„Egy cseppet sem volt kedvünk már Olaszországban harcolni…

2019.01.02. 08:00 :: PintérTamás

Kókay László 1918-as naplója az olasz frontról – 45. rész

1918. november 1-jén a 17-es rohamzászlóalj feladata lesz a 17. hadosztály visszavonulásának a fedezése. A 46-os rohamszázad, soraiban Kókay László szakaszával Mean és Dussan települések mellett rendezkedik be védelemre. A visszavonuló csapatok rémisztő híreket hoznak az olasz lakosság lemaradókkal szembeni viselkedéséről Feltrében, s az otthoni hírek is csak a nyugtalanságukat fokozzák. Egy incidens nyomán pattanásig feszül a helyzet, s lincshangulat kezd eluralkodni...

[1918.] nov. 1-jén de. 12 h 15’-kor azonban megindulhattunk. Schulz fhdgy. útközben közölte velem, hogy a Div. Kmdo. parancsa értelmében a ó Sturm Baon 17. a 17-es hadosztály visszavonulása fedezésére Bribanónál és Dussannál, tehát részben a Cordevole bal, részben a jobb partján állást foglal, lezárván egyrészt a Bribano–Sedico–Mas (vagy Belluno)-i utat, másrészt a Dussan–Gron–(Sospirolo)–Mas-i utat, mely utakon a diviziónk fog visszavonulni a Cordevole völgybe. A fontosabb és nagyobb erőt igénylő utat a 39-es, 139-es és 43-as rohamszázadok fogják védeni, ezek állása a bribanói hídnál (mely vasúti és közúti híd volt egyszersmind) lesz, jobbszárnyukkal a hídra támaszkodva, balra pedig a 43-as gy. e. maradványával lévén összeköttetésben. A kevésbé fontos utat csak századunk egyedül fogja védeni Mean és Dussan között az országút alatt átfolyó patak hídjánál állást foglalva. Bal felé feladatunk gyakori patrulozással fenntartani az összeköttetést a Sturm Baon másik 3 századával, míg jobb felé a levegőbe lógunk, s épp emiatt jó távolságra tőlünk erős oldalbiztosítást kell kiküldenünk. Parancsunk volt mindaddig kitartani, míg az utolsó visszavonuló csapat is át nem vonul Dussanon, vagy míg olaszok nem kényszerítenek visszavonulni bennünket. No, ez cseppet sem volt kellemes hír. Közben folytattuk utunkat, sokszor megállva az úton visszafelé özönlő csapatok torlódása miatt.

A környéken harcoló csapatok, közöttük a 17. hadosztály visszavonulási útvonalai és gyülekezési területei 1918. október 31-én és november első napjaiban A környéken harcoló csapatok, közöttük a 17. hadosztály visszavonulási útvonalai és gyülekezési területei 1918. október 31-én és november első napjaiban (József főherceg: A világháború, amilyennek én láttam. MTA, Budapest 1934. VII. kötet, 78. számú melléklet.)

½ 1 után áthaladtunk San Guistinán, a 46. gy. e. egy része épp akkor sorakozott a főtéren. Mi tovább haladtunk, s egy óra tájban balra fordultunk a Meánnak vivő útra, elválván a Baon többi részétől. Megálltunk, mintegy 10 percnyi pihenőt tartottunk. Folytatva utunkat fél 2-kor beértünk a teljesen kihaltnak látszó Meanba. Miután a templomot mintegy 150 lépésnyire elhagytuk, az út sokfelé ágazott, úgyhogy (éjszaka lévén tájékozódni nem lehetett) azt sem tudtuk hirtelen, hogy merre forduljunk. Gyertyát gyújtottunk, s annak a fényénél silabizáltuk Schulz-cal a térképet. Egyszerre bal felől nagyobb marsoló csapat közeledett. Elhatároztuk, hogy azoktól fogunk kérdezősködni. A 46-os I. Baon volt a közeledő csapat. Legelöl az öreg Strauss iparkodott, hogy minél rövidebb idő alatt, minél távolabb lehessen a digóktól. Kérésünkre megmutatta, hogy merre menjünk, de egyúttal, rikácsolta „Elébe ne vágjunk a Baon-jának.” „Jól van – dörmögte Schulz – ha annyira félted az irhádat csak szaladj!” Megvártuk, amíg (a sajnos nem valami nagy létszámú) I. Baon elhalad, (a pionér Kompani 46. követte még őket), s mi is utánuk indultunk.

2 órakor elértük a hidat, ahol állást kellett foglalnunk. 16 sturmost és 10 H.M.G. masinisztát 2 H.M.G.-vel itt hagytunk (az egyik fegyvernek normál lábat szerzett valahol Schulz) megmagyarázva nekik, hogy míg ki nem világosodik, mindenkit „haltoljanak meg”, s beállítva a 2 gépfegyvert mindenre kioktattuk Klein géppuskás szakaszvezetőt, aki átvette a biztosító csapatok fölött a parancsnokságot. Mi pedig a század többi részével, a kézigéppuskás kocsival és a kocsin levő 2 kézi géppuskával a hídtól mintegy 150 lépésnyire levő Dussan falu legelső, jelenleg lakatlan, házának nagy udvarában telepedtünk le.

Az események helyszíne 2017 szeptemberében Az események helyszíne 2017 szeptemberében (Google Maps)

Az éjszaka meglehetős hideg volt, s igen megörültünk, mikor az udvarban hatalmas máglyát láttunk lobogni. Tüzérek melegedtek a tűz mellett, padon és fatörzseken üldögéltek, sőt egy kanapé és egy fotel is volt ott, mely utóbbiakban tisztek ültek. Osztrák fiúk voltak, s meglehetős szívesen fogadtak bennünket. 10 cm-es tábori tarack üteghez tartoztak, s a parancsnok egy főhadnagy volt, aki bent aludt (a padlón) a ház egyik szobájában. Mi azonban ezt az alvási módot egyelőre nem irigyeltük tőle, s inkább elhatároztuk, hogy a tűz mellett ülve bóbiskolunk.

½ 4 lehetett, mikor az ütegparancsnok fhdgy felkelt. Rögtön befogatott az ágyúk elé, melyek a falutól keletre voltak felállítva, s a falu túlsó felére küldte ütegét, s egy ágyúját nem bírván elszállíttatni, felrobbantatta. Hatalmas dörrenéssel robbant szét az ágyúcsőben elhelyezett ekrazit, szétvetve a csövet. Embereink, kik a ház földszinti szobáiban tanyáztak, ijedten szaladtak ki a házból, azt hívén, hogy talán olasz gránát volt, ami a dörrenést okozta. Az ágyút lóhiány miatt nem lehetett elszállítani. Az üteg lovai közül sok kidőlt (sok kidőlt ló hevert megdögölve az út mellett) így, hogy a többi ágyút meg lehessen menteni, egyet fel kellett áldozni. Mi is aggódtunk amiatt, hogy mi lesz, ha a mi 2 gebénk, melyek a kézigéppuskás kocsiba voltak fogva, kidől? Az ágyút felrobbantván a tüzér üteg folytatta visszavonulását. S 5 órakor követte egy másik tüzér üteg legénysége és (ezek ágyúk nélkül voltak, ők még a régi állásnál felrobbantották) tisztjei is.

Egyedül maradtunk a faluba a 46-os sturmosok. A Dussanon keresztül vezető út (inkább mellékút lévén) nem volt oly forgalmas, mint a San Giustinán és Bribanón keresztülvivő főút. De azért itt is egyik visszavonuló csapat a másikat érte. 6 óra felé a köd dacára is (mely 5 óra tájban ereszkedett le) meglehetős világos volt. Még mindig hideg volt, és mi erősen tüzeltünk, nem nagyon bírva aludni, hol a hőségtől, ha a tűz nagyon erősen, hol a füsttől, ha gyengén égett.

Két fiatal sebesült bosnyák érkezett a tüzünkhöz, s a magukkal hozott konzervát melegíteni kezdték. Megkérdeztettem egy szerbül tudó bakával mikor sebesültek meg, azt felelték, hogy tegnap este Feltrében civilek lövöldöztek rájuk, s azt is mondták, hogy az olasz polgári lakosság a Feltrében hagyott sebesültjeinket lemészárolta. Nem tudom igaz-e a hír, de semmi okom nem volt rá, ismerve az olasz nép gyűlölködő természetét, melyet az „austriacók” iránt érzett, hogy a bosnyákok szavaiban kételkedjek. Azt azonban beláttuk mindannyian, hogy kisebb csapatnak, vagy pláne magányos embernek csapatától lemaradni nem tanácsos, hanem mindenkinek össze kell szedni minden erejét, hogy életét megmenthesse. Miután a bosnyákok megették a konzervjüket tovább ballagtak, helyettük más látogatónk érkezett. May hadnagy volt a géppuskás századunktól. Azt a megdöbbentő hírt hozta, hogy az egész normál M.G. Kompanit a 8 géppuskával együtt elfogták tegnap este az olaszok. Elbeszélése szerint este 7 óra után vonultak be az olaszok Feltrébe, amit (sötét lévén már ekkor) a lakosság örömzsivajából következtethettek. A század Feltre fölött egy hegyen volt elhelyezve, s a zajra az ő gépfegyverei is, de jobbra-balra tőle más gépfegyverek is géppuskatűz alá vették Feltrét. Századának az állását még a délután folyamán olasz repülők, melyek kis kaliberű bombákkal bombázták is őket, felkutatták, meg még valószínűbb, hogy civilek vezették az olasz katonákat, elég az hozzá, hogy este 9 órakor az olaszok bekerítették őket. Ő csak a kiabálást hallotta: „Meneküljön, aki tud!” S valószínű, hogy egyedül ő menekült meg ordonánca kíséretében az elfogatástól. Schulzcal nem szóltunk semmit a kaland elbeszélésére, de midőn a kifáradt May elaludt, egy kissé furcsának találtuk – beszélgetésünk kapcsán – hogy, hogy lehet az, hogy egyedül speciel a Komp. kmdáns tud meglógni egy elfogott századból.

Bár elég sűrűn jöttek az úton visszavonuló csapatok, mi nem akartunk hasonló sorsra jutni, mint a M.G. Komp., s a híd előtt nem messze levő Mean leginnenső templomának tornyába egy sarzsit helyeztünk 2 emberrel, mert a kevésbé belátható előterepet onnan sokkal jobban lehetett szemmel tartani. Az összeköttetésre, ahogy parancsunk volt rá, úgy ügyeltünk, kivéve balra, bal felé már nem lehetett összekötő járőrt küldeni a Baon többi századaihoz, mert a hidat, amint a visszatért egyik patrul jelentette, miután olajjal bekenték és kukorica kévéket hordtak rá, felgyújtották, ezzel megakadályozva az olaszoktól a Piavénak (a Cordevolétől keletre eső részen) könnyen való passziózását, de egyúttal elzárva még esetleg hátra levő lemaradt csapatainktól a Bribano–Mas, vagy Bribano–Bellunoi utakon való visszavonulás lehetőségét. Miután járőreinknek is lehetetlen volt már a közvetlen összeköttetést balra fenntartani, egy avizo postot állítottunk a híd innenső végéhez közel, a Cordevoléba ömlő patak északi partjára (ennek a pataknak a hídját őrizte századunk Dussan előtt). Az őr feladata volt szemmel tartani az összeköttetést a Cordevole túl partján levőkkel, mert bizony már kiabálással se nagyon lehetett az égő híd zaja és a lezuhant gerendákon harsogó víz miatt. Jobb felé Korp. Dakó tartott összeköttetést 6 emberével a 13-as Schützen Divizióval. Dakót még megérkeztünk után kiküldtük Padernóba (tehát jó nagy távolságra ide), s most reggel jelentette, hogy a lövészek de. 11 órakor vissza fognak vonulni Sospirolo felé, s attól az időtől kezdve jobbszárnyunk (mint már az éjjel előre láttuk) a levegőben fog lógni.

Helyzetünk tehát kezdett komoly lenni. A híd felégetéséből és a Schützen Divizió közeli visszavonulásából, arra következtettem, hogy nemsokára egyedül fogunk maradni. Ennek pedig nem nagyon örültünk, valami már úgy húzott vissza bennünket Magyarországhoz. Egy cseppet sem volt kedvünk már Olaszországban harcolni, olyan hírek után, melyek sejttették, hogy Magyarország teljesen külön fog válni Ausztriától. Semmi kedvünk sem volt Ausztriáért továbbra is vérezni, vagy pláné most (hisz a béke már nem lehetett messze?) fogságba esni. Egyelőre azonban semmi sem mutatta, hogy az olaszok már a közelben volnának.

Pihenő sturmosok még 1918 szeptemberében Pihenő sturmosok még 1918 szeptemberében (Kókay László hagyatékából)

Visszavonuló csapatok még mindig jöttek, de már legnagyobbrészt csak kisebb csoportokban. Sok gazembernek már nem volt közülük puskája sem, nem is említve az acélsisakot, az egynek sem volt (nekünk, a sturmosoknak Jakubik fhdgy parancsára mindenkinek kellett lenni sisakjának, s így aki eldobálta, vett helyette másikat fel az országút mellől, jelenleg már mindenkinek volt ismét), a kenyeres zsák azonban mindegyiknél megvolt. Trénkocsikat szintén nem lehetett látni, s így valószínűnek látszott, hogy bár a digók még nincsenek közelünkben, nagyobb csapat egységünk már nincs előttünk.

Reggel 8 óra után a köd felszállt, de az idő borongós volt. Egyszer csak tüzérséget látunk falunkba bevonulni. Osztrákok voltak. Mégpedig 3 üteg tábori ágyú (18 ágyú). Két üteg a falu mögött az út bal oldalán (a lovakat ki sem fogták csak mars kolonnéban maradtak) állt meg pihenni. Egy üteg lemozdonyozott, s három ágyú fronttal a Cordevolénak, a házunktól balra vivő kerti út mellett, három ágyú pedig fronttal Meannak, a házunk előtti kertben foglalt el állást. A tüzérek tehát pihenőt tartottak. Elmondták, hogy Bivai környékén állottak, s hogy már nem sok csapat lehet előttünk visszamaradva, továbbá, hogy úgy hallották, hogy a 20. honvéd hadosztály egy részét az olaszok Busche előtt elfogták.

½ 10-kor a lemozdonyozott ágyúkat ismét felcsatolták a protznikhoz, s a tüzérek folytatták útjukat. Mi irigykedve néztünk utánuk. Míg a tüzérek itt voltak, tudtuk, hogy addig nem lehet baj, de most már…? Alighogy a tüzérek elmentek, May hdgy is összepakolt és elment. Az este kiadták a tiszti menázsit (3 darab sült hús, más semmi) a mai napra, s most, hogy a tüzérek elmentek, nekiláttunk Schulzzal a falatozásnak. A sovány koszt mellé a dinerek tejet raboltak (a civilek pénzért sem akarták adni), melyből jó tejeskávét főztek, s így éhségünket sikerült elvenni.

Délfelé a legénység menázsiját is meghozta (húsleves volt és babfőzelék) a manipuláns a tábori konyhával. Miután a menázsit leadta, visszament Masba, ahonnan jött. Schulz Muki nevű kutyáját is rábízta a manipulánsra, hogy gondját viselje, a kutya ugyanis eddig velünk volt. Mi továbbra is maradtunk, de nem valami jó hangulatban. Bal felé a Cordevole miatt el voltunk vágva mindenféle csapattól, jobb felé a levegőben lógtunk. Dakó jelentette, hogy a 13 Schützen divizió d.e. 11-kor visszavonult Sospiroló felé. Előttünk úgy látszik csak már kisebb lemaradt osztagaink voltak, hátunk megett meg ki tudja mennyire voltak saját csapatok? Hozzájárult ehhez a civilek gyanús és nyíltan ellenséges viselkedése. Az egész falu népe a falu szállásunk melletti kijáratánál csoportosult, az olaszokat ugyanis erről várták. Gúnyosan néztek ránk, öklüket rázták felénk, úgyhogy valószínű volt, hogy ha a falu előtt harcba bocsátkoznánk az olasz csapatokkal a civil lakosságtól hátulról kapnánk tüzet, sőt esetleg visszavonulásunkat is megnehezítenék, s az olasz katonákat rögtön nyomunkba vezetnék. Nem nézhettem ezt a csoportosulást, és szétzavartattam a civileket. Azt biztosra vettem, hogy a civileknél vannak fegyverek, sok gazember baka ugyanis fegyverét elhajigálta, s igen sok puska hevert az út mellett, sőt a ház udvarában, ahol táboroztunk, rengeteg sok géppuskás verschlágot telve gurtnizott munícióval, olajjal, és alkatrészekkel találtunk.

D.u. 1 óra lehetett, mikor a bakák egy öreg 65–70 éves embert kísértek be hozzánk az udvarba. Az öreg civil kezében 2 verschluss nélküli puska volt (úgy látszik, akik eldobták a puskákat annyi tisztesség volt bennük, hogy legalább a verschlussokat külön dobva el a puskákat használhatatlanná tették). A civil zsebe teli volt munícióval (mely óriási mennyiségben volt elhajigálva) kétségtelen jeléül annak, hogy lőni akart (természetesen katonáinkra) a puskákkal, azt hívén, hogy nincs semmi bajuk a puskáknak. Schulz azt mondta, vallassam ki a civilt, aki reszketett, mint a nyárfalevél. „Nincs semmi vallatni való sem rajta – feleltem –, orgyilkosságot akart elkövetni, mint a fegyverek és a lőszer is bizonyítják, háborúban vagyunk, ennek a büntetése a rögtöni agyonlövetés!” Schulz ezt nem akarta, én meg (a bakák élénken helyeseltek nekem) azt követelem, hogy a falu népe szeme láttára, hogy elvegyük a kedvüket franctireurösködéstől, azonnal agyon kell lövetni a civilt. Schulz ekkor közmegelégedésre úgy intézte el az ügyet, hogy 3 hatalmas pofont adott az öregnek, úgyhogy összeesett, s mikor föltápászkodott úgy seggbe rúgta, hogy ismét elesett. Hja, életünkről volt szó, s nem lehetett kesztyűs kézzel bánni. Ettől kezdve a civilek úgy behúzódtak házaikba, hogy csak ritkán lehetett egyet is látni közülük.

Egy óra után már a lemaradottak is egyre ritkábban jöttek, sokszor ¼ óra is beletelt, míg 3–4 emberes kisebb csoportok jöttek. Fölszerelésük alig volt, a puskája is soknak hiányzott. Dicséretére legyen mondva a magyar katonának, a lemaradtak közt alig lehetett látni magyart. Századunktól is eddig csak egy ember, a vén trotli Pintér maradt le (többé nem is találkoztunk vele). Minden jel arra mutatott, hogy az olaszok nincsenek már messze. A lemaradtak, mindnyájan azt mondták, már nincs előttük sem trén, sem csapat, s ágyú is csak olyan – mint az egyik mondta – „aki az árokban van belefordulva.”

A felhők oszladozni kezdtek, s 2 óra tájban – nem volt 200 méternél magasabban – egy olasz Caproni gép is keringett felettünk. Ez volt az első és utolsó gép, mit visszavonulásunk alatt láttunk. Mi a házba húzódtunk, nehogy megláthasson bennünket. A gép nemsokára eltűnt, mi pedig egyre nyugtalanabbak lettünk, várva, mikor kapunk parancsot a visszavonulásra. A géppuskás kocsit holmijainkkal és a rajta levő 2 gépfegyverrel a falu túlsó részére küldtük, azt határoztuk ugyanis, hogy mihelyst az olaszok mutatkoznak, néhány lövést leadva rögtön visszavonulunk, erre a célra pedig a hídnál lévő 2 géppuska még sok is volt.

Következő rész:

Összes rész: Kókay László harctéri naplói, 1918

Korábbi naplók: Kókay László harctéri naplói, 1916-1917

Szólj hozzá!

Címkék: 1918 Kókay László 17.rohamzászlóalj

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr3914526676

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Könyvajánló

A hadak útján 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Programajánló

kiállítás

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Utazás

húavéti emlékút