„Dühöm oly nagy volt…”

2019.01.07. 20:00 :: PintérTamás

Kókay László 1918-as naplója az olasz frontról – 46. rész

1918. november 1-jén a nyugtalan várakozást követően délután fél négykor biztosított menetben indul el Dussánból az utóvédként hátramaradt 46-os rohamszázad. Oregne településen a helyi lakosság viselkedésének a hatására fegyverhasználatra is sor kerül. 10 kilométeres gyalogmenetet követően este 8 órakor Peron mellett a szabad ég alatt vernek tábort a fagyos éjszakában…

[1918. november 1.] D.u. ½ 3 után jobbra előttünk a hegyekben fegyverlövések hallatszottak, mik csak fokozták nyugtalanságunkat, sőt a meani toronyban levő őreink néhány rakétát is láttak felszállni. Nem tudtuk, hogy olasz katonasággal, vagy polgári lakossággal voltak-e ott jobbra összetűzések, de tény, hogy a lövések pukkanása jól kivehető volt.

3 órakor a felgyújtott hídnál álló avizió posztunk jelentette, hogy a Cordevole túlsó oldaláról azt kiabálták át neki „hogy a főhadnagy úr Jakubik azt üzeni, hogy ők már mennek!” Akár Jakubik adta így a parancsot, akár – ami valószínűbb – az avizió posztok nem adták híven tovább a parancsot, az bizonyos, hogy mi ettől az avizálástól nem lettünk okosabbak. Sejtettük, hogy visszavonulási parancs akar ez lenni, de azért mégsem lehetett nekünk is, míg határozott parancsot nem kapunk, mozdulni. Visszazavartuk az avizió posztot, hogy „lóhalálban” hozzon határozott parancsot. Nemsokára vissza is tért avval a hírrel, hogy a Baon már visszavonult, a leégett híd túlsó felénél már senki sem állt. Bár határozott parancsot még mindig nem kaptunk, most már nem lehetett haboznunk. Elhatároztuk az azonnali visszavonulást. A meani toronyban levő őrszemeket visszarendeltük a hídhoz, s ordonáncom, Csontost küldtük futólépésben Dakóékat visszahívni. Dakóékkal már útközben találkozott Csontos, egy automobilon száguldó vezérkari tiszt parancsolt rájuk ugyanis, hogy azonnal vonuljanak vissza, mert fogságba esnek.

Dakóékat meglátva közeledni, a hídőrséget is visszarendeltük a faluba, s mikor az egész század együtt volt, fél 4-kor elindultunk vissza. Elöl 1 sarzsi és 2 ember ment, mint spitze, jobb- és baloldalon 2–2 ember az út melletti árkokat szegélyező bokrokon kívül, hogy oldalt is mindent láthassanak. Majd századunk következett és a kocsi, melyet egy patrul szuronyt szegezve vett körül. A század után 40 lépésre az utóvéd, egy sturm patrul és egy kézi géppuska a hozzá való személyzettel következett. Így biztosítva magunkat meglepetéstől, nem kellett félnünk. Az út kissé emelkedett, úgyhogy a kocsit a két kis gebe nem nagyon bírva felfelé húzni gyakran tolni kellett. Bár alig fél órája gyalogoltunk, mi is elfáradtunk, s elhatároztuk, hogy pihenőt tartunk 4 óra után, nem messze Oregnétől (még innen a falun) leültünk az út mellé.

Két percig sem ültünk még, amikor Dussán felől egy könnyű gépkocsi robogott felénk, s hozzánk érve megállt, két vezérkari tiszt, egy őrnagy és egy százados (azok, akik Dakóékat visszaküldték) ült az autóban. „Wo ist der Kommandant?” – kiáltotta az őrnagy. Schulz jelentkezett, mire az őrnagy megparancsolta, hogy utunkat azonnal folytassuk, pillanatnyi időt sem vesztegetve, mert az olaszok nyomunkban vannak és este Gronnál a Mis és Masnál a Cordevole hídjait fel fogják robbantani és akkor nem tudunk visszamenni. Kérte Schulzot az őrnagy arra is, hogy ha lemaradt emberekkel találkozunk ezt okvetlen adjuk azoknak is tudtukra.

Az autó továbbrobogott, mi is rögtön folytattuk utunkat, s nemsokára beérkeztünk Oregnébe, egy kis hegyi faluba. Ünneplőbe öltözött civilek ácsorogtak a főúton, a szokásos gúnyos mosollyal néztek bennünket. Ezért nem esett volna bántódásuk, de más is történt. Ahogy a falu közepére értünk, jobbra tőlünk a falu szélén, több rakétát lőttek ki kelet felé! Nyilvánvalóan jelzés akart lenni, s nem lehetett sokáig haboznunk. Én kirántva revolverem arrafelé rohantam, ahonnan a rakétákat láttam fellőni. A nem valami széles falu keleti szélére érve, a falu alatti egyik kertben 3 suhancot láttam állni, az egyik épp mikor a falu szélére értem, ismét egy rakétát lőtt ki. Habozás nélkül célba vettem a fickót nagy Steyr pisztolyommal.

Steyr M1912 félautomata pisztoly 1912 M 9 mm-es Steyr öntöltő pisztoly (forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Steyr_M1912)

Még mielőtt elsüthettem volna azonban a pisztolyt, az egyik fickó hátranézett, s engem revolverrel célozva megpillantva rémülten felkiáltott. Mindez pillanat alatt játszódott le. Az ordításra a másik kettő is hátranézett, s egy pillanat leforgása alatt mindhárom suhanc megértve mi vár rájuk, futásnak eredt, mégpedig mindhárman egy irányba, ami csak megkönnyítette számomra a sikeres lövöldözést. Bár revolverem kipróbáltam sokszor, és igen sokat lőttem vele célba, ezúttal dühöm oly nagy volt, hogy szinte vaktában sütögettem el a revolvert a futó suhancok után. A revolveremben levő 7 golyót mind kilőttem. Ahogy én kiléptem a század sorából és jobbra futottam a rakétajelzéseket leadókat kifürkészni, Schulz parancsára két ember (egyik ordonáncom volt) utánam szaladt, nehogy – egyedül lévén – valami bajom essék. Ahogy én elkezdtem a lövöldözést, a két sturmos is puskából lövöldözni kezdett, és 6 lövést adtak le ketten. A lövöldözés eredményeképpen az egyik civil fickó összerogyott a másik kettőnek sikerült a bozótok és fák között eltűnnie. Mi ügyet sem vetve tovább az összeesett suhancra, csapatunk után futottunk és beálltunk előbbi helyünkre.

A lövöldözés zajára a civilek (nem tudván mi történt) őrült jajveszékelésbe kezdtek az egész faluban, s házaikba menekültek, megszűnve gúnyolni és pláne nyíltan szidalmazni bennünket. Ez a kis incidens, mely ugyan komoly dologgá is fejlődhetett volna, ha a lakosság tovább jelezget a nem messzire levő olasz katonaságnak, nem hátráltatott bennünket utunkban, s még világossal, de már meglehetősen kezdett esteledni – ¼ 6-kor elértük a groni Mis hidat, melyet mint megtudtuk, este 9 órakor fognak felrobbantani. A híd előtt a 1/46. Komp. állt őrt. Az őrszemek az öreg Üveges és Bobojcsov voltak (másnap hajnalban az öreg Bobojcsovot – a borbélyt – ezen a helyen fogták el az olaszok). Sztenta főhadnaggyal beszéltünk, azt mondta, hogy az egész ezred itt van Mis környékén utóvédállásban. Elköszönve a századtól, amellyel a mostani offenzívát a Solarolo hegyháton végigcsináltam, átmentünk a robbantásra és felgyújtásra előkészített hídon, s most már tudva, hogy hátunk mögött is van védő csapatunk, le akartunk pihenni a híd végénél.

Egy pionér főhadnagy azonban felszólított bennünket, hogy pihenőt csak 3 km-re a hídtól tartsunk, mert bár a híd felrobbantásának a parancs szerint 9 órakor kell történnie, azonban ha az olaszok előbb elérnék a hidat, mint 9 óra előbb fogja a levegőbe röpíttetni. Utunkat tehát Gronon keresztül tovább folytattuk a csakhamar beállott sötétségben. Mintegy 3 km-re a falutól leálltunk pihenni, de csak 10 perces pihenőt tartottunk és tovább mentünk Mas felé, amerre (mint azt már hajnalban kiadta Müller őrnagy) a Baon is vissza fog vonulni. El akartuk minél előbb érni a Baont, de főképp azért siettünk, nehogy a masi Cordevole hidat felrobbantsák még mielőtt átvonulhatnánk rajta. A mai napi sietős visszavonulásnak – mint később megtudtam – az volt az oka, hogy az olaszok még délben megszállták Bellunót, s Bribánótól keletre is kisebb csapataik átkeltek a Piávén, mire a 43-as ezred ész nélkül visszamenekült, megijedve egy erősebb járőrtől. A Piave és Cordevole felrobbantott hídjait a civilek rögtön segítettek az oda érkező olaszoknak helyrehozni, s így elég gyorsan (habár nem valami bátran és erélyesen) bírták csapatainkat követni a digók.

Az út Mas felé sziklás és sok helyen kopár domboldalakon húzódott, az út mellett a digókkal mit sem törődve, gondatlanul tüzelgettek és pihentek a leginkább bosnyákokból álló csapatok. Hét órakor elértük a masi Cordevole hidat, s áthaladva rajta Masba értünk. Úgy határoztunk Schulz-cal, hogy ma már többet nem menetelünk, hanem Masban alszunk az éjjel és ha a Baon-t nem találnánk Masban, akkor is csak másnap fogjuk felkeresni. Azonban másképp történt, mint terveztük. A falu közepén egy északnak vonuló csapatot pillantottunk meg, megkérdeztük hányasok (sötét volt), s megtudtuk, hogy a Sturm Baon. 17. Ennek megörültünk, s bár el voltunk fáradva, nem tehettünk egyebet – épp a Baon legvégét értük el – beálltunk mi is a Baon. legvégére a századdal, s mi is mentünk a sötét éjszakában a Baonnal észak felé. Lejelentkezni nem tudtunk Müllernél, hogy mi is megérkeztünk, ehelyett előre avizáltattuk, hogy a 46-os Sturm Komp. is jön a Baon legvégén. Úgy látszik Müller ismét a szokásos siető kedvében volt, mert jóformán nem is mentünk, hanem rohantunk. Közben tüzérségünk a Cordevole melletti dombokról működött, mégpedig 15-ös tarackok küldözgették nagy „csomagjaikat” valahova messze a hátunk mögé.

Még nem volt 8 óra, mikor Peron előtt az út bal oldalán tábort ütöttünk egy nagy réten. Müller kiadta, hogy itt szabad ég alatt fog a Baon hálni – szállás hiányában. A nem nagy és szétszórt falu néhány háza ugyanis annyira zsúfolva volt – nem tisztekkel és legénységgel, hanem kommandókkal és magasabb rangú tisztekkel – hogy mindnyájunknak szabad ég alatt kellett éjjeleznünk. Épp az öreg Müller kapott egy szobában 3 más törzstisztnél a földön szállást. Azonban mi sem búsultunk. Peron előtt a Cordevole szoros bejárata előtti síkság rengeteg sok visszavonuló csapattal volt tele. Mi is ezen a síkságon telepedtünk le.

Peron és a Cordevole-völgy Peron és a Cordevole-völgy 2015-ben a Google Maps felvételén

Az éjszaka hideg volt s a táborozó csapatok tábortüzeket raktak, a száz és száz sziporkázó tábortűz a szép tiszta csillagos éjszakában felejthetetlen látványt nyújtott. Nagyon meghatott a látvány nagyszerűsége, mert a távoli hazára gondoltam, hol ma este szintén ezernyi kis lángocska lobog az elhunyt hozzátartozók sírján, mindenszentek napja lévén. Eszembe jutott a rókusi temető, hol szegény jó apám pihent, mely hasonló fénytengerben szokott úszni mindenszentekkor, mint most itt a Cordevole-völgy bejárata, mely völgy talán megmentőnk fog lenni az ellenség üldözése elől, mert ha nem menekülhetünk meg, valószínű, hogy itt idegenben a mi sírjainkon jövő ilyenkor nem fog kegyeletből kis lángokat gyújtani ez ország bennünket oly annyira gyűlölő civil lakossága.

Ha nem akartunk agyonra fázni, nekünk is tűzről kellett gondoskodnunk. Kiadta Schulz a századnak, hogy itt a szabadban fogunk éjjelezni, tehát mindenki tűzrevalóról gondoskodjon magának. Az ordonáncokat és dínereket haladéktalanul mozgósítottuk mi is aztán Schulz-cal tűzrevalóért. Tűzrevalót azonban nem volt könnyű szerezni. Az előttünk itt táborozó csapatok már minden égni való anyagot feltüzeltek. No, de a Sturmost nem kell félteni. A betyár társaság egy közeli ház emeletének nyitott folyosóját – mely fából volt – lerombolta tűzrevalónak. A ház megrohanása oly gyorsan történt, hogy az egész nyitott folyosó, az azt tartó gerendák és a fölvezető falépcső rövid időn belül martalékul estek, és a ház tulajdonosa, egy átkozódva jajveszékelő asszony csak létrán tudott lejönni, melyet szomszédjai vittek neki. Panaszkodni futott, a „kommandót” kereste, no, de épp jó időben! Gondolom, ahol csak elmondta (bármennyire is igaz volt), hogy mi történt a házával, csak kinevették.

Egy letarolt kukoricaföld volt a közelben, kukoricaszárat hordtak ágynak a dínerek, melyet egy kocsiponyvával leterítettek s kész volt az ágy, az ágy két oldalánál, a jó száraz épületfából tüzet raktak (a bakák is hasonlóan cselekedtek), s mi a rögtönzött ágyra lefeküdtünk Schulz-cal. Ő vastagon betakaródzott pokrócaiba én csak a lábaim göngyöltem be, fölső testemet a hideg ellen nagyszerűen védte az olasz kapitány bundája. Az ordonáncok és dínerek felváltva tüzeltek, mi pedig nem törődve a távoli ágyúlövésekkel, a robbantások zajával, a bakák erős horkolásával és a bajuszt, szakállt, ruhát belepő erős dérrel, mélyen elaludtunk Isten szabad ege alatt...

Nov. 2-án reggel ½ 4-ig bírtam csak aludni, ekkor nagy kiabálásra ébredtem fel. Schulz kiabált, s úgy káromkodott, mint egy zupás őrmester. Szidta a dínereket, amiért el hagyták aludni a tüzet. Tényleg, egyik tűz sem égett mellettünk, s magánál a századnál is csak itt-ott pislogott egy kis parázs, tűz sehol sem égett, csak a 39-es századnál és még vagy 7–8 helyen égett tűz azon a nagy táborhelyen, melyen az este száz meg száz tábortűz lobogott. A visszavonuló csapatok úgy látszik, annyira ki voltak merülve, hogy mély álmukban még a hideggel sem törődtek. Én és Schulz azonban nem bírtunk tovább aludni. Odamentünk a 39-eseknél lobogó óriási nagy tábortűzhöz, melyet vagy 40 ember állt és ült körül. Tiszttársaink közül is már ott ültek egy néhányan, mi is melléjük ültünk, s hallgattuk mi is a bakák tréfás meséit, melyben Wallinger puccerje, egy hortobágyi csikós különösen kitűnt.

4 óra után az országút, bár meglehetős forgalmas volt egész éjjel, ismét élénkülni kezdett. Bár teljes sötétség volt, egyes csapatok mégis megkezdték visszavonulásukat. Egy magyar tüzérüteg ágyú nélküli személyzete szintén megindult, ott hagyva igen jól égő tábortüzét, sok tűzrevalóval együtt, mi Schulz-cal rögtön oda telepedtünk át, annál is inkább, mert ott kényelmes ülőhely volt, egy támlás pad is lévén a tűz mellé állítva.

¾ 5-kor Müller „auf”-ot avizáltatott az egész zászlóaljnak. A naposok felköltötték a bakákat, s bár még sötétség volt, mindenki pakolni kezdett. A géppuskás kocsira mi is felraktuk pokrócainkat és a ponyvát, melyen aludtunk.

½ 6-kor a legénység kapott egy–egy csajka feketekávét, én és Schulz 30–30 db hideg tarkedlit kaptunk, melyet a többi tisztek Bribanóban még tegnap d.e. megkaptak. Közbe kivilágosodott, s úgy látszott, ma is jó idő fog lenni, bár ritkás köd borított mindent, s a dér bevonta a fűszálakat.

6 órakor Müller megparancsolta, hogy az összes lovakat meg kell itatni, mert ma nagy utat fogunk megtenni. Mi erre a kijelentésre nemcsak, hogy nem ijedtünk meg, hanem szinte ujjongani szerettünk volna örömünkben. Az volt ugyanis minden vágyunk, hogy minél távolabb legyünk már az olaszoktól és minél közelebb drága magyar hazánkhoz. Míg a Baon legénysége készülődött, mi tisztek Müller őrnagy körül csoportosultunk. Müller elmondta, hogy a Baon.-t ismét utóvédnek akarták hagyni, ő azonban tiltakozott ellene, tekintve, hogy tegnap is utóvédek voltunk. De a szegény 46-os ezred bizony ma is utóvéd volt, s én bizony nem is nagyon tudtam elgondolni, merre fog visszavonulni (hacsak hegyi utakon nem), mert az éjjel minden valószínűség szerint felrobbantották Gronnál és Masnál a hidakat.

A réten, ahol éjjeleztünk sok kézigránát volt eldobálva, Müller parancsára összeszedtük, s most már zászlóaljunkban minden embernek volt sisakja, gázmaszkája, puskát nem is említve, 40 éles tölténye és 2 kézigránátja, ellentétben sok olyan csapattal, melynek még a fegyvere is hiányzott. No, de ha mink is nem fogjuk szigorúan a legénységet, nálunk is hasonlóak lettek volna az állapotok.

Következő rész:

Összes rész: Kókay László harctéri naplói, 1918

Korábbi naplók: Kókay László harctéri naplói, 1916-1917

Szólj hozzá!

Címkék: 1918 Kókay László 17.rohamzászlóalj

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr5914544796

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Könyvajánló

A hadak útján 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Programajánló

kiállítás

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Utazás

húavéti emlékút