A Károlyi-kormány fegyverletételi parancsa, 1918. november 1.

2018.10.31. 12:27 :: PollmannFerenc

„Némelyek mindenkor hazaárulónak fogják tartani Lindert, mások pedig, majd esetleg a Nobel-díj világbékejutalmára fogják ajánlani.” (Juhász Nagy Sándor)



Az 1918 őszi háborús vereség következtében kitört forradalom eredményeként hatalomra kerülő Károlyi-kormány tevékenységével kapcsolatban a hálátlan utókor hajlamos inkább a negatívumokat, mint a pozitívumokat számon tartani. A Horthy-korszak történetírása és közvéleménye a tragikus trianoni békeszerződés elszenvedése miatti bűnbakkeresésében a kommunista Tanácsköztársaság mellett az oktobristákat mutatta fel legfőbb felelősként, vezetőiket nyíltan hazaárulással vádolva meg. A második világháborút követő radikális politikai fordulat által létrejött szocialista Magyarországon pedig azért kárhoztatták, mert 1918-19-ben akadályozta a Kun Béla vezette bolsevik hatalomátvételt. De úgy tűnik, az 1990-es rendszerváltás harmadik magyar köztársasága is vonakodik méltányolni az egykor „vörös grófnak” nevezett Károlyi Mihály és társai politikai teljesítményét.

Jóllehet a kormány tevékenységéért a mindenkori miniszterelnök viseli a felelősséget s így értelemszerűen ő az első számú „bűnbak”, a katonai természetű ügyekben hozott döntések ugyanakkor a hadügyminiszter nevéhez kapcsolódnak. Ennek alapján az új magyar kabinet első hadügyminisztere, Linder Béla rendszerint a másik fő célpontja a különféle intenzitású kritikáknak. Habár mindössze 10 napig (1918. október 31-től november 9-ig) töltötte be ezt a posztot (utána december 12-ig tárca nélküli miniszterként még a kabinet tagja maradt), a hadügyi tárca vezetőjeként hozott intézkedései több vonatkozásban is kétes hírnevet szereztek neki. Ezek közül a következőkben csupán eggyel: a magyar csapatok fegyverletételét elrendelő parancsával kívánok foglalkozni.

Linder BélaLinder Béla

Linder Béla (*Majs, 1876. február 10. –† Zombor, 1962. április 15.) tüzér törzskari ezredes, hadügyminiszter (1918. október 31. – november 9.), tárca nélküli miniszter (1918. november 9. – december 12.), a hadügyi népbiztosság illetve a hadügyminisztérium bécsi likvidáló csoportjának a vezetője (1919. június 26. – augusztus 7.) 1896-ban avatták hadnaggyá. 1902-ben elvégezte a Hadiiskolát (Kriegsschule). 1918. május 1-től honvéd tüzér törzskari ezredes. 1918. november 13-án ő írta alá a belgrádi katonai konvenciót. 1920-21-ben Pécs polgármestere, majd 1921. augusztus 4-től a Baranyai Szerb- Magyar Köztársaság egyik vezetője.

Linder a kabinet és a Nemzeti Tanács november 1-i együttes ülésén jelentette be, hogy „a magyar kormány teljes felelőssége tudatában e nehéz viszonyok között elhatározta, hogy a frontokon a katonák azonnal tegyék le a fegyvert.” Ennek megfelelően még aznap este 11 órakor táviratot küldött a Badenben székelő osztrák–magyar hadsereg-főparancsnoksághoz (AOK). Ebben bejelentette, hogy Magyarországot belső helyzete képtelenné teszi a harc továbbfolytatására. Ezért ő, mint felelős magyar királyi hadügyminiszter elrendeli a fegyverletételt. Utasítja az AOK-t valamint rajta keresztül a frontokon harcoló hadsereg-parancsnokságokat, hogy ennek érdekében azonnal lépjenek kapcsolatba az antant parancsnokságaival. Másnap, ugyanezen az úton, a frontokon harcoló magyar katonákhoz intézett kiáltványban tudatta a magyar kormány fegyverletételre vonatkozó döntését.

Linder tudatosan nevezte minisztériumát hadügyminisztériumnak, kihangsúlyozva azt a különbséget, amelyet a dualizmus korában fennálló honvédelmi minisztériummal szemben kifejezésre kívánt juttatni. A hadügyminisztérium a teljes magyarországi kiegészítésű haderő felett diszponált, nem csupán a honvédalakulatok felett.

Linder parancsát az AOK az uralkodó utasítására először nem továbbította: november 2-án reggel erről a hadügyminisztert is tájékoztatták. Miután azonban a magyar politikus minden felelősséget magára vállalt a várható következményekért, Arz vezérkari főnök utasítást adott, hogy a parancsot minden kommentár nélkül juttassák el a hadseregcsoportok parancsnokságaihoz.

A valóságban azonban Linder nem várta meg, hogy az AOK végrehajtsa a hadsereg-parancsnokságok kiértesítését. Konopiczky altábornagynak, a balkáni Kövess-hadseregcsoport vezérkari főnökének visszaemlékezése szerint a magyar hadügyminiszter már november 1-én délután 5 órakor maga juttatta el telefonon parancsát a nevezett parancsnokságnak. Másnap azután kiderült, hogy a fegyverletételre vonatkozó felszólítás időközben a Bécs melletti Laa’erbergi adóról rádión eljutott a hadseregcsoportok parancsnokságaihoz, méghozzá titkosítatlan, azaz bárki által olvasható formában, így az gyorsan ismertté vált a csapatok között. Mindez nem maradt hatás nélkül a még meglévő fegyelemre. Figyelemre méltó, hogy Linder parancsának rádión történő továbbítása csakis az AOK tudtával és akaratából történhetett, ennélfogva alighanem szándékosság rejlett abban is, hogy a szöveg nem volt titkosítva (bár nem kizárható, hogy mindezért csupán az általánosan eluralkodó fejetlenség volt a felelős).

Konopiczky altábornagy (jobbról)
(Forrás: Wikimedia / Österreichische Nationalbibliothek) Konopiczky altábornagy (jobbról)
(Forrás: Wikimedia / Österreichische Nationalbibliothek)

Ezzel az intézkedéssel kapcsolatban mind a korabeli osztrák–magyar katonai vezetés, mind a két világháború közötti magyar és osztrák hadtörténeti irodalom – így pl. Breit József, Rubint Dezső, Szende Zoltán, Lukachich Géza, Hugo Kerchnawe – számos súlyos vádat fogalmazott meg, amelyek részben a parancs kiadásának tényére, illetve annak módjára, részben pedig tartalmára és várható következményeire vonatkoztak. Eszerint Lindernek, mint „magyar királyi hadügyminiszter”-nek nem volt joga parancsot adni sem az AOK, sem a hadsereg-parancsnokságok számára. Továbbá képzett vezérkari tisztként azt is tudnia kellett, hogy az egyoldalú magyar fegyverletétel maga után vonja majd a nem magyar alakulatok védelmi képességének megszűnését, adott esetben pedig a front felbomlását is, mégpedig azt megelőzően, hogy a győztes féllel megkötött fegyverszüneti szerződésben rögzíteni lehetne a megadásra vonatkozó kölcsönös kötelezettségeket. (Nyilvánvaló ugyanis, hogy az antant által követelt feltétel nélküli kapituláció szabályozott végrehajtása mindkét fél érdeke: a kontrollálatlan fegyveres tömeg győztesre és legyőzöttre egyaránt veszélyt jelent.)

Ugyanakkor a Károlyi kormány egykori politikusai közül többen, így Juhász Nagy Sándor, Böhm Vilmos, Batthyány Tivadar, védelmébe vették minisztertársukat, és hasonló álláspontot képvisel az 1990-es rendszerváltás előtti magyar hadtörténetírás mértékadó alakja, Farkas Márton is. Osztrák oldalról viszont manapság is inkább a kritikus hangok dominálnak.

Maga Linder egy 1918 karácsonya körül íródott brosúrájában szintén kommentálta a sokat bírált intézkedést. Szerinte a fegyverletételi parancs kiadása feltétlenül helyes volt, éspedig azért, mert a kormány „ezzel a döntő lépéssel egyben a volt Monarchia és Németország vezetőségét is hasonló lépésre akarta kényszeríteni. Hiszen a közös kötelékben harcoló magyar ezredek fegyverletétele szükségképpen maga után kellett hogy vonja, Ausztriában és Németországban, az autokrata-militarisztikus uralom bukásával kapcsolatban a vérontásnak minden fronton való azonnali megszüntetését.” Mindebből úgy tűnik, hogy a magyar hadügyminiszter tisztában volt a parancs végrehajtásának várható következményeivel, és azoktól a hadműveletek befejezésének időben előbbre hozását remélte. Linder szerint egyébként az egyoldalú magyar fegyverletétel elrendelésének a valóságban semmiféle következménye nem lett, mivel a parancsot az AOK nem teljesítette, és időközben az antanttal kötött fegyverszünet november 3-án  ténylegesen is megszületett. (Mint láttuk, a hadsereg-főparancsnokság révén – ha késve is, de – mégis csak eljutott a csapatokhoz a parancs.)

Volt-e joga Lindernek a szóban forgó rendelkezés kiadására? Mint „a dolgok erejénél fogva” létrejött magyar hadügyminiszteri poszt betöltőjének feltétlenül. Tény, hogy az osztrák–magyar hadseregszervezet számára ez a politikusi reszort ismeretlen és egyúttal értelmezhetetlen volt: ez mindenesetre magyarázhatja a hadsereg-főparancsnokság, illetve a tábornokok részéről megnyilvánuló értetlenséget a parancs kiadásának puszta tényét illetően. A forradalmi úton – ám uralkodói jóváhagyással – megszületett új magyar kormány, amikor katonai kérdésekben magához vonta valamennyi állampolgára felett a rendelkezés jogát, nyilvánvalóan beleütközött a dualista birodalom hadügyi struktúrájának korlátaiba: nem lévén ugyanis sem magyar haderő, sem magyar hadseregvezetés, sem magyar vezérkar. Mindezen intézmények és szervezetek létrehozása az új rendszer jövendő feladatai közé tartozott; addig azonban a kormány – illetve annak hadügyminisztere – joggal vindikálhatta magának az említett jogosítvány birtoklását. Különösen úgy, hogy a kiegyezés gyakorlatilag érvényét veszítette és az október 31-én megalakult Károlyi-kormány már másnap felmentését kérte a királynak tett esküje alól, majd felesküdött „Magyarországra és a magyar népre” a Nemzeti Tanács elnöke, Hock János előtt. Az uralkodó legfelsőbb hadúri jogai ennélfogva már nem korlátozhatták a magyar államhatalom legfőbb szervének, a Nemzeti Tanácsnak, illetve a neki felelős kormánynak a jogosítványait. Ebben a kérdésben tehát mind a kortársak tiltakozása, mind az utókor kritikája alaptalannak minősíthető.

Linder Béla ezredes, hadügyminiszter megérkezik az Országház térre, a magyar hadsereg tisztjeinek eskütételére, Budapest, 1918. november 2. Linder Béla ezredes, hadügyminiszter megérkezik az Országház térre, a magyar hadsereg tisztjeinek eskütételére, Budapest, 1918. november 2. (Pollmann Ferenc: Trianon felé – A magyar hadsereg ügye a Kiegyezéstől Trianonig című kötetből)

Mi a helyzet mármost az intézkedés tartalmi vonatkozásával, azaz a magyar csapatok egyoldalú fegyverletételével? A fentiek értelmében aligha lehet kérdéses, hogy a magyar hadügyminiszter joga a harctevékenység azonnali beszüntetésének elrendelésére megfelelő kormány-felhatalmazás birtokában szintén fennáll. Más kérdés azonban, hogy miként kell értékelni magát a parancsot. Aligha vitatható, hogy a Károlyi-kormány (illetve Linder miniszter) lépése politikailag helyes volt: az új hatalom programjában a béke megteremtése elsődleges fontosságot élvezett. A fegyverletétel elrendelése (és a katonák hazahozatala) feltétlenül megfelelt a tömegek elvárásainak, így csak erősíthette a kormány támogatottságát. Ráadásul – ismeretes módon – már a Monarchia hadvezetése is megtette a lépéseket az antanttal kötendő fegyverszünet megkötése érdekében, amelynek bekövetkezése néhány napon belül úgy is várható volt. Ugyanakkor figyelembe veendő, hogy az elrendelt intézkedés alapjában véve mégiscsak katonai természetű, vagyis feltétlenül mérlegelni kell, milyen konzekvenciái vannak a hadviselés szempontjából. A kérdés voltaképpen az, vajon lehetséges-e olyan politikailag helyes döntést hozni, amely katonai vonatkozásban annyi kárt okoz, hogy már nem ellensúlyozza a politikai előnyöket.

Ha igaza van Clausewitznek abban, hogy a politika háború esetén is primátust élvez a hadsereggel szemben, úgy az is igaz, hogy a politikai vezetés kompetenciája a hadműveletek végrehajtásában csupán korlátozottan érvényesül. Hiszen a hadviselés gyakorlati megvalósítása már nem lehet a politika ügye: a háború célját ugyan a politika szabja meg, a hadakozás mikéntjét viszont értelemszerűen átengedi a katonáknak.

Milyen konkrét katonai következményekkel járt az egyoldalú fegyverletételre vonatkozó parancs? Tény, hogy a harccselekmények befejezésének időpontjában a Monarchia hadseregei minden hadszíntéren ellenséges területen álltak. Ugyanakkor ellenállás hiányában a győztes hadseregek gyorsan elérhették a határokat és gyakorlatilag nyitva állt előttük az út az ország belseje felé. Amennyiben a magyar csapatok (ahogy Linder és minisztertársai remélték) kiválnak a küzdelemből és mindezt mégsem követi a Monarchia egész hadseregének azonnali – és az antanttal egyeztetett – fegyverletétele, úgy a front menthetetlenül felbomlik. Ennek beláthatatlan következményeit felesleges részletezni. A magyar hadügyminiszternek abban kétség kívül igaza volt, hogy az egyoldalú magyar lépés – amennyiben sor kerül rá – elodázhatatlanná tette volna a kapituláció kinyilvánítását. Az azonnali fegyverszünet megkötése azonban sem a vereség tényének beismerését a végsőkig halogató osztrák–magyar hadsereg-főparancsnokságnak, sem az ellenség kilátástalan helyzetét érthetően kiaknázni szándékozó olasz hadvezetésnek nem állt érdekében. Ebben a helyzetben Linder lépése a hadsereg felbomlásának felgyorsulását eredményezte, a háború viszonylag rendezett körülmények között történő befejezését azonban nem. Ráadásul azzal, hogy „minden felelősséget” magára vállalt a kormány nevében, lehetővé tette, hogy osztrák részről Magyarországra hárítsák a világháború elveszítésének ódiumát. Az AOK a magyar hadügyminiszter parancsát taktikázásra használta fel: ezzel azonban azt is elérte, hogy annak döntő befolyása az események alakulására már valóban nem lehetett.

Felhasznált irodalom:

- Baumgartner, Gerhard: Távoli rokonok - a magyar történelem osztrák szemléletmódjáról. Regio, 2000. 55-70.

- Böhm Vilmos: Két forradalom tüzében. München, 1923.

- Breit József: A magyarországi 1918/19. évi forradalmi mozgalmak és a vörös háború története. I. kötet. Budapest, 1925.

- Farkas Márton: Katonai összeomlás és forradalom 1918-ban. Budapest, 1969.

- Hornyák Árpád: „Nem akarok több katonát látni!” Linder Béla – Egy politikai kalandor élete. Rubicon, 2005/9. 28-31.

- Juhász Nagy Sándor: A magyar októberi forradalom története. Budapest, 1945.

- Kerchnawe, Hugo: Der Zusammenbruch der Oesterr.-Ungar. Wehrmacht im Herbst 1918. München, 1921.

- Linder Béla: Kell-e katona? A militarizmus csődje. Budapest, 1919.

- Lukachich Géza: Magyarország megcsonkításának okai. Budapest, é.n.

- Nachlass Konopiczky B/49:2a, Kriegsarchiv Wien

- Rauchensteiner, Manfried: Der Tod des Doppeladlers. Graz, 1994. 619.

- Rubint Dezső: Az összeomlás 1918. Budapest, 1922.

- Szende Zoltán: A magyar katasztrófa 1918/19. Budapest, 1933.

- Szende Zoltán: Die Ungarn im Zusammenbruch 1918. Oldenburg, 1931.

25 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr8114335731

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

fofilozofus · http://megmondomhogymihulyeseg.blog.hu/ 2018.11.05. 19:47:53

Hallottam olyan pletykát, hogy Linder Béla alkoholista volt. Ez igaz?

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2018.11.07. 22:40:54

@fofilozofus: Azt gondolom, hogy a cikkel és Linder Béla tevékenységével kapcsolatban nem ez a legfontosabb kérdés, még ha esetleg van is alapja...

PollmannFerenc 2018.11.08. 22:33:36

Én is olvastam effélét. Alighanem van alapja. Persze nehéz meghúzni a határt laikusként. A kortársak talán azt mondták, hogy sokat ivott... Egy világháborúban persze ez aligha csodálható.

Szúnyog 2018.12.01. 23:26:47

Akárhogy is nézzük, annyi haderő megtartható lett volna, amivel a szedett-vedett cseh és román csapatokat fel lehetett volna tartóztatni. Teljesen nyilvánvaló, hogy akár csak pár ezrednyi katonasággal lényegesen jobban alakulhatott volna az ország sorsa.
Azt, hogy Linder egy hazaáruló bitang volt, szépen bizonyítja pécsi működése, s az, hogy végül a kommunista Jugoszláviában halt meg.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2018.12.02. 21:01:28

@Szúnyog: Az a probléma, hogy a katona parancsot teljesít. Ha nem kap, nem teljesíti. A katonai vezetést pedig a politikai irányítja. Vagy önállóan cselekszik, de az már katonai diktatúra. Ami persze lehet akár szükségszerű is, s amiből később még lehet normális rend.

Az én véleményem szerint 1918 végén nem rendelkezett az ország a helyzet megfelelő átlátására és kezelésére alkalmas politikai és katonai vezetéssel. Sajnos.

Szúnyog 2018.12.03. 00:05:58

@PintérTamás: Nem, bizony nem rendelkezett az ország alkalmas politikai vezetéssel. Budapest eldöntötte nagy országunk jövőjét, sehonnai bitangokat kényszerítve a király képviselőjére és az országra.

Pavol Rusnák 2018.12.04. 21:08:31

@PintérTamás: Nem feltétlenül a vezetés a felelős. Voltak katonák akik megtagadták a csehek elleni felvonulási parancsot, voltak, akik alkudozásba kezdtek, hogy milyen feltételek mellet hajlandóak teljesíteni azt es voltak olyanok is, akik simán fogták magukat, és elhagyták pozíciókat. Megbízhatatlan katonaság miat fulladot ki a csehek elleni "belgrád utánni" ellentámadás azután, hogy a kirendelt magyar csapatoknak sikerült viszafoglalni Nagyszombatot és Zsolnát.

Aprócska ízelítő: mek.oszk.hu/09400/09477/html/0024/2803.html

De még inkább ajánlom - FOGARASSY LÁSZLÓ: FELVIDÉKI GERILLAHARCOK A KÁROLYI-KORMÁNY IDEJÉN

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2018.12.05. 21:05:06

@Pavol Rusnák: Én az általános helyzetre és annak a kezelésére értettem a megfelelő politikai és/vagy katonai vezető/vezetés hiányát.

Alsóbb szinteken is nagyon színes volt a kép, persze, nem lehet általánosan fekete vagy fehér képet festeni, de egy határozott vezetés sokat tudott volna lendíteni a helyzeten.

Pavol Rusnák 2018.12.05. 22:37:13

@PintérTamás: Én azon az állásponton vagyok, hogy a párisbol küldot jegyzékek végül ledarálták volna bármilyen politikai, vagy katonai vezetést.
Magyarországnak nem voltak érdemi szovetségesei, illetve el volt tőlük szigetelve, viszont ellenségek minden iránybol. Ebbe a helyzetbe még a híres Atatürk is belébukot volna ...

Véleményem szerint csak egyetlen kiút volt abból a szituációbol, megpedig elkerülni azt néhány hónappal vagy akár évvel is azelőt, hogy bekövetkezet volna. Erre viszont már 1918 második felében nyilván késő volt, legyen bárki is kormányon. Persze, tudom, így utólag könyú megmondani a tutit.

PollmannFerenc 2018.12.07. 06:55:44

@Pavol Rusnák: Alapjában véve én is így látom a dolgot. Magyarország nem csupán a vesztes oldalon fejezett be egy világháborút, de ráadásul teljes külpolitikai elszigeteltségben kezdte meg önálló állami létét 1918 őszén. Bármennyire is nehéz ezt elfogadni, de az ország sorsa ekkor már nem a frontokon dőlt el, hanem a tárgyalóasztalnál (ahova bennünket ráadásul oda se engedtek...). Arra a kérdésre pedig, hogy mi lett volna, ha az új kormány kezdettől fegyverrel próbálja megvédeni a határokat, nyilvánvalóan senki nem tud válaszolni. Ez már a virtuális történelem birodalma...

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2018.12.07. 21:54:03

@PollmannFerenc: Abban te nagyon jó vagy, mármint a virtuális történelemben! :)

@Pavol Rusnák: Persze, a külpolitikai tényezők, a szövetséges(ek) hiánya nehezítő pálya mindenkinek. A jóhiszemű békepolitika következményeit megtapasztalhattuk. De azt is, hogy pl. egy nyugat-magyarországi felkelés milyen eredményt hozott 1921-ben. Persze, igen, tudom, hogy akkor is más volt már a külpolitikai helyzet. Meg is válaszoltam a még le sem írt ellenvetéseteket. :)

PollmannFerenc 2018.12.08. 15:42:58

@PintérTamás: Az alapvető gond az, hogy akik abból indulnak ki, hogy ellen kellett volna állni, bizonyosra veszik, hogy lett volna kivel... De vajon honnan lehet ezt tudni? 1918-ra még a nálunk is "tökösebbenek" tartott németeknek is elegük lett a háborúzásból. Hatos Pál új könyvében bőven vannak olyan adatok, hogy a magyar bakák közül sokan egyáltalán nem voltak olyan lelkesek attól a gondolattól, hogy tovább harcoljanak. Ezzel szemben nyilván elő lehet találni olyan visszaemlékezéseket, melyek szerint mások meg égtek a vágytól, hogy szeretett hazánk határait bárki ellen megvédelmezzék. Mennyien voltak ők és mennyien lehettek azok, akik azt mondták, hogy elég volt, most már háborúzzanak azok, akik 4 éven át kihúzták magukat a hadakozásból? Ez a kérdés megválaszolhatatlan. És ha még fel is tesszük, hogy sikerül az utolsó beszivárgó románt vagy csehet kizavarni az országból, vajon meddig maradt volna fenn ez az állapot? Az nem igazán meggyőző érv, hogy ellenségeink úgyse támadtak volna nagyobb erővel, ha csak kis ellenállást is tapasztalnak. Amint hogy szerintem az se, hogy lám, a Vörös Hadsereg milyen klasszul visszafoglalta a Felvidék nagy részét. Az offenzíában már akkor sem volt több lendület, mikor az antant jegyzéke megérkezett. Csak ismételni tudom, amit fentebb már írtam: vesztes háború után voltunk, szövetségesek nélkül, ellenségek gyűrűjében. Nem éppen egy tipikusan nyerő pozíció...

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2018.12.08. 20:15:18

@PollmannFerenc: Tudom, hogy óriási volt a békevágy, a "legyen vége már" érzés mindenkiben, s a külpolitikai viszonyok sem voltak egyáltalán kedvezőek, de továbbra is azt gondolom, hogy a katona, a hadsereg parancsra cselekszik, ha van, aki ezt kiadja, akit/amit követni tud.

A hazatérő alakulatok nagyon vegyes képet mutatnak. Számtalan példát lehet találni az állapotukra. Nem tudom, hogy erre történt-e már bármiféle összesítő kutatás? Veszprémben mindketten hallottuk Nagy Szabolcsot, aki az előadásában elég színes képet adott csak a helyi alakulatok esetében is a hazatérő egységek legkülönbözőbb állapotáról, s felvetette, hogy érdemes lenne ezt országosan is elvégezni. Az alakulattörténetek jelentős része már fent a neten is, még ha azok erős kritikával is kezelendők, de egy hozzávetőleges kép már ezek alapján is nyerhető. Szerintem ezt a vizsgálatot nem lehet megspórolni, hogy a kérdésre egyszer megnyugtató választ lehessen adni.

PollmannFerenc 2018.12.08. 22:15:41

@PintérTamás: "a hadsereg parancsra cselekszik": de ezt a hadsereget még meg kellett volna teremteni - menet közben -, mivel hogy még nem létezett... És el is kellett volna látni. Miből? Birodalmi szinten nem ment, nekünk mégis sikerült volna? És megint csak azt kérdezem, hogy meddig? A román hadsereg nem egyenlő azzal, ami 1918 őszén beóvakodott Erdélybe: 1917 nyarán megmutatta, mennyire feljavították a franciák... A cseheket szintén a franciák tupírozták fel. És a szerbek? Visszafoglalták az országukat és megtanultak győzni. De tegyük fel, hogy mi ezeket egytől egyig lenyomjuk. A franciákról feltételezzük, hogy nem szívesen áldozták volna értékes katonáikat ilyen perifériára, mint Közép-Európa. Nyilván nem, amíg csatlósaik elbírnak a magyarokkal. És ha mégsem? Ráadásul nem is kellett volna drága francia vért áldozni: ott volt a gazdasági blokád és a külpolitikai izolálás fegyvere.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2018.12.08. 22:38:18

@PollmannFerenc: A hadsereg részei megvoltak, még ha olyan állapotban is, amilyenről korábban szó volt. A helyzetet megfelelően átlátni képes politikai vezetés, erő, személy (és persze szándék) nem volt, hogy ne engedje ezt még jobban szétesni, vagy legalább a menthetőt menteni. Az hogy utána mi lett volna az tényleg a virtuális történelem tárgya, de ettől sokkal rosszabbul talán kevésbé kerülhettünk volna ki...

PollmannFerenc 2018.12.08. 22:52:03

@PintérTamás: Egy marék óraalkatrész nem egyenlő egy órával. De bárhogy is: Károlyi tudomásul véve a vereség kétségbevonhatatlan tényét úgy értékelte a helyzetet, hogy az ország sorsát most már a győztesek felelőssége garantálni. Így elkerülhető a további értelmetlen vérontás: azért értelmetlen, mert az ország maradék védelmi potenciálja nem elegendő a hatékony védelemhez. Helyzetértékelése tévesnek bizonyult: a győztesek semmilyen értelemben nem garantálták Mo. területét, elhárították a megszállásra vonatkozó kérést. Erre Károlyi a védekezés mellett döntött, de ez most sem ígért többet, mint 18 végén. Nem volt kivel és mivel harcolni.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2018.12.08. 23:03:42

@PollmannFerenc: A képnél és a logikádnál maradva: nem volt megfelelő órás, aki megvizsgálja, összerakja és felhúzza azt az órát. Aki meg volt, az inkább a másik órájával akarta mérni az időt, az meg nem adta. Így maradtunk óra nélkül. Is.

PollmannFerenc 2018.12.08. 23:13:04

@PollmannFerenc: Szerintem téves az a felfogás, hogy minden történelmi döntési helyzetben létezik egy helyes és egy vagy sok helytelen alternatíva, és aki a helyeset választja, az jó politikus, aki pedig nem, az - megítéléstől függően - dilettáns vagy éppen hazaáruló... 1918 őszén alighanem hiányzott ez a helyes alternatíva; csak különféle szempontból rossz lehetőségek között lehetett választani. Tartok tőle, hogy ha Károlyi másként dönt, akkor most más miatt kárhoztatnánk...

PollmannFerenc 2018.12.08. 23:15:30

@PintérTamás: Én nem vagyok benne biztos, hogy az a marék alkatrész kitett volna egy működőképes órát - akkor. Idővel talán.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2018.12.09. 21:13:42

@PollmannFerenc: Mivel nem volt megfelelős órás, de az egész órás céh is csődöt mondott, s nem volt, aki kipróbálja, így ezt nem tudhatjuk.

A többi meg már a virtuális történelem része, amiben az ember, ha már nem volt helyes alternatíva, legalább virtuálisan szeretne egy jobbnak vélelmezettet kipróbálni. :)

Pavol Rusnák 2018.12.09. 23:10:39

@PintérTamás: A probléma lelki oldalán nem csupán a "békevágyról" és a háborúutánni eufóriáról van szó. Nem szabad figyelmen kívűl hagyni a belső frontot, ahol zavargások, fosztogatások zajlottak. A Károlyi-kori rendfentartásnak több volt az áldozata mind a vörös és fehér terrornak egyutvéve. Tél volt, tuziagyaghiány, élelmiszerhiány, pénzhiány. A magyar állam a nemzetőrségek fizetését nem fedezte, illetve nem volt rá képes. Márpedig a katonaságnak is rendszeres zsoldot kel fizetni, hogy fegyverben maradjon. Arról nem is beszélve, hogy a új hatalom nem lehetet biztos abban, kiben bízhat, nehogy már valamilyen monarchista tábornok megpróbalja katonailag megdönteni. Oroszorságban volt rá példa.

Pavol Rusnák 2018.12.10. 09:00:07

Ha már az erőszakos hatalomváltásról van szó, találtam utalásokat arra, hogy a Szmrecsányi-féle januári kudarcos Érsekújvár környéki népfelkelés-kezdeményezés, igazából kormány megdöntéséhez való előkészület volt. Van ebben valami, vagy utólagos propaganda az egész?

PollmannFerenc 2018.12.10. 09:40:58

@Pavol Rusnák: A korabeli (1919. januári) sajtó hevenyészett szemléje alapján a Népszava legalább is gyanakodott ilyesmire (is)...

Pavol Rusnák 2018.12.10. 14:08:34

@PollmannFerenc: Én a Rákosi-per cimű monográfiában talatam erre utalást több helyen is: mek.oszk.hu/04600/04627/04627.doc

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Úzvölgyi temető

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról