„Csak kitartás fiúk, minden lépéssel közelebb leszünk Magyarországhoz!”

2019.01.14. 20:25 :: PintérTamás

Kókay László 1918-as naplója az olasz frontról – 47. rész

1918. november 2-án reggel Peronból elindulva a Cordevole völgyében hősünk szomorúan tapasztalja a lemaradó katonabandák élelemszerző fosztogatását, rablását, s megérti a helyi lakosság dühét. Útközben a magyar tisztek megbeszélik az otthonról kapott értesüléseiket, és indulnának haza a függetlenné váló Magyarország védelmére. 45 km-es fárasztó gyalogút után érnek Cencenighébe, ahol aznap éjjeleznek.

Reggel fél hétkor megindultunk mi is, nem akarván még tovább várni arra, hogy az országút még jobban megteljék a visszavonuló csapatokkal. A ritkás köd oszlani kezdett s igen szép idő volt. Bár sturmosaink fölszerelése nem volt nehéz, mégis sokallták, s mivel látták, hogy szigorúságunk miatt lehetetlen eldobálniuk felszerelésükből, a baka leleményesség másképpen próbált segíteni magán. Csakhamar elindulásunk után a század végéről asszonyi sikoltozást és káromkodást, szitkozódást hallottam: „Oh bruta canalia, porco, bestia!” Hátranéztem, s bár igazat adtam magamban a szegény asszonynak, a látványra, mely szemeim elé tárult, óriási nevetésbe törtem ki. Az út fölötti ház elől Gefr. Földes tolt lefelé szaladva egy gyerekkocsit, a benne lévő gyereket és ágyneműt a földre téve. Az asszony a kocsi elrablásáért átkozódott tehát. Földes a századot utolérve a kocsiba rakta pokrócát, köpenyét, s vagy 10 baka követte példáját, s a kocsit meg felváltva tolták.

Peront elhagyva nemsokára beértünk a Cordevole meglehetős keskeny és jobbára terméketlen völgyébe, melyet mindkét oldalról óriási sziklafalak szegélyeztek. Az országút kitűnő jó volt, s bár a térkép magasság jelöléséből láttuk, hogy állandóan emelkedik, oly lassú és fokozatos volt az emelkedés, hogy egynéhány helyet leszámítva alig volt észrevehető. Az út mellett eleinte alig lehetett házat látni, az is csak leginkább kocsma és szálloda volt, ami volt. Ahol a völgy kiszélesedett mindenütt csapatok pihentek, nem lévén hely ugyanis az országút mellett leülni, úgy tele volt a visszavonuló csapatokkal. Annyira iparkodott mindegyik csapat visszafelé, hogy mindegyik megelőzni akarván a másikat nem egymás után mentek a különféle csapatok, hanem sokszor egymás mellett, úgyhogy 8 ember is ment egy sorban. Borzadva gondoltunk rá, hogy mi lenne, ha az olasz repülők a völgybe összezsúfolt csapatokat bombázni kezdenék?... Szerencsére azonban repülők nem mutatkoztak, az olaszok gyors üldözésétől pedig itt, a könnyen védhető völgyben nem nagyon kellett tartanunk. Még legfeljebb páncélos autók okozhattak volna bennünk kárt, ha utánunk nyomultak volna, ezt a merészséget azonban nem nagyon tételeztük fel a digókról, bár amilyen fegyelmezetlenek voltak a visszavonuló csapatok, ezekkel eredménnyel dolgozhattak volna.

Már 9 óra volt, mikor az első rasztot kaptuk Müllertől, ami bizony ránk fért, mert Müller a szokott gyors tempójában (kocsin volt, könnyű volt neki vitetni magát) vezetett bennünket, annál is inkább mehetnékje volt, mert a szokott módon beszedett fél liter rumja, melyet a tiszti fassungból lopott el, hajtotta. Mi, úgy a tisztek, mint a legénység nagyon ki voltunk fáradva, s nem sokat törődtünk vele, hogy az a bosnyák ezred, mely reggeltől kezdve szintén minden pihenő nélkül marsolt mellettünk, most már megelőz bennünket. Reggel fél hét óta megtettünk már mintegy 15 km-t, s jelenleg Casa alla Vecchiánál pihentünk. Egy patak folyt itt kelet felől a Cordevoléba, melynek tiszta vizéből megmerítettük kulacsainkat. Pihenőnk nem sokáig tartott, ¼ óra múlva Müllernek ismét mehetnékje volt. Ismét megindultunk a szokott gyors tempóban, de most már gyakran meg kellett állnunk, úgy látszott, hogy az előttünk levő csapatokat valami akadályozza. Nemsokára fal meredekségű óriási mészkősziklák közt folytatódott utunk. Az út mellett egy keskeny vágányú tábori vasút vezetett, melyet még az olasz hadsereg épített egy évnek előtte. Ez a vasút Bellunótól csaknem az osztrák határig vezetett. A megállás mind gyakrabban és hosszabb ideig ismétlődött.

½ 11-kor áthaladtunk egy, még az olaszoktól felrobbantott, de csapataink által rendbe hozott hídon a Cordevole nyugati partjára, s csakhamar megláttuk a lassú haladás okát. A Sasso di San Martino nevű olasz völgyzáróerőd, melynél az út ismét átvezetett régebben a Cordevole keleti partjára, fel volt robbantva az erődnél átvezető híddal együtt.

Cencenighe napjainkban A felrobbantott Sasso di San Martino erőd 1917-ben (forrás: http://www.fortificazioni.net/BELLUNO/Sanmartino.htm)

Ez még egy évvel ezelőtt történt, s utász csapataink az erődnél még nem bírták ez ideig felépíteni a felrobbantott hidat, s most még innen az erődön vitt át egy szükség híd a Cordevole keleti partjára. Az utunk tehát egy darabon a meglehetősen gyenge szükséghídon, azután pedig még a felrobbantott régi híd végéig egy ideiglenesen épített meredek úton vezetett. Az út ezen a darabon különösen a trén kocsiknak volt nehéz, épp emiatt volt az eddigi gyakori megállás. A meredek úton géppuskás kocsinkat 10 ember segített a kis gebéknek húzni. Áthaladván a nehéz útrészleten 10 percnyi pihenőt kaptunk. Ennek elteltével tovább folytattuk utunkat.

Fucinénél ismét átkeltünk egy hadihídon a Cordevole nyugati partjára, s összetalálkoztunk a 133-asokkal, akik éppen ebéd rasztot tartottak. Jung és Mátrai hadnagyokat, valamint Papp, Ambrózy főhadnagyokat és Padusitzky kapitányt ismertem meg közülük. A két elsővel rövid ideig beszélgettem is. Ponte Altónál ismét a keleti partjára mentünk a Cordevolénak s végre du. 12 h 40’-kor Ponte Altó és Agordó között az úttól balra egy réten megállott zászlóaljunk ebédelni. Itt Ponte Altónál volt a 46 gy. ezr. trénje és tiszti konyhája is, s a tiszti konyhában egy-egy kupa jó rumos teát kaptunk, ami annál jobban esett, mert a mi tiszti konyhánk a legnagyobb bosszúságunkra a visszavonulás alatt nem volt található.

Tisztek ételkóstolása a konyhán Tisztek ételkóstolása a konyhán (Kókay László hagyatékából)

Iparkodtak minél távolabb lenni tőlünk és az olaszoktól. Ma is ebédet a legénységi menázsiból kaptunk. A legénységi ebéd – marhapaprikás burgonyával – elég jó volt, a katona has azonban örökké telhetetlen. Emiatt, mivel láttuk – különösen a mai napon –, hogy a visszavonuló éhes csapatok micsoda rablásokat visznek véghez, elhatároztuk, hogy egy „rablóbandát” alakítunk az erre önként vállalkozó Torma zászlós vezetése alatt. Minden század küldött 3 nagy lókötőt (tőlünk Gefrt. Gravulesku, inf. Bárkányi és a szanitéc Szaszkó mentek), hogy szerezzenek ennivalót. A „rablóbanda” komót , csak fegyverét és lőszerét víve magával (többi poggyászukat a szekerekre rakták) még innen Ponte Altóból elindult, indulás előtt természetesen Fhnr. Torma megkapta a tudósítást, hogy Cencenighében fogunk éjjelezni, ami ide bizony 15–20 km-re lehetett.

Mi d.u. 2 órakor folytattuk tovább utunkat. Csakhamar Agordóba, ebbe a csinos kis városkába érkeztünk. A főtéren mentünk keresztül, mikor egy tüzér százados vágtatott velünk szemben lóháton és ránk kiáltott: „Achtung meine Herrn! Vom Berg die Civilisten schiessen!” Tényleg hallottunk is egyes fegyverlövéseket. Egy tábori csendőr őrmester azt újságolta, hogy a civilek a várostól keletre eső erdős hegyekről lövöldöznek, s eddig egy káplárt és egy közlegényt agyonlőttek, egy közembert és egy őrmestert pedig megsebesítettek. Ez nem volt jó hír, itt némelyikünk könnyen megjárhatta. Sasszemű paraszt bakáink azonban 3 bujkáló civilt megpillantottak az egyik hegy tetején, s ezt Müller őrnaggyal közölték, s Müller kiadta a parancsot, hogy míg a várost el nem hagyjuk, amúgy is megtartott fegyverét minden baka vállára fektetve vigye, s az első lövésre, mely a hegyekből jön, mindenki kezdjen arra a hegytetőre lőni, ahol az elébb a civileket láttuk feltűnni. Nem tudom a civilek észrevették-e előkészületeinket, de tény, hogy baj nélkül keresztül vonulhattunk a városon, lövést egyet sem kaptunk. A város északi részén Ströhert láttuk autóba szállani, hogy hátrább vonuljon. Megtudtuk, hogy abban a nyaralóban, mely előtt az autó állt, volt a divisionskmdónk az utóbbi napon.

Agordót elhagyva minden baj nélkül folytattuk utunkat, mindinkább nagyobb hegyek, (itt-ott havasok) közé jutva, s a vidék is mind szegényebb lett, ami a házakon és kis falvacskákon meglátszott, melyeket magunk mögött hagytunk. Az út folyton emelkedett, de oly lassan, hogy alig lehetett észrevenni. Az ég borulni kezdett, s a nagy havasokon látszott, hogy hóvihar van tetejükön, de mi szerencsére nem kaptunk csapadékot.

Útközben láthattuk, hogy miért gyűlölnek bennünket annyira a civilek, hogy fegyvert is ragadnak ellenünk. A visszavonuló csapatok, de leginkább is az egyes kisebb, tiszt nélküli, lemaradt csoportok nemzetiségre való tekintet nélkül raboltak és fosztogattak. Bár a Monarchia minden nemzetéből álltak ezek a fosztogatók, mégis a fosztogatásban leginkább kitűntek a bosnyákok, s azután sajnos a magyarok, még az osztrák németek viselkedtek a legcsendesebben. Az országút melletti házakban alig volt civil lakosság. Értékes holmijaikat és jószágaikat összefogva a hegyekbe menekültek velük, távol az országúttól. Egyes fegyveres bandák azonban nem restellték oda is követni őket (így délben Fhnr Torma 12 emberével), csakhogy rabolhassanak. Ja! A gyomor nagy úr! És ezek a rablóbandák nem annyira értékes holmikat, mint inkább élelmiszert raboltak, jó részük úgyis a csapatuktól lemaradt, tehát élelmezést nem nyerő emberekből kerültek ki. Volt is az út mellett sütés-főzés. Az összerabolt élelmiszert nekiláttak a bandák elkészíteni, s nagy tüzeket raktak az út mellett, főzve a paprikást, s kenyér hiányában keverve hozzá a polentát. Edényük természetesen nehezen került a főzéshez, úgy segítettek tehát magukon, ahogy tudtak. Így pl. egy embert (cseh volt az Isten adta) láttam, amint egy éjjelibe keverte egy darab husánggal a polenta kovászt! Más csoportok, nagy veszekedés közben a zsákmányon osztozkodtak. Kenyere az egész visszavonuló hadsereg közt talán csak Baonunknak volt, s kenyérért sok mindent lehetett ezektől a fosztogatóktól kapni. Én egy fél kenyérért egy kiló finom kockacukrot kaptam egy lengyel nemzetiségű fosztogató bandától. A látvány tehát, melyet a visszavonuló csapatok nyújtottak, utálatos volt. Úgy látszik, sok csapatnál felbomlott a fegyelem. Egy honvéd őrvezetővel beszéltem, aki harmadmagával ment, s fegyverét kivéve (na meg az elmaradhatatlan kenyérzsákot) más felszerelése nem volt. Az őrvezető egy kis gyerekjáték kocsit húzott maga után, mely liszttel, cukorral, sajttal és tengeri nyúllal volt megrakva. Az őrvezetőn egy civil, barna, pepita pantalló volt. Oly nevetséges látványt nyújtott civil nadrágjában, s amint a kiskocsit húzta maga után, hogy nem állhattam meg, hogy meg ne szólítsam. Azt mondta ő is szegedi, s mikor a kis kocsin levő holmikat „szerezte”, egy civil asszony ásót fogott rá, de ő elkapta az ásót az asszony kezéből, s úgy vágta vele fejbe, „hogy még csak nem is rúgott ezután egyet se!” Megborzadtam, s talán észre is vette az őrvezető megbotránkozásom, mert nem dicsekedett tovább, hanem tovább sietett, s csakhamar el is hagyott bennünket. Érthető tehát, hogy miért volt úgy elkeseredve a civil lakosság visszavonuló csapataink iránt.

A mai nap igencsak sok utat megtettünk már, s már számos más csapatot hagytunk mögöttünk, többek közt már több tüzér üteget is, s semmi jelét nem láttuk az olaszok közeledésének. Most ebéd után nem is vezetett bennünket már Müller oly őrült gyors tempóban, mint délelőtt. Az úton előttünk az 50-es hadosztály csendőrei vagy 40 olasz foglyot hajtottak előttünk, akiknek a szemében a néma kétségbeesés látszott. Nagy terheket cipeltettek velük a csendőrök, de enni (mivel nekik sem volt) nem adtak a foglyoknak. Schulz fhdgy. mesélte, hogy ő látta, amint éhkínjukban a foglyok a nyers füvet harapták. Borzasztó és hihetetlen! Ha nem Schulz mondta volna, el sem hinném.

D.u. 4 órakor Listoladét elhagyva, a bakák „Raszt!” kiabálásukkal arra kényszerítették Müllert, hogy 2 óra szakadatlan marsolás után pihenőt adjon. Csaknem fél óráig pihentünk s aztán folytattuk utunkat.

Jakubik, Schulz, Sztojkovics főhadnagyok, én és Torma, meg Péter zászlósok összeverődtünk a 46-os rohamszázad tétjénél s a helyzetről beszélgettünk. Sztojkovics azt újságolta, hogy úgy hallotta, hogy a Col di Lanára megyünk stellungba, míg Jakubik azt hallotta, hogy hadosztályunknak iránya Bruneck. Ott vagonírozás, s a déli frontra a Dunához megyünk Magyarországot védeni. Ez utóbbi hírnek nagyon megörültünk, csak azt nem tudtuk, hogy nem Sztojkovics híre lesz-e igaz. Az eddigi útirányunk mellett mindkét feltevés helyt állhatott. Sztojkovics olyan híreket hallott, hogy Magyarország kikiáltotta függetlenségét, letette a Habsburgokat és köztársasággá alakult, melynek elnöke Károlyi Mihály gróf.

Ténylegesen Károlyi Mihály 1918. október 31-én még csak az őszirózsás forradalommal alakult új kormány elnöke lett. A köztársaság kikiáltására 1918. november 16-án kerül sor és 1919. január 11-én lett köztársasági elnök.

Mi az utóbbi hetek eseményei szerint lehetségesnek tartottuk a híreket, s evvel kapcsolatban azon nézetünket nyilvánítottuk, hogy Ausztriáért többé nincs kedvünk harcolni, s elhatároztuk, mihelyst lehet, nyíltan követelni fogjuk, hogy Magyarországba a haza védelmére vigyenek bennünket. Bár ezeket mi tisztek csak magunk közt tárgyaltuk, a bakák erősen figyelték, mit hallanának beszédünkből, pláne mikor hallották, hogy a magyar hazáról van szó, s a hazamenésről. Csakhamar el is terjedt a híre, hogy miről beszélünk, s hozzátoldogatva ahhoz, amiket hallottak, adták tovább szájról szájra, hogy független már Magyarország Ausztriától, mi pedig megyünk haza! Örömtől csillogott mindegyiknek a szeme. Bár ma már óriási utat tettünk meg, az örömhírek hallatára könnyebben lépegettek, s mi is most már avval bíztattuk őket: „Csak kitartás fiúk, minden lépéssel közelebb leszünk Magyarországhoz!” Kellett is bizony egy kissé bíztatnunk őket, mert nagyon ki voltak fáradva a mai hosszú menetelés miatt.

Cencenighe napjainkban Cencenighe napjainkban dél felől, amerről Kókay Lászóék is érkeztek, a Google Maps 2015-ös fotóján

Végre este 6 óra után koromsötétségben megérkeztünk Cencenighébe, aznapi éjjelező helyünkre. A falu meglehetősen zsúfolva volt csapatokkal, leginkább osztrák Schützen (honvéd) ezredekkel. Századunk és mi is Schulz-cal egy nagy emeletes házban kaptunk szállást. A házba azonban befészkelte magát vagy 25 Schützen egy zászlóssal, úgyhogy valóságos sturmmal kellett őket kiverni a nekünk kiutalt házból. Az osztrákok káromkodva vonultak ki, mi pedig Schulz-cal szemügyre véve előbb a házat, kijelöltük az alvóhelyeket az emberek részére. A ház be volt bútorozva, de lakói nem voltak benne. Az oka valószínűleg az volt ennek, hogy a falu lakosai egyes házakban gyülekeztek össze, oda víve értékesebb holmijaikat, míg lakásukat legtöbben a benne levő bútorokkal együtt sorsukra bízták, csak az életüket féltve. Ezt pedig legjobban még úgy vélték biztosítani, hogyha több család összeköltözködött, míg csapataink visszavonulása tart. A szép nagy házban századunk kényelmesen elfért. Én és Schulz a ház emeletén lévő legbelső szobában, melyben egy elég széles ágy volt, rendeztük be szállásunkat. Az előttünk lévő nagy szobába, melyben két nagy ágy volt, a dínerek, ordonáncok, a szolgálatvezető őrmester (Farkas) és még vagy 8 baka csináltak szállást maguknak, jó részük természetesen csak a földön. A többi sturmos és kézi géppuskás az emeleti konyhában és a földszinten lévő helyiségekben vackolódott be.

Vacsorára mi is épp úgy, mint a legénység feketekávét kaptunk, mely bizony elég sovány vacsora volt. Schulz elhatározta, hogy egy nagydarab kolbászt és szalonnát, melyet még a stellungban spórolt, megsüttet hagymával vacsorára. Jáksó, Schulz egyik ordonánca volt a szakács, ő még karika krumplit is sütött az elszeldelt kolbászhoz és töpörtőhöz, úgyhogy nagyszerű vacsoránk lett. A bakák nem éheztek! A krumplit az egyik földszinti helyiségben ők találták, mégpedig vagy 50 kilót. Lobogott is egész éjjel a tűz a konyhában és főzték a bakák a krumplit és a szemes kukoricát, még sót is találtak hozzá a konyhában. Én Schulz-cal már megérkeztünk után lefeküdtem, s a vacsorát már az ágyban ettük meg. Még be sem fejezhettük a rögtönzött pompás vacsorát, mikor Gravuleszku frajter állított be hozzánk, jelentve hogy visszaérkeztek a „rekvirálásból”.

Hoztak a Baon részére 2 disznót és „fogtak” még egyéb dolgokat is. Nekem és Schulznak 1–1 sajtot hozott, továbbá 1–1 lepedőt, törülközőt és egy kevés cérnát. Hogy magának mit dugott el, azt nem mondta. (Később hallottam, hogy egy egész sajtot egy bogrács polenta kíséretében egyszerre bezabált!) Megköszöntük neki a „szerzett” dolgokat, én 10 darab cigarettát is adtam neki. A dínerek is kimentek, s mi pedig a mai 45 km-es gyaloglás után mélyen elaludtunk. Bár tegnapelőtt éjjel megfogadtam, hogy egyhamar nem fogok levetkőzve aludni, most már eléggé biztonságban érezve magunkat a digóktól levetkőzve aludtam ismét.

Következő rész:

Összes rész: Kókay László harctéri naplói, 1918

Korábbi naplók: Kókay László harctéri naplói, 1916-1917

1 komment

Címkék: 1918 Kókay László 17.rohamzászlóalj

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr1114561744

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

V.úr 2019.01.15. 15:19:36

Itt az élelmezés volt a központi téma.
Kíváncsi lennék, milyen ízűek, mennyire finomak lehettek azok a bizonyos "konzervák" amiket -nekem úgy tűnt- csak kényszerűségből szükség esetén nyitottak fel (méltó párjuk lehetett a "cvibak").
Ha esetleg erről tud valaki valamit, örömmel vennék róla egy blogbejegyzést.

Programajánló

kiállítás

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Könyvajánló

A hadak útján 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Utazás

húavéti emlékút