„Csukaszürke lett az egész világ”

2019.09.02. 07:00 :: PintérTamás

Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 2. rész

1914 júliusának végén a mozgósítást, majd a hadüzenetet követő sorozatos intézkedések teljesen felbolygatják az addig békés bosznia-hercegovinai kisváros, Bilek és az ott állomásozó osztrák–magyar alakulatok életét. A megbízhatatlan szerbeket összegyűjtik, a törököket felfegyverzik. A közeli határ túloldaláról, Montenegró felől is vészjósló hírek érkeznek. Hősünk a tiszti kaszinó bankettjén azon tűnődik, hogy a 6. hegyidandár különböző nemzetiségekből létrehozott zászlóaljai a harcokban hogyan fogják majd megállni a helyüket. Két zászlóalj a Szerbia elleni támadásra indul, akiktől sírva búcsúznak…

Ma, vasárnap délután jelentek meg először bakáink csukaszürke ruhában. Milyen régen várnak már ezek a ruhák a magazinokban. Egész délután hangosak a korcsmák, mulatnak a bakák vegyest a törökkel. Harsog a magyar nóta mindenfelé. „Megállj, megállj! Kutya Szerbia!” Igen nagy a barátkozás, az ölelkezés a nyílt utcán is a törökökkel. „Hová mész sógor, hogy vagy sógor?” – kiabálják bakáink a törököknek, mialatt egymás tenyerébe csapkodva paroláznak.

Este mind a kantinban vagyunk, mint egy méhkas, úgy zsong a nagy terem. Egyszerre egy tüzérfőhadnagy csendet kér és kihirdeti, hogy Gackó falut Avtovác mellett a montenegróiak elfoglalták, s Avtovácot szorongatják. Halotti csend lesz. Mindenki maga elé bámul. Mégsem lesz az oly egyszerű. Vitéz nép az ellenfél. Avtovác falucskát a benne levőkkel féltjük. Közvetlen a határon fekszik, mihozzánk 42 kilométer, s a másik hozzá legközelebbi garnizon a 72 kilométerre levő Nevesinje. Ezeknek vigyázni kell nagyon ott, mert csak egyetlen egy zászlóalj védi. Igaz, hogy ez a legjobbak egyike, a szegedi 46-os. De mégis? Sok lúd csak disznót győz.

Mi itt, Bilekben, sem vagyunk valami fényes helyzetben, de ez mégis erős vár Montenegró ellen, azután vagy 10.000 ember van itt. Trebinje ide 34 kilométer.

Dr. Kemény Gyula szerbiai naplójához készített vázlatán a szövegben említett települések is szerepelnek Dr. Kemény Gyula szerbiai naplójához készített vázlatán a szövegben említett települések is szerepelnek

Éjjel 12 órakor parancs jön, hogy egy század, a 6. gyalogezred itt levő zászlóaljából, kimegy a montenegrói határra, Miruse–Dobricevó felé, mert a csendőrség mozgolódást jelez. Főhadnagy, friss vőlegény, vezeti a századot. Mindenki irigyli.

Éjjel két óráig várjuk, az egész garnizon, hogy fog-e a főhadnagy harcba bocsátkozni. Várjuk a lövöldözést. Csak lenne már összeütközés, csak lenne már veszteség, sebesülés, nehogy még békében elsimuljon minden. De ezen éjjel nem lett semmi. Talán holnap? Ennyi történt egy és fél nap alatt a mozgósítás első napján.

Az első éjjel nyugodtan telt el, hanem a mozgósítás rohamosan halad. A csendőrség gyorsan hajtja végre a rendelkezéseket. Ők szedik össze, s hurcolják a várba a gyanús elemeket, kémeket, túszokat. Ők kézbesítik a hegyek között elszórtan élő polgári lakosságnak a behívókat, sőt ez nem is elég, a csendőr a behívottat mindjárt magával is viszi, s csoportokban tereli maga előtt be a várba. Rendelet szerint majdnem minden civilt besoroznak, aki nem jó fegyver alá, az lóvezető lesz, fő az, hogy ez a megbízhatatlan elem itt ne maradjon a határon. Ugyancsak a csendőrség felügyelete alatt szedik össze és hajtják be éjjel-nappal a rengeteg hegyi lovat, ezeket az elsőrangúan ügyes állatokat. Minden lónak sorozás alá kell állania, 500–900 koronáért veszik őket. Rengeteg ló kell a hegyi csapatoknak, ahol még az ágyúkat is szétszedve lovak viszik, éppen így az élelmet, muníciót stb. Csak egy egyszerű zászlóaljnak van 105 élelemszállító és 21 gépfegyver lova, ezenkívül a hátas lovak.

A mozgósítási rendelet szerint a mozgósítás második napján fel kell robbantani Vardar nevű erősségünket. Ez egy, a montenegrói határtól 200 lépésre levő, jól megerősített kaszárnya, állandóan egy század van benne. Két év óta a Potiorek által systematizált s ugyancsak az általa favorizált grenzjägerek tartják megszállva. Védeni nincs nagy értelme, pedig micsoda nagy összegeket ölt bele az állam. Ide hallatszott a robbanás, pedig két órányira van Bilektől. Mindig komolyabb a dolog. A felrobbantás állítólag rosszul sikerült, pedig ez még sok bajt okozhat. Azután mi lesz a Vardar mögötti csendőr kaszárnyával? Miért nem ürítik azt is ki? Erre nincs rendelet.

Minden óra, minden perc közelebb visz bennünket a háborúhoz. Mind csak azt várjuk, azt lessük, hogy már egyszer vér folyna, hogy ne lehessen visszatérni, nehogy a diplomaták még elsimítsák valahogy a dolgot.

Délután kapjuk a hírt, ma [1914. július] 29-én, hogy Őfelsége megüzente a háborút Szerbiának. Történelmi nevezetességű nap ez a július 29. Talán a monarchia legdöntőbb, legválságosabb napja örök időkre. De régen vártuk már! Hány ezer és ezer ember felett mondatott ki ezzel a halálos ítélet! Micsoda felfordulás lehet most ott fent az országban, a városokban, falvakban, kunyhókban! Milyen sírások, búcsúzkodások lehetnek most odahaza? Hányan fognak utoljára búcsúzkodni? Milyen szerencsések vagyunk mi itt lent, mennyivel jobb nekünk, akik elesünk ezen szívet tépő jelenetektől.

Ma 30-án még több történik. Megjelenik Őfelsége „Népeimhez!” című világtörténelmi fontossággal bíró kiáltványa. Gyönyörűen van megszerkesztve, élvezet olvasni, olyan szívre hatóan ecseteli a súlyos kényszerhelyzetet, lelkét-szívét tisztának érzi, amikor kijelenti, hogy, ő nem akarta ezt a háborút, tanúul hívja erre az Istent. Erről a kiáltványról azt hisszük, hogy nem Tisza István szerkesztette, hanem inkább a klérus. Az ultimátum már a Tisza eszejárása. Mi hálásak vagyunk mindkettőnek, nekünk kell a háború! A győzelem!

Lázasan, hihetetlen erőfeszítéssel folyik a munka. Az erődöket élelemmel, munícióval, ágyúkkal, emberanyaggal erősítik meg és körülveszik őket drótakadályokkal. Mindenfelé őrök állanak, igazolás nélkül nappal sem lehet sehová menni, éjjel meg annyira veszélyes az izgatottság, hogy az őr az őt felváltásra jövő katonákra is rátüzel, s még milyen gyorsan.

Az egyik bileki erőd Az egyik bileki erőd
(Forrás: www.bildarchivaustria.at)

Közben a csendőrség egyre hordja, tereli be az összefogdosott szerb komitácsi elemeket, hajtják őket megkötözve a várkapu elé. Itt zörög a kísérő csendőr, amire a páncélkapun levő kis nyíláson kinéz az őrszem, fordul a zárban a kulcs, nyílik a hatalmas kapu, de csak embervastagságú nyílást enged meg neki a karvastagságú lánc. Két oldalról vívóállásban szuronyt szegezve áll két 38-as kecskeméti baka, szuronyukat a belépőre szegezve. Egyenként bebújnak az összekötözöttek, azután bezárul a páncélkapu. Ezen külső s a következő hasonló belső kapu közt van egy kis udvar, itt, mint valami egérfogóban összebújnak, rettenetesen ijedt arccal, földre szegezett szemekkel, mozdulatlanul bámulnak a beterelt gyanús elemek. Várnak, mint a birkák. Most a csendőr szavára megnyílik a belső páncélkapu, belül éppen úgy, mint a külső kapunál szuronyos bakák s összebújva, mint az ijedt nyáj, bebújnak a szerbek a várudvarra. Itt körülveszik őket a csendőrök. Az ide néző börtönök rostélyain keresztül rémesen ijedt arccal, merev szemekkel néznek ki a már régebben beszállított szerbek. Arcukat a rostélyra szorítva nézik jövevény társaikat, akiket szintén csakhamar elnyelnek a sötét rostélyú cellák.

A cella lakói nem beszélgethetnek egymással. Az őrség a folyosóról ellenőrzi őket. Én, mint orvos, minden nap végigjárom a cellákat. Az álmatlanságtól elcsigázva, életükért rettegve, mint a múmiák guggolnak, állnak, ülnek, egymás mellé préselve mozdulatlanul, mezítlábas parasztok /:csujesek:/, komitácsik, jobban öltözött diákok, gazdag kereskedők, fiatal és öreg papok /:pópák:/, majd mindnek hatalmas fekete szakálla van, ami lelkiismeret furdalta arcukat még sötétebbé teszi. Azután itt vannak a veszedelmes tanítók, szóval a társadalom minden rétege. Egyetlen szót sem szólnak egymáshoz, csak mereven, arcukon a bizonytalan jövő gondolatával bámulnak élettelenül egyetlen pontra. Ha belép az ember, felpillantanak, s azután újra a régi szánalmas helyzetüket veszik fel. Milyen szomorú dolog ez a háború már csak egyszerű előkészületeiben is.

Ma jelentek meg, 31-én, a sohasem látott tábori levelezőlapok mindenféle színben, de legtöbb a rózsaszín. Nem kell reá bélyeg, küldünk minden ismerősnek. Ugyancsak ma kezdődött meg a hadfelszerelési illetékek kifizetése. Milyen rengeteg pénzt kell itt kiadni. Pl. minden lovasított egyén kap nyeregre és lóra 1250 koronát, távcsőre 100 koronát. Ezt már nem kell visszaadni, ha nem is lenne háború.

Milyen lelkesedés, milyen felemelő látvány. Bevonultak ma a tartalékosok. Hogy örülünk, mert már többen vagyunk. Majd mind ismerős, hiszen nem olyan régen mentek haza 9 havi szolgálat után, amely részleges mozgósítás szintén Szerbia ellen szólt. Kérdezzük, tudakoljuk őket, hogy van-e öröm, lelkesedés odahaza, hogy háború lesz? Van, van, mondják, mindenki élteti a háborút. No, hála Istennek! Hanem azért nekünk valahogy másképp tűnik fel a dolog, ezek a tartalékosok kissé nyomott hangulatban vannak. De talán az utazás, azután a búcsúzkodás, nehéz elválás családtól, feleségtől, szeretőtől. De majd felmelegednek ők is.

Villámként csap le közénk a sok Hiób-hír mellett Őfelségének ma, 31-én kiadott azon parancsa, amelyben elrendeli az általános mozgósítást augusztus 4-ére. Óriási az izgalom. Mi ez? Ki és kik ellen? A német biztosan velünk van, éppen így az angol is. Talán az oroszok ellen? Egyes bennfentesek szerint az oláhok ellen, sőt még az olaszok ellen is. De ez mind lehetetlen, ezek hűséges szövetségeseink. Valószínűen az orosz medve ellen.

Dolgozik minden téren a fantázia. Rengeteg Hiób-hír kering. Amit az emberek hallanak, azt nagyítva adják tovább, mint pozitív tényeket, még tanúkra is hivatkoznak, akik pedig a valóságban nem is léteznek. De mindenki elhisz mindent, mert a háború mellett szól, ellene nincs, nem is lehet senki.

A hónap utolsó napja van. Este mindenki, minden tiszt a kaszinóban szorong. Hatalmas bankett készül ma itt. Mindenki boldog, mindenki örül a biztos győzelemnek, az ebből várható dicsőségnek, jobb kornak, a gyors előléptetésnek, gazdagságnak, annak, hogy rövid két hónap múlva büszkén vonulhat haza hősi nevet szerezve magának. Érdekes, hogy elesni, hősi halált halni, arra nem gondol senki. Erre nézve mindenki azt gondolja, hogy a másik és nem ő fog elesni. A halálra nem gondol senki, az mást fog keresni. Jobb is ez így. Elnézem itt a velem együtt lelkes tömeget és arra gondolok, hogy ha tudnák azok előre sorsukat, akik el fognak esni, akkor ezek a halálraítéltek hogy viselkednének? Azt hiszem, ilyen körülmények között sohasem lenne háború.

Szól a zene, dörögve játsszák a hírhedt nótát, a Gotterhaltét, a Radetzky marschot. Van hurrázás. Csak magyar nóta nincs, az tilos ma is, mint ahogy mindig is az volt. Durrognak a pezsgősüvegek, van pénz bőven. Azután mindenki szónoklatot tart ékes német nyelven, a refrén mindig: „Hoch der Krieg! Hoch der Kaiser!” A legfőbb katona Bilekben a magyarfaló generális, Johann Lenz. Undorral gyűlöli a magyart, pedig 25 évig nálunk szolgált Magyarországon, s a felesége németül sem tudó, színtiszta magyar lány Miskolcról. Lenz többször feláll lelkesíteni, amire nincs szükség, s rettentően szidalmazza a szerbeket, akiket most végre el fogunk tiporni.

A tisztek az asztaloknál csapattesteik szerint helyezkednek el. Hat asztal van összesen a teremben, ahány asztal, annyiféle nép, annyiféle temperamentum.

Az első asztalnál ül a dobogón a két generális. Egyik a hírhedt Johann Lenz altábornagy erődparancsnok, a másik Heinrich Goiginger az itteni hatodik brigád parancsnoka. Körülöttük ülnek a zászlóaljparancsnokok, a törzsorvos, a Geniestab. Lenz viszi a szót, de valamennyit legyőzi, legyűri szóval a mi 37-es kapitányunk, Basel, rettenetes katonának ígérkezik.

A második asztalnál ülnek a 38-as kecskeméti színmagyar tisztek. Mennyi baj van ezekkel, mert asztaluknál magyarul mernek beszélni. Mind egytől egyig magyarok, de azért tilos az anyanyelv. Ők a legvígabbak, bort isznak, ők biztosan mindig elől fognak járni, elsők lesznek a rohamokban és a temetőkben is sok helyet fognak elfoglalni.

A harmadik asztalnál a 38-asok mellett ül a nagyváradi 37-ik gyalogezred 4. zászlóaljának tisztikara, közöttük én is. Ez már vegyesebb tisztikar, de a haza iránti hűségben egy a 38-asokkal. Csak ők nem tudnak itt olyan otthonosan viselkedni, mint a többi zászlóaljak tisztjei, mert most jöttek le Bécsből. Bécs után Bilek! Valahogy nem tetszően elegánsak ezek a 37-esek, de azért már sokat engedtek. Eleinte utálták, de már szorgalmasan látogatják az itteni egyetlen elegáns helyet, ahol össze lehet jönni, szórakozni, mulatni, táncolni. Ez a kávéház, kaszinó, korzó, tennisplatz, sétatér stb. s ez nem más, mint a bordell. Bilekben ez minden. Vannak itt igen derék fiúk, mint Stenzel, Bittó főhadnagyok, Pirschl hadnagy stb. Az asztalunk lelke mégis csak Poppovits százados az itteni hatosoktól, akiket ő ki nem állhat, azért ül köztünk, nagyon szeretjük.

A negyedik asztalnál ülnek az újvidéki 6-osok. Inkább szerbek. Ennél az asztalnál már más világ van. Ezek is isznak, mulatnak, jókedvűek s bár látni, hogy hűek lesznek a zászlóhoz, amelyre felesküdtek, nem tudnak velünk együtt egyformán lelkesedni. Főleg tartalékos tisztjeik mások. Ők mégis csak fajrokonai az ellenségnek, szerbek, s mi Szerbia ellen megyünk. Azért közénk beosztva jól fognak verekedni, már a fegyelem is elég arra, hogy bízzunk bennük.

Az ötödik asztalnál ül a vegyes társaság: tüzérek, trainek, Geniestab, Beamterek. Ezek csendesek, csupa össze nem tartozó ellentétes elem, akikre nézve a háború is más lesz. Mind más és más nemzetiségű, akik csak itt az asztalnál találkoznak. Ha jókedvük van, nemzetiség szerint csatlakoznak az egyes asztalokhoz. Sok köztük a nős ember. A nős ember pedig csak fél ember katonai szempontból. Tisztelet a kivételnek.

A hatodik asztal a cseheké, egészen hátul külön félre húzódva. Itt ülnek a 81-esek. Bizony, ezek csehek. Mi nem férünk össze velük, ők sem a magyar csapatokkal. Érintkezés csak szolgálati, azt lehet mondani olyan, amilyet a bajtársiasság megkövetel. Bár van köztük pár bécsi fiú, ezek derék barátok. Mi lesz a csehekkel? Hogy fognak viselkedni? Hűek maradnak-e? Ez fúrja az oldalunkat. Mennyit tárgyaljuk mi ezt a cseh kérdést. Erre okot, hogy mást ne is említsek, az 1912/13-iki mozgósítás adott. Most ők is pezsgőznek. A Gotterhaltéra felállanak, múlatnak. Hiába, mi, a többi csapatbeliek, ezekre ferdén nézünk, nem bízunk bennük. De a fegyelem, tényleges legénység, tényleges tisztek, itt is velünk fognak harcolni, ha nem is olyan lelkesedéssel, de annál több hátsó gondolattal.

Úgy látszik a vezetőség is a fejével kezd gondolkozni, mert már az itteni szerb 6-osokat a budapesti 32-es magyarokkal emelték hadilétszámra. Így kellene minden félig megbízható ezreddel cselekedni.

A tartalékos tiszteket minden asztalnál fel lehet ismerni. Az örökké lenézett, kigúnyolt tartalékos tiszteket. Ők most érkeztek ide. Hirtelen szakították ki őket családi körükből, otthonukból, megszokott környezetükből. Egy idegen, kellemetlen, soha nem szeretett körbe, a katonaiba cseppentek bele. Még arcukra van írva a búcsúzkodás, elválás szomorú nyoma. Mindnek otthon jár még az esze. A Gotterhalte gyűlölt hangjaira kénytelenek felállani s tisztelegni, pedig mennyit tüntettek otthon ellene.

Híreket terjesztenek arról, hogy a Lovcsent kardcsapás nélkül megszálltuk, hogy Szerbia békéért könyörög stb. Szinte megijedünk, még nem talál háború lenni.

Ma teljesen felfegyverzik a lakosságot, már t.i. a törököket. Esik az eső. Örülünk ennek is, legalább megtelnek a ciszternák vízzel s nem fogunk szomjazni.

Bileki utcakép a háborús évekből, korabeli képeslapon Bileki utcakép a háborús évekből, korabeli képeslapon
(Forrás: www.kolekcionar.net)

Szakadatlanul épülnek a drótakadályok s egyéb erősítések. Roppant nagy autók hordják Trebinjéből a fegyvereket, muníciót, élelmet, ruhaneműt. Éjjel-nappal dübörögnek ezek a hatalmas járművek.

A mozgósítási rendelet szerint az erődöt körülvevő fenyő és gyümölcsfákat a második napon ki kell vágni. A szívünk fáj értük. Milyen fáradsággal neveltük fel őket éveken át. Még a földet is úgy kellett ide hordani. Csak a kilátást zavarják a földszinti ablakokból, de már az első emeletről nem. Ha az ellenség már itt van, akkor a fák nem ártanak, nem használnak. Egyre dőlnek ki, mi sajnálkozva nézzük. Milyen barbár intézkedés! Milyen a háborúnak már a kezdete is!

Egymásután érkeznek a tartalékosok. Mindenki beöltözött, csukaszürke lett az egész világ. A határon járőrök járnak éjjel-nappal. Már csak az embervér hiányzik, ezt várjuk mind, hogy kezdhessük.

Ma, augusztus 3-án, nevezetes esemény történt. Montenegró hivatalosan kijelentette, hogy háború esetén nem marad semleges, hanem Szerbia mellett fog harcolni. Tehát már két ellenség.

Másik fontos és fájdalmas esemény: szigorú rendelet szerint az összes bileki tiszti asszonyok s egyéb családtagok holnap reggel 7 órakor hagyják el Bileket.

A harmadik súlyos rendelkezés a legfájóbb reánk nézve. Rendelet szerint két zászlóalj, élén a brigadérossal, holnap éjjel elhagyja Bileket és csatlakozik a Szerbia ellen felvonuló csapatainkhoz. Elmegy a híres kecskeméti 38-as és a cseh 81-es zászlóalj. Itt marad a nagyváradi 37. és az újvidéki szerb 6-os zászlóalj. Érdekes beosztás, talán egymásra vigyáznak.

Van nagy készülődés, csomagolás, kapkodás, futkosás, rendelkezés. Este 7 órakor riadó van a két zászlóaljnak, próbafelállás. Roppant szigorú titokként kezelik az egész akciót, a riadó célját senkinek sem szabad tudni, de mégis minden baka, minden civil pontosan tudja, hogy ma éjjel pont 12 órakor, Szerbia ellen masírozik a 38-as és a 81-es zászlóalj. Sőt azt is tudják, hogy Krupanj Jagodina tájára mennek Szerbia egyik nagyobb városa, Valjevó ellen. Nincs köztünk senki, aki ilyen súlyosan megható pillanatokat átélt volna. Milyen nehéz is elválni. A riadó után még egyszer összeülnek az összes tisztek a kaszinóban. Folyik a pezsgő, ölik a bút, szomorú gondolatokat, hangzik a nóta. Csak a búcsúztató katonazene legalább egyetlen magyar nótát játszana ezeknek a színmagyar 38-asoknak. De tilos volt mindig, most is százszor tilos a magyar szó, magyar nóta. Pedig hányan fognak örökre elmenni, soha vissza nem térni. A jó kedv mindig hangosabb lesz, pedig hiába, ott ül az arcokon a kétséges jövő. Mi lesz, hogy lesz? Lassan elmúlik 11 óra. Szívdobogás fog el mindenkit. Egyszerre feláll Lenz generális és szép katonás szavakban búcsúztatja el a két zászlóaljat. Hogy meghat bennünket ez is. Hátha most magyarul is szólna pár szót a magyarokhoz. De az osztrák copf sohasem tudott népekkel bánni, pedig mit lehetett volna ezzel elérni. Orrunknál fogva vezethetett volna bennünket pár jó szó árán. Viszontválasz a zászlóaljak részéről, azután koccintás, hajlongás és akkor pont fél 12-kor következik a férfiakat annyira jellemző halk, de annál szívbemarkolóbb, marcangoló érzések közötti búcsúzkodás. Nem a szó, nem a hang, hanem a pár könnytől csillogó szem, az erős kézszorítás, a hang rezgése és ez a pár kemény szó: „Isten veled! Sok szerencsét!” Csak ezután lehet sírni. De mindenki visszatartja. Még egy erős kézszorítás, a szemekbe nézés, s azután elválunk. Lassan kiürül a terem. Kint az udvaron már áll a két zászlóalj legénysége. Halotti csend. Goiginger átveszi a jelentéseket, s akkor megszólal a zene, megindulnak derék bakáink a sötét kapun keresztül ki az éjszakába. Ekkor felszabadulnak az érzelmek, mindenki ott szorong a kapu körül. Mindenki kiabál valakinek, sokan összeölelkeznek, egymás kezeit szorongatják, igen sokan hangosan sírnak s ez olyan rémes a sötét éjszakában. Nincs egyetlen szem könny nélkül. Mennyire egyforma a tiszt és a baka. Itt állunk a kapunál. A sötét éjszaka egyre nyeli el bajtársainkat. Lassan fogynak, fogynak. Végre bezárul a kapu, elnyelte őket a sötétség. Még messziről hangzik a zaj, lassan az is elhal. Elmentek. Talán örökre elváltunk. Senki nem megy vissza a kaszinóba, megy mindenki haza. De szomorú, milyen szomorú, pedig nem is ismerjük mi vár reánk, s mégis már félünk tőle. Elfog az ágyban a sírás, nem tudok aludni. Valószínűleg minden társam így érzi és éli át a mai éjszakát. Csak most érzem és értem, hogy milyen irtózatosan nehéz lehet az elválás a családtól, az otthontól. Ezek a tartalékosok ezt mind átélték már egyszer.

Érdekes jelenséget észleltem. Én vezetem az itteni csapatkórházat. Amikor híre jött, hogy elmegy a két zászlóalj, akkor az összes 38-as egészségeset jelentett. Kettőt én nem engedhettem el betegségük miatt, mire ezek egyszerűen megszöktek. Ellenben a beteg 81-esek egyszerre súlyos betegek lettek, elkezdtek markírozni, senki sem jelentkezett önként, erővel kellett párat kirakni a kórházból. De szomorú ez. Szégyenletes dolog, sok mindennek lehet ez az előjele.

Bilek egészen kihalt, alig van 1500 katona itt. Igaz, hogy folyton érkeznek öreg tartalékosok. 45 éveseket is behívtak, akik civil ruhában, karszalaggal teljesítenek szolgálatot. Öreg népfelkelők ezek.

Hiób hírek keringenek árulásokról, egymásba szalasztott vonatokról, bűnös áruló szerb hivatalnokokról, akasztásokról stb.

A lóvásárlások nagyban folynak, én is vettem egyet 250 koronáért.

Következő rész: „Most már rendszeres a harc”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója

15 komment

Címkék: napló szerbia katonaorvos 1914 1914. augusztus dr. kemény gyula nagyváradi 37/iv. zászlóalj Bosznia-Hercegovina bilek szerb front cs. és kir. kecskeméti 38 gyalogezred

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr115033646

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

MTi 2019.09.03. 11:42:24

Kemény doktor "törökök" alatt feltehetően a muszlim vallású, ámde zömében délszláv gyökerekkel rendelkező bosnyákokra gondol!

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.09.03. 16:43:27

@MTi: Nekik szabad a korcsmákban mulatozni? Gondolom nem almateától nótáznak ott... :)

MTi 2019.09.03. 17:12:38

@PintérTamás: éjszaka, mikor Allah nem látta...

PollmannFerenc 2019.09.03. 19:38:56

Bár az 1910. évi népszámlálás egész Boszniában és Hercegovinában összesen 2289 török anyanyelvűt talált, én sem hiszem, hogy Kemény doktor rájuk gondolt...

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.09.03. 21:44:01

@MTi: Este 7-kor már takarodó volt, július végén augusztus elején ekkor még világos van. Akkor hogy is? :)

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.09.03. 21:45:53

@PollmannFerenc: Kemény doktorunk számára bizonyára mindenki török lehetett, aki muszlim volt. Ezt én is így látom.

PollmannFerenc 2019.09.04. 18:31:35

" A német biztosan velünk van, éppen így az angol is." Ezt vajon hogy érthette kemény doktor?

MTi 2019.09.04. 20:47:33

@PollmannFerenc: bizonyára arra gondolt, hogy a két dinasztia közötti rokonság fog dönteni :-)

PollmannFerenc 2019.09.04. 21:58:19

@MTi: Hát ez akkor is nehezen érthető. Hogy az angolok az antant részei az eléggé közismert volt. Legfeljebb az lehetett kérdéses, hogy kontinentális háború esetén belépnek-e azonnal. Az viszont nem, hogy melyik oldalon... Szóval Kemény doktor itt valamit félreírhatott

MTi 2019.09.04. 22:02:18

@PollmannFerenc: ...de attól még szeretjük olvasni!

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.09.04. 22:19:12

@PollmannFerenc: @MTi: Megnéztem mind a kézírásos, mind a gépelt változatot, mindkettőben így szerepel, javításnak sincs nyoma, tehát nem elírás, vagy gépelési hiba. Doktorunk valamiért így gondolta... Nem a nagypolitikai jártasságáért kedveljük! :)

MTi 2019.09.04. 22:22:16

@PintérTamás: egy orvos ne politizáljon, hanem gyógyítson!

BartókBéla 2019.09.05. 11:24:12

Örülök, hogy végre megjelent a déli hadszíntér is, ami egy viperafészeknek számított.Kíváncsian várom a folytatásokat és azt, hogy mennyire érti meg vagy akarja megérteni egy orvos a helyi viszonyokat. Nagyon tanulságos és elgondolkodtató a doktor úr véleménye a különböző nemzetiségekről.
Három fogalomhoz hozzászólnék.
A csujes egyes szótárak szerint eredetileg az osztrák-magyar csapatokhoz beosztott délszláv kocsisokat, szekereseket jelentett, akik gyakran kiáltottak egymásnak, hogy Csujes!=Hallod! Később minden katonai szolgálatban álló szláv nyelvű kocsist így neveztek a katonák.
Csodálkozom, hogy a blogon eddig még nem volt szó a komitácsikról. Ez a név pedig talán a törökellenes délszláv felkelések korába megy vissza kb. 1876-ig. Akkor alakultak egymás után bolgár, macedón, szerb, montenegrói de még görög felszabadítási bizottságok is (komité=bizottság) amelyeknek tagjai gerilla hadviselést folytattak a török megszállók és a muszlim polgári lakosság ellen.Kegyetlenül leszámoltak ellenfeleikkel, de a kínzás, csonkítás mindennapos volt a Balkánon a muszlim (török, albán, bosnyák) paramilitáris egységek (martalócok, basibozukok) részéről is.
A gerilla és az útonálló fogalma egyébként nagyon relatív a történelemben és az elnyomók és az elnyomottak nézőpontjától függ mind a mai napig!
A komitácsikhoz hasonlóak voltak a szerb csetnikek 1914 előtt, akik még 20 éve is aktívak voltak!
A harmadik szempont a félkatonai paramilitáris csoportok tevékenysége (régebben hajdúk, kozákok,haramiják, sajkások stb.) az első világháborúban.
Külön posztot érdemelne, hogy a Monarchia milyen nemzetiségeket fegyverzett fel (lengyel, ukrán stb.) kisegítő alakulatként, szabadcsapatként!
Délen nemcsak a szerbeknél voltak ilyen csapatok hanem a Monarchia is szervezett 1882-től csendőri feladatokra, gerillaellenes harcra muszlimokból és horvátokból hasonló egységeket: Streifkorps (Strafuni), Schutzkorps (Šuckor) néven, amelyek hasonló szadista módszereket alkalmaztak mint ellenfeleik.
Szóval, a bécsi kormányzat kiválóan alkalmazta az oszd meg és uralkodj elvét a Balkáni tartományaiban is.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.09.07. 23:08:21

@BartókBéla: Köszönjük a magyarázatokat, kiegészítéseket, Béla! Remélhetőleg @MTi: kedvet is kapott, hogy a csetnikekről írjon, de te se fogd vissza magad, ha lenne kapcsolódó poszt témád!

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Úzvölgyi temető

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról