Statisztikus a harcmezőn. Elekes Dezső háborús naplója

2018.07.27. 12:38 :: Nagy Háború szerkesztőség

Könyvajánló

A kötet Elekes Dezsőnek – a Központi Statisztikai Hivatal egykori elnökének – kéziratban fennmaradt első világháborús naplóját adja közre bevezető tanulmánnyal, a szerző életrajzával, magyarázó jegyzetekkel és mellékletekkel ellátva.

 

A KSH Könyvtár kiadásában megjelent kötet bevezető tanulmányában Kovács Csaba, a könyvtár tudományos kutatója a világháború centenáriumának alkalmából megjelent magyar naplótermésből nyújt ízelítőt, valamint körüljárja a háborús naplók történetírásban elfoglalt helyét és a műfaj számos jellemzőjét. A könyvben közölt biográfia a legteljesebb az Elekes Dezsőről eddig megjelent életrajzok közül, amelyet a kézirat történetét, jellegzetességeit és feldolgozásának módszerét bemutató rész egészít ki.

Elekes Dezső mint egyéves önkéntes, Bécs, 1912 Elekes Dezső mint egyéves önkéntes, Bécs, 1912

A napló a szerző életének 1914 és 1943 közötti eseményeit tartalmazza 106 kézzel írt oldalon, ennek túlnyomó többségét azonban – 99 oldalt – első világháborús élményei teszik ki. Így a napló leginkább erről az időszakról nyújt részletes képet, egy ifjú jogász szemén keresztül bemutatva a háborús évek viszontagságait és mindennapjait.

Elekes Dezső 1944-ben Elekes Dezső 1944-ben

A kötetet lezáró mellékletben a szerző folyóiratcikkei és versei közül található meg néhány, továbbá egy válogatás Elekesnek a KSH Könyvtár által őrzött személyes hagyatékában fellelhető fényképekből és kéziratokból. Ezek a források kiegészítik és átélhetőbbé teszik a visszaemlékezésben olvasottakat, a kiadványhoz tartozó további két térképlap pedig az események térbeli elhelyezését hivatott megkönnyíteni az olvasók számára. A kötetet Derzsy Márk, a KSH Könyvtár kézirattárosa szerkesztette és látta el jegyzetekkel, valamint ő az életrajz szerzője is.

A kötet borítója A kötet borítója

A kiadó engedélyével az alábbiakban egy részletet közlünk a naplóból.

Tatarovka-hegy, [1915.] febr. 18.
Kilátásunk van, hogy még itt maradunk néhány napig. A tisztek, egyenként, lemennek a trénhez pár napos üdülőre. Persze suba alatt történik, csak a főhadnagy engedélyével. De ezt az okos dolgot elkezdhettük volna már hónapokkal ezelőtt. Így is rám kerül pár nap múlva. Embereimnek alig lehet parancsolni. Celtjüket fejükre veszik, s háromszor kell rájuk kiáltani, amíg egyáltalán észreveszik, hogy velük beszélek. De emberfelettien meg is fáznak a szolgálatban. Most, hogy a főhadnagy parancsára előre kellett tolni gyenge kis árkunkat, nappal nem lehet váltogatni őket. Tulajdonképp az egész társaságnak, váltás nélkül, elül kellene lennie, de ez a biztos megfagyást jelentené. Vagy alapos fűthető lövészárkokat kellene építeni, amire képtelenek vagyunk; szerszámunk sincs hozzá. Ezért úgy csináljuk – saját felelősségre –, hogy a század egy része állandóan pihen az él mögött, ahol erdő van, s tüzet is lehet gyújtani. Reggel, mikor a szolgálatot tett rész hátrajön, egészen meg vannak az emberek gémberedve. Naponta fogynak, 2-3-anként mennek vissza, leginkább fagyott végtagokkal. Így mind terhesebb az itt maradtak feladata, mert hosszú frontot kell ezzel a most már a félszáz felé olvadozó „századdal” tartani. Posztokra, összeköttetésre is kell ember, úgyhogy alig pihennek valamit. Tegnap az oroszok támadtak a tőlünk balra lévő 9. századra s még tovább a 19-esekre. Visszaverettek. Valami 300 muszkát fogtunk el. A tüzérségi megfigyelő most nálunk dolgozik. Tegnap két ágyút nagy passzióval lőtt szét egy őrnagy. Mikor a végén belenéztem állvány-látcsövébe, két orosz tüzér éppen lépett el a színtérről, mint akiknek már nincs több dolguk. Valahol a szomszédban 2 figyelő tisztünk esett áldozatul.

Tatarovka-hegy, febr. 19.
Ma és tegnap a fegyverzaj elült közelünkben. Leszik, Szélnek már régebb óta utódja, nagyon jól trénkedik. Mindennap kijön a porció, habár csak este, egyszer; de van benne tejeskávé, ebéd, vacsora. No meg a levelek. 10 óra körül zavarnak fel e sok jóval, de szívesen felkelünk, s van evés-ivás és olvasás.

Tatarovka-hegy, febr. 21.
56–57. tűz[nap]. Jobbra, Babka zászlóalja felé, nagy mozgás észlelhető az ellenségnél. Ilyenkor pakolgatunk szorgalmasan: jó rendben lenni, ha valami jön.

Tatarovka-hegy, febr. 23.
Tegnap és ma volt az 58. és 59. tűz napunk. Fele se volt tréfa, olyan irtózatos ágyútűz zúdult ránk; sűrűbb, mint valaha. Ma hajnalban az ellenség a Tatarovka csúcsát elfoglalta; zászlóaljunk egy része is a baj helyére ment segélyül. Így valahogy a Bondi és Babka zászlóaljakkal tartjuk még a frontot. Megjegyzendő, hogy mi is „Bataillon Korbel” vagyunk: úgy látszik, a sok keveredés miatt nevezik el a zászlóaljakat a parancsnokról. Az orosz foglyok szerint 5 orosz ezred támadott itt az erdő felől, tőlünk jobbra. Tegnap vagy két zászlóalj jött fel; a 23-asok erre mentek át. Úgy mondják, hogy a divízió támadást vár; de aztán mégis lementek hamarosan. Véletlen találkozás Jencsevics őrmesterrel, az első földivel. A 23-asoknál beszéltem egy főhadnaggyal is, aki Bélával utazott római útján. Délután elült a harci zaj. Csomagom érkezett; egy óriási harisnya is volt benne. P-tól.

Elekes Dezső sebesülésével Elekes Dezső sebesülésével

Kézdivásárhely, márc. 16.
Február 25-én balkezem fején megsebesültem. Körülbelül a 61. napunk volt ez, amelyben tűzben voltunk. Olyan rumliban voltam, hogy szinte kapóra jött sebesülésem – amint akkor gondoltam. De mindent összevetve: ez a seb mégis alighanem életmentőm. Parancsot kaptunk, hogy a századom előtt gyülekező oroszokat lőjem, akadályozzam, hogy közelünkben befészkeljék magukat, s lehetőleg vigyem előre a fedezéket. Felmegyek a tetőre, s látom, hogy a mintegy 150-200 lépésnyire alább lévő árkunkban, a mieink közt, mozognak a muszkák is. Eleinte azt hittem, hogy elfogtuk őket, de aztán észrevettem, hogy a mieink lebújnak, s az oroszok egyes sorban már indulnak felém. Ilyen őrültség: szerbjeim talán egyetlen lövéssel megakadályozhatták volna, hogy a muszkák, lentről, a mély hóban, bejöjjenek az árokba. Valószínűleg aludtak, vagy a hideg bágyasztotta el őket, illetve azt az 1-2 embert, akiben még bízni lehetett. Talán rosszul is helyezkedtek el az árokban. A mieink 20-25-en, az oroszok háromannyian lehettek. Mikor láttam, hogy jönnek, haboztam még, hogy lőjek-e rájuk a magamhoz intett pár emberrel. Hátha meg akarják adni magukat. Torkom szakadtából ordítozni kezdtem rájuk a szokásos csalogatót: „Hidaj ruzsjó, chleba, moloka, vudki, pálinka, nye boj se, ruka gore!” Vagy 4 meg is adta magát, s ijedt képpel szaladt fel hozzánk. Ekkor már pár lövést le is adtunk, mert láttam, hogy a muszkák úgy határoznak, hogy nem adják meg magukat. Pedig lehetett a mieinkkel valami alkudozásféle ez irányban; de végül is ők voltak többségben. Visszamentek az árokba, részben talán jobbra is, s felvették a tüzet, nem hederítve az én további kiabálásomra, melyre még a messzébb székelő Korbel is előjött. A zavarban azonban a mi, foglyul ejtett embereink is bántatlanul visszajöhettek; köztük a szász szakaszvezető Poor, 3 bajonettszúrással. Próbáltam a szomszéd kettes század néhány emberét, köztük a bátor Szentgyörgyi szakaszvezetőt, előreküldeni, mert bíztunk, hogy a muszkákra ráijeszthetünk, s megadják magukat. Nem ment a dolog. Vagy két derék kettős, lenn a hóban, sokáig állhatatosan viszonozta a tüzet. Kaptam 3 ukrajnistát is, ezek előrelopództak, s mint jelentették, megbízásuk értelmében fel is szólították az oroszokat megadásra; ezek azt felelték volna, hogy inkább mi adjuk meg magunkat. Egy különös dolog is történik közben, valami a térdhajlásomba ütődik. Nézem: lyuk a nadrágon, seb, golyó, sehol. A főhadnagyot bosszantotta a szerbek gyávasága, s azt mondta, hogy ugyanezekkel az emberekkel kell visszavennem a lövészárkot. Adott még egy cseh szakaszt is. Mire ismét felmentem a tetőre, az öreg vénasszonyok már el is párologtak a régi, felhagyott árokból, melyből az elülsőbe, alkalmilag, rohamoznunk kellett volna. A csehek is gyászosan viselkedtek. Puskatussal kellett őket, lépésről-lépésre, előre biztatni; visszamaradoztak még a gerincen innen, az erdőben. Fenn már a csehek közül is csak 2-3 ember volt körültem. Mondtam, hogy ássák be magukat, s majd a régi árokba vittem be párat, amelyet, csak térdig érő s hóval betemetett lévén, ki kellett volna mélyíteni. Mikor láttam, hogy itt minden hiába, rájuk is lőttem vagy kétszer, de úgy, hogy ne találjak. Egy Mannlichert vettem már előbb magamhoz, s szerbeimet megtömtem patronnal. A muszkákat s a helyet ismerve, tudtam, hogy magam egy század muszkát is feltarthatok, egyetlen szál fegyverrel. Így szaladgáltam egyiktől a másikhoz, egyenként kijelölve a helyet, hogy hol kell ásniok. Gondoltam: ilyen rosszul még ritkán festett a jövendő; itt meg lehet fagynod. A muszkák szórványos lövésein kívül szalvékat is kaptunk az alsó árokból. Hallottam a kommandóját is: „Hó–ó!” Így hangzott a távolból. A második ütemnél kellett lebújnom, mert erre jött a sortűz. Itt történt, a legsivárabb helyzetek egyikében, mindössze egy-két lapuló, a földbe bújni akaró cseh társaságában. Ütést érzek balkezemen. Odanézek: roncs a kezem, mutatóujjam csaknem leszakadva fittyen előre. A vérem csakúgy ömlött. Ha nem is dumdum: geller érhette féljobbról; valószínűleg gyomromon feküdt ekkor a kezem. Átszelte tenyerem is a golyó. Megvillant bennem a gondolat: fogsz-e te még zongorázni valaha? Aztán, eldobva fegyveremet, szaladtam vissza, frontunkhoz képest félbal irányban, a stábhoz. Azzal is kellett törődnöm, hogy visszaszaladás közben el ne találjanak; lehúzódva, meg-megbújva rohantam. Alaposan fel is buktam egyszer. Végre elértem az orvost. Volt pár bajtárs is a közelben. Lefektettek. Rettentő szomjas voltam, rengeteg innivalót nyeltem el. Vacogtam, igen elgyengültnek éreztem magam. Sok vért vesztettem. Aztán éles fájdalmat kezdtem érezni. Bekötözött az orvos. Volt még pár sebesültünk, vagy 2 éppen balkéz-sebbel. Csodálkoztam, hogy ezek oly nyugodtan viselik el a fájdalmat; holott én alig tudtam hová lenni; csak nyögte, pedig kiáltozni szerettem volna. Bevártam a pucceremet; vele, a néhány sebesülttel, egy szanitéc altiszt kíséretében kellett lemennünk a hegyről. Olyan gyenge voltam, hogy nem voltam biztos benne, le tudok-e menni saját lábamon. A doktor felül valami erős gumikötést tett a karomra. Szorított nagyon, s mikor kérdeztem, hogy nem hal-e el a karom, azt mondta, hogy a szorítókötés nem veszélytelen, de enélkül az elvérzés – s talán a vérmérgezés – is fenyeget. Inkább a karom, mint az életem: ezt vettem ki szavaiból. Én azonban levétettem a szoros köteléket. Elbúcsúztam oly részvéttel viselkedő pajtásaimtól. Bacsó, a derék jólelkű és nagybátorságú tanár – akit jellemez, hogy mindennap legalább egy kártyát küldött feleségének –, baráti csókkal vált el tőlem. Beköszöntünk még Korbelékhez, aki adjutánsával együtt sajnálkozva bocsátott el. Lenn az úton ügyelnünk kellett, mert egy útkeresztezőt, valami vasúti hidat, tűz alatt szokott tartani a muszka. Leszik, mikor a trénnél Slawskoban áthaladtam, adott egy tüzérköpenyt, mert az én extraköpenyem már ijesztően nézett ki: véres volt, karja felvágva, alul egy darabot a tábortűz égetett ki belőle. Ellátott egyéb jókkal is: a postámban volt egy levél, melyben költőnő nemtőm, valamilyen telepatikus sejtelemmel, éppen arról írt, hogy rosszat sejt, fél, hogy valami bajom történt. A brigádnál szintén tettem tiszteletemet, s elmondtam a fenn történteket. Így hagytam el a zászlóaljat, melynek velem elindult tisztállománya az 5 hó alatt ¼-re, legénysége 1/10-re olvadt már le. A naplóm eleje is szerencsésen megkerült. Visszajövet mindenféle alkalmatossággal utaztam: Slawskoig gyalog, Oporzecig a trén kocsiján, Beszkidekig sebesült-kocsin, Volóczig vasúton, marhakupéban, Püspökladányig 3., Brassóig 2. osztályon. Chereches – ez már sok – nyomban utánam, átvéve a századot, ugyancsak támadás közben, megsebesült; balkeze csuklója felett a csontot eltörte a golyó. Másnap már utolért, s együtt mentünk Brassóba. A sebesülésem utáni éjjel ápoló altisztemben, egy brassói tanárt ismertem fel. Az első kórházban a tisztek azzal fogadtak, hogy roppant szigorral kezelik a betegeket, s valószínűleg minket nem eresztenek vissza. Az orvos mégis kimondta, hogy 4-5(!) hét kell sebem begyógyulására. Az Anstaltokban és kórházakban bizonyos kényelmességgel s érzéktelenséggel kezelik a betegeket. Oporzecben 2 napig várattak. A vonaton sem voltunk ünnepelt hősök; homályos fülkénkbe időnként belöktek valami löttyöt. Milyen más volt az első sebesültek érkezése; parádéval várták az állomásokon! Kezem már szagos volt, mikor Brassóban, civil orvosnál, Kovácsnál, kibontattam. Apám elrémült a tenyeremen összegubancolódott roncsolástól; azt hitte, hogy vatta. Brassóban, nagybátyám és egyben volt principálisom, pillanatokig nem akart felismerni, mikor elébe álltam. Komiszköpeny, felkötött kar, szakáll, benőtt haj: rémesen festhettem. Költőnőnk is elrémült. A borbély aztán emberi formát adott bozontos fejemnek. Kiprotezsáltuk, hogy engem hazaengedjenek Kézdivásárhelyre, holott az anyám által is előmozdított kézdivásárhelyi üdülőben csak legénységet gondoztak. Vágytam már haza, pedig jobb lett volna Pestre jönni, szakszerűbb kezelésre. Pár napig tartott, míg Brassóból elszabadultam. Emlékszem, hogy egy mozielőadás megkönnyeztetett; ez is a háború hatása? Még egy megfigyelés: ha hegyet látok, szemem még most is önkéntelenül kutat a terepen, nem-e mozog fenn valami, latolgatja, hol volna alkalmas a hely dekkungcsinálásra. Itthon vagyok végre! Annyit lehetne mesélnem, de nincs kedvem rá; úgy se lehetne megértetni mind, amit átéltem. Eleget anzágolnak a harcteret járt katonák s még többet, akik csak odaszagoltak: a sok beszéd közönséges dolognak tetszik előttem. Talán rosszul is áll nekem, vagy nem hiszik el: hiszen – nincsen kitüntetésem. Chereches szerint a főhadnagy ugyan azt mondta, hogy be vagyok adva; de már tudjuk, hogy ez nem sokat jelent. Nem fontos. A kezemről még mindig hámlik valami, amint fürösztik. A lyukon a doktor gézt húz át. A mutatóujjal baj lesz. Hogy az ujjak egyenesen szokjanak, deszkára van alkarom kötözve. Éjjel alig tudom hová tenni. A fájdalom azért olyan nagy, mert sok ér, ideg szakadt szét. Különösen fájdalmas a tenyerem közepe, a seb nyílásánál. A kézfő meg van duzzadva.

Elekes Dezső családja körében Elekes Dezső családja körében

A kötet megvásárolható a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárában.

2 komment

Címkék: könyv Elekes Dezső

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr7914145261

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

PollmannFerenc 2018.07.30. 10:00:17

Megtudhatjuk, hogy ki gondozta a kötetet?

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2018.07.30. 22:27:25

@PollmannFerenc: Igen. :) Jogos észrevétel, kiegészítettük az ajánlót a bevezető tanulmány szerzőjének, Kovács Csabának és a kötetet gondozó Derzsy Márknak az adott helyen történő megnevezésével.

Programajánló

Könyvbemutató

Könyvajánló

A hadak útján 

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Utazás

húavéti emlékút