Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 23. rész

1914. november 16-án katonaorvosunk zászlóalja az előző napokban elfoglalt Valjevo melletti Ugristje magaslaton táborozik. Másnap Bogatić falucskába vezénylik az alakulatot. Az állandóan szakadó hóban alig találnak alkalmas szálláshelyet, tüzelőt, s várják a beígért felszerelést, élelmet, de csak a postát kapják meg. Hősünk magától Potiorek táborszernagytól, a szerbiai erők főparancsnokától kap táviratot...

Táborozásunk Valjevo mellett

Úgy látszik, hogy végre most már itt hosszabb időre megállunk. Házakba hurcolkodunk be, tüzeket rakunk, oly régóta most először. Elsősorban cipőinket vetjük le, szárítgatjuk vizes, piszkos kapcáinkat. Mosdunk, borotválkozunk. Estére pedig megérkezik az örökös, de azért kelendő gulyás. „Van-e benne só?” – kérdezi mindenki. Bizony nincs. Csak hát valami kenyér, Zwieback (kétszersült) volna. De az sincs. Hiába örültünk tehát az ételnek, lehetetlen a túl zsíros disznóhúsból készült menázsit megenni. A nyers ételektől, a hidegtől, a zsíros ennivalóktól úgyis mindenki hasmenéses, ami roppant legyengít bennünket, nem is szólva a kínos vetkőzésekről ott a hidegben, ellenséges tűzben.

[1914. november] 17-én újabb parancsra tovább megyünk Bogatić nevű falucskába. Mind morgunk ezen ide-oda való dobálások miatt. „Meglátszik, hogy nincs itt Balogh Sándor – dörmögik a bakák.

Valjevót még 14-én feladták a szerbek, de a mieink csak 16-án vonultak be oda. A szerbek híres városa tehát elesett. Eleinte egyetlen hadtesttel, majd újabb Divíziókkal (hadosztályokkal), a végén pedig két hadsereggel próbáltuk elérni ezt az eredményt. Így végre is megtörtek a szerbek a Kruppanj Jagodinja vonalon, amikor már bátran harcoló Gyorgye trónörökösük is megsebesült.

Korabeli propaganda képeslap a Valjevónál folyt harcokról
(Forrás: https://www.akpool.co.uk)

A városba való bevonulásról mi úgy értesülünk, hogy felhallatszik ide a hegyek közzé a k.u.k. katonazene, amely mögött magas parancsnokaink, gőgösen öntelt vezérkari tisztjeink feszengnek autóikban, lovaikon. A reprezentálásra, a hódolat átvételére már csak ezek a jól fésült urak vannak kiszemelve.

Mi csak annak örülünk, hogy a hírek szerint itt hosszabb ideig megállunk, téliesen berendezkedünk, bár ez a Bogatić falucska erre egyáltalán nem alkalmas. Pár apró viskóból áll, szegény nép lakja, nincs semmije.

17-én tiszti gyűlés van, amelyen felolvassák a hadtesttől érkezett újabb parancsokat, amelyek a következőket rendelik el:

1. Senki sem hagyhatja el a csapatteste számára kijelölt Lagert (tábort), csak egyedül szolgálati ügyben.

2. A szerb lakosságtól semminemű tárgyat, élelmet, ruhaneműt stb. elvenni nem szabad. A nőkkel való erőszakoskodások a legszigorúbban tilosak, bebizonyosodott esetekben a tettes halállal lakol. Tisztek különösen óvakodjanak a szerb nőkkel való intim barátságtól, mert ez nemcsak saját egészségüket ásná alá, hanem a fegyelemre is károsan hatna.

3. A parancsnokság feltétlenül megkívánja, hogy minden egyes ember, minden egyes állat, szóval minden élőlény fedél alá jusson, hogy így mindenkinek alkalma legyen a megérdemelt alapos pihenésre.

4. Minden egyes csapategység még ma estig állítsa össze és jelentse, hogy: I. mennyi emberre, II. mennyi lóra, III. mennyi cipőre, ruhára, IV. mennyi munícióra, felszerelési tárgyra stb. van szüksége.

5. A legénység pedig egyen-igyon, amennyit csak akar, kapjon bort, s ha csak lehet egyéb üdítő és erősítő szereket. Ha pedig az élelmiszerek nem állanának rendelkezésre, akkor azok pénzért azonnal bevásárlandók. Akinek pénze van különben is vásárolhat, amit csak akar.

6. Szigorú gond fordítandó arra, hogy a ruházat, főleg a téli alsóruha és a cipők kiegészíttessenek, illetve jóval kicseréltessenek. Természetes dolog, hogy a testi tisztaság és egyéb egészségügyi rendelkezések el nem hanyagolandók, ezek az orvos által szigorúan ellenőrizendők.

Mindezen rendelkezések szigorú betartásáért a parancsnokok egyenként és külön-külön személyükben is felelősek.

Első eset, hogy tapsolni szeretnénk a fölötteseink rendeleteinek. Így kellett volna már régen cselekedni.

Állandóan szakad a hó, nagyon hideg van, nincs elég tüzelő. Mindent elégetünk, ami csak megégethető. Igen nehéz az elhelyezkedés. Még a tiszteknek sem jut hely a szalmafedeles paraszt viskókban. Ezért azonnal építkezni kezdünk. Olyan pajta-, kocsiszínféléket építünk, amelyeknek ágakból, kukoricaszárból, szalmából vannak az oldalai, teteje. Közben megérkezik a réges-régen epedve várt posta. Örömmel olvassuk a régen írt leveleket, a kéthetes újságokat, amelyek szerint mi az összes harctereken kitűnően állunk. Csak igaz is legyen. Ismerjük már a hadijelentéseket.

Hanem engem igen nagy, nem is remélt meglepetés ért. Magától a Szerbia ellen operáló főparancsnoktól, Potiorek táborszernagytól, kaptam táviratot, amelyben számomra igazán magas kitüntetésemhez, a Ferenc József Rend Lovagkeresztjéhez gratulál: Feldzgm. Potiorek. Festungskommando Bileca. Tuzla 1273. Aufgegeben: 6/XI. Res. Nr. 20361/OK. Ich gratuliere herzlichst zur nachstehenden allerhöchst verliehenen Auszeichnung, F.I.O. am Bande des M. V. Kr. Regimentsarzt Kemény.

Ferenc József Rend Lovagkeresztje
(Forrás: https://www.darabanth.com)

Tehát kitüntetést kaptam. Milyen nagy dolog ez ma, s hozzá mindjárt ilyen naggyal kezdeni. Jelenleg a halott Stenzel főhadnagyon, Lakatos zászlóson kívül én vagyok az egyedüli, aki a tisztikarban kitüntetést kapott.

A zászlóaljnál tarthatatlanokká fajulnak az állapotok. A veszekedés, a széthúzás napról-napra nő. Amióta a Bejlevinán megsebesült Maxim hadnagy helyett a részeges Krausz főhadnagy lett az adjutáns is, azóta még jobban minden a feje tetejére van állítva. Krausz azelőtt sem volt képes, mint provianttiszt az élelmezést ellátni, most kettős hivatala mellett még kevésbé. A gyenge Németh százados mellett ő a zászlóalj igazi feje, parancsnoka, ez a sohasem józan, mindig borgőzös koponya. Pezsgőt, likőrt, különféle borokat, szardíniát, fügét, cukrokat, csokoládét és sok más egyéb jókat így első rangú dohányneműket vásárol be nagy mennyiségben és ezen földi jókat szétosztja az őt körülvevő klikk tagjai között. A legénységgel pedig nem törődik. Az egyes századok úgy gondoskodnak magukról, ahogy tudnak. A pénz elszámolásokkal igen sok baj lehet még valaha, úgy az egyes századoknál, mint Krausznál. Így tevődik össze azonos egoista érdekekből a hatalmaskodó klikk.

A 13. századnál volna még a legnagyobb rend. Ennek a parancsnoka egy derék s hozzá igen vitéz tartalékos zászlós, Czeglédy Aladár. A legénységi zsoldfizetések, s más egyebek itt a legnagyobb rendben vannak. Bár fölös tényleges tisztjeink vannak, mégis egy tartalékos zászlós a századparancsnok 1914-ben a háború első hónapjaiban. Egy Fähnrich in der Reserve, akire a gyakorlótéren szakaszt sem bíztak volna, akin nevettek s most 200–250 ember fölött rendelkezik.

A 14. századnál Pirschl Rudolf tényleges főhadnagy, budai sváb fiú parancsnokol. Ő a ténylegesek közül az egyedüli, aki a zászlóalj züllött viszonyai ellen beszél, aki a tartalékos tisztek pártján van, éppen ezért a Krausz-féle földi javakban csak igen kis részben részesül.

A 15. századnál egy hóbortos‚ túl ideges tartalékos hadnagy, Harsányi nevű a parancsnok. Ez a század olyan, mint a gazdáját vesztett nyáj, megy amerre akar, amerre lát parancsnokával, vagy anélkül. Eltéved, mindenhonnan, még a menázsiról (ételkiosztásról) is elkésik. A század azelőtti parancsnoka maga Németh százados volt.

A 16. századnál Przybill Károly százados az úr. Igazságos, jó lelkű, kissé hiú ember volt mindig. Bittó főhadnaggyal együtt ők ketten voltak mindig Bilekben a legúribb gondolkozású emberek. Przybillt úgy a tisztikar, mint a legénység mindenkor nagyon szerette, szereti ma is. Hanem sajnálni való a jelenlegi helyzete. A sok rakia, a Krausz nyújtotta alkoholok kiforgatták ezt az embert igazi énjéből. A Krausz-féle földi javak legnagyobb része a 16. századhoz vándorol. Azok felosztása, elfogyasztása is ott történik. Látszik a jó lelkű, de gyenge Przybillen, hogy akarata ellenére sodródott bele Krausz karjaiba és távolodott el tiszttársaitól s az igazság mellől. Már nemcsak Németh, hanem a gyenge Przybill fejét is Krausz hordja a saját nyakán.

A legszánalomraméltóbb embere a zászlóaljnak maga Németh százados, a zászlóalj tulajdonképpeni parancsnoka. Krausz intézkedik helyette is, akárcsak a parancsnokhelyettes Przybill helyett. Némethtel senki sem törődik, neki nem jut, nem is igen kap a Krausz-féle bevásárlásokból, csak úgy tessék-lássék módon kap néha valamit, nehogy azok eredete felől kérdezősködjön. Pedig ha mondanák neki, ő nyugodtan elhinné, hogy azt a sok pezsgőt stb. mind a Kommandó (magasabb parancsnokság) utalta ki, mint Fassungot (járandóságot).

A klikk szemében én vagyok a legnagyobb szálka, aki tényleges tiszt létemre a tartalékos tisztek mellé állok. A fenti klikk 3–4 tagjával szemben áll a 17–18 tagból álló tartalékos tisztikar és eszi az ellenzék keserű kenyerét. Csak Pirschl és én tartok velük a ténylegesek közül. Amikor a tűz mellett ezt a nálunk dívó züllött rendszert támadjuk, akkor azt halljuk, hogy más zászlóaljaknál is így van a dolog, hogy azoknál is minden panama, s ezen panamák feje ott is a provianttiszt, ott is a zászlóalj pasája. Ha ez így van, akkor még feljebb a vezetőségben van a hiba, fejétől bűzlik a hal.

Elmúlik pár nap, kezdünk már berendezkedni a kukoricaszár, szalma fedte saját építésű kunyhóinkban, már azt hisszük, hogy itt töltjük a telet is, amikor egyszerre csak 20-án délután villámcsapásként ér bennünket a parancs: „Mindennemű munka, építkezés azonnal abbahagyandó, mert a Brigade (dandár) már holnap reggel újabb és súlyosnak ígérkező harcokba indul.”

Hát lehetséges ez? Eleinte alig akarunk hinni a füleinknek. Hát ama nagylelkű, minden földi jót ígérő parancsokat akkor miért adták ki? Hiszen még egyetlenegy pontját sem hajtották végre. Itt várunk, minden reményünket a megérkezendő, a beígért kenyérbe, sóba, ruhába, cipőbe stb. helyezve. Készen tartjuk a disznókat, hogy végre egyszer már igazában lakmározhassunk, ha megérkezik a kenyér meg a só. Hetek óta 8–10 ember kap egyetlenegy kenyeret egy napra, vagy pedig kiutalnak egy ember részére egy negyedrész kenyeret 5–6 napra. Ezen kell osztozkodni, ezt beosztani. És ezt is csak úgy, ha van. Minden reménységünk Valjevo volt. Ennek is vége van.

Külön kell megemlékezni a legfájóbb, a legkínosabb látványról. Könnybe lábadnak az ember szemei, ha derék, hős bakáinkon végignéz és látja a talp nélküli bakancsokat, a rongyokba burkolt lábakat, a betegviziten bemutatott lilavörösen lefagyott lábujjakat. Hát mi lesz velünk? Hiszen pár nap múlva egytől-egyig le fognak fagyni ezek a lábak.

Hátulról, a traintől jövő hírnökök, ordonáncok, berukkoló tisztek mind azt mesélik, hogy rengeteg kenyér, konzerv, liszt, cukor, cipő, zsír stb. és ruhanemű van a mögöttünk levő raktárakban felhalmozva. De mert nem lévén sem vasút, sem rendes országút, a rengeteg holmit nem tudják elég gyorsan utánunk szállítani, nem tudnak bennünket beérni, mert a csapatok folytonosan előre rohannak. Ezekhez járul azon körülmény is, hogy minden szolgálati úton megy, hogy a hátul levő sok lógós ünnepeket, vasárnapot és szeretőket tart, a rubrikákat lassan és óvatosan tölti ki, nehogy ráfizessenek ott messze hátul.

Úgy látszik, hogy ama papíroson beígért minden jót, a szemkitörlő parancsokat nem a bakák javára, hanem a hátul és még hátrább levő parancsnokok számára és azon célból adták ki, hogy azok valaha önigazolásul szolgáljanak, s bele kerüljenek a hadi történelembe. Korrupció és fejvesztettség van az egész vonalon.

Következő rész: „Butasággal párosult alkoholizmus”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója