„Te disznó, hát így kell akasztani?”

2019.10.14. 07:17 :: PintérTamás

Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 8. rész

1914 szeptemberének második felében véget érnek hősünk alakulatának a montenegrói határnál vívott véres összecsapásai. Az új küldetés előtt doktorunk visszatekint a bileki emlékekre, és néhány témát és különlegesebb esetet részletesen is megörökít. Bemutatja az alakulatát, valamint a montenegróiak harcmodorát; leírja az agyonlőtt montenegrói családfő, a tévedésből lelőtt 37-es baka és a harc hevében kivégzett montenegrói család, továbbá a kémkedés miatti bileki akasztás hátborzongató történetét. Mai részünket is erősebb idegzetű olvasóinknak ajánljuk.

 
Reminiszcenciák Bilekből
1. A 4/37-es zászlóalj

Maga a 37-es cs. és kir. gyalogezred Nagyvárad háziezrede. A káderje (kiegészítője) most is ott van. Az ezred Bécsben volt, onnan cserélt most helyet a kaposvári 44-esekkel, a Monarchia eme legjobb ezredével. A 4/44-nél voltam én Kriegsbestimmunggal beosztva, attól a Bilekbe lejött 4/37-hez kerültem át.

A tisztek legnagyobb része magyar, bár ezek egészen más magyarok, mint a színtiszta magyar 44-nél voltak. A parancsnok nagyszalontai Balogh Sándor. Egy szókimondó, egyenes, apró emberke. Olyan, mint az eleven kéneső, mindenütt ott van, mindenről tud, senkinek sem hisz, mindent megnéz személyesen, igen nehezen befolyásolható. Benne igen kellemesen csalódtunk. Békében a megtestesült, megcsontosodott osztrák katona volt, aki minden apróságon lovagolt, a legszigorúbb, a legtöbbet kívánó tiszt volt az ezredben, aki mindenbe beleszólt. Ezekről a tapasztalat az, hogy komoly háború esetén csakhamar meglógnak onnan, ahol nem szájjal kell bírni. Majd egytől-egyig ilyenek voltak, de Balogh az más. Balogh szinte kutyául bátor ember, legelöl jár, bottal hajtja előre a bakákat a legnagyobb tűzben is. Megy is utána a baka tűzön-vízen keresztül.

A tisztikarban vannak első rangú erők, művelt úri modorú emberek, az üresfejűséget képviselő tipikus prepotencia alig található köztük fel. Sajnos akadnak igen elenyésző számban aktív tisztek, akik csak olyan békebeli, kávéházi katonáknak valók, a híres békebeli kötekedők most a jobb beosztásokat keresik. Egyesek előszednek régi, eddig észre nem vett betegségeket, apró lábfájásokat, vérszegénységet, reumát, gyomorhurutot, luest. A szifilisz és a reuma azok a boldogító mentőövek, amelyeket egyesek a feledés homályából kiásnak. Van olyan tisztünk, aki békében rettenthetetlen párbajsegéd volt, a legsúlyosabb feltételek híve, de ő maga sohasem párbajozott. Aki hangjával mindenkit legyőzött, de az ütközetekben messze a kritikán is alul maradt. Mit fog neki a jövő hozni? Egy másik tisztünk nagyon is jó ember volt eddig, de rettentően fél, annyira be van gyulladva, hogy legénye már készen tartja a tiszta fehérneműt az ütközet utánra. Igen sokat imádkozik, olvasók vannak a zsebében‚ de ott van minden ütközetben. Állapotáról ő maga sem tehet. Van egy harmadik, aki rettentően durva, goromba ember mindenkivel, aki majd agyonveri a legénységet. Mindenki retteg tőle, gorombán durva erőszakos modora miatt kerülik a tisztjei is. Az alkohol és a bordell az élete, mindene.

Osztrák–magyar katonák a több funkciós bileki kávéház előtt 1916-ban Osztrák–magyar katonák a több funkciós bileki kávéház előtt 1916-ban
(Forrás: magángyűjtemény)

A főhadnagyok közül páran mindenáron menekülni szeretnének a golyók zenéje elől, ki a trainhez, ki a sanitätshez, ki ide, ki oda. Az antiütközetek egyesületéért szívesen ontaná in effigie a vérét Győry főhadnagyunk.

A tartalékos tisztek előtt le a kalappal. Ezek az úriemberek, akiknek semmi közük a katonasághoz, amit éppen az aktívaknak velük szemben való lenéző, prepotens viselkedése miatt utáltak mindig. Ezek, akik háború után, ha élnek, civilbe öltöznek, a háborús győzelem minden előnyét átengedik azoknak, akik uniformisban maradnak, ezekben a bátorságot pusztán a szubjektív becsületérzés tartja fent a nívón, nekik csak hátrányuk lesz a háborúból a személyüket illetőleg, nem azért tart ki, mert neki kenyere a katonaság, hanem hazaszeretetből, becsületből. Csak a hitsorsos tisztek húzódoznak, ha már idejöttek.

Az aktívak közül legjobban szeretik Przybill kapitányt. Igen derék úri fiú Bittó, Stenzel (VIII. 25-én meghalt sebeiben) főhadnagyok, Pirschl, Frint hadnagyok. A tartalékos tisztek közül Czeglédy a legkedvesebb, de egyike a legbátrabbaknak is.

A legénység főleg román, az altisztek majd mind magyarok. Ez a zászlóalj hősiesen viselni magát csak akkor fogja, ha a tisztjei cserben nem hagyják, ha előttük járnak. Ezért nehezebb itt a tisztnek, mint például a 38-nál, 44-nél. Egy megszaladó kapitány itt magával rántja az egész századát, ami például intelligens zászlóaljnál nem okvetlen következik be. Legendaszerű hősökként ismeretesek Bilekben szakaszvezető Mátyássy, nős parasztember és Altmann zsidó, mindkettő a 16. századnál. Altmann szakaszvezető úgy jár-kel a golyózáporban, mintha ő meg sem sebesülhetne, állva lődöz s viszi a szakaszt, Mátyássy nem kevésbé.

2. A montenegróiak harcmodora

A montenegróiak vad, bátor, fanatikus katonák, akik utolsó csepp vérükig védelmezik terméketlen, viperákkal s egyéb mérges kígyókkal bőven megáldott szikláikat. Itt mindenki katona, ha kell, még az asszonyok is. Minden egyes harcoló férfinak otthon nála van az egyenruhája, fegyverei és rengeteg lőszere. Montenegró nem raktárakban őrzi az ilyesmit. Itt a mozgósítás kihirdetése, végrehajtása, a bevonulás egyetlenegy napon megtörténik. Itt nem írnak éjjel-nappal behívókat az irodákban, nem terhelik vele az embereket, hanem dobszóval, kiabálással hirdetik és adják tovább egymásnak a behívóparancsot. Az apró falvak éppúgy megtudják pár óra alatt egész Montenegróban a parancsot, mint a rengeteg távolságokban szétszórt kis szalmafedeles viskók. Egyik csúcsról a másikra kiabálják, s azok meg adják tovább. Erre azután a montenegrói paraszt, a csujes, beöltözik a nála levő katonaruhába, ha más nincs, csak egy sapkába, veszi a fegyverét, a töltényeket, a kenyérzsákban köteles egy napi élelmet magával vinni, s még aznap be is vonul toronyiránt gyalog.

Veszedelmesek a be nem vonult, főleg öreg csujesekből alakult bandák. Ezek közös megegyezéssel védik határaikat, házaikat. Hogy hogyan, azt már láttuk. Ruhájuk színe egyezik a talaj szikláinak színével, amelyek mögé elbújnak. Egy ilyen szikla mögül lead a csujes minden irányban pár lövést, s akkor aztán óriási ugrásokkal egy másik szikla mögött terem, onnan hasonló módon tüzelni kezd, fontos, hogy minden irányban. Emberileg szinte hihetetlen, hogy két-három csujes micsoda tüzet képes leadni. A több helyről való lövöldözéssel, a minden irányban szétküldött golyókkal, az örökös ide-oda szaladgálással, ugrálással tévedésbe ejti ellenfelét. Soha sem tudja az ember, hogy mennyivel, milyen erős ellenféllel áll szemben. Amikor százakra esküdtünk, akkor volt 15–20 a sziklák között s ilyen 15–20 fekete ördög 5–10 kilométert beugrál, beszalad, ha kell, folyton tüzelve.

De van ennél sokkal kellemetlenebb, veszélyesebb fogásuk. Mondjuk, hogy mi 1200-an elfoglalunk egy 3 kilométeres frontot s szemben áll velünk 25 csujes. Ez a 25 ember bátran felveszi a harcot és eredménnyel. A 25 emberből 5 fog szembe támadni a már ismert ide-oda való ugrálással, hihetetlen gyors tüzeléssel. A többiből pedig 10 csujes húzódik balra, a másik 10 jobbra, olyan messzire balra-jobbra, amikor szárnyainkat oldalba, sőt már rézsutosan hátba lövik. Márpedig nincs nagyobb veszély, mintha az embert oldalról, sőt hátulról lövik. Morálisan is igen kellemetlen. A szárnyak erre visszahúzódnak, mire a csujesek még jobban nyomkodják a fegyverük ravaszát a szárnyakon és a középen. Lassan félkör alakú a front s megindul a visszaözönlés, a csujesek részéről pedig a szörnyű lövöldözés. Hiába veszünk mi fel 40 kilométeres frontot, ők mindig oldalba fognak támadni.

Őket teljesen megverni, pláne elfogni, egyszerűen lehetetlen, mert az általuk jól ismert ösvényeken visszahúzódnak. Őket követni a fekete hegyek közé, egyenlő lenne a kész pusztulással. Nekik nincs trainjük, nincs utánpótlás. Ők ismerik a ciszternákat, pedig itt a víz a mindenség. Ha azután megszorulnak, segítenek magukon, ahogy tudnak, csak pár ellenséget meg kell nyúzni, lenyakazva visszahagyni, s akkor kész a pánik.

Ha a csujes visszavonul, akkor is azt szikláról sziklára ugrálva teszi. Ha sík talajon szalad vissza, akkor a hónalja alá fogja puskáját, a csövét hátra felé tartva, szaladás közben anélkül, hogy megfordulna, tüzel.

Ők lőnek mindenféle puskával, leginkább ólomgolyókkal, de sokszor söréttel is. Halottaikat soha vissza nem hagyják, hanem hátukra kapván úgy, hogy feje lelóg hátul, lábait pedig a vállakon át a térdhajlatban a saját mellére szorítva szaladnak vissza velük. Még így fedezékük is van hátrafelé. Természetes, hogy a sebesültjeiket még kevésbé hagyják hátra. Sebeiket maguk kezelik, főleg dohánylevelekkel. Ki is gyógyul, ha orvos kezébe nem kerül.

Élelmezésük a legegyszerűbb. A tarisznyában akár egy évesnél is régibb kőkemény birka, kecsketúró van, ez az ebéd, vacsora, minden. Vizet birkabél gyomor tömlőkben a gyermekek, asszonyok szállítanak a férfiaknak. A kenyerük szurok fekete zab-árpalisztből készül, polyvásan, szalmásan, ezt is köveken, hamuban sütik.

Montenegrói hadifogoly tisztek 1916-ban Montenegrói hadifogoly tisztek 1916-ban
(Forrás: magángyűjtemény)

Ha sorkatonaság támad, akkor is a bandák képezik az előőrsöket, az elővédet, ők kerítenek, támadnak hátba. Ezt az országot legyőzni csak hatalmas sereggel lehet, amely formális hajtóvadászat formájában megy előre, de ekkor is az utánpótlás a fontosabb, nem a létszám.

3. Az agyonlőtt családfő

A dobricevói csendőrkaszárnya kirablása alkalmával sikerült a csendőrségnek két nőt is elfogni. Amikor a csendőrök megrohanták a kaszárnya szobáit, egy hatalmas férfi, egy igazi vad csujes ült a küszöbön s őrizte a bejáratot addig, amíg az asszonyok összeszedik az elviendő holmikat. A csujes tüzel, két csendőr is elesik, de egyik csendőrgolyó homlokon találja a vad embert és holtan terül el. Erre az asszonyok földre vetik magukat. Majd vállukra, hátukra veszik a már összepakolt holmit s így állítják a csendőrök az elesett csujes mellé őket, s kérdezik, hogy ki az a halott. A két nő nem ismeri. Meg kell a halott kezét fogni s esküdni a halottra szegezett szemekkel, hogy nem ismerik, ki az a halott.

Behozzák a két nőt az egyesbe Bilekbe. Itt is vallatják, kutatják a hadbírák, hogy ki volt az a férfi. De ők most is tagadják, hogy ismernék. Pedig a családfő volt, a két nő pedig az asszony és a leánya. A leány valóságos mesebeli szépség. Mindenki jár megbámulni. Amikor én a cellákat vizsgálom, a nyakukra mutogatnak az asszonyok s mutatva kérdezik tőlem, hogy felakasztják-e őket.

Egy 37-es önkéntes hanyagságért és egy 37-es baka van velük ugyanazon cellában, a baka egy 62 éves asszonyon megkísérelt erőszakos nemi közösülés miatt. A baka mondja, hogy inkább ezért a szép leányért ülne itt bent, ezt még a bíróság is megbocsátaná talán.

Ha a rablásból eredő holmi bizonyos értéket képvisel, akkor a törvény szerint akasztás jár érte. Eddig még csak két akasztás volt, pedig mindenki minden nap akasztatni akar. Dühösek a tisztek a két hadbíróra. Barth kapitányunk beléjük is köt, amiből afférja is támad.

Egyébként az egyesben ülő baka egy vekker órát akart lopni az egyik házból, amikor a 62 éves öreg mama belépvén kiabálni kezdett reá, aki erre az asszonyt el akarván hallgattatni, az ágyba lökte bele, ahonnan az nem tudott felkelni s a baka étvágya erre jött meg, pedig eredetileg óralopás volt a szándéka.

4. A tévedés áldozata

Még az izgalmas első napokban történt. Erős járőrt küld ki a 13. század a II. erőd mögötti területre, Drenovici Glavára. Sötét van, különben is nagy a köd. Megy a járőr Vardar irányában halotti csendben, libasorban egymás mögött. Alig látják egymást, csak a teljes felszerelés zörög a hátukon s a bakancsok kopognak a köveken. Egyik váradi baka a sor elején kilép oldalra, hogy szükségét végezze, alig 5–6 lépésnyire oldalt. A hátul jövők már nem látják őt, hanem mennek tovább éberen figyelve a sötét éjszakában. A lemaradt baka úgy 5 perc múlva lohol a többi után, zörög a hátán a felszerelés, csattog a bakancsa. A sor végén hátul menő szakaszvezető figyelmes lesz a hátulról közeledő zajra, amikor egyszerre egy alak bontakozik ki a sötétben. „Halt! Halt!” – kiabál a szakaszvezető, de a közeledő alak nem áll meg, talán nem hallja, vagy azt hiszi, hogy nem neki szól. Egy hatalmas dörrenés, s a váradi fiú széles ívben repül fel a levegőbe, s halva zuhan vissza a kemény kőre. Most itt fekszik előttem a boncasztalon, pont a homlok közepén találta el a szakaszvezető golyója. Az elesett szerencsétlen baka volt a 13. század legerősebb embere.

5. Egy montenegrói család kivégzése

Az [1914.] augusztus 19-iki ütközet alkalmával történt a Jabukovácon, amikor Stenzel főhadnagy elesett. A 13. század már majdnem egészen fent volt a tetőn, csak oldalról tüzelt szakadatlanul egyetlenegy csujes fegyvere. Egyszerre ott is felbukkannak bakáink. Egy szakaszvezetőnk ugrik elsőnek a kőre, amely mögött egy hatalmas csujes ül. Dörren a csujes puska, s a derék szakaszvezető holtan gurul le a sziklákon. Ekkor felugrik pár bakánk a kőre. A csujes is feláll a kő mögött, kezeit a szíve felett törökösen összefonva, hajlongva s szemeit forgatva kegyelmet látszik kérni. Egyik káplár ráfogja a fegyvert, azután kiáltja: „Ruke dole!” – le a kezekkel. De a csujes csak hajlong. Tőle balra egy 7–8 éves gyermek néz ijedten a bakáinkra, odébb pedig a csujes felesége négykézláb guggol a földön felső szoknyáját magára hajtva, hogy ne lásson semmit. „Ruke dole!” – hangzik újra, de a csujes csak hajlong, mire 5 golyót eresztenek a mellébe közvetlen közelből, s a csujes halva rogyik le, és hanyatt fekve elterül.

Ezalatt az ijedt gyermeknek puskaaggyal verik le a fejét a törzséről, mintha sohasem lett volna feje. „Hogy magva se maradjon” – mondják a bakák. Most jön az asszony, aki eddig hangtalanul feküdt négykézláb a földön. A bakák hanyatt fektetik, egyik belelép a tenyereibe, a másik felhajtja szoknyáját, a lábait szétfeszítik, az ijedt teremtés nem ellenkezik, talán másra gondolt, mint ami következett. A bakák a bajonettjüket a hasába, a lábai közzé, a nemi szervébe szurkálták, amíg el nem terült mozdulatlanul a szerencsétlen. Még melegek, amikor mi is odaérkezünk.

A vén csujesnek a szíve táján hatalmas seb, kezei szétroncsolva keresztben feküsznek a hasán, szemei nyitva vannak, ép fogait erősen összeszorítja, az asszony borzasztóan szétdúlva, a gyermek felismerhetetlen.

Montenegrói család 1916-ban békésebb körülmények között… Montenegrói család 1916-ban békésebb körülmények között…
(Forrás: magángyűjtemény)

A vén csujes, Isten tudja mi okból, nem menekült el. Lőtt, amíg töltényei voltak. Két fegyverrel dolgozott, az asszony töltögette őket. Egy kecskegyomor áll itt tele vízzel, apró gombócszerű kőkemény túródarabok, pár darab valóságos sárkenyér, rengeteg kilőtt töltényhüvely, de amelyikkel a csujes a mi szakaszvezetőnket agyonlőtte, az tényleg az utolsó tölténye volt.

Hogy bakáink olyan kegyetlenül bántak el a gyermekkel és az anyjával, az érthető és megmagyarázható azzal, hogy mi még sohasem fogtunk montenegróit még halva sem, s azután a megnyúzások miatt is kitört belőlük a vadember. Ha tiszt lett volna jelen, biztosan nem történik baja az asszonynak és a gyermeknek, esetleg a vén hősnek sem, bár a harc hevében nem tanácsos a nekivadult embereket visszatartani.

6. Akasztás Bilekben

Hogy várta már mindenki ezt az akasztást! Annál is inkább, mert mindenfelé akasztgatnak, csak éppen nálunk nem. Legutoljára Divinben akasztottak fel 14 odavaló lakost, akik a Monarchia ellen dolgoztak. Valamennyi fanatikus bátorsággal halt meg. Az egyiknek akkora feje volt, hogy a kötélből alkotott hurok a füleinél nem akart lemenni a nyakára, mire ő kihúzta a kötelet és újat kért. Addig akasztották a többit, ő meg várt a másik kötélre.

Főleg papokat akasztanak. A napokban akasztani vittek egy híres pópát Trebinjében. Kocsin vitték ki. Az egész úton Ferenc Jóska életéért imádkozott. „Zsivió Franc Josif, zsivila Ausztria” – ezt kiabálta szakadatlanul. Amikor már az akasztófa alatt állott és látta, hogy nem kap kegyelmet, akkor megfordította a köpenyeget, benne az igazi lelkét és elkezdte kiabálni: „Zsivió Petár, zsivila Szerbia, pfuj Franc Josif!” stb. ide le nem írható szavakat. Azután nyakát szegte a kötél.

Itt a mi börtöneinkben vagy 40–50 civil van elzárva, vegyesen férfiak és nők. Én vagyok az orvosuk. Sikerült elérnem, hogy a női foglyokat különválasztva a városban egy emeletes házban helyezzék el. Egyébként hozzám járnak maródivizitre, így próbálnak a szabadba jutni.

Tegnap este kezdődött a statáriális tárgyalás 5 idevaló szerb ügyében, akik átszöktek Montenegróba, oda kémkedtek, azután éjjel átjöttek, hogy a lakosságot átcsábítsák Montenegróba. Jövetelüket elárulták, a csendőrség már várta őket, s elfogta az egész társaságot. A cseh hadbírókban nem bíznak, mert állítólag együtt éreznek a szerbekkel. Ma délelőtt, [1914.] szeptember 14-én, végre is halálos ítéletet hoztak, a fenti 5 közül 3 fegyházra, 2 pedig kötélre ítéltetett.

Délelőtt 9 órakor lesz az ítélet kihirdetése, ugyancsak délelőtt 11 órakor lesz az akasztás. Én mint orvos hivatalból fogok az akasztásokon részt venni.

A várudvarban minden reggel 8-tól fél 9-ig kettesével sétálnak az összes foglyok. Odamegyek a tér közepére és elnézem őket. Beszélgetniük nem szabad, valamennyi a földre néz le. Megmutatják nekem azt a két foglyot, akik ma akasztásra kerülnek. A szerencsétlenek még mit sem sejtenek, csak olyan nyugalommal sétálnak, mint a többiek. Az egyik egy kicsi, egészen alacsony, sovány ember, tipikus szerb paraszt, szelíd ábrázattal, 8 gyermeke van, akiknek nincs anyjuk. Olyan aprókat lép, hogy mindig lemarad a mellette menő pópától. A másik halálraítélt egy hatalmas testű, igen nagy fejű erős montenegrói, aki azonban a határon innen lakik, szóval osztrák állampolgár. Ez sem gondolja, hogy ma utoljára sétál.

Pont 9 órakor bevezetik az 5 vádlottat a bíróság elé. Egy őrnagy az elnök. (később Plánánál megnyúzták ezt az őrnagyot a montenegróiak). A bíróság előtt a szokásos gyertyák, feszület. A bíróság felolvassa az ítéleteket indokolásukkal együtt először németül, azután szerbül. Utoljára marad a két halálos ítélet kihirdetése. Először a hatalmas 55 éves vén csujes fejére mondják ki az ítéletet. Ahogy meghallja a halált, egyet nyel, azután felnéz a mennyezetre, majd a földre, azután sorban a környezetére, szemeit ide-oda forgatja bánatosan, mintha kegyelmet, segítséget várna valakitől, végül egy nagyot sóhajt és kezeit összefonja a hasa előtt. Hatalmas ősz feje azonban már teljesen nyugodt. Szemben áll velem öt lépésre. Micsoda tusakodás lehet ennek az embernek a lelkében? Halotti csend van. Most a kisebbik ítéletét hirdetik ki. Ott, ahol a halál van leszögezve, egyszerre megtántorodik, de az őr feltartja. Ekkor mintha igen mély álomból ébredt volna fel, ja-a-a-aj! hangot hallatva nagyot sóhajt. Azután hirtelen egy pillanat alatt óriási mértékben kiveri az izzadság. Babszemnyi verejtékcseppek gurulnak le az arcán. Most magához tér. Igen remegő hangon beszélni kezd. Hangoztatja, hogy ő ártatlan, hogy őt belecsalták, hogy neki 8 gyermeke van, hogy azoknak nincs régen anyjuk, hogy ő csak azokért él, hogy az Isten segítse meg Franc Josifot stb. Ezalatt kezeit tördeli, arcáról a verejtéket úgy törülgeti, hogy a bőrt majd lehúzza, azután belemarkol a hajába, néz társára, majd reánk, s végül elájul. Az öreg csujes nézi-nézi társát, látszik, hogy ő is sajnálja a szerencsétlent, óriási erővel küzd magával, kezeit tördeli, s roppant szánalommal néz le az elájultra, akit már ekkor én élesztgetek. Azután elvezetik őket. Itt van a helybeli pópa. Bemennek hárman egy cellába. Ott lehet csak borzasztó. Ezt mi már nem látjuk.

Fél 11-kor a 14. század Basellel az élén négyszöget alkot, amelynek közepén ott áll egymás mellett a két halálraítélt. Nincsenek megkötözve. Közöttük megy a pap, én meg kívül a négyszögön, de mellettük megyek. Sok szerb és török áll az utcán, a fákon, a kerítéseken, sírnak. A két delikvens nézeget jobbra-balra. Most nyugodtaknak néznek ki. Egy kilométernyi úton megyünk végig. A falu, Bilek, közepén van a T alakú akasztófa. Itt is sok nép áll. A négyszög feláll, a két elítélt, a pap, én és Basel meg a hóhér a négyszög közepén. Egy alacsony szék van itt, erre áll fel az elítélt. Egymás mellé állanak, megfogják egymás kezét, néznek az akasztófára, az emberekre, olyanok, mintha nem is élnének. Arcuk pergamenszerű, a családapa szerb kínlódik, fejét, arcát markolássza, kezeit tördeli, mialatt a hadbíró itt hadarja az ítéletet.

Először a kisebbik kerül sorra. Lábait, kezeit összeköti a hóhér. Most azt mondja neki, hogy álljon fel a székre. Az a szerencsétlen már nem is lát, nincs ereje, én segítem fel meg a hóhér a karjánál fogva. A lent maradt vén montenegrói nyugodtan nézi, azután a szerb civilekre néz szinte szemrehányóan. Ekkor a hóhér a nyakába teszi a kötelet, azután lejön, s kiveszi a széket alóla, amire az a szerencsétlen elkezd borzasztóan rángatózni, összevizeli magát, sötétkék lesz az arca, nyelve messze kilóg s kékes fekete, erősen megdagad. Szemei is messzire kidagadnak. Elmúlik öt perc, azután 10 perc, még mindig rángatózik. 14 perc múlva felállok a székre. Még mindig rángatózik, a szíve ver. 20 perc múlva halt csak meg a szerencsétlen. Azt mondom halkan a hóhérnak, aki egy szerb paraszt: „Te disznó, hát így kell akasztani?” Mire ő nyugodtan mondja nekem szerbül: „Ha láttad volna Doktor uram, amikor Trebinjében 20 papot akasztottam, egész délután tartott, ez itt még igen korán halt meg.”

Az a 20 perc rettenetes lehetett a montenegróinak. Micsoda kínokat állhatott ki ezalatt tudva, hogy rögtön ő következik. Hogy nézte társa kínlódását, de ezt is olyan méltóságos fejmozgással cselekedte. Most őt kezdi a hóhér kezén-lábán megkötözni. A csujes maga is segédkezik a hóhérnak, azután Ő saját maga segély nélkül megy fel a székre, egészen nyugodtan lép fel rá. Hanem most más következett. Én magam akartam ezt a hős férfit a sok szenvedéstől megszabadítani, hogy gyorsan haljon meg. Felállok a másik székre, hogy a hurkot a nyakába helyezzem. Ez ellen meg a hóhér protestált, mert azt hitte, hogy az egyes akasztásért neki járó 40 koronát én akarom felvenni. Jól elhelyezem a kötelet, szegény csujes a feje mozgatásával még segédkezik is nekem. Meghúzom a kötelet a nyakán szorosra, s leszállok. Erre a hóhér kiveszi a széket, mire a hatalmas test elkezd himbálózni, majd összevizeli magát, lassan megnyugszik és 4 és fél perc múlva halott. Tisztán a humánus emberi érzés diktálta, hogyha már másként nem, legalább így segítsek a szerencsétlenen.

A szerb nem is volt ugyanis hóhér, hanem csak vállalkozott az akasztásokra pénzért. A kötelet nem igazította a delikvens nyakára, sem rá nem húzta, hanem egyszerűen csak rátette s az nem szorult meg a nyakon.

A pap és a hadbíró nem tudták a kivégzést végignézni, de Basel kitartott mellettem, csak elfordult, s folyton mormogta: „Siessetek már!” Hanem a négyszöget alkotó bakák úgy nézték az egész aktust, mintha színház, vagy cirkusz lett volna.

Az akasztott emberek a szabályok szerint délután 5 óráig lógtak az akasztófán elrettentésül.

A legirtózatosabb halálnem az akasztás. Ezt gyorsan kell végrehajtani, mert még így is borzasztó, hátha valaki meg 30 percig lóg, míg meghal. A fenti hóhér 25–30 perc alatt végzett egy delikvenssel, egyszer déltől egészen estig akasztott fel 20 papot. El lehet gondolni, hogy mit álltak ki a szerencsétlenek, hogy hogyan bírta ki a huszadik, amíg rákerült a sor.

Következő rész: „Puskáktól és gépfegyverektől hangos Kalinovik környéke”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója

18 komment

Címkék: kemény gyula orvos Montenegró

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr7715221504

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

PollmannFerenc 2019.10.14. 16:27:02

Lám a humánum még az ilyen extrém helyzetekben is megmutatkozik: Kemény doktor - nem akarván, hogy a kivégzendő montenegrói feleslegesen szenvedjen - kijavítja a kontár munkát végző hóhér hibáit...

BartókBéla 2019.10.14. 17:25:47

Félelmetes történetek! Ez tényleg a háború maga. C'est la guerre! - ahogy Francisco Goya borzalmas festményének címe mondja.
Ezeknek az akasztásoknak pl. Trebinjében még ma is láthatók a fotói az interneten.
A nyúzás pedig mint szörnyűséges kivégzés kb. 10 000 éves kivégzési módszer, mert állítólag először a vérszomjas asszírok alkalmazták ellenségeiknél.Van kutatója ennek a borzalomnak, amelynek pl. Szent Bertalan apostol is áldozatul esett, ezért ábrázolják kezében egy nyúzókéssel.
Az ókori kelet után a középkorban már Angliában, Franciaországban is az árulók büntetése lett, de szerintem a montenegróiak az oszmán törököktől vették át, akik többször is megnyúzták itáliai, görög vagy délszláv foglyaikat, lázadókat, de a hajdúk, kozákok, haramiák is csináltak ilyet a muzulmánokkal. A legszomorúbb azonban az, hogy 1918-tól a vörös és fehér rémuralmak során vagy a náci koncentrációs táborokban is előfordulhatott ilyesmi és 1941-45 között a szerbek és horvátok is elkövethettek ilyen embertelenségeket egymás ellen. Vagy 1945 után bosszúként a védtelen polgári lakosság ellen. (l.Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában)
Ramsay Bolton karaktere a Trónok harcában így még félelmetesebbnek tűnik...

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.10.15. 22:56:55

@BartókBéla: A XX. században a "nyúzás" már barbár embertelenség, amit a háborús, vagy polgárháborús viszonyokkal sem lehet magyarázni, akárki, akárhol követi el. Nincs rá mentség.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.10.15. 23:02:58

@PollmannFerenc: Kemény doktor emberi nagysága ezekben a dolgokban (is) mérhető. S ami ezt még inkább kiemeli, hogy milyen embertelen, kegyetlen, barbár viszonyok között tudja az emberségét megőrizni...

PollmannFerenc 2019.10.16. 07:48:28

@PintérTamás: Főleg a balkáni hadszíntérről ismerünk első világháborús példákat arra, hogy nem csupán az ellenfél harcképtelenné tétele (életének elvétele) a cél, hanem hogy ez lehetőleg elrettentő, megalázó módon történjen. Az a "gazdaságossági" szemlélet, miszerint a sebesült katona jóval nagyobb terhet ró az ellenségre, mint a halott, errefelé nemigen terjedt el...

BartókBéla 2019.10.16. 23:00:45

@PintérTamás: A fegyvertelen ellenség legyilkolására sincs semmi mentség akármilyen módszerrel is harcoltak korábban a magyarok ellen.
Kemény doktorban én csak a tisztek jellemzésénél érzek valamilyen személyes véleményt, erkölcsi értékelést, amikor a közlegényekről, vagy a lemészárolt családról vagy az akasztásról ír, objektív és hűvös, majdnem rideg, már-már érzéketlen távolságtartás jellemzi. Én úgy érzem, ez csak szerep, szellemi védekezés lehet az állati kegyetlenséggel szemben.
Egyébként van egy gyarmati háború jellege is a hercegovinai harcoknak, mert akkoriban ázsiai vagy afrikai bennszülöttekről lehetett ilyen rémtörténeteket hallani mint a montenegróiakról.
Na, persze a nyúzásról sem lehet érzelmek és fantázia kísértése nélkül nyilatkozni, egyáltalán nem természetes nem emberhez méltó kivégzési módszer, mert az állatokkal szoktak így bánni, de csak miután megölik őket. Az emberi méltóság, a tisztelet totális megsemmisítése lehet emögött.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.10.16. 23:44:53

@BartókBéla: Én Kemény doktorral kapcsolatban teljesen másképp látom.

Szerintem nagyon is együtt érző a legénységi állományúakkal szemben is. Számtalan ilyen eset volt az olasz naplójában (elég csak a később képregényben is feldolgozott notesz történetére gondolnunk: nagyhaboru.blog.hu/2012/07/23/dr_kemeny_gyula_naploja_20_resz ), s itt is volt, s lesz is még a későbbiekben is erre bőven példa.

Az ellenséggel kapcsolatban pedig már korábban a bileki bebörtönzött szerbek esetén is lehetett érezni humánus érzéseket, ahogy most is az akasztásra ítélt montenegróiaknál. Ez vezeti a második akasztott halálának a megkönnyebbítésére is. Rideg, érzéketlen távolságtartásnak egyáltalán nem nevezném a viselkedését.

Az elfogott ellenség harc után megnyúzással történő tudatos legyilkolását nem gondolom egy kategóriának a magát megadó ellenség harc hevében történő legyilkolásával. A félreértések elkerülése végett: az utóbbira sincs mentség, de teljesen más kategória. Szerintem.

A gyarmati háború jelleggel kapcsolatos megállapításodban van valami.

PollmannFerenc 2019.10.17. 17:50:10

@BartókBéla: Kedves Béla, ide másolom Kemény doktor naplójából a vonatkozó részt: "Tegnap este kezdődött a statáriális tárgyalás 5 idevaló szerb ügyében, akik átszöktek Montenegróba, oda kémkedtek, azután éjjel átjöttek, hogy a lakosságot átcsábítsák Montenegróba." Szóval nem szimplán "fegyvertelen ellenség" volt az a két férfi, akit végül halálra ítéltek...

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.10.17. 20:13:04

@PollmannFerenc: Béla szerintem az 5. történetbeli családra gondolt.

BartókBéla 2019.10.17. 20:50:52

Kemény doktor ebben a részletben 9 alkalommal "szerencsétlen" jelzőt használ a "csujesekre" (montenegróiak, crnagoracok, szerbek) ami valóban az együttérzés jele. Egyébként pedig nem a kémekre gondoltam, (bár azok sem fegyverrel támadtak a magyarokra) hanem a családra, ahol a gyereket és az asszonyt megölték a katonák és a 68 (!) éves megerőszakolt asszonyra. Talán az agyonlőtt családfő járt a legjobban...(És ez nem a szabácsi eset!)
"Hogy bakáink olyan kegyetlenül bántak el a gyermekkel és az anyjával, az érthető és megmagyarázható azzal, hogy mi még sohasem fogtunk montenegróit még halva sem, s azután a megnyúzások miatt is kitört belőlük a vadember. Ha tiszt lett volna jelen, biztosan nem történik baja az asszonynak és a gyermeknek, esetleg a vén hősnek sem, bár a harc hevében nem tanácsos a nekivadult embereket visszatartani." (???)
Tudom, hogy nem a doktor gondolatai, de ez normális? "Eddig még csak két akasztás volt, pedig mindenki minden nap akasztatni akar." Irónia? "Hogy várta már mindenki ezt az akasztást! Annál is inkább, mert mindenfelé akasztgatnak, csak éppen nálunk nem."

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.10.17. 23:09:07

@BartókBéla: De ezeket ne varrd Kemény doktor nyakába. Nem ő követi el, s nem is örül ezeknek, sőt maga is felháborodik pl. a család kivégzésén, vagy az akasztás kivitelezésén.

A háború az emberben lappangó agresszió felkorbácsolásáról, s felszabadításáról, a korábbi morális gátak átszakításáról (is) szól. S ez az agresszió utat keres magának, s a harc során tombolja ki magát. A "nekivadult emberek" tombolásának magakadályozása könnyen az ellene fellépők felé irányulhat. Szerintem erre gondolt.

Az akasztás "követelése" persze, hogy nem normális, de egész helyzet sem az. A felszított, gyanakvó, gyűlölködő, s lincselésre is kész közhangulat sem normális.

A leírásai sokszor ironikusak. Ha figyelmesen olvasod, akkor gyakran tapasztalhatod.

A háború kitörésének a hangulata persze őt is elragadta, olvashattuk, de ő nagyon hamar lehiggadt. Ezt is tapasztalhattuk már.

Személyisége, jelleme, humánuma pedig magasan kiemeli a környezetéből.

Rudolf Sedlar 2019.10.18. 15:44:01

Tény, hogy az egykori szerbek és montenegróiak a harcban nagy bátorságot tanúsítottak a Balkáni Háborúk idején, majd az I. és a II. v.háború idején is. Azonban a legutóbbi "Jugoszláv népek háborújában" a szerbek bátorsága csakis akkor mutatkozott meg, amikor sokan voltak és erősek a gyöngébb, kiszolgáltatott "ellenféllel" szemben. Mi, itt élők is csak sokára értettük meg a Kelet-Balkáni mentalitást, amely abban nyilvánul meg, ki az erősebb. A szerbek mindent az erőviszonyoktól tesznek függővé: kinek nagyobb az ökle, revolvere, hangja, ki tud nagyobbat ütni az asztalra. E közben a szerénységet, műveltséget megvetik és gyávaságnak minősítik. Csakis akkor ismerik el a vereséget, ha egy erősebb féllel szembesülnek és a harcban veszítettek. A montenegrói katona is halált megvető nyugalommal készült az akasztásra, mert tudta, hogy nincs visszaút, a rimánkodást pedig megvetette. Ők időben kiváltak a legutóbbi háborúból, de a szerbeken el lett verve a por és most hallgatnak. A Koszovón végzett mészárlás már csak az utolsó lépés volt a szövetségeseknek 1999-ben, miután Szerbia megtanult visszakozni. A névleges demokrácia feltörése és a hírhedt reguláris hadsereg megszűntével az ifjúság elveszítette az ősök előképét, tehát ma már nem következhet be olyan, ami jellemző volt 1914-ben, hogy gondolkodás nélkül vetették oda az életüket a hazáért. A keleti szlávok a csatában nem csak a sebesültjeiket, de a halottaikat is magukkal vitték, mert az erős familiáris kapcsolatok erre kötelezték őket. Egymást cserben nem hagyták, de a kegyetlenségük messze földön híres volt (és lett) még száz év után is. Lásd Vukovár, Srebrenica stb.

fofilozofus · http://megmondomhogymihulyeseg.blog.hu/ 2019.10.18. 15:50:33

Látszik, hogy a háború kezdetén mennyire fogalmuk sem volt semmiről a katonáknak. Egy jó példa erre, hogy az 5-. történebne, mikor beugrik a szakaszvezető a szikla mögé, lelövi őt a szerb. Imre Gáborék ezt egy sima kézigránáttal megoldották volna. Az iskolában tanultak semmit sem jelentettek kb., úgyhogy kár volt a hivatásosoknak ennyire öntelteknek lenni, nem volt rá okuk.

fofilozofus · http://megmondomhogymihulyeseg.blog.hu/ 2019.10.18. 15:52:15

@Rudolf Sedlar: Akkor lehet, hogy pont ezért győznek általában ellenünk vizilabdában is, mert nem ismernek irgalmat, csak az erőt.

Rudolf Sedlar 2019.10.18. 17:20:35

A brutalitásról: egy dalmát ferences pap barátom (együtt szolgáltunk v.mikor a Jug. Haditengerészetben) öt évig szolgált a Horvát Honvédségben, mint tábori lelkész. Elmesélte, hogy a szerb szabadcsapatok után felszabadított falvakban, tanyákon miket leltek. Megcsonkított holttesteket, kivájt szemekkel, elvágott torokkal. Egy 15-16 éves halott leány hasát dróttal összevarrták és amikor a tábori orvossal együtt felnyitották, egy döglött kutyakölyök volt a hasában. Azt nem mondta el, hogy a leánnyal mit műveltek, mielőtt meggyilkolták. Embereket fosztottak meg a meggyilkolás előtti méltóságuktól, ezért a horvát honvédek is keményen akartak visszavágni, de a parancsnokság ezt megtiltotta. Egy dolog a háborúban fegyverekkel, harc közben ölni és más dolog vérengzést és orgyilkosságot elkövetni. A vérengzést elkövetőket elfogatásuk után elítélték és méltóképpen megbüntették.

Rudolf Sedlar 2019.10.18. 17:23:07

@fofilozofus: Így is lehet mondani, de sikeresen rájátszanak az arcátlanságra is. Ha észre veszik, büntetés jár érte, ha nem, akkor nyert ügyük van. Tény, hogy nagy bennük az elszántság.

Rudolf Sedlar 2019.10.18. 17:51:33

Az erőviszonyokról: Évekkel ez előtt egy választás alkalmával a horvát pártot képviseltem a választási bizottságban a közeli szerb településen, ami elég kényes megbízatás volt, nem is merte senki vállalni. Késő dél után betoppant egy nagy darab szerb és bivalyhangon azt kérdezte, milyen cirkusz ez itt? A választóbizottság szerb tagjai nagyot néztek, a magyarok megszeppentek. Hangosan odaszóltam a behemótnak, hogy "Ne ordibálj, inkább azt kérdezd meg, ki mit iszik!" Az ipse meghökkent, a teremben nagy csend támadt, a szerb bizottsági tagok is kétkedve néztek rám. "Na jól van, menj át a kocsmába és igyál meg a kontómra valamit." "Nem tehetem, mert nekem itt kell ülnöm, ezért te hozzál nekem ide valami pálinkát!" Az ipse nagyot nézett, lecövekelt, de átkullogott a kocsmába és hozott egy pohárkával. Nyugodtan felemeltem a poharat és az egészségére ittam. Hát így kell ezt valahogyan tenni, ha az erőviszonyokról beszélünk. Később a magyar bizottsági tagok bevallották, hogy féltek a késre menő légkörtől. Tapasztalat: a szerbek tisztelik az erőt és a bátorságot.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.10.18. 21:39:44

@Rudolf Sedlar: Köszönjük az érdekes, személyes tapasztalatokon nyugvó hozzászólásokat, ami egy kicsit csalódással is tölti el az embert, leginkább a ferences atya élményei...

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Úzvölgyi temető

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról