„Finita la guerra, Austriaci?”

2018.12.17. 08:00 :: PintérTamás

Kókay László 1918-as naplója az olasz frontról – 43. rész

1918. október 31-én éjjel az utóvédként visszamaradt Kókay László és rohamszakasza szerencsésen utoléri a visszavonuló csapatokat. Az idegen alakulatokkal, különösen a cseh tüzérekkel több alkalommal éles, fizikai inzultusig fajuló vita alakul ki. Lakott területre érve pedig a visszavonulókon gúnyolódó olasz lakosság viselkedése nyomán szabadulnak el az indulatok…

Vály fhdgy." káromkodását hallottam egyszerre csak. „A Zoli gyerek” éktelenül káromkodott a lassú haladás miatt. Az I. Gépfegyver század ment tehát leghátul. Azaz csak ment volna, mert egyszerre megálltak. Kikerülni a keskeny út miatt nem lehetett (de nekem, mint Nachhutnak nem is lett volna szabad), s én is kénytelen voltam megállani, szorosan az I. M. G. Komp. utolsó bedienungjának a sarkában. Egyszer csak zászlós Ila Tóth jött a század végére, s engem megismerve nagyon megörült. Ettől kezdve a század végén ment s együtt komáztunk, s én pedig elhatároztam, hogy lefelé menet most már a masinisztákhoz fogok csatlakozni. Az állás sokáig tartott, úgyhogy fázni kezdtem és a digó meleg bundát, amit eddig a karomon vittem, magamra borítottam. Vály megtudva, hogy már én is utolértem az ezredet, azt kezdte előre avizálgattatni, hogy „Itt a Nachhut”. Nem tudom emiatt-e (valószínű, hogy nem emiatt), de az tény, hogy nemsokára megindultunk, és továbbfolytattuk a botorkálást, de csak egy rövid negyedóráig, s akkor ismét megálltunk. Ettől kezdve 2–3 percnyi menetet 5–10 percnyi állás követett, úgyhogy 3 órakor még nem sok utat hagytunk magunk mögött. Még mindig csend volt (néhány kisebb tűzrajtaütést leszámítva az olasz nehéztüzérség részéről a ¤ 433 ellen), s semmi jele annak, hogy a digók tudnának visszavonulásunkról.

Két zsuppfödeles kunyhóhoz értünk, a két kunyhó közt egy forrás volt, melynél szomjas bakák merítgették kulacsaikat. Itt ez az út 2 felé ágazott, az egyik lement a Stizzone-völgy felé – úgy gondolom, nem messzire a ¤ 433-tól, ettől északra lukadt ki a műútra – míg a jobb felé vivő út továbbra is a hegyoldalon vitt – úgy gondolom, a Monte Peuna oldalán – San Siro felé. Nem tudom a bal felé vivő út milyen volt (azt mondták jobb, mint a jobb felé vivő), de én követve a géppuskásokat a jobb oldali útra, ez hihetetlenül rossz volt. Itt az útkereszteződésnél majd 20 percig ácsorogtunk, s végre is a jobb oldali úton álló csapatok indultak meg előbb, s Vály is nyilván azért választotta ezt az utat, mert erre hamarább nekiindulhattunk. A köd már oly sűrű volt, hogy alig lehetett látni. Vály kegyetlenül káromkodott. Le volt maradva az ezredtől, mint megtudtam (tehát az ezred, ha nem is nagyon messzire, de még jóval előttünk lehetett), s sietni akart, hogy reggel 9 órára Porcenben lehessen, addig az ezred ott gyülekszik.

Most már biztos voltam benne, hogy utol fogom érni még a mai napon az ezredet, de mindazok dacára szerettem volna már menni, mert bár úgy látszott, hogy a digók ez ideig nem vették észre visszavonulásunkat, de ha a reggel még Serenen innen ér bennünket, bizonyosan észreveszik a visszavonuló csapatokat és a sereni műút olyan tüzérségi tűz alatt fog állni, hogy megizzadunk, míg keresztülmegyünk (már akinek sikerülni fog) a zárótűzön. Alig mentünk ezen a jobb oldali úton 190 lépést már ismét megálltunk. Előttünk cselákok mehettek, s Vály németül kezdett ordítani, hogy miért nem megy az a „szaros banda ott elől gyorsabban”. A vége az lett, hogy az illető csapat parancsnoka tudatva, hogy ő sem mehet, mert előtte sem mennek, s hasonló gorombaságokat vágott Vály fejéhez, én pedig majd megfulladtam a nevetéstől. Gorombáskodhattak bátran, a köd meg a sötétség (na meg voltak vagy 80 lépésnyire egymástól) miatt nem láthatták egymást.

Vály Zoltán főhadnagy
(Hirn László: A negyvenhatosok fegyverben 1914–1918. Szeged 1933. kötetből)
Vály Zoltán főhadnagy (Hirn László: A negyvenhatosok fegyverben 1914–1918. Szeged 1933. kötetből)

4 h 15’-ig többször álltunk, mint haladtunk. Szakaszom háta mögött más visszavonuló csapatok már szintén fel voltak szaporodva, s mindenáron előzni akartak. Azonban ki volt adva embereimnek, hogy senkit eléjük, vagy közéjük ne engedjenek, hanem „kenjenek le” neki, ha tolakodni akar. Így aztán e tekintetben nem is volt zavar. Egy negyed 5-kor reggel (még mindig köd és óriási sötét volt) arra a helyre értünk, ahol a csapatok megtorlódtak, mert csak úgyszólván hason csúszva egyenkint lehetett vagy 30 lépést menni. Mi sturmosok elég gyorsan áthatoltunk a nyaktörő ponton. Ugyanis legelsőnek én mentem át az akadályon és szakaszomból a legerősebb embert, a hatalmas termetű Korp. Urbánt hívtam magam után. Mivel a 30 lépésnyi veszélyes útnak épp az utolsó 5 lépése volt a legrosszabb, Korp. Urbánt ide állítottam és az egyenkint kúszó embereknek hatalmas hegymászó botját nyújtva gyorsan átrángatta őket a kőszáli zergéknek is veszélyes darabon. Én pedig derékszíjamra akasztott villanylámpámmal világítottam neki. A sötétség itt különösen nagy volt, ugyanis 4–5 nagylombú cserje volt a közelben, s a sötétséget ezek is csak fokozni segítették.

Közel 10 perc telt el, míg szakaszom átvergődött a rossz útdarabon. (Pedig mi a többiekhez képest gyorsan mentünk.) Gondolom, hogy ez a rész miatt volt idáig lassú és keserves a visszavonulás, mert ezután gyorsan haladtunk. A nehéz felszerelést cipelő géppuskások előnyt nyerve, úgy elhagytak bennünket, hogy majd ¾ 5-kor értük őket utol. Ahogy elértük őket, lassan és kényelmesen haladtunk mi is. Még mindig nagy csend volt és semmi jele annak, hogy a digók tudták volna visszavonulásunkat.

Mi folyton lefelé mentünk, és nagydarab utat megtettünk már, mikor ¼ 6-kor egy fenyőerdőbe értünk. Tíz percnél tovább mentünk az erdőn keresztül (természetesen ismét nagyon lassan) nagy sötétségben, s mikor kiértünk az erdőből, már kezdett világosodni. Nemsokára egy kis érnek a völgyébe értünk, láttuk a völgy eséséről, hogy már nem messze lehet a Stizzone-völgy. Vály 5 perc rasztot avizált embereinek, s mi is leültünk. Amikor az előbb a fenyves erdőn tapogatóztunk keresztül, egy nagyrészt csehekből álló tüzér üteg legénysége ért utol bennünket. Ágyúikat felrobbantották (nem tudom nem épségben hagyták-e ott, hogy az olaszok is használni tudják?), s ők pedig minél gyorsabban lógni szerettek volna. Embereim a kiadott parancsomhoz híven nem akartak senkit elébük ereszteni, de mivel nem sok emberről volt szó (a parancsnokuk azt kiabálta előre, hogy csak 40-en vannak) és mivel mi rasztoltunk, nem volt jogunkban jelen esetben útjukban megakadályozni őket, szóltam Dakónak, hogy engedje őket tovább. A tüzérek el is indultak, de folyvást szidtak bennünket csehül. Megdühösödtem, s elhatároztam, hogy beléjük kötök. Mi negyvenhatosok a gyalogösvény jobb oldalán a szakadék szélén ültünk, míg a tüzérek a keskeny utacska bal oldali, szabadon hagyott részén jöttek lefelé. A tüzértiszt (egy főhadnagy), aki mint második, közvetlenül az ütegparancsnok háta mögött jött, valószínűleg készakarva belerúgott a tőlem néhány lépés távolságra ülő Gefr. Földesbe, Gefr. Földes erre nagyot káromkodott, mire a tiszt ordítani kezdett rá németül. Nekem csak ez kellett. Láttam, hogy az illető tiszt, de a homály miatt rangját nem tudtam megkülönböztetni. De evvel nem is sokat törődtem, felugrottam, s mielőtt szóhoz juthatott volna az illető „Nesze, az anyád Istenit!” – kiáltottam, s gyors egymásutánban három hatalmasat hegedültem rajta hegymászó botommal embereim és a géppuskások óriási hahotája közben. Az illető (most láttam csak, hogy főhadnagy) tiszt szemüveget viselt, s ez még csak fokozta nevetséges voltát előttem, úgyhogy bármennyire dühös voltam is, látva kétségbeesett ábrázatát, én is hangosan nevetni kezdtem. Az ütegparancsnok és a többi tüzérek úgy látszik, nem nagyon törődtek a pápaszemes főhadnaggyal, mert sietve folytatták útjukat. Ellenben a főhadnagy megállt és kiabálni kezdett. „Bitte mir aus! Ich bin Offizier!” „Ich bin auch” – feleltem nyugodtan. „Ich bin ein Oberleutnant!” – ordította. „Ich bin derselbe.” – hazudtam. „Miért ütöttem én meg őt? – kérdezte tovább. „Miért lökte meg egy emberem úgy, hogy majd leesett a mélységbe? Az út elegendő talán, hogy elmehessen rajta” – feleltem. A vitát tovább akarta folytatni, de már ismét elfutott a méreg s ráordítottam „Wenn wollen Sie können’s bekommen noch eine Portion!” , s botom fenyegetőleg felemeltem. Látva, hogy nem megy velem semmire, morogva, hogy majd fel fog jelenteni, továbbment ő is. Embereim pedig (és a géppuskások szintén) valóságos vesszőfutást rendeztek a tüzérekkel. Gáncsot vetettek nekik, botot dugtak a lábuk közé, úgyhogy gondolom megbánták, hogy elébünk kerültek. A tüzérek elvonulása után megindultak Vály fhdgy géppuskásai is, mi is követtük őket.

¾ 6 lehetett mikor kijutottunk a patakocska völgyéből, most már nem sziklás, hanem földes talajon mentünk, s Casera Alla Stalle elhagyása után kiértünk a műútra, mely Serennek vezetett. A géppuskások leültek pihenni, míg egy részük a tragtírjaikra málházni kezdte a gépfegyvereket és egyéb felszerelési tárgyakat. Itt az országút mellett nagyobb szabad térség terült el, s itt számos gépfegyveres tragtír várta csapatát, valamint sok század is itt gyülekezett. Száz meg száz ember tolongott egymás hátán, a kiabálás óriási volt. Már teljesen kivilágosodott, de az idő borús volt és a hegyek ormai ködben és felhőben voltak. Még mindig csend volt, s valószínű, hogy az olaszok még mindig nem tudták visszavonulásunkat. Én most már nem törődve tovább a géppuskásokkal, hanem elhatároztam, hogy Porcenbe megyek és ott várom be az ezredet, ha pedig ott van (egy része még mindig itt gyülekezett) ott fogok csatlakozni hozzájuk. A Stizzone-völgyből, minél előbb ki akartam jutni, nehogy az olasz tüzérség az országúton szorítson meg, még mielőtt Serent el nem értem.

Utunkat éppen tovább akartuk tehát folytatni, mikor nevemet hallottam kiabálni. A nagy embertömeg miatt rögtön nem tudtam észrevenni honnan kiabálják nevemet, de csakhamar észrevettem Schulzot, amint utat tört magának az ácsorgó és üldögélő bakákon keresztül, mintegy 50 ember követte (a 46-os Sturm Komp. maradványa). Szívélyes üdvözlések után elhatároztuk, hogy Porcenig együtt folytatjuk utunkat. Schulz rummal kínált meg, mit nagy örömmel fogadtam, mert vagy 10 napja színét sem láttam. Majd sajttal, s kolbásszal kínált. Elmondta, hogy nagyszerű kosztjuk volt a stellungba, annyi enni-, innivalót kaptak, hogy meg se bírták mind enni. Közben természetesen mindig mentünk, s San Sirót is csakhamar elhagytuk. Itt mintegy 60 43-as és 39-es sturmos csatlakozott hozzánk Torma (43-as) zászlós vezetésével, úgyhogy most már vagy 140-en voltunk sturmosok. Schulz azt mondta, hogy a sötétség miatt a visszavonulás alatt más csapatokkal keveredtek össze (ő meg szintén Nachhutnak maradt), s amiatt sok embere hiányzik, de azt hiszi, hogy Tomóban, ahol a Sturm Baon gyülekezik, rájuk fog akadni.

Az országúton nemcsak 46-osok meg 17-es hadosztálybeliek, hanem mindenféle rendű, és anyanyelvű csapat törtetett visszafelé, mindegyik megelőzni akarva a másikat. Óriási rendetlenség volt természetesen, sok felszerelési tárgy volt az út mellett eldobálva, de leginkább gyalogsági muníció és vassisak, ez utóbbi óriási mennyiségben. Egyedül mi sturmosok meneteltünk rendben (vassisakunk igaz, hogy már nekünk is alig volt). Nem messze jártunk már Serentől, midőn egy csak nem laufschrittban menetelő tüzér csoport ért utol bennünket. Százon felül volt a létszámuk, s egy kapitány vezette őket. „Platz! Platz!” – ordította folytonosan, s mivel kifáradt embereink nem nagyon siettek helyet adni a tüzéreknek, s a „Links halten!” kiabálásra se nagyon adtak, csapatunk parancsnokáért ordítozott, hogy kicsoda az és hol van. Schulz pléhpofával jelentkezett. A kapitány valami „angol” lehetett, németül támadt rá Schulzra, ő pedig szokása szerint jól visszafeleselt neki. A kapitány megkérdezte Schulz nevét és felírta, s azt mondta fel fogja jelenteni. „Csak tessék!” felelte Schulz. A tüzérek továbbrohantak és csakhamar jóval előttünk jártak. Tudj’ Isten, az utóbbi időben, amit pedig nyíltan eddig nem lehetett tapasztalni, a nemzetiségi gyűlölködés mindinkább elharapódzott a Monarchia sokféle anyanyelvű katonasága között. A repülő röpcéduláknak nem lehetett ezt teljesen tulajdonítani, hanem tudja Isten minek, de az tény, hogy egymás ellen szívesebben harcoltak volna már a Monarchia katonái, mint az olaszok ellen. Mindenesetre a föntebb leírt két eset jó példát nyújt erre vonatkozólag.

Utunkat tovább folytattuk. Mindenütt menekülni törekvő katonaságot láttunk, de legnagyobbrészt vezetők nélkül, kisebb csoportokba szétzüllve. Kimerült és lemaradt katonák (magyart nem lehetett a lemaradók közt látni) is nagy számmal ültek az út két oldalán. Az eldobált vassisakok száma is mind inkább növekedett. Lemaradni pedig már nem volt tanácsos, az olaszok (reggel 6 óra után) már valószínűleg észrevették a visszavonulásunkat, mert nagy pergőtűzbe kezdtek már régen otthagyott állásaink és a mögöttes terep ellen. Ekkor már Seren közelében voltunk, s csakhamar át is vonultunk rajta.

Olasz polgári lakosokkal már előbb is találkoztunk, szembe jöttek velünk az úton és a régi front felé igyekeztek. A zűrzavarban senki sem ügyelt rájuk, pedig nyilvánvalóan az a szándékuk volt, hogy visszavonulásunkat tudtára adják véreiknek. No, de, amint látszott, tudták ezt ő nélkülük is már az olaszok. (Pedig nem tudták, Dóra főhadnagy a 29-esektől még de. 10 órakor is látta a Forcela Alta nevű hegyről, hogy az olasz tüzérség erősen lövi a Solarolót. 1919. okt. 25. [Utólagos, ceruzával írt kiegészítés]) Serenben a civil népség, mint valami ünnepnapon, kiöltözködve kiállt az utcára, s gúnyos tekintettel nézte óriási fejetlenül menekülő csapatainkat.

Seren központja 100 évvel később
(Seren del Grappa, 2018. október 28-án, szakadó esőben, Pintér Tamás felvétele)
Seren központja 100 évvel később (Seren del Grappa, 2018. október 28-án, szakadó esőben, Pintér Tamás felvétele)

A sok gúnyos tekintet oly megalázó volt mindnyájunkra nézve, hogy alig tudtuk elviselni. Serent elhagyva kiértünk a Stizzone keskeny völgyéből a feltrei medencébe. Utunk tovább Rasainak a Monte Tomaticó mögött vitt, s itt már nem féltünk az olasz messzehordó ágyúk lövegeitől, s lassúbb tempóban folytattuk utunkat.

Hét óra után értük el Rasait. Itt is, mint Serenben, a civil népség az utcán állott s leírhatatlanul gúnyos tekintettel nézett végig rajtunk. A szégyen, mit gúnyos tekintetük miatt éreztem, felforralta bennünk a dühöt, melynek nem sok kellett, hogy ki is törjön. Ez csakhamar be is következett. Egy, a templomtéren levő ház kapujában 3 lány állt gúnyosan mustrálgatva végig visszavonuló csapatainkat. Mikor mi tisztek odaértünk, egyik lány gúnyosan ránk kiáltott: „Finita la guerra, Austriaci?” Schulz erre a kiáltásra dühtől elöntve ugrott ahhoz a lányhoz, aki kiáltott s bár azok a pofonjai is, amelyeket eddig láttam tőle osztogatni, úgyszólván páratlanok voltak a maguk nemében, az a pofon, amit most adott az olasz lánynak az eddig osztogatott pofonjait felülmúlta. „Finita, signorina!” kiáltott Schulz a pofon után, a 3 lány erre sikoltozva bemenekült a házba, mi pedig továbbfolytattuk utunkat, s most már ebben a faluban nem is nagyon láttunk több csúfolódó civilt, a fosztogató bakák elől mindannyian házaikba húzódtak, s nem sokat törődtek vele, hogy csapataink lopnak, fosztogatnak, tudták hogy nemsokára itt lesznek katonáik, kik az ellopott tyúkjaik, nyulaik, teheneik helyett ellátják őket mindennel, amit mialattunk nélkülözni voltak kénytelenek. Majd minden harmadik baka vitt egy tyúkot, némelyik lisztet is. Én is szereztem 2 emberemmel egy házban 8 tyúkot, 4-et a szakasznak adtam, 2-őt Schulznak, 2-őt pedig magamnak tartottam meg.

Ekkor és itt még „jó” volt a viszony a helyi lakossággal… 1918 júliusában Santa Croce településen készült fotó (Kókay László hagyatékából)
Ekkor és itt még „jó” volt a viszony a helyi lakossággal… 1918 júliusában Santa Croce településen készült fotó (Kókay László hagyatékából)

Rasait elhagyva számos égő barakkot és raktárt pillantottunk meg. Tehát, amit nem bírtunk elszállítani, úgy látszik, felgyújtják csapataink, bár gondolom, hogy nálunk 100-ad rész annyi értékes holmi sem maradna vissza, mint egy éve az olaszok visszavonulása alkalmával. Ahogy Rasait elhagytuk oly borzasztó kimerültség vett rajtam erőt a már két hét óta alig alvás és az éjfél óta folytonos gyaloglás miatt, hogy éreztem, hogy már nem soká bírok menni. Szerencsére az 1. század kézi géppuskás kocsijaival találkoztam, holmim egy részét tehát rárakattam, magam pedig felültem a kocsira. A kocsin mentem Porcenig, s ott leszálltam. Az ezred legnagyobb része már ott volt, s mi is letelepedtünk pihenni.

Schulz rövid pihenés után sturmosait továbbvezette Tomo felé, én pedig – mivel a századok konzervát és kenyeret faszoltak – elküldtem Zugsf. Kovácshoz (a spitálba lógott Palisch helyett) az 1. Komp. manipulánsához Korp. Dakót a szakasz számára konzervát és kenyeret faszolni . Dakó azzal jött vissza, hogy Zugsf. Kovács azt mondta neki, hogy parancs folytán mi már a Sturm. Baontól fogjuk faszolásunkat megkapni, mert oda kell bevonulnunk. A hírt mindannyian óriási örömmel fogadtuk, s nem törődve vele, igaz-e Kovács zugsf. híre, vagy nem, rögtön megindultunk. A templomnál, mint a visszavonuló ezred tétje, az I. Baon. már útra készen, mars kolonnében állt. Strauss ott türelmetlenkedett legelöl, és már szeretett volna indulni, de a faszolás (bár rendkívül gyorsan ment) miatt nem indulhatott. (Bár a mai és a holnapi napra is ki volt adva a konzerva, ez a konzerva úgy látszik kimaradt, s nem tudván elszállítani, kiosztották az ezred között.) Nem állhattam meg, hogy oda ne menjek és ne jelentsem bevonulásomat az I. Baonhoz és egyúttal visszatérésem a Sturm Baonhoz. Strauss nagyon örült, hogy szerencsésen visszavonulhattam én is. Megveregette a vállam és azt mondta, hogy nagyon szép volt, ahogy kitartottunk, s látta (ugyan honnan a fenéből?), hogy a legutolsó rakétát pontban éjfélkor lőttük fel. Sajnálkozott, hogy visszamegyek embereimmel a Sturm Baonhoz, s megígérte, hogy nem feledkezik meg rólam. Elindultunk. Már nem voltam kimerült. (Az elébb a kocsi a döcögős úton kizötyögtette a bágyadtságot belőlem.)

Következő rész: „Nagyon jönnek a digók…”

Összes rész: Kókay László harctéri naplói, 1918

Korábbi naplók: Kókay László harctéri naplói, 1916-1917

Szólj hozzá!

Címkék: 1918 Kókay László 17.rohamzászlóalj

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr4214491858

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Könyvajánló

A hadak útján 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Programajánló

kiállítás

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Utazás

húavéti emlékút