A Csehszlovák Légió Olaszországban

2018.09.27. 07:06 :: HorváthJenő

Kókay László olaszországi naplójának a 25. része említi a velük szemben felbukkanó csehszlovák légionistákat, ami a hozzá kapcsolódó kommentekkel arra ösztönzött, hogy röviden és vázlatosan válaszolni próbáljak olyan kérdésekre, hogy miként is alakult ki a légió olaszországi komponense, hol harcolt az olasz fronton, és szóljak arról is, hogy milyen szerepet játszottak az olaszok a csehszlovák állam születésénél.

 

Hányan voltak a légionáriusok és honnan tértek haza? – egy kiállítás tablója szerint Hányan voltak a légionáriusok és honnan tértek haza? – egy kiállítás tablója szerint
(Forrás: nuv.cz)

A Cseh/Csehszlovák Légiónak nevezett fegyveres erő az első világháború során alakult ki, cseh és szlovák emigránsokból, az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregéből dezertált katonákból, és legnagyobb részt antant-hadifogságba esett, illetve az antant oldalára átállt önkéntesekből. Kezdetben csak kisebb, önállósággal alig rendelkező alegységek jöttek létre, majd ezek (Oroszországban 1917 második felétől, más országokban 1918 tavaszától) nagyobbra növekedtek, és erősödött az „autonómiájuk” is. Hivatalosan különféle elnevezést viseltek, az újságokban és a mindennapi beszédben azonban már egyre gyakrabban „légiónak”, az önkénteseket pedig „légiósnak/légionáriusnak” nevezték. A háború végén, amikor hazatértek, a Csehszlovák Légió adta az új állam hadseregének fő erejét. A Csehszlovák Légiók Irodájának 1937. évi statisztikája szerint a „törvény szerint legionáriusnak” elismert személyek száma csaknem 89.000 volt, ebből 60.000 Oroszországból, 9.000 Franciaországból, 19.000 Olaszországból tért haza.

A világháború kitörésekor a viszonylag nem nagyszámú cseh emigrációnak a Tomáš G. Masaryk körül formálódó irányzata felszólította a híveit, hogy önkéntesként csatlakozzanak az antant hadseregekhez, s törekedjenek azokon belül valamiféle önálló csehszlovák alakulatok létrehozására, amelyek majd az eljövendő csehszlovák állam hadseregének magját képezhetik.

1914 telén és azt követően az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregéből több tízezer cseh és szlovák nemzetiségű katona esett orosz hadifogságba. A hadifoglyokból létrejövő cseh katonai alakulatok kialakulásának a folyamata 1917 nyaráig azonban szinte észrevétlen maradt az orosz haderő sokmilliós tengerében. A bolsevik hatalomátvétel után azonban a Csehszlovák Légió belemerült a „fehérek” oldalán az oroszországi polgárháborúba, és az egyik legnépesebb komponensét alkotta a szétesett cári haderő helyét átvevő különböző katonai egységeknek. Hosszantartó hazatérésük következtében tulajdonképpen le is késték a csehszlovák hadsereg és állam megszületését.

Franciaországban megvolt a külföldiek katonai befogadásának a kitaposott útja: aki Franciaország mellett és Franciaországért akar harcolni, lépjen be az idegenlégióba. A francia hadvezetés nem tervezte valamiféle önálló, nemzeti jellegű alakulatok létrehozását. A cseh önkénteseket (1914. augusztus végén néhány százan voltak) kiképzés után egyszerűen beosztották és elindították a frontra az idegenlégió marokkói menetezredével. A cseh század 1915. május közepén az Arras-i csatában elvesztette állományának mintegy a felét, ezt követően fel is oszlatták. Az újabb önkénteseket hagyományos módon besorolták az idegenlégióba. A francia kormány csak 1918. június 30-án engedélyezte cseh és szlovák magasabb egységek kialakítását, részben az idegenlégió, részben a standard hadsereg keretében, mindig francia parancsnokság alatt, miután hivatalosan elismerte a párizsi Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, és külpolitikai terveiben irányt vett a független csehszlovák állam létrehozásának támogatására.

A Csehszlovák Légió történetének olaszországi kezdetei különböztek a franciától és az orosztól. Egyszerű okokból eredően: mert (1) Olaszországban nem éltek nagyobb számban csehek és szlovákok, nem alkottak közösségeket, (2) Olaszország csak 1915 tavaszán lépett be a háborúba, (3) s azután is jó ideig (az első öt isonzói csata) kevesen estek hadifogságba a Monarchia hadseregéből. Az olasz hadseregnek a „cseh problémával” való találkozása felé a kezdőpontot a cseh és szlovák nemzetiségű katonák szórványos, egyenkénti dezertálása adta. Ez akkoriban azonban még ritka, kivételes jelenség volt, a szökevények száma csak 1916 nyarától kezdett növekedni, amikor a hadifogságba esettek száma is nagyobb lett. Az év végén kb. 10.000 cseh és szlovák hadifogoly lehetett az olasz táborokban. A párizsi Csehszlovák Nemzeti Tanács is akkor engedélyezte az olaszországi hadifoglyok közötti propagandatevékenységet és látott hozzá valamiféle csehszlovák katonai alakulat szervezési lehetőségének a kijárásához. A szervezés lelke Milan R. Štefánik volt.

Milan R. Štefánik Milan R. Štefánik
(Forrás: Wikipedia)

Štefánik 1880-ban a felvidéki Kosarason született, szlovák evangélikus lelkészcsaládban. A középiskolát Pozsonyban, Sopronban, Szarvason végezte, majd a prágai egyetemen tanult csillagászatot, matematikát, a filozófiatanára pedig Masaryk volt. Természettudósként indult a pályája különféle franciaországi intézetekben, 1912-ben francia állampolgárságot kapott. A világháború kitörésekor abbahagyta a természettudós tevékenységet, az idegenlégióban tiszt és pilóta lett. Széleskörű nyelvtudásával, nemzetközi ismereteivel és kiterjedt személyes kapcsolataival megalapozta és vitte a Csehszlovák Nemzeti Tanács diplomáciáját, hasonlóképpen főszerepe volt a „katonai vonal” kialakításában is. Már 1915 telén megjelent Olaszországban, majd 1916 tavaszán hosszabb időre visszatért. Járt Rómában, majd a hadsereg udinei főparancsnokságán is, sőt Velencében találkozott Gabriele D’Annnunzióval, s pilótaként bekapcsolódott a fronton zajló röpcédulaszóró akciókba is. 1918 tavaszán a Csehszlovák Nemzeti Tanács elnökhelyetteseként ő írta alá az olasz kormánnyal kötött megállapodást a csehszlovák katonai alakulatok felállításáról.

Kezdetben az olasz „terepen” nem volt könnyű dolga Štefániknak és a többi cseh és szlovák szervezőnek. Az olasz kormánynak és a hadseregnek szüksége volt ugyan minden számba jöhető katonára, a cseh és szlovák hadifoglyok azonban kevesen voltak, nem látszottak jelentős erőforrásnak a több mint kétmilliós olasz hadsereg számára. Különben is Cadorna tábornok főparancsnoksága idején az olasz hadseregben (más országokhoz hasonlóan) a dezertőrökkel és a hadifoglyokkal szembeni hagyományos felfogás dominált: a dezertálást árulásnak, a fogságba esést gyávaságnak tekintették, akkor is, ha az ellenség oldalán történt. A szökött és a magukat megadó cseh és szlovák katonákat – hasonlóképpen, mint a szlovéneket, a horvátokat vagy a románokat – megvetéssel, lenézéssel és gyanakvással fogadták, sokszori és hosszantartó kihallgatásoknak és ellenőrzéseknek vetették alá őket, amit az olasz hadsereg akkoriban nem valami jól szervezett hírszerző és kémelhárító szolgálata végzett. Miután a hadifoglyok átestek a vizsgálatokon, a szintén még rosszul szervezett hadfogolytáborokba kerültek. Ott, főként a nagyobb táborokban, nemzetiség szerint „szortírozták” a foglyokat. Egyáltalán nem kivételeztek a csehekkel és a szlovákokkal, sőt általában rosszabb helyzetbe kerültek, rosszabb ellátást kaptak, mint a „németek” (osztrákok, csehországi németek) és a magyarok. Később, 1917-től nemzetiségek szerint külön-külön táborokba szállították a foglyokat. (A közel száz olaszországi hadifogolytábor közül a két legnagyobb a campániai Padulában és az abruzzói Fonte d’Amorében létesített tábor volt.

Nehezen indult el a cseh és szlovák emigráns agitátorok és politikusok „felvilágosító” és szervező munkájának az olaszországi engedélyezése is. Olaszországnak az antanttal kötött londoni szerződésében (1915. április 26.) az Osztrák–Magyar Monarchia felszámolása nem szerepelt olasz hadicélként vagy távlati külpolitikai politikai célként, a szerződő felek valamiféle csehszlovák államra pedig nyilvánvalóan még nem is gondoltak. Sonnino külügyminiszter csak 1917 nyarán kezdett érdeklődni a párizsi Csehszlovák Nemzeti Tanács iránt. Meghívta ugyan Rómába Štefánikot (az amerikai körútja miatt nem tudott jönni), majd Benest is, de az, amikor végül is az örök városba érkezett (1917. augusztus) csak a külügyminisztérium főtitkárát küldte a tárgyalásra. Sonnino az Osztrák–Magyar Monarchia elnyomott népeinek felszabadítását és „Ausztria szétzúzását” csak propagandajelszóként kezelte, az olasz diplomácia nem karolta fel teljes szívvel a Csehszlovák Nemzeti Tanács törekvéseit. Sonnino egészen 1918 tavaszáig Ausztria–Magyarország valamilyen formában való háború utáni fennmaradásával számolt, egy csehszlovák állam létrehozásával semmiképpen sem. Az Olasz Külügyminisztérium és a hadvezetés magatartásában szerepet játszott az a morális meggondolás is, hogy az osztrák–magyar katonai büntetőtörvénykönyv alapján és az osztrák–magyar hadsereg gyakorlata szerint a dezertált és az antant oldalára átállt elfogott katonákra azonnali kötél általi halál várt.

Önkéntesnek jelentkezett hadifoglyok Benessel a padulai táborban Önkéntesnek jelentkezett hadifoglyok Benessel a padulai táborban
(forrás: ipravda.sk)

Az első nagyobb, többségében cseh és szlovák hadifoglyokból álló tábor a Nápolyhoz közeli Santa Maria Capua Veterében alakult ki. Azok a hadifoglyok, akik „erkölcsi kötelességüknek érezték, hogy fegyverrel harcoljanak a csehszlovák állam és nemzet függetlenségért” 1917 januárjában második felében jelentették Párizsba, hogy mintegy 200-an megalakították a Csehszlovák Önkéntes Hadtestet. A táborból a nyár folyamán a foglyokat átszállították a már említett Salerno megyei Padula melletti, hajdani Szent Lőrinc kolostorból (Certosa di San Lorenzo di Padula) kialakított hadifogolytáborba. A táborban mintegy 10.000, többségében cseh, kisebb részben szlovák hadifoglyot őriztek, közülük 2000-en lehettek, akik jelentkeztek önkéntesnek.

1917 szeptemberében olaszországi propagandaútja során meglátogatta a tábort Benes is. 1917 októberében az önkéntesnek jelentkezett hadifoglyok száma 4000 főnyire növekedett. A jelentkezést nyilvánvalóan nagymértékben befolyásolta az emigrációból érkezett agitátorok munkája nyomán erősödő nemzeti tudat, de sokan azért jelentkeztek, hogy kiszabaduljanak a hadifogolytáborból, ahol a zsúfoltság, a betegségek, a járványok miatt nem látszott nagyobbnak az életben maradás esélye, mint a fronton.

1917 telén, amikor az olasz hadsereg a Piavénál megállította a caporettói áttöréssel kezdődött német és osztrák–magyar támadást, az olasz hadvezetés engedélyezte a hadsereg hírszerző és kémelhárító részlegének irányítása és felügyelete alatt az első cseh és szlovák önkéntesekből álló kisebb tolmács-, cenzor-, informátor-, propagandista- és felderítő csoportok szervezését. A kormány és a hadvezetés is azonban leginkább az önkéntesek hadimunkás-zászlóaljakba szervezését támogatta. 1918 februárjában el is kezdődött az ilyen alakulatok Észak-Olaszország felé szállítása és az ún. második védővonalban (Mantova, Rovigo és Verona megyék sík vidékein) való alkalmazása.

1918. április 8–12-én, amikor „Ausztria–Magyarország elnyomott népei” Rómában kongresszust tartottak, amely az egyes nemzetek bizottságainak joghatósága alatt álló nemzeti hadseregek megalakítását javasolta, Sonnino és az olasz diplomácia még mindig úgy vélte, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia a háborús vereség esetén is fönnmarad, azt pedig semmiképpen se tartotta volna a „legjobb megoldásnak”, ha nemzetállamok jönnének létre a Monarchia helyén. Így lényegében kivárt, de az antanttal való szolidaritás jegyében nem ellenezte, hogy a kormány és a hadsereg kis lépéseket tegyen az általa nem sokra tartott „cseh emigránsok” és a „sajátos cseh légió” felé. Ennek jegyében fogadta 1918. február végén Orlando miniszterelnök Rómában Štefánikot, majd III. Viktor Emánuel király és Sonnino is.

Mindezek után 1918. április 21-én a Csehszlovák Nemzeti Tanács részéről Štefánik, az olasz kormány nevében pedig Orlando miniszterelnök titkos konvenciót írt alá az olaszországi Csehszlovák Légióról. A megállapodás rögzítette, hogy csehszlovák alakulatokat állítanak fel az olasz hadsereg alárendeltségében egy olasz tábornok parancsnoksága alatt a jövendő csehszlovák állam katonai erejeként. A megállapodás kimondta, hogy a csehszlovák alakulatok katonái olasz fegyvereket és egyenruhát kapnak, valamint ugyanolyan ellátást és illetményt, mint az olasz katonák. Ehhez kapcsolódva szerepel a megállapodásban egy olyan pont is, amit a későbbi légiós emlékünnepségeken a szónokok nem szoktak említeni, sőt még a historikusok közül is kevesen, pedig reálisan mutatja az olaszoknak a „csehszlovák ügyhöz” való viszonyát. A konvenciónak ez a pontja azt mondja ki, hogy az olasz kormány az említett támogatásokat a majd létrejövő csehszlovák állam által visszafizetendő kölcsönként adja. A konvenció mindenképpen nagy sikert jelentett a Csehszlovák Nemzeti Bizottság elismerése tekintetében, és nagy előrelépést a Csehszlovák Légió olaszországi szervezése terén.

A megállapodás alapján gyorsan kialakult a megegyezés a részletekben. Többek között arról, hogy a csehszlovák önkéntesek egyenruhája csak abban különbözik az olasz katonákétól, hogy a parolikra az olasz fehérszínű ötágúcsillag helyett fehér–piros színű sáv kerül, hogy a díszelgéskor fekete tollal ékesített alpini kalapot hordanak, valamint arditi bajonettet viselhetnek.

A fronttól távol, a közép-olaszországi umbriai Foligno városa lett a csehszlovák alakulatok bázisa, ott kaptak egyenruhát, rövid kiképzést, szakaszokba, századokba, zászlóaljakba osztották őket, kijelölték a tisztjeiket, onnan indultak a front közelébe.

Az 1918. április 21-i megállapodás alapján kezdetként egy két dandárból álló gyaloghadosztály felállítását tervezték, az olasz tisztek mellett 350 csehszlovák tiszttel és 12.500 katonával. A dandárparancsnokok olasz tábornokok lettek, a hadosztályparancsnok az 54 éves, számos kitüntetéssel dekorált Andrea Graziani tábornok, akit az olasz hadseregben csak az „agyonlövető tábornok” néven emlegettek a katonák, a caporettói összeomlás káoszában szétszéledt katonák üldözésének inspektoraként hozott megtorló intézkedései miatt. Graziani személye alkalmas volt a hadseregen belül a csehszlovák önkéntesekkel szembeni bizalmatlanság leszerelésére, szigorúsága hozzájárult a csehszlovák alakulatok fegyelmének a kialakításához. (Graziani 1923-ban csatlakozott a fasiszta mozgalomhoz, magas tisztséget kapott a milíciában – MVSN –, 1931-ben egy máig tisztázatlan, a korabeli hivatalos verzió szerint „vasúti szerencsétlenség” következtében halt meg. Halálhírét követően néhány kisebb olasz újságban volt csehszlovák légionáriusok méltatták emlékezésekben a tábornok érdemeit.)

1918 májusának első napjaiban a csehszlovák hadosztály néhány felderítő szakasza már harcba is lépett az 1. és a 4. olasz hadsereg alárendeltségében az asiagói és közép-piavei frontszakaszon.

Orlando és Stefánik a zászlóbontási ünnepségen Orlando és Stefánik a zászlóbontási ünnepségen
(Forrás: buongiornoslovacchia.sk)

A csehszlovákok ügyének és a Csehszlovák Légió olaszországi szerveződésének a nyílt támogatását demonstrálta az olaszországi csehszlovák hadosztály zászlóbontó ünnepségének a megrendezése 1918. május 24-én, Olaszország hadba lépésének évfordulóján. Fényes ünnepség volt: Rómában a II. Viktor Emánuel emlékmű melletti téren tartották, a zászlót Orlando miniszterelnök adta át, hat miniszter és vezető olasz politikusok, valamint az antant római képviselőinek jelenlétében. Az ünnepség nemcsak legalizálta a csehszlovák katonai alakulatot, hanem az az ünnepség fényében a valósnál nagyobbnak is tűnt.

Légiósok a piavei csatában 1918 júniusában Nervesánál Légiósok a piavei csatában 1918 júniusában Nervesánál
(Forrás: ipravda.sk)

Csehszlovák legionáriusok a Piavénál Csehszlovák legionáriusok a Piavénál
(Forrás: buongiornoslovacchia.sk)

1918 májusának végén, június elején az olasz hadsereg főerői a készülő nagy osztrák–magyar támadás kivédésére sorakozott fel a Piavénál. A csehszlovák hadosztály nem egyetlen frontszakaszon harcolt, hanem különböző, egymástól távolabb eső helyeken. A többség közvetlenül a Piave mögé került, vagy attól 8–10 km távolságra. Egyik csehszlovák ezred 1918. június 12. és 23. között a Piavenál a Montello alatti Nervesánál harcolt. A hadosztály csapatainak többsége jól látta el a feladatát. A francia hadseregben az akkor tábornokká előléptetett Štefánik 1918. június 25-én levélben gratulált Orlando miniszterelnöknek a „német–magyar hordák” sikeres visszavetéséhez. Ezekben a napokban ismerte el a francia kormány a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot a jövendő csehszlovák kormány, a csehszlovák légiót pedig a csehszlovák hadsereg magjának.

A piavei csata napjai a légió olaszországi történetében nemcsak sikertörténetet jelentettek. Előfordult, hogy egyesek vagy kisebb csoportok dezertáltak. Graziani tábornok a legszigorúbb megtorlást alkalmazta velük szemben: Barbarano község mellett 1918. június 12-én agyonlövetett nyolc legionáriust. Ez volt az egyetlen eset, hogy az olasz hadseregben halállal büntettek csehszlovák katonákat. A mai cseh és szlovák történészek „tragikus” és „szomorú eseménynek” nevezik a Barbaranóban történteket. Néhány nappal korábban és később az osztrák–magyar oldalon sorozatosan súlyos megtorlásokat alkalmaztak az elfogott csehszlovák légionáriusokkal szemben. Előbb (június 10-én) Colle di Guardában az osztrák–magyar csapatok két, kezükbe került légióst végeztek ki, majd 15-én Coneglianóban tíznél is többet. Négyet azonnal fölakasztottak, a többieket, mivel nem találtak kötelet, agyonlőtték. Majd a holttestek közül négyet lábszártekercsekből font kötéllel fölakasztottak az utcai fákra, a nyakukba pedig „hazaáruló, a cseh-szláv légió tagja” feliratú táblákat helyeztek el. (Ilyen fotó látható Kókay László naplójának említett részében is.) A halottakat napokig nem engedték eltemetni.

III. Viktor Emánuel az 1918. július 4-i csapatszemlén III. Viktor Emánuel az 1918. július 4-i csapatszemlén
(Forrás: Foto Archivio Storico Trevigiano della Provincia di Treviso)

Ahogy a Monarchia utolsó nagy támadása, az olasz terminológiában második piavei csataként emlegetett offenzíva kifulladt, az olasz hadvezetés a csehszlovák hadosztály zömét pihenőbe küldte a Garda-tótól keletre eső Monte Baldóba. 1918. július 4-én III. Viktor Emánuel király a Bassano di Grappa közeli novei repülőtéren megszemlélte az asiagói frontszakaszon harcolt olasz, francia és csehszlovák alakulatokat, tiszteket és katonákat tüntetett ki.

Légiósok harcias pózban Légiósok harcias pózban
(Forrás: static-cdn.unitn.it)

Monte Baldóban 1918. augusztus 15-ig maradt a hadosztály. Ebben az időszakban új önkéntesekkel töltötték fel, átszervezték (immár 6 ezredből állt), kiképezték a hegyvidéki harcokhoz. A pihenő időszakokban arra is jutott idő, hogy a kiképzőtáborba érkezett fotóriporterek kitűnő minőségű propaganda-fényképeket készítsenek a legionáriusokról.

A csehszlovák hadosztály katonái a Doss Altón A csehszlovák hadosztály katonái a Doss Altón
(Forrás: info.unob.cz)

Az olasz front utolsó nagy csatájában (Vittorio Veneto-i csata, amit az olasz terminológiában harmadik piavei csataként is emlegetnek), 1918. október 24. és november 4. között a csehszlovák hadosztály nagyobb része a dél-tiroli frontszakaszon harcolt a 6. olasz hadseregben, a Grappa-hegység és a Hétközség-fennsík körzetében. Az olasz támadás első napjaiban valóságos pokol alakult ki a frontszakaszon, mert az osztrák–magyar csapatok keményen ellenálltak, s védelmük csak október 28–29-én omlott össze. A csehszlovák hadosztály jelentős emberveszteségeket szenvedett. Az egész fronton kibontakozott olasz támadás végül is az osztrák–magyar hadsereg kapitulációjához vezetett. Diaz tábornok az 1918. november 4-i, 1268. sz. győzelmi hadijelentésében megemlékezett a csehszlovák hadosztályról is: „A háborút Ausztria–Magyarország ellen […] megnyertük. Az október 24-én kezdődött óriási csata, amelyben 51 olasz, 3 brit, 2 francia, 1 csehszlovák hadosztály és 1 amerikai ezred vett részt 73 osztrák–magyar hadosztály ellen, véget ért.”

Az embervesztéségekről készült statisztikák szerint az olaszországi harcokban elesett csehszlovák légionáriusok száma 600 körül lehetett, az osztrák–magyar haderő által kivégzetteké pedig több mint 50.

A padovai fegyverszünet aláírását követő napokban példátlan káosz alakult ki a fegyverek tűzétől elcsendesedett csatatereken és környékükön. Méreteire és milyenségére vonatkozóan talán elég arra emlékeztetni, hogy a Monarchia 400.000 katonája esett hadifogságba, akikkel az olasz hadvezetésnek kezdenie kellett valamit. Eldönteni például, hogy ki mehet haza, immár nem is hadifogolyként, az akkor születő új államokba, és ki megy az olasz hadifogolytáborokba. Mindenekelőtt rendet kellett tartani a tengernyi éhes, rongyos magára maradt katona között. Az olasz hadsereg-parancsnokságnak a csehekkel és a szlovákokkal viszonylag könnyebb dolga volt. November közepétől az új önkéntesektől nagyra duzzadt korábbi csehszlovák hadosztályból hadtestet szervezett, amelynek immár két hadosztálya lett. Hadtestparancsnoknak Luigi Piccione tábornokot nevezte ki, a 2. olasz hadsereg addigi vezérkari főnökét.

A légionáriusok felvonulása Masarykkal Prágában, 1918. december 21. A légionáriusok felvonulása Masarykkal Prágában, 1918. december 21.
(Forrás: buongiornoslovacchia.sk)

Az olasz kormány az antant tudtával 1918. december 1-jén megállapodott a csehszlovák ideiglenes kormánnyal, hogy 500 fős katonai missziót küld az új köztársaságba, amely irányítja a különböző országokból hazatérő csehszlovák legionáriusokból és a különféle helyi fegyveres erőkből álló csehszlovák hadsereg szervezését. Piccione tábornok olasz tisztjeivel és az olaszországi csehszlovák hadtest néhány századával, valamint az Amerikából Olaszországon keresztül hazatérő Masaryk elnökkel karácsony előtt meg is érkezett Prágába.

A Csehszlovák Légió felvonulása Pozsonyban, 1919. február 5. A Csehszlovák Légió felvonulása Pozsonyban, 1919. február 5.
(Forrás: tortenelemportal.hu)

A frissen kikiáltott Csehszlovák Köztársaságnak akkor még nem voltak nemzetközi szerződésekkel rögzített határai. Az államalapítás hevületétől fűtött cseh és szlovák nacionalisták, érthetően, minél nagyobb országot akartak. A hazatérő légiósok és más csehszlovák fegyveresek kezdtek benyomulni a cseh és szlovák etnikum határain túli területekre is, emiatt hamarosan több helyütt is súlyos konfliktusok alakultak ki, amint a lakosság rádöbbent, hogy nem időleges csehszlovák megszállásról van szó, hanem ott a cseh–szlovák állam tartósan kíván berendezkedni. Például Pozsonyban, amikor 1919. február elején a csehszlovák kormányzat Szlovákia fővárosává nyilvánította a várost (a német lakosság aránya 40 százalék fölött volt, a magyaroké is alig kevesebb) február 12-ére általános sztrájkot és tiltakozó nagygyűlést hirdettek a munkások és a hivatalnokok. Piccione tábornok Prágából érkezett parancsa szerint a csehszlovák katonáknak a kaszárnyákban kellett volna maradniuk, a fegyelmezetlen és részben kezelhetetlen legionáriusok azonban szétszéledtek a városban, zaklatták, provokálták a lakosságot, majd a tömegbe lőttek. Riccardo Barreca ezredest, a város katonai parancsnokát, aki a helyszínre sietett, hogy véget vessen az öldöklésnek, egy légionárius puskatussal leütötte.

Az olasz tisztek és a légionáriusok közötti feszültségek növekedése mellett romlani kezdett a Róma és Prága közötti kapcsolat is. Csehszlovák részről ugyanis mindinkább a csehszlovák hadsereg melletti „tanácsadó” szervnek kezdték csak tekinteni az olasz missziót és annak tisztjeit. Ráadásul „magyarbarátsággal” is vádolták az olaszokat, az olaszok pedig nem hagyták szó nélkül a csehszlovák kormány „imperialista” terjeszkedő törekvéseit. Masaryk és Piccione tábornok próbálta csillapítani a kedélyeket, egyre kevesebb sikerrel, ugyanis Benes közben az olasz kormány és saját kormánya nagy részének tudta nélkül titkos megállapodásra jutott a francia kormánnyal a csehszlovákiai olasz misszió franciával való leváltásáról, és Maurice Pellé francia tábornokot nevezte ki a csehszlovák hadsereg főparancsnokává.

A Magyarországi Tanácsköztársaság megalakulása és a csehszlovák és a magyar hadsereg közötti háború ismét új helyzetet teremtett, amelyben tovább kisebbedett az olasz misszió szerepe. Történt közben egy, az olasz–csehszlovák kapcsolatok történetét is jelentősen befolyásoló epizód. 1919. május 4-én, az Udinéből Pozsonyba tartó, Štefánikot szállító olasz repülőgép (tisztázatlan okok miatt) a ma a nevét viselő pozsonyi repülőtéren leszállás közben lezuhant. Štefánik halála veszteséget jelentett az olasz külpolitika szempontjából azért is, mert könnyebben kibontakozhatott Benesnek a Szerb–Horvát–Szlovén Királysággal való együttműködési politikája, ami tovább rontotta az olasz–csehszlovák kapcsolatokat. Annyira azért nem, hogy az Orlando-kormányt 1919 közepén felváltó Nitti-kormány akadályozta volna az oroszországi Csehszlovák Légió Trieszten át történő hazatérését. Az első Csehszlovák Köztársaság a fönnállása alatt minden évben megemlékezett a Csehszlovák Légió olaszországi harcairól a világháborúban.

A légió olaszországi megalakulásának 20. évfordulójára kiadott emlékbélyeg A légió olaszországi megalakulásának 20. évfordulójára kiadott emlékbélyeg
(Forrás: tgw.cz)

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr1914265893

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

MTi 2018.09.27. 20:24:05

Nagyon jó írás!

grafitember 2018.09.27. 21:50:23

Az Asiago-fennsík délkeleti részén is aktív volt a csehszlovák légió. A Cornonén és a San Francescon 1918 augusztus 20-a után jelennek meg a Murge és Treviso dandárok részeként. Szeptember 10-ig, minden éjjel az első állásokig kúsznak és röplapokat dobnak át, illetve megpróbálnak szóba elegyedni az esetleg szláv anyanyelvű katonával a Monarchia oldaláról. Augusztus 28 és 30 között az akciókat felfüggesztik, mert egy osztrák szakasz kézigránátokkal várja őket. A sajátos frontszakaszon kifejtett tevékenységük így sem lebecsülendő, mert több mint egy tucat katonát bírnak dezertálásra. Főleg horvátokat. Szeptember 10-én a dandárokat felváltják, így pl. a miskolci tízesek sem kerülnek kapcsolatba a légióval. ( forrás: Paolo Volpato: Sull'orlo dell'abisso. 139.-140. oldal - itinera progetti 2013. ISBN 88-88542-52-2)

Hatvanas 2018.09.27. 21:56:04

Gratulálok! Szakszerű, objektív munka.

Pavol Rusnák 2018.09.28. 19:30:51

Információdús, hiánypótló írás.

Csak az érdekesség kedvéért – a fenti rajzon az amerikai katona Winchester M1895 ismétlőpuskával van felfegyverkezve, viszont ez a puska kifejezetten a cári orosz hadsereg számára volt gyártva, tehát inkább egy oroszországi legionárius juthatott hozzá. ;-)

HorváthJenő 2018.09.28. 20:40:34

@MTi: Köszönöm.
@grafitember: Köszönet a kiegészítésért.

HorváthJenő 2018.09.28. 20:45:28

@Hatvanas: Köszönet az elismerő szavakért.

V.úr 2018.10.01. 10:45:15

Ajánlom a témával kapcsolatban mindenki figyelmébe ezt:
hu.wikipedia.org/wiki/Csehszlov%C3%A1k_L%C3%A9gi%C3%B3

Nagyon érdekes volt a bejegyzés, köszönet érte. Sokszor láthatunk háborús helyzetekben példát arra, hogy az önkéntes, lelkesedésből csatlakozó csapatokat a vezetők gyakran épp a legdurvább helyekre osztják be (golyófogónak használják), hogy így kíméljék az saját "igazi" csapataikat.

Programajánló

Könyvbemutató

Könyvbemutató

Könyvbemutató

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Könyvajánló

A hadak útján 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Utazás

húavéti emlékút