Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 12. rész

1914. október 6-án folytatódik a Kalinovikból Szarajevóba tartó, s az előző nap a szerbek által megtámadott 3. hegyi dandár kálváriája. A viszonylagos éjszakai nyugalmat újra a harc váltja fel. Fennáll az alakulat teljes bekerítésének és felmorzsolódásának a lehetősége. Mindenki igyekszik a bőrét menteni, a sebesültekkel ismét nem törődik senki, akikre szörnyű sors vár, s a „feketék” végzete is beteljesedik…

Éjfél után egy órakor páran felmegyünk a tőlünk balra a hegyen fekvő Skrbljina nevű csendőrkaszárnyába. Bár ne tettük volna! Itt van csak jó világ! Tető alatt vannak az emberek, még be is fűtöttek. De kik ezek a boldogok? Csak a magas Brigadestab (dandártörzs), annak telefonistái, ordonáncai, a nagyhatalmú tiszti legények, és egyebek egész raja. Hanem a kaszárnya nagy, most csonttá fagyott udvarán is egész tömege fekszik az embereknek. Hát ezek meg kicsodák? Ezek bizony a 18., 46. és 30. [ezredbeli] zászlóaljak sebesültjei. Ezek vannak itt kint. Kiabálni kezdek a folyosón, hogy ez nem járja, legalább hoznák be ide őket a folyosókra stb. Valaki érdeklődik, hogy ki kiabál? Ide hallom az ajtón keresztül: „A 37-esek ezredorvosa lármázik kint” – mondja valaki. Erre rám üzennek, hogy „csend legyen, mert a vezetők alusznak ott bent, különben is ezek a sebesültek itt nem 37-esek”, kapom meg a választ. Vagyis, semmi közöm hozzájuk. Fűnek-fának magyarázom, kérdezem, hogy miért nem viszik most az éj leple alatt Kalinovikba be a sebesülteket, hogy mi lesz itt velük, ha nem is fagynak meg.

Most értem csak meg, hogy miért nem jött egyetlen 46-os sebesült sem az úton, egész nap nem láttam belőlük senkit. Hát ide menekültek fel a közel levő kaszárnyába. Nappal jobban jártak, mint a 37-esek. (Klemm és Pongráczék meg szépen alusznak odabent. Ők is idejében ide húzódtak be.) A csendőrkonyhában van egy nagy vaskalitka. Benne guggol két vad tekintetű komitácsi. A 46-osok fogták őket. Volt több fogoly is, de mert kisült róluk, hagy a tőlünk átszökött szerb lakosságból valók, ott helyben agyonlőtték őket. Életemben soha nem láttam vadabb tekintetű embert, mint a kalitkában levő egyik szerb. Mereven, szemrebbenés nélkül nézett szemünkbe, ha kellett volna talán egy órán keresztül is.

Dr. Kemény Gyula naplójában készített vázlat a helyszínről és a harcokról

Alig várjuk a reggelt. Elképzelhető az éjjeli szenvedések nagysága. Amint megvirrad, parancs szerint „A”-tól jobb felé kezdünk benyomulni az erdőbe. Bakáink bátran mennek előre, mi meg a tisztáson várunk. De csend van. 4–500 lépésre megyünk az erdőbe, de szerbeknek nyoma sincs. Csak a megfagyott vértócsák, csonka hullák hevernek a tegnapi harc helyén. Ekkor visszafordulunk. Örülünk, hogy most már megyünk Kalinovikba. Ebben a pillanatban pár dörrenés hangzik pa-ku alakjában, a hátunk mögött a csendőrkaszárnya táján. Az első lövésekre irtózatos fegyvertüzelés indul meg az út bal oldalán a kaszárnyától minden irányban.

Mi történt itt? Mi van ott fent? Elámulva nézünk fel a tegnap oly csendes oldalra. Azután megtudunk mindent. Az éj folyamán állást cseréltek a szerbek, átvonultak a túlsó oldalra, s most a kaszárnya táját szorongatják. Most azután egészen be volnánk kerítve, az ellenség a [vázlaton piros pöttyökkel jelzett] vonalon áll. Ekkor parancsot kapunk a kaszárnyából, hogy a zászlóalj igyekezzék magát az ellenségen átvágni és a Ručnikon keresztül valahogy Kalinovikba visszajutni. A kaszárnya felé felkapaszkodni már lehetetlen, ott már javában dühöng a harc.

Megindulunk mi, 37-esek, a [vázlaton piros nyíllal jelzett] irányban. Eleinte elég nyugodtan haladunk. Tőlünk balra a 61-es zászlóalj katonái vannak, akik még az éjjel foglaltak itt állást az út biztosítására. Amikor a [vázlaton piros nyíllal jelzett] vonalon az ¤ 1285 helyhez érünk, itt már erős támadás vár bennünket. Azonnal vissza, fel a meredek Ručnikon, ez a jelszó most. Az én kötszeres lovaim az úton állanak. Egy valódi zsivány arcú 61-es százados arra kér ekkor, hogy ott feljebb a „H”-val jelzett helyen a gödörben 8 sebesültje van, látnám el őket kötéssel. Még van annyi idő. Mindez visszavonulás közben történik.

Zászlóaljam indul az „F” irány felé, én pedig átsietek a 61-esekhez. Egyszer kötözés közben, ahogy a gödörből feltekintünk, rohanva visszaszaladó embereket látunk. Egyik emberem felszalad s kétségbeesve jelenti, hogy a szerbek már a gödör szélén vannak. Erre egy pillanat alatt azzal, amit a kezünkbe tudunk kapkodni futásnak eredünk. Lőnek utánunk, de szerencsére mind a négyen megmenekülünk, ellenben a 8 sebesült ott maradt és a vadak kezébe került.

Szikla mögé hasalunk. Innen látjuk, hogy a Ručnik oldalán levő 16. századot túlerő támadja meg. A század mögött tüzel a bátor Frint hadnagyunk a két géppuskával a támadó szerbekre, akik csupa civil ruhát viselő vad alakok. De az ellenség erősítést kap, a 16. század szalad fel a Ručnikra. Ekkor a géppuskák kerülnek bajba. De Frint hadnagy nem hagyja. Meggörnyedve, részint térden mászva segít a géppuskákat cipelni. Persze az ellenség a menekülők után rettenetes gyorstüzet ad le. A 16. század szanaszét szalad. A gépfegyver cipelése közben kapja Frint súlyos lövését hátulról. A csujes golyó a hátán ment be, a nyaka előtt kijött, azután a fejébe fúródott s végig az agyvelőn, amerre a szemén jött ki, ahogy az a hegyen felfelé haladó testállásnak meg is felel. Frintet meg a gépfegyvereket is, megmentik az emberek. Az egész dolog előttünk játszódik le [1914.] október 6-án délelőtt.

De hogy megyünk el innen a szikla mögül? Végre is nekivágunk éppen a legvégső pillanatokban. A szerbek minden irányból lövöldöznek. A legnagyobb kínok közt jutunk fel a hóval borított Ručnikra. Amerre a szemünk ellát, mindenfelé a harmadik Brigade (dandár) emberei járnak-kelnek kisebb csapatokban. Egyszerre pukkanás hallatszik Vijevac felől, s rettentő búgással vág be közénk a szerb 15 centiméteres gránát. Az elsőt több követi. Erre minden mozogni tudó lény menekül le a túlsó oldali völgybe a kaszárnya felé.

Ez lett azután a kritikus hely. Az összes csapatok a jelzett környéken vannak nagy összevisszaságban. Itt vagyunk egész délelőtt az egérfogóban. A Ručnikot kivéve köröskörül dörög, ropog a fegyver, amott a kaszárnya táján dobálják a csujesek a kézibombákat. Semerre nem tudunk menni. Itt hurcolnak egy sápadt 46-os főhadnagyot egykerekű talyigán, még tegnap sebesült.

Ráakadok a szerbek által elvett és kirabolt 30-as segélyhelyre. (Zelenka ezredorvos.) Mindent elvittek a komitácsik, de a finom nikkelezett műszereket nem. Ezeket én szedem össze. Egész délelőtt azért folyik a harc, hogy ebből a csapdából kimeneküljünk. Egyre hullámzik a csapatok tömege hol ide, hol oda. Néha egész közelről kezdenek reánk tüzelni.

Végre úgy délután négy órakor Kalinovik irányában megszűnik a fegyverropogás. Kezdünk arrafelé törekedni. Hanem hol van a 37-es zászlóalj? Úgy látszik, hogy mindenki Kalinovik irányába elmenekült. Mi az ágyútűz elől a Ručnik mögé, majd onnan a folytonos harci hullámzás közben Kalinovik felé sodródunk el. Közben mind többen leszünk 37-esek. Itt szedem fel a hóban kabát nélkül ide-oda kószáló egyik önkéntesünket, Medvigy kadett őrmestert, majd a híres Mátyássy és Oláh szakaszvezetőkkel és még pár 37-essel találkozom, így már valóságos kis csapatot képezünk. Sötét van. Ahogy a hegyoldalon leereszkedünk, egyik ház fala mellett magukat félig a hóba ásott hat ember hasal mozdulatlanul. Ezek szerbek lesznek gondoljuk. De nem lőnek. Készen tartott fegyverekkel gyűrű alakban rájuk megyünk. Mind 61-es magyar sebesültek, tőlük lejjebb egy hadnagy fekszik ugyancsak sebesülve. Azért bújtak el, mert szerbeknek hittek bennünket, mi meg őket. Jó, hogy nem tüzeltünk egymásra.

Összesen 28-an az én vezetésem alatt folytonos bujkálások és aggodalmak között – attól félvén, hogy az ismeretlen tájon a szerbek közzé tévedünk – végre este 10 órakor leérkezünk a kalinoviki sátortáborba, ahol már az egész tábor aludt. Bennünket is az elveszettek közé soroltak. Elképzelhető Balogh öröme, amikor mi nála, a sátra előtt jelentkezünk. Enni kapunk, teát főzünk. A sátrak alig állanak ki a hóból. Legényem örömében fejedelmi ágyat készít a sátor alatt a földre dobott szalmán. Csak hideg van. Kint szakad a hó. De Egek Ura mennyien hiányoznak! Lemaradtak az elmúlt két nap harcaiban. Rettenetes két nap volt ez. (Skodának és Bittónak jó orra volt.) Holnap tudjuk meg csak az igazi valót.

Napok óta itt pihenünk a kalinoviki sátortáborban. Irtózattal gondolunk vissza a hírhedt 5–6-kai napokra. Most látunk csak mindent teljes valóságában. Hogy történhetett meg ez a vereség?

Minden esetre nagymértékben hozzájárult a már leírt rettenetes időjárás, amely az előző napokban is, de főleg 5-én igen kedvezőtlenné vált. A metszően hideg szél, a folyton szakadó sűrű havas eső, a kilátást, a tájékozódást még jobban megakadályozó hatalmas köd miatt alig láttunk 50 lépésre.

5-én reggel azonban mindezek ellenére mégis elindultunk, mert hiszen a vezetőség szerint ellenségnek sehol nyoma sem volt. Hogy ebben mennyire biztosak voltunk, mutatja azon tény, hogy az erdőségbe nyugodtan bemarsoló Brigade (dandár) elején ment maga a kórház. És a súlyos vereség oka ezen utóbbi momentumban keresendő.

A vereség igazi képe csak 6-án reggel látszott meg a maga valóságában. Az úton, az árkokban, a gödrök pocsolyájában, a poshadt hóban mindenfelé véres emberi tetemek, döglött lovak, azután rengeteg ruhanemű, még több élelmiszer, mint cukor, kávé, liszt, kenyér, konzerves ládák, bab, rizs, ezek mellett nagy mennyiségű muníció (lőszer), puskák, nyergek stb. hevernek. Ezt mind a Brigadetrain (dandárszekerészcsapat) hagyta itt. A vereségnek ez a képe bizonyára nem fog hivatalosan megörökíttetni.

Külön kell megemlékezni a szerencsétlen „feketékről”, akikről már láttuk, hogy a megérkezésük is milyen tragikus volt. Ezek a feketék az 5–6-ai harcokban majd mind elhullottak, avagy megsebesültek. A dolog magyarázata az, hogy ez a menetszázad majd csupa népfelkelőkből, öreg póttartalékosokból és gyerekekből állt, akik úgyszólván semmi kiképzésben nem részesültek. Életükben mindössze 15 éles lövést adtak le, emellett teljesen tapasztalatlanok voltak, amire legjellemzőbb az, hogy részben állva, részben térdelve lőttek az ellenségre a helyett, hogy kövek mögé lapulva tüzeltek volna.

Két „fekete” – valószínűleg népfelkelő katona a csukaszürke előtti kékesszürke gyalogsági köpenyben (Kajon Árpád gyűjteményéből)

Szerencsétlenségüket csak fokozta a békebeli elhasznált fekete ruházatuk, amely kitűnő célpontul szolgált az ellenségnek. Ezeket úgy látszik nem is mozgó harc számára küldték le ide, mert a vezetőség ennyire még sem becsülhette le a boszniai harcokat. (Bár tény, hogy most minden erőt az orosz kolosszus ellen koncentráltak.) A „feketékből” csak alig pár ember maradt életben, de nevük, emlékük mindvégig megmaradt a zászlóaljnál.

Az ellenségről el kell ismerni, hogy igen bátran harcol, bár a mi hősies bakáinkat ebben felül nem múlja. A szerbek fő előnye, hogy itthon vannak, ismernek minden ösvényt, ott kerülnek a hátunkba, ahol akarnak. Terveinket, mozdulatainkat már jó előre megtudják, mert minden ember, állat, fa és bokor az ő érdeküket szolgálja. Itt mindenki az ő kémjük, az itteni lakosság apraja-nagyja (a mohamedánokat kivéve) az ellenséggel tart.

Minden tekintetben a már ismertetett montenegrói harcmodorban harcolnak, ezenkívül a foglyok leölése, felakasztása stb. szintén igen erős fegyverük ellenünk. Sok kellemetlenséget okoz nekünk, hogy a járőreiket a mi ruháinkba öltöztetik, s úgy küldik őket a sorainkba. Kirabolt raktárainkból bőven jut erre a célra mindennemű felszerelés. Megtörtént például a Ručnikon, hogy egy szerb főhadnagy a mi rajvonalunk felé szaladt s folyton azt kiabálta: „Nicht schiessen! Feuer einstellen!” Bakáink meghökkenve abba is hagyták a tüzet. Csak akkor lett gyanús a szerb főhadnagy, amikor a rajvonalat visszaparancsolta. Erre egyik szakaszvezetőnk egyszerűen lelőtte a bátor és vakmerő szerbet, aki a mi katonaruhánkba bújva revolverrel akarta sorainkat megbontani.

A lakosság viselkedésére pedig jellemző a következő eset. A Brigade (dandár) élén haladó 46-osok megkérdeznek két szembe jövő szerb asszonyt, hogy nincs-e ellenség a jobbra fekvő erdőségben, nincs-e megszállva a hegyoldal? A két asszony esküdözve állítja, hogy szerbeknek nyoma sincs sehol. Az altiszt nem hiszi a dolgot, s mint útmutatót magukkal viszik a két nőt. Egyszerre a kérdéses erdőből fegyverropogás fogadja katonáinkat. Gyorsan vissza! De az asszonyokat is magukkal hozták a csapathoz. A Bistrica hídján a saját fejkendőjüket csavarták a nyakukra s azután mindkettő csakhamar a gyorsan folyó Bistrica vize fölött lógott, a híd deszka végeire akasztva. Rettentően ragaszkodtak az élethez, körmeikkel-fogaikkal kapaszkodtak a deszkákba, úgy kellett őket leverni. Sorsukat megérdemelték, mert saját hazájukat, saját katonáikat árulták el, s juttattak egyeseket a halálba hamis vallomásukkal. Inkább ne mondtak volna semmit, akkor sorsukat elkerülhették volna.

Hanem ami bennünket a legjobban megdöbbent, ami a legnagyobb hatással van reánk, az a sorsukra hagyott sebesültek. Hihetetlenül hangzik, de tényleg úgy, hogy azzal, aki megsebesült, már senki sem törődik, főleg azok nem, akiknél az intézkedés joga van, akiknek parancsa, rendelkezése változtathatna ezeknek a szerencsétleneknek a sorsán. Vagy talán ez is ugyanazon okban leli a magyarázatát, mint a kenyér, só, cipő hiánya.

Tiszt és a legénység egyformán retteg attól, hogyha megsebesül, esetleg a vad ellenség kezébe kerül. Ismerjük már ellenfeleinket a montenegrói harcokból. Csuda-e, ha retteg mindenki a fogságba jutástól? Ha pedig visszavonulás van, akkor ez a rettegés megszázszorozódik. Mert történjék bár a visszavonulás a legrendezettebb viszonyok között is, a sebesültekkel akkor sem akar senki sem törődni. A sebesült sorsának elintézésére van egy mentő és minden felelősséget lerázó kifejezés: a szanitéc (sebesültvivő) szó. Ha valaki sebesültre akad, ha valaki sebesült mellett halad el, aki elszállításért könyörög, az azt hiszi, hogy kötelességének már azzal eleget tett, ha szanitéc után kiabál, ha a szanitécet értesíti. Pedig mindenki tudja, hogy egyetlen században van 200 ember, ezen 200 katona részére van összesen 8 szanitéc. Ha ez a 8 ember mind dolgozik, elvisz összesen négy sebesültet akkor, amikor a századnál, mint láttuk, nem négy, hanem 15–20, sőt 50 sebesült is van egyszerre. De ki törődik ezekkel?

Mindenki elsősorban a saját bőrét menti. Ezért azután lehet valaki akármilyen beteg, legyen lábtöréses, koponya- vagy haslövéses, lehet félig összefagyva, avagy kivérezve, ezek a páriák az utolsó percig, a végső leheletükig, amíg csak mozogni képesek, csúszva-mászva, négykézláb vonszolják roncsolt testüket a sárban, hóban, vízben, csakhogy a fogságba jutást elkerüljék, hogy életüket valahogy megmentsék. A kötözőhelyről formálisan megszöknek, nem hisznek ezek sem orvosnak, sem jó pajtásnak, csak másznak, kúsznak hátrafelé. Hányan pusztulnak így el a gödrökben, bokrok mögött, fák tövében, s ezek a végtelenül elszomorító jelenetek minden ütközet után megismétlődnek. A legszerencsétlenebbek azok, akik mozdulni sem tudnak, csak nyögve rimánkodnak a mielőbbi elszállításért. Elsősegélyben minden sebesült azonnal részesül, e téren minden ember megteszi a kötelességét, de azután sorsukra is hagyják a szerencsétleneket.

Az előzőkben láttuk már, hogy milyen küzdelembe kerül a sebesültek elszállítása még akkor is, ha arra mód van. Rettegve gondolunk vissza ama sebesültekre, akiket 5–6-án az említett skrbljinai csendőrkaszárnyába szállítottak, akik ott a laktanya udvarának hideg, fagyos göröngyein voltak felhalmozva, akik érdekében én az éjszakai felmenetelünk alkalmával ott annyit és hiába lármáztam. A 6-ai visszavonulásnál ezeket otthagyták. Nemsokára lángba borult a kaszárnya, felgyújtotta a vad ellenség. Mi lett ama szerencsétlenek sorsa? A későbbi hírek szerint mind bennégtek a kaszárnyában, ahová nappal bevonszolták magukat. Így kellett ennek történnie? Nem lehetett volna azokat is elszállítani? Hogy a 37-es sebesültek hasonló sorsra nem jutottak, az némileg az én vasbotomnak is köszönhető.

A skrbljinai sebesültek sorsa miatt szigorú vizsgálat is indult. A kalinoviki tábori lelkész pedig örömében eget-földet, a biztos mennyországot ígérte be nekem, mert a 37-eseket idejében Kalinovikba juttattam.

Jellemző dolog, hogy az 5–6-ai vereségnek utólag is mi isszuk meg a levét. A rendes kenyéradagnak csak a felét adják ki, cukrot, kávét alig kapunk, hiányoznak az úgynevezett Zubussok, a pótadagok, a konzervák stb. Mindez azért, ahogy megtudjuk, mert az intendáns (hadbiztos) most hozza be papíron mindazt, ami elveszett. Így pár nap alatt mindent pótolnak, s a baka gyomra is kiheveri a hiányt. Milyen könnyű is így az irodában mindent behozni. Így lesz felfelé a vereségből egyszerű incidens.

Következő rész: „Érdemes volt-e ezért bennünket felnevelni?”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója