„Boldog Isten, hová lett az a hatalmas lelkesedés…”

2020.02.24. 07:00 :: PintérTamás

Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 27. rész

1914. november 30-án katonaorvosunk zászlóalja a 881-es magaslatról Branitići településre vonul, ahol négy nap táborozás és pihenő várna rájuk. A katonák sütnek-főznek, tetvetlenítenek, tisztálkodnak, elmélkednek a helyzetükről. Kemény doktor tábori lapokat ír a harcokban elesettek hozzátartozóinak. A rövid nyugalom gyorsan véget ér, mert december 1-jén megérkezik a parancs: másnap hajnalban újra támadásra indulnak…

 

Táborozásunk Branetićiben

Kora reggel [1914.] november 30-án fent vagyunk a 881-es magaslaton. Alaposan kiépített árkok, sáncok egész sorozata terül el rajta. Egyes szerb hátvédek még messziről visszalövöldöznek, hangtalanul suhannak el mellettünk, körülöttünk az elfáradt golyók. Egy ilyen kóbor golyótól sebesült meg Skoda kapitányunk is itt a 881-en. Szerencsés bal felkar húslövés. Bakanyelven 20 ezer koronás sérülés.

Ugyanilyen golyó áldozata lett egyik kadettünk is. Egyik bokor mellett nagy fatörzs terül el a hóban, mellette 3–4 baka üldögél a friss tűz körül, ivóvizet olvasztanak a hóból. Ekkor egyik tartalékos kadett érkezik oda a tűzhöz, valamit kérdezni akar a melegedő bakáktól. Ahogy szólni akar, csak nyitogatja a száját, de hang nem jön már ki belőle, majd villámgyorsan megfordul a saját tengelye körül, bal karját a magasba löki fel s azután holtan terül el a hóban. A bakák csudálkozva nézik a kadettet, mialatt legénye rázni, élesztgetni kezdi gazdáját. Hiába. Pont a szívébe fúródott a szerb golyó. Itt állunk mellette alig pár lépésre. Lövést sem hallott senki sem. Ilyen az emberi sors.

Fenyves erdőben, bokros hegyoldalakon gázolunk át a nagy hóban egyenesen fel a következő szerb erősségre, a frissen kiépített Rajac 857 nevű hegycsúcsra, amelyről azonban a szerbek már az éjjel elvonultak. Az úton mindenfelé egy gyorsan és rendetlenül visszavonuló, tehát megvert sereg maradványai láthatók. Döglött lovak, emberi hullák, elszórt fegyverek, muníció, drót stb.

A Rajacról lejövet újra találkozunk a bileki 38-as testvér zászlóaljjal. Ezek talán még nyomorúságosabban néznek ki, mint mi. Náluk is a bakancs, a kenyér, a sóhiány, azután a súlyos és nem pótolt emberveszteségek és a pihenés nélküli szakadatlan harcok katasztrofálisan megviselték ezt a híres kecskeméti zászlóaljat, akárcsak a mi Brigadénk csapatait, köztük elsősorban a szegedi 46-osokat. Tehát a VI. Brigadénál is egy és ugyanaz a baj, mint nálunk. Tehetetlenül kell néznünk, ahogy egyes emberek rongyokba burkolt, bakancs nélküli kékes vörös lábaikat vonszolják a hóban. A 38-as zászlóaljparancsnok, Inselt százados is ugyanazt mondja, hogy t.i. náluk sem akarnak lemaradni, visszamenni ezek a félig bakancs nélküli emberek. Nálunk is így van ez. És ennek a túlzott becsületes felfogásnak ez a jutalma. Nincs ennél kínosabb látvány.

Még 30-án délután 3 órakor megérkezünk Gornja-Branetici nevű faluba, ahol azon örvendetes parancsot kapjuk, hogy e helyen egyelőre négynapos pihenőnk lesz, hogy ez alatt a mindenféle hiányokat pótolhassuk. A bakák azonban egy pillanatig sem hisznek az állítólagos négy napban, azt mondják, hogy tőlünk balra éjjel-nappal szólnak az ágyúk, ropognak a gépfegyverek, s ebből valami nem jó lesz reánk nézve sem.

Egyébként tőlünk balra és hátrafelé tényleg nagy ütközet folyik, újólag a Goiginger Divízió csatázik ott, amely Divíziónak a velünk balszomszédos VI. Brigadéja erősen lemaradt mögöttünk. Tőlünk jobbra van a v. Wieden ezredes által vezetett Landsturm brigade, amely már a szerbiai k.u.k. haderő jobbszárnyát képező Trollmann-féle Divízióba tartozik. Így a mi III. Brigadénk a Trollmann és Goiginger Divíziók közé van beékelve, és mert úgy a v. Wieden, mint a bileki VI. Brigade mögöttünk lemaradtak, a mi III. Brigadénk meg messze beszaladt a szerbek után‚ talán éppen emiatt fogunk négy napig itt várakozni.

De ezenkívül is igen sok parancsoló körülmény van, amely egyszer már mégis kényszeríteni fogja a vezetőséget arra, hogy huzamosabb ideig tartó megállást parancsoljon a lezüllött, lerongyolódott csapatoknak. Így például a zászlóaljak erősen lefogytak, naponta sok a veszteség, pótlás ellenben nem érkezik. Maguk a még itt levő emberek is erősen kimerültek, betegek, fagyott lábúak, az 1200 embert számláló zászlóaljak ma alig rendelkeznek egyetlenegy századdal. Így van ez minden csapatnál. És mégis csak folyton előre, előre. De meddig? Mekkora volt valaha a hadvezetőség öröme, hogy Valjevo elesett. Mi mindent ígértek a csapatoknak akkor. De ott sem állottunk meg. Akkor azt mondták, hogy csak még az erősen kiépített Siljak, Rajac, Suvobor, 881 legyenek a kezeinkben, akkor azután tavaszig halt lesz. Most rajta vagyunk ezen hőn óhajtott csúcsokon is.

A bajok egyik igazi kútforrása a gyatra élelmezés. Mert hiába ölnek le a bakáink akármennyi disznót, hiába cipelik magukkal a kikészített nyers húst, nincs soha alkalom és idő, hogy azt megsüthessék. De ha még mindez lehetséges volna is, akkor sincs kenyér és só. Még Zwieback sincsen. Kenyér dolgában állunk a legrosszabbul. Néha nyolc ember kap egyetlenegy kenyeret, s ezt is két–három napra, vagy tízen kapnak ugyancsak egy napra egyetlenegy darabot. Mi az egy kenyér 10 embernek. Leszegezendő keserű igazság, egyenesen nemzetgyilkolás, amikor 8 ember kénytelen két–három napig egyetlen kenyérrel beérni. És mindez most a háború első heteiben.

Azután itt van a tél. Hó és hó mindenfelé. Nincsen az embereknek téli ruházata, az az annyira fontos meleg alsóruha. Épp így állunk a bakancsokkal is. Előttünk az elszomorító, szívet facsaró látvány, amit a mezítlábasok nyomorúsága nyújt.

Egyszóval mindazok a bajok, amelyeknek kiküszöbölését, javítását, pótlását a magas hadvezetőség már Valjevo elfoglalása után (Bogatic, november 16.) is halaszthatatlannak tartotta s azok kiegészítését már akkor, mint legsürgősebb dolgot jelentette ki, mindezen bajok ma, két héttel később, annyi harc után, sokkal nagyobb mértékben fennállanak.

Éppen ezért nagy az öröm. Négy nap hosszú idő. Alig rakjuk le nehéz és sok cókmókjainkat, máris mindenki főzni kezd. Minden tűz mellett nyers hús sistereg a csajkákban. Csak só volna. Csak kenyér lenne. Egyesek komikus módon puskaporral sózzák meg a kisütött húst. Mire rá nem jönnek ezek az emberek. Akik szerencséjükre kukoricára akadnak, azok azt megpattogtatják, s ez a kenyér. Némelyek kukoricalisztet vízzel minden nélkül málévá kevernek s kis kenyérke formájában a hamu alá teszik, erre pedig parazsat tesznek. Ebből is kenyér lesz. Milyen jó ízűeket eszünk mi ebből, ha legényünk, vagy valamelyik altiszt megkínálja a teljesen hasonlóan nyomorgó tiszt urakat! Hányszor kellett a hamu alól kikapni a málét, mert hirtelen aufot kommandíroztak. Magam is üres konzervdobozban egyszerűen vízzel főztem a málét. Legényem oldalán pedig szerb parasztasszony fejkendőjébe kötve mindig ott lógott e célra a kukoricaliszt. Jellemző és dicséretes dolog, hogy bakáink, ahogy esznek, utána rögtön tisztálkodni kezdenek. De nem is lehetne halasztani. Mindegyikünkben igen sok a ruhatetű. A szerb viskókból s azután egymásról ragad reánk. Annyi a tetű, hogy kipusztításukat még megpróbálni is szinte nevetséges dolog. Hogy a tetűk mellett rengeteg bolhával is el vagyunk látva, ez magától értetődik. Fehérneműt az embereknek cserélni nem lehet, mert nincs. A mozgósításkor kapott két rend már régen széjjel ment.

A tetűktől való megtisztítást a bakák nagyjában úgy végzik, hogy meztelenre vetkezve ruháikat a nagy tűz felé tartják, s ha a ruha jó erősen átmelegszik, akkor azt rázogatják, bottal ütögetik a tűz felett, amikor is a hőségtől elkábult tetűk egyenesen belepotyognak a tűzbe. Így leszünk tiszták, de csak pár órára, mert rövid idő múlva már megint csak friss tetűk csipdesik az embert s ez bizony még rosszabb. Igen érdekes, de még inkább komikus kép ez a csoportokban a tűz mellett tetvészkedő bakatársaság, ahogy tetűit a tűzbe rázza. Persze mindez nem történik a végtelenül hangzó jó ízű bakahumor, tréfálkozás nélkül. Ugyancsak komikus, de még kellemetlenebb érzés az, amikor az ember a tűz mellé ül, avagy odafekszik. Ugyanis ekkor a tetvek a tűztől elfordult hidegebb részéről a testnek lassú mászással útnak indulnak a testnek másik felmelegített oldala felé. De ez alatt meg az ember a fázó testrészével fordul a tűz felé, erre a tetűk újra átvándorolnak a tűz felé eső testrészre.

Hajszálnyi pontossággal megmondja az ember, hogy tetű, vagy bolha csipdesi-e. A bolhák ugyanis hirtelen és nagyot csípnek, míg a tetű gyengédebb, de viszont az örökösen óvatos vibráló ide-oda járkálásukkal nem hagyják az embert nyugodni. Így megy ez állandóan. Sokan a tetűk csípése miatt apró gennyes pattanásokkal vannak tele, mert felkaparják a viszkető bőrt. Még többen meg rühesek. Még jó, hogy tél van, mert hidegben nyugodtabbak a tetűk és a bolhák. Már egészen megszokott látvány, ahogy az emberek folyton vakaróznak, vállaikat vonogatják. A bakahumor itt sem marad el.

1914 őszi szerbiai offenzíva sebesültjeinek egy csoportja érkezik Budapestre 1914 őszi szerbiai offenzíva sebesültjeinek egy csoportja érkezik Budapestre
(Forrás: Tolnai Világlapja 1915. január 28. – Arcanum Digitális Tudománytár)

A bakák a sebesüléseket is megtaksálják. Akár tiszt, akár baka, ha komolyan meg akarja jelölni a sebesülés súlyosságát, akkor azt pénzértékben fejezi ki. Mindenütt így van ez az itteni bakák között. A mai viszonyok között a legdrágább lövés a 20 ezer koronás, és ami a legérdekesebb, nem a legsúlyosabb sérülés ér 20 ezer Koronát, hanem ellenkezőleg, a legkönnyebb. 20 ezer koronás tehát azon sebesülés, amelyik alig, vagy csak éppenhogy annak számít, amely annyira könnyű, hogy azzal becsületes ember el sem megy a kórházba. És miért ilyen drága? Mert el lehet vele hazamenni, hős nevet kap a gazdája, és még sincsen semmi komoly baja. Például Skoda századosnak a bal felkarjának a lágy részeit tegnap golyó járta át. Még csak nem is vérzik. Ez már 20ezer koronát ér. Lábtörések ára 80 korona, kezeké, fel- és alkaré már 1000 korona. Ezek már olcsók, mert súlyosak. Has- és fejlövésért nem adnak semmit, mert aránylag sok közöttük a halálos kimenetelű. Eleinte például a tüdőlövések igen olcsók voltak, alig taksálták valamire, mert halálos kimenetelűnek hitték. De közben nehányan rövid idő múlva, mint gyógyult tüdőlövésesek újra bevonultak, ezért a mai ára 2–3 ezer korona. Aki tehát a közhangulat szerint 15–20 ezer koronás sebbel kórházba megy, azt lenézik, folytonos gúny tárgyának teszik ki. Pihenés alkalmával egész veszekedések vannak a tűz körül ülő romlatlan magyar fiúk között a sebesülések valutáris értékei miatt.

Egyik humoros bakafoglalkozás a disznófogás is. Bár a disznók leölése szigorúan el van tiltva, azért mégis állandóan öldösik le őket a bakák. Majdnem minden embernél van némi nyers hús, amelyet azért cipel magával az illető, hogy alkalom adtán megsüsse. A szigorú tilalom hozza magával, hogy a disznók ne visítsanak, nehogy a feljebbvalók, akik ilyenkor úgyis mind botsüketek, észrevegyék. A hangtalan disznóölést pedig úgy érik el, hogy ruhadarabbal, kötéllel, dróttal stb. összeszorítják a disznó orrát, avagy e célra elkészített ruhagombócot tömnek a szájába, s azután mindjárt ott a helyszínen, az ólban, néha koromsötétben széjjel is osztják, s ami nekik nem kell, ott is hagyják, a feje, a hasa, a sok zsír stb. rendesen ott is marad. Egy ízben szemeimmel láttam, ahogy egy malacot pár pillanat alatt ott menetközben elevenen feldaraboltak. Egyik a torkon ragadott malacot magasra tartotta a levegőben, mialatt a többiek egy-kettőre lekanyarították a sonkákat. Mezőn, a szabadban úgy fogják el a disznót, hogy körülfogják, a gyűrűt szűkítik körülötte s azután bajonettel agyonszurkálják. Ez valami rettentő látvány.

A 881-es csúcson lefolyt harcokkal kapcsolatban egy igen érdekes szerb ravaszságról is meg kell emlékezni. Néha ugyanis a szerbek olyan förtelmes gépfegyvertüzet zúdítanak csapatainkra, hogy senki sem mer jó darabig mozdulni sem. Csak az volt mindig a feltűnő, hogy a sok gépfegyverkattogás ellenére is aránylag igen kevés golyó jött felénk. Végre is rájöttünk ennek a nyitjára. Kisült ugyanis, hogy egy-két igazi szerb gépfegyver közé két-három fából való kelepelőt helyeztek el, amelyek tökéletesen utánozzák a szerb gépfegyverek hangját. Így keletkeztek azután az olyan jelentések, hogy például ezt és azt a csúcsot öt gépfegyver őrzi, ami bizony súlyos védelem, mert a géppuskákat mindenki nagyon is respektálja. Ügyesen is dolgoznak a szerbek. Az igazi két géppuska a szélrózsa minden irányába szórja golyóit, s így a fapuskákról is azt hiszi az ember, hogy azok is rendes fegyverek. A 881-en került a kezünkbe két ilyen fakelepelő, amelyekről a szerb foglyok adták le a fenti szakszerű magyarázatot.

Egyébként ezek a szerb foglyok érdekes dolgokat mondtak el kihallgatásuk alkalmával. Többen beszélnek közülük magyarul, németül. Vallomásaikról mindig hivatalos jegyzőkönyv készül. Elmondták, hogy a szerb katonaság nagyon is kimerült már, nem szívesen harcol, mind szeretnék magukat megadni, hogy amíg Gyorgye szerb trónörökös meg nem sebesült, addig mindig igen nagyok voltak a veszteségeik, mert korbáccsal, bottal hajtották őket előre. Állításuk szerint a legelső vonalban fekszik a legénység igen kevés altiszttel, a második vonalat csupa altiszt és komitácsi tölti meg. A harmadik vonalban lennének a tisztek. Aki hátrálni mer, azt a mögötte levő vonalból lövik le. Tisztjeik szerintük igen bátrak, csak már nagyon is kevesen vannak, az elesettek helyébe rendőr és tűzoltó tiszteket tesznek. Van egy kis csapat szerb fogoly, 9 főből áll, ezek úgy kerültek fogságba, hogy a 881-es magaslaton 25 ember előre összebeszélve a szerb roham alkalmával egyszerűen átfutott hozzánk. Persze a mi bakáink nem ismervén az ő jó szándékaikat, 16 embert lesortüzeztek belőlük s így csak 9-en jutottak élve a mi fogságunkba. Elmondták, hogy ők már réges-régen lesték az alkalmat, hogy a magyarokat megismertető feszes nadrágú bakáinkat lássák, mert csak magyaroknak akarták magukat megadni, nem a svábáknak. Ők csak Magyarországba szeretnének fogságba menni. (Mindezt osztrákoknak mondták így el, persze ezek a mondások, magyar szimpátia lévén, nem kerültek jegyzőkönyvbe.)

Élelem dolgában nem panaszkodnak a szerbek. Minden ember minden napra egy kenyeret kap, néha előfordul, hogy csak fél kenyeret kapnak, de másnap már ezt is megkapják visszamenőleg. Orvosaik görögök, kevés orosz is van, de már az ápoló személyzetük tisztán orosz nőkből áll. Arra a kérdésre, hogy hová teszik a sebesültjeiket, hogy miért nem jutnak ezek a visszavonuláskor a mi kezeinkbe, azt válaszolják, hogy ha valaki náluk megsebesül, rögtön hátra viszik, s azonnal a Hinterlandba szállítják. Ezt a roppant fontos és terhes, nálunk nem létező műveletet a szerbeknél a kocsikkal, szekereikkel a front mögé kirendelt parasztság végzi, ha férfiak nincsenek, akkor asszonyok, gyermekek hajtják a sebesülteket szállító ökörszekerek hosszú sorát. Ezenkívül az üresen visszamenő trainlovakra is sebesülteket kötöznek fel. Nekik külön sebesültszállító katonaságuk nincsen, ez a civil lakosság kötelessége. Talán éppen ez a szerencséjük. Ezek volnának azok az okok, amiért szerb sebesültek alig jutnak kezeink közé.

Tüzérségi megfigyelő egy löveg mellett Szerbiában 1914-ben, Zádor István harcéri rajza Tüzérségi megfigyelő egy löveg mellett Szerbiában 1914-ben, Zádor István harcéri rajza
(Forrás: De Sgardelli Caesar összeáll.: A magyar királyi budapesti 29. honvéd gyalogezred és a magyar királyi 29. népfelkelő gyalogezred hadtörténeti emlékkönyve. Bp., 1936. 72. old. – Arcanum Digitális Tudománytár)

A foglyok roppant respektussal viseltetnek a mi ágyúink iránt. Szerintük a mi jól irányzott gránátjaink, srapneljeink kényszerítik őket árkaik elhagyására. Elsősorban emiatt hátrálnak.

Bakáink szerintük igenis vakmerően mennek előre, de azért legtöbbször a szerb oldalsáncok miatt megtorpannak, nem tudnak előre jutni, mert azt hiszik, hogy bekerítésre indulnak a szerbek, avagy valamelyik oldalt fekvő csúcsról, hegyről stb. kapják oldalukba a szerb golyókat. Pedig ezen egyszerű műveletet az oldalsáncok végzik el. Igazuk van részben ezeknek a ravasz balkániaknak. Súlyosabb csapás nem érhet valamely csapatot, mintha oldalba lövik. A csujesek egyszerű ravaszsággal érik ezt el. Az oldaltámadás szomorú következményeit már eddig párszor tapasztaltuk.

Branetićiben van némi idő arra is, hogy a szülőket az őket ért szomorú csapásokról értesítsem. Papok nem lévén a csapatoknál, csak egyetlenegy van a Brigadekommandónál, így minden halálozással járó ügyet én vállaltam magamra, amennyiben ráérek. Rendesen egyszerű tábori lapon értesítem a hozzátartozókat, körülbelül ilyen tartalommal: „A legnagyobb részvéttel értesítem, hogy férje Kovács István november 28-án a szerbiai Siljak nevű hegyen kézibombától találva hősi halált halt. Ott is temettük el. Igen derék, bátor katona volt, nagy veszteség a hazára, csapatára, de legnagyobb a családjára. Nyugodjon bele a megváltozhatatlanba. Segítse Önt meg a jó Isten. Ezt kívánjuk mi, akik még életben vagyunk. Isten Önnel. 1914.XI.30.” Ilyenforma levelezőlapot írtam ma 26-ot. Majd mindegyik lapomra választ is kapok, alig van azonban eset rá, hogy a hozzátartozók elhiszik a szomorú hírt. Nem hiszik el. Újra kérdezősködnek, reménykednek, hogy talán tévedés, mert a szomszéd faluból is ment el 3–4 is, akiket Kovácsnak hívnak stb. Persze azután, amikor a zsebekből kiszedett apró jól ismert holmik az általam küldött kis csomagokban megérkeznek, akkor oda minden reménység. Hány embernek tettem és teszem így siralmassá a karácsonyt.

Dr. Kemény Gyula a Nagyvárad című napilap szerkesztőségének is írt 1914. december 1-jén öt bihari hősi halottról, akik szüleinek a címét nem ismerte. A tábori lap tartalma az 1915. január 9-ei lapszámban jelent meg Dr. Kemény Gyula a Nagyvárad című napilap szerkesztőségének is írt 1914. december 1-jén öt bihari hősi halottról, akik szüleinek a címét nem ismerte. A tábori lap tartalma az 1915. január 9-ei lapszámban jelent meg

Késő este van. Mindenfelé apró tüzek égnek. Bakáink serényen sütik a húst. Állítólag ma éjjel kenyér is érkezik. Itt üldögélünk egy rossz paraszt viskóban a szalmán. Megmosakodtunk, megborotválkoztunk, tiszták vagyunk, milyen jó érzés ez. Esszük a bakák által készített húsféléket. Olyan ügyesek ebben az emberek. Csak egyet nem tudnak előkeríteni: kenyeret és sót. Vannak, akiket talán még ennél is jobban bánt a dohány állandó hiánya. Az sincs soha. Ritka valami. A legtöbben azután a méregerős rakiában találnak megnyugvást.

Egy vén, igen jómódú és jóindulatú szerb paraszt a házigazdánk, ad mindent, amije csak van. Beszédbe elegyedünk vele. Őszinte becsületes modorban beszél. Elmondja, hogy a szerb csapatokat mi csúfosan megvertük, hogy teljes fejetlenségben menekültek vissza, de megmondja ő a másik igazságot is. Gornja Milanovac ide igen közel van, annál tovább mi előbbre soha nem megyünk, mert Milanovac és Kragujevac között minden talpalatnyi föld az emberileg elképzelhető mindenféle módon meg van erősítve. Rengeteg sok árok, sánc, drótakadály, farkasverem, sok-sok ágyú, nagy számú friss csapat vár ott reánk. Ott már francia és orosz a vezetőség. Azon a sávon mi soha át nem megyünk. Ne haragudjunk rá, hogy ő ilyen őszinte, de azt is megmondja éppen olyan őszintén, hogy verje meg az Isten még a haló porában is, még a családja tagjaiban is Petár királyt és Gyorgyét, akik ezt a háborút okozták és kikezdtek a hatalmas Ausztriával.

Itt ülünk a szalmán Przybill százados, Bartha, Jonescu, Harsányi, Hofmeister, Balla tiszttársaimmal együtt. Hangtalanul hallgatjuk a vén szerb filozofálását, majd megvigasztaljuk az öreget, hogy ne búsuljon, mert karácsonyra már vége lesz a háborúnak, az a kragujevaci zóna pedig lehet akármilyen erős, mi azt rövidesen egyszerűen átmarsoljuk, s a karácsonyt Kragujevacban fogjuk már megünnepelni, erről minden egyes baka meg van győződve. A vén szerb nem szól, fejét csóválja és nem hiszi el azt, amit mi neki mondunk.

Amikor magunkra maradunk, tárgyaljuk az esetet egymás közt. Boldog Isten, hová lett az a hatalmas lelkesedés, amely a hadüzenetkor duzzasztotta keblünket. Hihetetlen változás ment azóta keresztül a lelkekben. Párizs sem esett el, pedig biztos fogadásokat kötöttünk rá. Ellenben az oroszok már a Kárpátokban vannak, egyesek szerint messze bent az országban. Mi meg itt nyomorgunk. Megállapítjuk magunk közt, hogy hitünk szerint nincsen az egész k.u.k. haderőben egyetlenegy, a legelső vonalban harcoló katona, aki ne sóvárogna a béke után. Mindenki, aki annak borzalmait személyesen kénytelen átélni, megunta már a háborút. Ennyi szenvedés, nyomor, nélkülözés sokáig ki nem bírható. Ennek végül is szomorú fakereszt lesz a vége.

Sajnos, hogy azok, akik a háborút létrehozták, akik arra tüzelnek, akik a kemény parancsokat küldik, akik bennünket nyugodt lélegzethez sem engednek jutni, akik a „Nur vorwärts”, „Unbedingt zu nehmen”, „Bis zum letzten Mann” stb. parancsokat adják, ezek a nagy katonák, igenis akarják a háborút, ha kell, akár két évig is. Ezek nem tudják azonban, hogy mi a háború, a sok szenvedés, az életért való rettegés, hogy mi az a lefagyott láb. Az ő jutalmuk nem ez, hanem a testi és lelki jólét, nekik most is, s a jövőben is csak előnyük lesz a háborúból. De másképp lenne minden, ha a gőgös vezérkariak és protekciós környezetük, a sok adjutáns és ordonánctiszt is ugyanazon szenvedéseknek lenne kitéve, mint a legelöl harcoló katonák. Nincs már lelkesedés, csak évszázados fegyelem és becsületérzés. A frontunk mögötti vezetőségben pedig nem bízunk. Nem bízik bennük már senki sem. Nem akadna itt egyetlen lélek, aki a gyűlölt vezérkariak és lógósaik védelmére kelne. És ez minden más, csak nem irigység, súlyos tapasztalatokon nyugvó keserű igazság. A másik aranyigazság pedig az, hogy a németekért mindenki rajong.

December elseje van. Pihenünk. Balra tőlünk hegyláncok húzódnak, ezeken csatázik napok óta a Goiginger Divízió. Dörögnek az ágyúk, hihetetlen tömegben ropognak arrafelé a puskák és a gépfegyverek. Kínos érzéssel hallgatjuk. Meleg, nagyon meleg lehet arra felé. Eljön délután hét óra, éppen vacsorához készülődünk a tábortűz mellett, amikor kapjuk a hihetetlennek hangzó parancsot: holnap, december 2-án, reggeli hajnalban támadást kezdünk a szerbek ellen. Torkunkon akad a falat. Ez azután a csapás. Újra előre, holnap hajnalban. Tehát itt sincs megállás.

Következő rész: „Ennek a nőnek a jelenléte többet jelent itt minden mennyországnál…”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója

1 komment

Címkék: egészségügy szerbia 1914 dr. kemény gyula szerb front cs. és kir. nagyváradi 37. gyalogezred Goiginger-hadosztály

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr7915466292

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

magyaros17 2020.02.28. 07:59:26

Az ellátás elégtelensége 1914-ben még a háború korábban elképzelhetetlen dimenziói miatt alakult ki. A téli ruházat hiánya mutatja, hogy senki sem készült elhúzódó konfliktusra. A kenyérhiány oka még ennél is prózaibb volt. Eleve az igényeknél jóval kisebb sütő kapacitás állt rendelkezésre, amely a csapatok előre mozgását követte. Miközben vonultak, nem tudtak sütni. Később újabb sütödéket is felállítottak, illetve előrenyomulás közben 2-3 naponként követték csak a csapatokat. A sütödék egyébként mobil kemencékkel voltak felszerelve, de elképzelhető, hogy milyen nagy szállítási igény jelentkezett ha a lisztkészleteket is magukkal kellett vinniük. Mindez a naplóban leírt kezdetleges/nem létező úthálózat felhasználásával. A legnagyobb fennakadást tehát a folyamatos vonulás okozta a kenyérellátásban.
real.mtak.hu/18085/1/1901M%20s%C3%BCt%C3%B6de.pdf

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Programajánló

 

Ösztöndíj

 

Utazás

 

Kiállítás

süti beállítások módosítása