Nem voltak olyan intézmények, amelyek működését tagjaik hadba vonulása annyira megbénította volna, mint a sportegyesületekét. Aki sportolt, azt katonának is hamar alkalmasnak minősítették. A sportolók behívása pedig legjobban a már békében is csekély számú aktív taggal rendelkező vidéki egyesületeket sújtotta leginkább, mert utánpótlásuk alig volt. Alig cseperedtek fel ugyanis ifjúsági játékosaik, a szöges vagy stoplis cipőt bakanccsal, a sportruhát tábori szürke mundérral kellett felcserélniük. Szerencsés kivételnek csupán azok az egyesületek számítottak, amelyek tagjai valamely közvetlen hadiérdeket szolgáló üzemnél voltak megtűrve. Talán ez volt a Diósgyőr-Vasgyári Testgyakorlók Köre, a DVTK szerencséje és sikereinek titka 1914–1918 között.

A Nagy Háború előtt a testgyakorlással foglalkozó egyesületek az egyes sportágak szerint különböző szövetségekbe tömörültek. Ezek voltak pl. a Magyarországi Atlétikai Szövetség, a Magyarországi Tornaegyesületek Szövetsége, a Magyar Labdarugók Szövetsége (MLSZ), Magyar Vívó Szövetség stb., amelyek a magyar testnevelés legfőbb társadalmi szervei, vezetői, irányitói voltak. Ezek az egyesületek által alkotott és maguk fölé emelt közös szervezetek külön-külön szabályokkal rendelkeztek, melyek az egyesületnek a szövetséghez és egymáshoz fűződő viszonyát szabályozták. Feladatuk volt a tagegyesületek működését összhangba hozni, előmozdítani, mind az egyesületek, mind azok tagjainak sportszerű magatartását ellenőrizni, szükség esetén fegyelmi rendszabályokat alkalmazni. Megállapították a hatáskörük alá tartozó sportágak szabályait, felülvizsgálták a versenyfeltételeket.

 A modernizálódó Diósgyőr látképe a 20. század elején
(Forrás: www.bedo.hu)

A vidéki labdarúgó sport fejlesztése érdekében az MLSZ különböző kerületekre tagozódott: a pestvidéki, északi, erdélyi, délvidéki, nyugati kerületekre. Az egyes kerületeknek külön szerveik, kerületi választmánya, elnökei, előadói, titkárai voltak, külön kerületi bajnoki címekért küzdöttek, azután az egyes kerületek bajnokcsapatai mérték össze erejüket. A kerületi bajnokságok, mint az országos verseny mindig ősszel kezdődtek és két fordulót rendeztek, vagyis egy bajnokság keretében minden benevezett egyesület két ízben mérkőzött minden ellenféllel: egyszer ősszel, egyszer tavasszal. A mérkőzések idejét, helyét sorrendjét sorsolás útján állapították meg.

A miskolci és környékbeli fiúk 1908-ban ismerkedtek meg a football-lal, és amikor elhatározták, hogy egyesületet alapítanak, Vanger Vilmos elemi és iparostanonc iskolai tanítót kérték fel elnöknek. Létrehoztak egy 5 fős szervező bizottságot, közgyűlést hívtak össze kb. 70 fővel, amely száztíz éve, 1910. február 6-án kimondta a Diósgyőr-Vasgyári Testgyakorlók Köre megalakulását, majd megválasztották az egyesület tisztviselőit.

 Az 1910-ben megalakult DVTK jelvénye
(Forrás: vatera.hu)

A DVTK fennállásának 50. évfordulójára kiadott monográfia (Dr. Zádor Tibor: Az 50 éves DVTK, Diósgyőrvasgyár sportéletének története, Miskolc, 1962) segítségével át tudjuk tekinteni a ma is népszerű csapat 1914–1918 közötti teljesítményét. A Nagy Háború kirobbanása sokáig akadályozta a sportolást Diósgyőrben. Sok fiatalembert katonának hívtak be, akik pedig itthon maradtak, vagy évekkel később vonultak be, a szigorú és nehéz háborús gyári műszakok után nem tudtak futballozni a kevés szabadidő miatt.

 A DVTK legénysége tisztviselőkkel 1912-ben (balról jobbra) hátul: Farkas, Endrődy, Belustyák, Páva, Vass, középen: Krompaszki, Mikula, Froncz, Zsíros, Csapkay, Presovszky, Baczur M., elől: Baczur J., Mares, Stefán
(Forrás: www.amigeleken.hu)

A vasgyár alkalmazottai – munkások és tisztviselők – a hadigazdaság miatt vasárnap is dolgoztak, csak a nagyobb ünnepnapokon volt munkaszünetük. 1914–1916 között évente csak 1–2 jótékony célú mérkőzést rendeztek. 1916-ban azonban ismét rendszeresen játszottak, és két éven keresztül megnyerték az észak-magyarországi kerületi bajnokságot. Ebben az időszakban nemcsak a régió, hanem Budapest minden jelentősebb csapatával megmérkőztek és többször is legyőzték azokat, így a diósgyőri csapat neve a háború végére országosan is ismert lett. 1918 nyarán a magyar labdarúgó válogatott legyőzte a kerület válogatott csapatát, amelyben diósgyőriek is küzdöttek, de ez is jó hírverés volt számukra.

 A vasgyári futballpálya helye piros nyíllal jelölve egy 1937-es miskolci térképen
(Forrás: 100ev.uw.hu/vasgyarindex.html)

Az MLSZ menteni igyekezett, amit lehetett, s végre 1916-ban egy alkalmi díjat hirdetett tájékozódásképpen. 1916 őszén viszont ún. hadibajnokságot írtak ki, és a vidéki labdarúgó kerületek visszakapták önállóságukat a budapesti központtól. Ekkor az északi bajnokságban a DVTK, a Miskolci Munkás Torna Egylet és a Debreceni Vasutas Sport Club indult és a 4 forduló után az év végére a vasgyáriak nyertek.

1917 tavaszán nagy lelkesedéssel kezdődött az újabb bajnokság, húsvétkor budapesti csapatot fogadtak, amelynek kapuját a híres Zsák Károly védte. Egymás után érkeztek Diósgyőrbe a fővárosi csapatok, akikkel erőfelmérés céljából mérkőztek meg, bár az FTC lemondta vidéki meccsét. 1917 őszén a bajnokság már 4 kerületben kezdődött meg, és 1918 júniusában ismét a DVTK lett az északi bajnok.

1918 húsvétján és pünkösdjén is lelkesen futballoztak a vasgyári játékosok, sőt 1918. június 2-án a DVTK 1. csapata Kassán az ott állomásozó cs. és kir. 34. gyalogezred tiszti csapatával mérkőzött meg, miközben a hazai pályán az 1/b csapat a zuglóiakat győzte le.

A legnagyobb elismerés azonban az volt, hogy az MLSZ engedélyével két hét múlva a nemzeti válogatott látogatott el a felújított, fellobogózott vasgyári pályára, és kb. 4000 néző előtt az északi kerület válogatott játékosaival mérte össze tudását. A vendégek győztek, de tőlük és minden más idegen csapattól sokat tanultak a diósgyőriek, mert a vezetők azt vallották, hogy a mérkőzésekből lehet a legtöbb tapasztalatot szerezni. 1918 nyarán a kassai tiszteket fogadták egy visszavágó céljából, majd játszottak az UTÉ-vel és a kassai munkások gárdájával. A kassai 34-esek csapatának névsora különösen izgalmas lehetett, mert a soknemzetiségű tartalékos tisztek között korábbi és későbbi (cseh, szlovák, lengyel, délszláv, osztrák, magyar) labdarúgók is játszhattak.

 A diósgyőri vasgyári futballstadion az 1920-as évek végén
(Forrás: 100ev.uw.hu/vasgyarindex.html)

A Nagy Háború végére Miskolc tehát az észak-magyarországi labdarúgás motorja lett, az utolsó kerületi bajnokságban pedig már 8 csapat lépett pályára. Az 1918 őszén megnyitott bajnokságot a forradalom, majd a Tanácsköztársaság fegyveres harcai miatt már nem tudták befejezni, pedig izgalmasnak ígérkezett, mivel indult a polgári származású vasgyári tisztviselők labdarúgócsapata, a DAC is. Erre a kerületi bajnokságra a következő 7 egyesület nevezett be: Miskolci Munkás Testedző Egyesület, a Debreceni Vasutas Sport Club (DVSC), a Diósgyőri Vasgyári Testgyakorlók Köre, a Diósgyőri Atlétikai Club (DAC), a Losonci Torna Club, a Ruttkai Torna Club, valamint a Nyíregyházi Torna és Vívó Egyesület és a Sátoraljaújhelyi Atlétikai Club.

A DVTK játékát egy újság tudósítása alapján próbálhatjuk elképzelni, mert a vasgyáriak 1918. szeptember végén Nyíregyházára látogattak, miután nyáron a Miskolc melletti pályán már egyszer győztek. A NYTVE 1905-ben alakult, de a nyilvánosság előtt először 1910-ben mutatkozott be. Sokan emlékeztek még a diósgyőriek 1917-es nyíregyházi szereplésére, amikor bajnoki mérkőzését a Debreceni Vasutas Sport Clubbal ott játszotta, és azt 2:0-ra legyőzte. A csapatnak különösen a védelme kitűnő volt, de a legjobb embere, Barbierik játékos számított, kívüle még 3 kerületi válogatott szerepelt a csapatban. A mérkőzést sokan revansnak tekintették, mivel az 1918-as szezonban már egy alkalommal megmérkőzött a DVTK és a NYTVE, és a győzelmet a Diósgyőr vitte el.

 „Munka és harc helyén találja a magyart!” – A nyíregyházi sportegyesület érme
(Forrás: www.magyarfutball.hu)

Az 1917–18. évi észak-magyarországi bajnokság győztese a legerősebb volt a kerületben, és szereplése jó szórakozást ígért a nézőknek. A bajnokok címükhöz méltóan igyekeztek játszani, Diósgyőrben pedig évek óta virágzott a sportélet. A nyíregyháziak úgy tudták, hogy a vendégek sporttelepe, amely állami költségen létesült, az egyik legszebb és a legcélszerűbben berendezett volt a hasonló vidéki pályák között, a vasmű igazgatósága pedig folyamatosan támogatta alkalmazottai testi kultúrájának a fejlesztését.

 A nyíregyházi futballcsapat a bujtosi futballpályán
(Forrás: www.magyarfutball.hu)

„A DVTK és a NYTVE bajnoki mérkőzése
11:0 (4:0)

A fatális véletlenek egész sorozata következtében Jakab, Pivnyik, Barna s az első félidő 40-ik percéig Pápay nélkül volt kénytelen kiállni a NyTVE a fenti mérkőzésre. Ilyen kiváló erőinek hiányát pedig nemcsak a mieink, hanem bármely, úgynevezett «nagy csapat» is megsínylette volna. Különösen nagy hátrány volt a megszokott és számtalanszor igen jónak bizonyult kapus hiánya. Az a tudat ugyanis, hogy Proknak, a tartalék-kapusnak ez az első nagy mérkőzése, a kapusnak ebből eredő erős lámpaláza és idegessége az összes játékosokat deprimálta, bizonytalanná tette. Különösen élénken mutatkozott ez abban, hogy az első félidő 35–40. percéig, amíg a kapus megállta helyét, sőt egypár igen nehéz labdát is fogott, addig a csapat is egészen jól dolgozott, azután azonban a kapussal együtt az egész csapat összeroppant. A kék-fehérek balszerencséjéhez tartozott az is, hogy csak tíz emberrel állhattak ki, majd egyik emberük megsérülvén csaknem az egész első félidőt kilenc emberrel volt kénytelen végigjátszani.

A vendégcsapat nyomban felismerte ellenfele gyengéit és igyekezett is azokat tőle telhetőleg kihasználni. Mindvégig a legnagyobb góléhséggel játszott, aminek az a magyarázata, hogy egy héttel korábban Ruttkával eldöntetlenül végzett s igy a bajnokság sorsát annak idején, egyenlő pontszámok esetén, könnyen a gólarány döntheti el. Ezért igyekeztek minél több gólt adni, s az első félidőben négyszer, a második félidőben pedig hétszer juttatták a labdát ellenfelük hálójába. A DVTK különben igen nagy játékerőt képvisel, erősek, gyorsak, és nagyon szép labdatechnikával rendelkeznek. Különösen jók voltak a támadásban, a védelem képességeiről nem igen volt alkalmunk meggyőződni, de azt hisszük jóval mögötte marad a támadásnak. Az eredmény egyébként a DVTK-t is nagyon meglepte, mert legfeljebb 2—3 gólarányú győzelemre számoltak, ami körülbelül hű kifejezője lett volna a tényleges erőviszonyoknak.

A mérkőzést Boncz Pál szövetségi bíró a Budapesti Torna Club tagja mindvégig a legnagyobb figyelemmel és hozzáértéssel vezette.” (Nyírvidék, 1918. szept. 26. 4.)

A Nagy Háború csak egy rövid időre tudta lefékezni a diósgyőri labdarúgás dinamikus fejlődését, amelyet a játékosok kitartása és a szurkolók hűsége táplált éveken keresztül. A cseh megszállás és a környékbeli harci cselekmények ellenére folytatódott a sportélet, majd a társadalmi és politikai viszonyok megszilárdulása után 1920-ban újjászervezték a DVTK-t, de az már egy másik történet.