, hanem a háborút követő politikai események következtében hullott darabjaira.
Vak katonák dolgoznak a Vakokat Gyámolító Országos Egyesület Hermina úti intézetének kefekötő műhelyében
(Forrás: Élet című lap, 1915. május 16.)
Irodalomjegyzék:
- Dr. Ravasz István: Magyarország és a Magyar Királyi Honvédség a XX. századi világháborúban 1914 – 1945
- Botos János: A fizetőeszköz inflációja az első világháború alatt és után 1914–1924, in: Múltunk. 2015.3.
- dr. gróf Klebelsberg Kunó: A magyar rokkantügy szervezetéről, in: Néptanítók Lapja. 1915. 36. szám
- dr. Petri Pál: A magyar hadigondozás történetének vázlata. Budapest, 1917.
- Arcanum Digitális Tudománytár
A sorozat további részei itt olvashatók:
