„Fiúk! Megvan a fegyverszünet!”

2019.01.21. 21:15 :: PintérTamás

Kókay László 1918-as naplója az olasz frontról – 48. rész

1918. november 3-án reggel Cencighéből tovább indul a rohamzászlóalj a Cordevole völgyében. Egy éve elhagyott olasz raktárak mellett vonulnak el, ahol a szabadban álló fehérnemű is jobb állapotú, mint, amit a bakák viselnek. Menetközben értesülnek a fegyverszünet megkötéséről. Kókay László keményen fellép a fegyelmet bomlasztó örömnyilvánítások ellen. Délután Le Grazie településre érnek, ahol olasz nyelvtudásának köszönhetően tud magának szobát találni, s közelebbi kapcsolatba kerül a házban lakó menyecskével is…

Reggel, [1918.] nov. 3-án ¼ 6-kor költöttek fel bennünket a dínerek. A baon ugyanis 6 órakor volt tovább indulandó Caprilébe. Szálláscsináló ismét Péter zászlós volt. A mosdással, öltözködéssel és a dínerek a pakolással csakhamar készen voltunk. Körülnéztünk mi van a lakásban értékesebb holmi. Lukács egy csomó cérnát és egy nagyító üveget „fogott”, de csak később adta elő, hogy „ne kelljen a Schulz főhadnagy úrral osztozkodnia a hadnagy úrnak”. Értékes holmi nem nagyon volt, azt úgy látszik a civilek magukkal vitték. Egy kis kézi varrógépet találtunk csak olyannak, amit érdemes lesz elvinni, elhatároztuk Schulz-cal, hogy századunknál egy „zug” (hogy Müller ne tudja) snájderájt fogunk berendezni, a gép segélyével. Majd ott hagytuk a házat, s az utcán mentünk és gyülekeztettük a századot. A dínerek pedig a poggyászt és a varrógépet a kézi géppuskáskocsira vitték. A falu északi részétől 50 lépésnyire kellett állnia a baon queuejének, a gyülekezés ugyanis mars kollonéban történt.

6 óra után néhány perccel még meglehetős sötétben indultunk. Az ég felhős volt, de esőre nem nagyon volt kilátás. Utunk továbbra is nagy hegyek közt vitt, a vidék is egyre szegényebb lett, hisz folyton (de alig észrevehetően) emelkedtünk és már közel 800 méter magasban jártunk. Mind jobban-jobban szembeötlőbb lett, hogy közeledünk a régi fronthoz, ahonnan egy évvel ezelőtt, mint a sasok csaptunk az olasz síkságra, megbüntetni a hitszegőket... Hej, másképp volt most minden... Az út mellett sok, még az olaszoktól épített barakk volt. Itt-ott már kavernák is voltak, s sok rissz-rossz olasz hadianyag is hevert halmokba hordva. Hét óra felé Ludwig ezredes, a derék kis brigadérosa a 34. brigádnak ért utol bennünket. Megismert. Megkérdezte, hogy vagyok, s szerencsét kívánva tovább lovagolt szép fekete paripáján. Látszott rajta, hogy mennyire le van verve és bántja a visszavonulás. Én szívből sajnáltam, mert derék magyar ember volt, aki a legutolsó bakával is szóba állt, s nem a tipikus félkegyelmű vezérkarik közül való volt, akik a lövészárkot csak a képes újságokból, a bakák küzdését, szenvedését és teljesítő képességének végső határát pedig sehonnan sem ismerték, s ha volt bátor tiszt, aki fel akarta őket világosítani a helyzetről képesek voltak haditörvényszék elé állítani. Az osztrák–magyar hadsereg gyakori kudarcainak okát csaknem teljesen ezek bárgyúságának és üresfejűségének tulajdonítom. Ludwig vezérkari ezredes kíséretében lévő huszárok azt újságolták, hogy az olaszok még mindig nem bírtak behatolni a Cordevole völgyébe, s Peront még csapataink tartják megszállva, tüzérségünk pedig a völgy bejáratánál nagyon jól működik. Ez jó hír volt, s most már biztosra vettük, hogy lesz időnk a határon a régi, egy év előtti stellungokban berendezkednünk, ha ugyan nem az a mind sűrűbben hangzó hír lesz igaz, hogy Magyarországba visznek bennünket, a határt védeni a szerbek ellen.

Közben folytonosan haladtunk tovább, s nagy fakéreg (papírgyártáshoz fejtették) raktárak mellett haladtunk el. Az éjszakai alvás jót tett mindnyájunknak, s sokkal könnyebben mentünk, mint tegnap, annál jobban megdühösödtem tehát, mikor a 39-es század (cseh) manipuláns őrmesterét a konyhakocsin láttam ülni. Még ha egy szegény risztungját cipelő bakát láttam volna nem szóltam volna semmit, de egy manipulánst. Dühösen a kocsihoz ugrottam, s vagy nyolcszor végighúztam rajta botommal, a bakák nagy röhögése közt. A manipuláns ész nélkül kotródott le a kocsiról, nem fárasztva továbbra is a szegény gebéket becses személyének súlyával. Úgy látszik a manipulánsokra ma rossz világ járt. Schulz annak a zsidó 39-es káplárnak, aki jelenleg századunk manipulánsa volt két hatalmas pofont ajándékozott, mikor azt jelentette, hogy Schulz kutyáját, melyet Schulz még Dussanban rá bízott megőrzés végett, elszalasztotta. Schulzot végtelenül bántotta a dolog, mert a kutya (Szent Bernáthegyi) saját nevelése volt. (Másnap Arabbában megtaláltam és visszaszereztem a kutyát).

Utunkat közben folytattuk, s talán mivel ma előreláthatólag nem kellett sokat marsolnunk, Müller de. 7 h 30’-kor a San Tommasó-i hídnál tízpercnyi rasztot adott. A pihenő után tovább meneteltünk, meglehetősen szép vidéken. Mindenfelől nagy havasok látszottak, keletről a Monte Civetta, északról a Marmolata és a szomorúan nevezetes Col di Lana.

½ 9 után egy nagy hegyi tavat értünk el, szép zöld vize volt, utunk vagy 6 kilométert mellette vezetett. A tó körül sok vendégfogadó és számos szép modern villa épült. 9 órakor elértük Alleghet, hol egy évvel ezelőtt, egy még meglevő felirat szerint, az olasz 18. hadosztály parancsnoksága székelt. A magaslaton épült, s nem valami tiszta városka ebben az időben nagy katonai gócpont lehetett, amit a sok még meglévő, s igen csinosan épült barakk bizonyít. Hogy micsoda raktárak kerülhettek itt kezeinkre (bár látszott, hogy néhányat felgyújtottak az olaszok) bizonyítja, hogy a falu alatt az út mellett rengeteg katonai fehérnemű volt összehalmozva. Egy év alatt a szabad ég alatt természetesen nagyrészt tönkre mentek, de bizony lerongyolódott és különösen a fehérneműt nélkülöző bakáink mégis találtak köztük olyat, mely jobb volt annál az alsóruhánál, amely rajtuk volt.

Mikor a városon mentünk keresztül egy 35 év körüli jóképű öreg vadász hadnagy, kit két embere követett, ért utol bennünket. Századunk a baon végén marsolt s így zászlóaljunkból legelőször kiáltotta oda (mégpedig magyarul, magyar volt az öreg) az örömhírt, melyre már évek óta vártak az emberiség milliói: „Fiúk! Megvan a fegyverszünet!” Nem is kérdezősködtünk, hogy igaz-e a hír, vagy honnan hallotta, éreztük, hogy a hír igaz, hisz az eddigi események szerint igaznak kellett lennie, s tudtuk, hogy ezt a fegyverszünetet okvetlen fogja követni a béke (de arra akkor gondolni sem mertünk, hogy milyen szégyenteljes béke!), azt meg pláne tudtuk, hogy mi bizony az olasszal, akiket különben sohasem gyűlöltünk (ha gyűlöltük is kitűnő és sok tüzérsége miatt gyűlöltük), többé nem fogunk, mint ellenségek szemben állni egymással. A hadnagy szavai óriási örömet keltettek bennünk, s bár mint említettem az igazságában a hírnek meg voltunk győződve, a belénk, de különösen a szegény bakákba, a hosszas háború alatt belé rögződött pesszimizmus még sem bírt bennünket örömujjongásra és tomboló lelkesedésre ragadni. Egy néhány fiatal, s tűzbe csak most október utolsó napjaiban volt, tehát nem sokat szenvedett baka adott külsőleg is nyilvánítást örömének, amelyet következőképpen kezdtek nyilvánítani; annál is inkább mervén ezt tenni, mert Schulz a baon legelején a fiákerben ült, mivel (talán a kutya elvesztése miatt dühödött fel?) nem jól érezte magát. Alig, hogy kiértünk Alleghéből utunk ismét a tó mellett vezetett tovább. A bakák örülve a békének egynéhány regruta ezt avval nyilvánította ki külsőleg is, hogy begyújtott kézigránátokat hajigáltak a tóba, melyek felrobbanva, ott ahol a víz mély volt csak erősebb hullámot okoztak, ahol sekély volt, ott toronymagasságnyira vágták föl a vizet. Mikor már vagy 4 kézigránátot így bedobtak a vízbe, hátraszóltam: „Jó lesz a kézigránát hajigálást abba hagyni!” Egy 5 percig tényleg nem történt baj, de egyszerre ismét két kézigránát pukkant el a vízben. A tettes két fiatal 19–20 éves regruta volt. A szófogadatlanság felett dühbe jöttem, annál is inkább, mert 2 taknyos regruta rakoncátlankodásáról volt szó. Meg kellett egyúttal mutatnom, hogy a fegyverszünet még nem jelenti egyúttal a fegyelem felbomlását is. Oda mentem a két fickóhoz, s 2–2 hatalmas pofont „kentem le” nekik. Evvel a drasztikus cselekedettel el is értem, hogy ezután hasonló „örömnyilvánítás” századunknál nem fordult elő, míg a nem front csapatok csak ezután kezdték az állandó levegőbe való lövöldözést és rakétázást, s tovább visszavonulásunk alatt sokszor voltunk szem és fül tanúi a leginkább train csapatok vitézi tűzharcának. A frontkatona unt már mindenféle lövöldözést, mert bizony eddig sokszor volt alkalma lövöldözni, míg, akiknek eddig nem volt, ezek most kezdték el.

Utunkat közben folytattuk Caprile felé. A tavat nemsokára elhagytuk, utunk ismét a Cordevole mellett vezetett. Nagy (még régi olasz) katonai raktár maradványok voltak az út mellett s különösen Santa Maria Le Grazie mellett volt nagyszámú barakk. Itt megállt zászlóaljunk Péter zászlós ugyanis itt várt bennünket a szálláscsináló altisztekkel tudtára adva Müllernek, hogy Caprilében nincs hely baonunk számára, itt csinált szállást a Sturm Baonnak a Div. kmdo parancsára. Mi örömmel fogadtuk a hírt, hogy nem kell tovább menetelnünk máma, s azt még nagyobb örömmel, hogy a fegyverszünet megkötéséről szóló hír igaz, mert Capriléban a Divizions kmdó-nál is ki van a hír plakatírozva.

Santa Marie delle Grazie település napjainkban Santa Marie delle Grazie település napjainkban a Cordevole nyugati partján a Google Maps 2011-es fotóján

Le Grazie a Cordevole nyugati partján terült el. Szegény kis hegyi falu volt, egyszerű nemrégen épült kicsiny templommal. A falu házainak nagy része deszkából volt, nagy széna padlásokkal, egynéhány ház volt csak kőből svájci mintára építve. A házak egy része fent a hegyoldalban épült, századunk, s körülbelül az egész baon. is ide szállásoltatott, a völgyben épült házak a 46. gy. ezred gefechstrainjének volt fenntartva. Átmenve a hídon és a templom mellett elhaladva egy tágas réten, mely trénünknek volt fenntartva, normál géppuskás századunkat pillantottuk meg.

A fiúk itt táboroztak teljes létszámban, teljes fegyverzettel, trénnel és felszereléssel, a Div. kmdo. irányította őket ide. May hadnagy tehát felült a vaklármának, hogy századát elfogták a digók, ellógott, s pedig lám, a századot szégyenszemre egy törzsőrmesternek milyen szépen meg lehetett menteni. May ismét a századnál volt, s rajta kívül tiszt nem is volt a századnál csak törzsőrmester Polgár, de ez az ember többet ért, mint 50 Hptm. Kunos és Lt. May .

Felkapaszkodva a hegyoldalon szállásunkhoz értünk. Századunknak egy szép nagy szénával telt padláson (rögtön sok szénát küldettem le innen a két lovunknak a trén platzra) csináltak szállást. Tiszteknek még – az öreget kivéve – nem volt ideje Péternek szállást csináltatni, ki-ki szállás után nézett magának: Schulz, Sztojkovics főhadnaggyal talált magának (azután Torma zászlós is oda költözködött) egy szép nagy és fűthető szobát, s a többiek is gondoskodtak valahogy magukról, válogatni azonban a néhány ház közt nem lehetett.

Nekem, hála annak, hogy törtem az olasz nyelvet, egy szép szobát sikerült szereznem, még pedig egy szimpla ággyal, úgyhogy nem is kellett attól tartanom, hogy szobatársat fogok kapni, annál is inkább, mert a szobában nem volt kályha (egy kis petróleum kályhát nem számítva). Lakásom abban a házban volt ahol Müllernek volt szállás csinálva. Müller szobája sem volt sokkal különb, mint az enyém csak avval volt előnyben az enyém felett, hogy fűteni lehetett. Na, de jó meleg ágynemű volt ágyamban, úgyhogy hidegtől nem tartottam. Én és Müller az emeleten laktunk, May hadnagy a földszinten, Jakubik fhdgy és Péter zászlós pedig az emeleten lévő konyhában, hol a nyitott tűzhelyen állandóan tűz lobogott, tétettek le maguknak a földre egy széles szalmazsákot.

A szálláshely A szálláshely (Kókay László hagyatékából)

A ház oly tiszta volt, s a szoba oly kifogástalan szép rendben volt, hogy szinte elfelejtette az ember, hogy Olaszországban van, hol a tisztaság nem erény. A háziasszony egy 60 év körüli tisztán öltözött asszony volt, míg lánya, ki már férjnél volt, 25 év körül járt. Elég szép, kissé elhízott menyecske volt, sokat udvaroltam neki, s gondolom, ha hosszabb ideig maradtunk volna itt, lehetett volna vele valamire menni.

>A „menyecske” és a húga

>A „menyecske” és a húga A „menyecske” és a húga, a béke emlékére az olasz menyecskétől kapott fotók Kókay László hagyatékából

A menyecske ugyanis nélkülözte férjét, aki az alpini csapatoknál szolgált, de természetesen otthonától elszakítva. Erősen kérdezősködött is az asszonyka tőlem, hogy milyen csapatok álltak velünk szemben a mostani offenzívában, s nagyon lehangolódott, mikor megtudta, hogy alpinik, akik nagy veszteséget szenvedtek eredménytelen támadásaik közben. De aztán annyira meg sikerült vigasztalnom a fegyverszünet hírével, hogy anyjával örömében sütni főzni kezdett, s krumplis lisztből zsírban sütött pogácsával kínáltak meg, s minden szabadkozásom dacára is 3 darabot kellett belőle ennem. Ez annál jobban esett, mert mára megint nem kaptunk mi tisztek menázsit, a legénység mákos tésztát kapott, de én nem bírtam küldeni érte, mert nem értesültem róla. A sajtnak láttam tehát elfogyasztásához, s oly farkas étvágyam volt, hogy a nagy sajtnak csaknem felét megettem. (Szerencse, hogy Gravulesku adta tegnap, másképp ezt se kaptam volna.) Mivel Lukács és Csontos sem értesültek a menázsiosztásról, s így ők is éhen maradtak a megmaradt sajtot nekik adtam, s azonkívül a még Rasaiban „fogott” tyúkok közül egyet magamnak, s Lukácséknak, egyet pedig a szintén éhes Schulznak süttettem meg és küldtem el lakására.

Szobámban a sublót tetején egy néhány még az olaszok által készített fényképet találtam Le Graziéről és a lakóházamról, meg a menyecskéről. Nem túlságosan sokat kellett kérnem a menyecskét, hogy a képeket és egy kis keresztet, mely egy szentkép alatt függött, nekem adja „Ricordo al Pace”. Viszonzásul egy Gaiarinében készült fényképemet adtam neki.

A Cardevole folyó völgye A Cardevole folyó völgye a kép túloldalán Santa Maria Le Grazie településsel, a béke emlékére az olasz menyecskétől kapott fotó Kókay László hagyatékából

D.u. 3 órakor Müller gyűlésre hívta össze az összes tiszteket, s kijelentette, hogy a fegyverszünet meg van, s mivel lehetséges, hogy itt fogunk maradni hosszabb ideig, mivel a fegyverszünet megkötése után tilos csapateltolásokat végezni, a lakossággal jól kell bánnunk, s tulajdonjogában most már nem szabad megháborítanunk. Ha pedig továbbra is folytatnánk utunkat visszafelé a határt nemsokára elérnénk, s saját földünkön meg eo ipso nem szabad a civil lakosság tulajdonát képező tárgyakat bántanunk. Megparancsolta, hogy ezt a századoknál azonnal hirdessük ki a legénységnek. Schulz engem bízott meg, hogy Müller parancsát közöljem a századdal. Felvettem az olasz bundát, s leballagtam a századhoz, s kiadva nekik a parancsot lementem a falu völgyben fekvő részébe is, s megnéztem a most érkezett 46-os gefechstraint is. Dr. Vészi Matyi zászlóssal is beszéltem, aki ekkor szintén a trénnél lógott. Szürkülni kezdett már, mikor visszatértem lakásomra.

Az éppen most sült tyúkból alig volt alkalmam jól laknom, mikor Müllerhez hívattak. Átmentem Müller szobájába, s Müller közölte velem, hogy holnap reggel a baonunk a most érkezett Div. parancs értelmében Arabbára fog marsolni, mely már Tirolban fekszik. A szálláscsináló a Baon részére én leszek. A Baon reggel 7 órakor fog indulni, nekem 4 órakor kell indulnom, minden századból egy-egy altiszt és egy-egy közlegény fog velem jönni, akik reggel 4 órakor a trainplatzon fognak rám várni. Müller azt is kijelentette, hogy térképet csak general kártyát tud adni, amit nem fogadtam el, mert az nekem is volt. Müller azonkívül tudtomra adta, hogyha valahol a tiszti konyhát elérném rájuk parancsoljak, hogy várjanak be bennünket: „mert ő (Müller) majd ad nekik amiért egész visszavonulásunk alatt messzire lógva tőlünk, mert az irhájukat féltették, nekünk koplalnunk kellett.” Gondolom is hogy Müller milyen dühös lehetett a konyhára, mikor a hasa volt az Istene.

Eltávoztam Müller szobájából, s csak a legszükségesebb dolgaim hagyva kint összecsomagoltattam, s kiadtam Lukácsnak, hogy ½ 4-kor költsön fel a konyhába gyújtson ekkorára tüzet, hogy a tűzhely melletti padkán ülve ne fázzam öltözködés közben. Tudtára adtam azt is, hogy holnap nem fog velem, hanem csak a baonnal jönni, mert a kocsinál fog holmijaimra vigyázni, ellenben Csontos velem fog jönni. Közben a Jakubik dínerje által készített tiszti menázsit (egy fél sült tyúkot minden tiszt részére) becsomagoltattam holnapra, míg a Lukács sütötte tyúk maradványát már előzőleg Lukácsnak és Csontosnak adtam. Kiadva rendelkezéseimet nyugovóra tértem a jó meleg és tiszta ágyba, most már minden félelem nélkül lemerve vetkőzni. Csakhamar mélyen aludtam.

Szólj hozzá!

Címkék: 1918 Kókay László 17.rohamzászlóalj

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr5814580774

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Programajánló

kiállítás

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Könyvajánló

A hadak útján 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Utazás

húavéti emlékút