„Viszontlátásra túl a Piavén!”

2018.06.11. 07:25 :: PintérTamás

Kókay László 1918-as naplója az olasz frontról – 15. rész

1918. június 14-e, az offenzíva előtti nap nagy izgalomban telik. Hősünk rohamistái a rumos kaland után lejutnak a Sajó stützpunktba, de a kavernájukat egy másik alakulatnak is kiutalták. A veszekedések után Kókay László búcsúlevelet ír az édesanyjának. Az este folyamán még megbeszélésre hívják a zászlóalj tisztjeit, ahol egyeztetik az óráikat és elbúcsúznak egymástól, majd a másnapi kiindulási helyre, a Zocche Schluchtba vonulnak…

 

[1918. június 13.] 1/2 11 után elértük a Sajó stützpunkthoz vezető gyalog ösvényt, s letértünk jobbra az országútról. Ez nem az az ösvény volt, melyet rekognoskáltam Molnárral , hanem egy másik, s egy 139-es mutatta meg, mikor a Sajó stützpunkthoz vezető útról kérdezősködtem tőle. Ezen az ösvényen még előbb elértük a Sajó kavernát, mint Halmosi zugja, mely a rekognoskált úton (Minán át) haladt, pedig Halmosinak 100–150 lépés előnye volt előttünk. Legnagyobb meglepetésemre a Sajóban levő kaverna megvolt szállva, egy 139-es M.G. Komp. volt benne. Bementem a századparancsnokhoz, egy főhadnagyhoz, s tudattam vele, hogy ezt a kavernát nekünk utalták ki, azt felelte, nagyon sajnálja, de nem tehet róla, mert neki is ezt utalták ki a divisions kmdótól, s így természetesen egyáltalán nem volt hajlandó kimenni embereivel a kavernából. Bizony ez nagy fejetlenségre mutatott, hogy egyszerre 2 csapatnak is ugyanazon kavernát utalják ki. A Sajóban pedig nem volt más kaverna, mindössze csak néhány megkezdett kavernaszáj. A fás és így most koromsötét szakadékot végigmászkáltam, közben majd térdig süppedtem egyik lábammal egy pocsolyába, s lovagló korbácsra [Itt egy kisatírozott sor következik] önkéntelenül rátámaszkodva legnagyobb bosszúságomra összetörtem.

Tényleg kezdtem már Kecskemétinek igazat adni, hogy ez az offenzíva nem jól kezdődik, annyiféle bosszúség ért ma este. Az olasz tüzérség úgy látszik megneszelt készülő offenzívánkból valamit, mert most a Sajótól északkeletre levő tájat, Canareggio környékét, kezdte 15-ös gránátokkal lőni, melyek mérges huhogással jöttek lefelé, s nem nagyon távol eshettek le, mert a fölvágott földből hozzánk is szóródott. Nagy nehezen, úgy ahogy elhelyeztem embereimet, a kis rókalyuk nyílásokban, s a masiniszták (8 ember) s Kecskeméti, ordonáncom és Lukács részére, na meg saját részemre, a nagy kaverna szájaiba, igaz, hogy nem valami szívesen, helyet szorított a 139-es fdhgy.

Szegény Halmosinak, csak nehezen sikerült embereit elhelyezni, jórésze az embereinek csak bokrok alá húzódhatott, ő és dinerje ezután szintén helyet kaptak a most már igazán zsúfolt kavernában. Nem volt tehát sokkal különb helyünk annál, mint ahogy legelőször tervezte a magos divizions kmdo, hogy a rohamra induló csapatokat X-2 nap estéjén a Madona Schluchtba rendeli fel, hol teljesen szabadban kellett volna 24 óráig szorongani. Ettől a tervétől azután elállt, de a szállás kiutalásokból lehet látni, hogy milyen fejetlen intézkedései voltak most is, mikor egyszerre két csapatnak is ugyanazon szállást utalja ki.

Éjfél volt már mikor lefeküdtem, csak egy pokrócon kívül gumiköpenyem vettem fel, a lábam a pokrócba burkoltam, a brótzsákot fejem alá téve párnának úgy próbáltam elaludni a kemény deszka priccsen, ami nehezen ment, mert már elszoktam az effajta ágyaktól, na meg izgatott is voltam az offenzíva miatt.

[1918. június 14.] Reggel 5 órakor a 139-esek nagy lármával gépfegyvereiket kivitték valahova belőni (az offenzívatervezet értelmében), a Montello rand stellungjára. Tényleg erős gépfegyverezést lehetett hallani odakint, annak jeléül, hogy a kb. 80 db gépfegyvert lövik be, melyek az áthajózás alatt a Montellót fogják lőni, mivel az áthajózás valószínűleg sötétben történik, s így már most be kellett a puskákat lőni. Úgy látszik az olaszok megharagudhattak a lövöldözés miatt, mert rövidesen visszajöttek káromkodva a 139-esek, s újságolták, hogy a standjuk közelébe a digó egy nagy macskát küldött. Tényleg, odakint erős explodálások hallatszottak, annak a jeléül, hogy a digók se alszanak.

Ismét elaludtam, s kb. 8 óráig aludtam, mikor is éktelen lármára, veszekedésre ébredtem fel. Halmosi és a 139-es főhadnagy veszekedtek. Az ügy előzménye az volt, hogy Halmosi dinerje hangosan beszélgetett, s a közelben alvó főhadnagy kiszólt, hogy csend legyen, de a diner csak tovább beszélt. Erre a főhadnagy kijött a fülkéjéből és pofon vágta a dinert, aki rögtön szólt Halmosinak, annál is inkább mert a főhadnagy a dinert ki akarta zavarni a kavernából. Halmosi erélyesen a dinerje védelmére kelt, s nem engedte a kavernából kiküldetni, s azt kiabálta, hogy nekik is épp annyi joguk van a kavernához, mert nekik is kiutalták a kavernát, sőt talán még több is, mert a 139-es géppuskások itt maradnak, míg nekünk, legelsőknek kell a Piavén átmennünk, már nem is egész 24 óra múlva, s fenyegetőzött ezenkívül hogy a főhadnagy „vendégszerető bajtársiasságát”, ha az offenzíva után visszamegyünk az Armee Kmdóhoz, szóvá fogja tenni. A 139-es főhadnagy nem nagyon lármázott, csupán a nevét kérdezte Halmositól, hogy szintén följelenthesse.

Az eset ép elég volt ahhoz, hogy az álom kimenjen a szememből, kimentem a kaverna szájába maszkírozott kis tető alá, s az ott lévő asztalnál levélíráshoz fogtam. Édesanyámtól búcsúztam el levélben, arra az esetre számítva, ha nem tudnék majd az offenzíváról visszajönni… A levelet este a manipulánssal szándékoztam elküldetni.

 

 

 

Kókay László édesanyjához írt búcsúlevele Kókay László édesanyjához írt búcsúlevele
(Kókay László hagyatékából)

Feladó: Kókay László hadnagy
17-es roham zászlóalj
46-os roham század
Tábori posta: 647

Őnagysága
Özv. Kókay Józsefné
úrasszonynak
Szeged
Kossuth L. sugárút 50.

1918. június 14. Tábori posta: 647.

Drága jó Anyám!

Nagyon nehéz dolog előtt állunk. A jó Isten, aki felettünk van, tudja csak, hogy hogyan érjük meg a végét. Ha talán a legrosszabb (amire mindig lehet számítani) bekövetkeznék, tessék vigasztalást meríteni abból, hogy a hazáért a kötelesség útján estem el. Holnap hajnalban kezdjük az átkelést a Piavén, a Montellónak fogunk támadni. Adja a mindenható, hogy sikerüljön és baj nélkül, egészségben még sok boldog napot tölthessünk együtt. Ha bajom lenne, három hónapi teljes fizetésem még édes Anyámnak utalják ki. Tessék hozzátenni ezt a meglévő pénzhez és tessék ebből éldegélni békességben. No, de bízzunk a jó Istenben, abban a jó Istenben, aki az özvegyeket és árvákat nem hagyja el. Ha biztos hírt nem hall rólam édes Anyám, akkor ne tessék aggódni, sőt pláne, ha fogságba kerülnék. Akkor meg mihelyt tehetem, rögtön írok. Kezeit csókolja, szerető fia:

Laci

[Más színű tintával készült utólagos feljegyzés:]
1918. június 14-én este már nem engedték hozzánk az I. vonalba a vacsorát, s így ezen levelem nem volt alkalmam elküldeni a manipulánstól, s később nem lett aktuális.

Odakint ismét el volt borulva, úgy látszik ismét esni fog, már pedig most néhány napig jó időnek kellene lennie. A Montello felől erősen maszkírozva volt a kaverna bejárata, mert a Montello közvetlen közelről ide látszott, amint meredeken kiemelkedett a Piave mögül. Az olasz tüzérség most csendben volt, csupán néhány olasz repülőgép cirkált a levegőben. Ellenben a mi tüzéreink élénken dolgoztak, úgy látszik szorgalmasan lőtték be az ütegeket. A levél megírása után ismét visszamentem a kavernába, s lefeküdtem, s erőltettem az alvást, mert ki tudja, mikor bírok majd ismét nyugodtan aludni. Azt sejtettem, hogy éjjel semmit se fogok majd tudni aludni.

10 óra után délig, s du. 3 órától estig élénken tüzelt az olasz tüzérség a környékbeli terepre, úgy látszik ők is lőtték be ágyúikat. A kaverna sokszor megrázkódott a nagy explodálásoktól, de közvetlen közelünkbe nem jött gránát.

Du. 1 órától ½ 4-ig esett az eső, de azután ismét tisztulni kezdett. Délben megettem a mai napra faszolt hideg sültet, azután ismét elaludtam. Du. 4 óra után megelégelve már az alvást kimentem a kaverna szájába, s leültem az ott lévő padra, s szívtam a friss eső utáni levegőt. Halmosi is kint volt, aki még most is szidta a 139-es főhadnagyot, sőt a főhadnagy egyik subaltem tisztje, egy zászlós is segített neki, s közölte vele, hogy a főhadnagyot természete miatt nagyon sokan gyűlölték. A zászlós jókedvű fiú volt, s az asztalomon lévő naptárnak az előjegyzés rovatába beirkálta, hogy a következő napokban hol fogunk majd lenni. (14 Sajó, 15 Montello, 16 Treviso stb.)

Du. 6 órakor tüzérségünk erőpróbálgatásképpen (vagy belövésként?) 10 percig tartó élénk gyorstűz alá vette a Montellót. Az olasz tüzérség, mely különben is majd egész nap élénken tüzelt, nem élt különösebb reakcióval.

Este 8 órakor a 8. komp-tól egy ordonánc jött értem azzal, hogy Molnár hívat. Még teljesen világos volt, s az utat, melyen majd kellett mennünk a Montellóról, mely mintegy 1000 lépésre volt csak ide, az olaszok egy részén jól láthatták, s bizony nem szívesen mentem ilyen világosnál Molnárhoz. Elindultam tehát, az ordonánc vezetésével, s Farkas, az ordonáncom is velem jött. A Sajó szakadékától északra egy teljesen bokroktól fedett gyalogösvényen haladtunk Mina felé s egy kb. 20 emberből álló M.G. Zug Rác K. Asp. vezetése alatt, kik az úton ültek, hozzánk akartak csatlakozni, de én leintettem őket, hogy ne csináljanak olyan bolondságot, hogy ily világosnál egyszerre olyan sokan mutogassák magukat. Figyelmeztetésem ellenére kb. 100 lépésnyire mögöttünk mégis elindult Mina felé a M.G. Zug, én most már nem törődtem velük. Nemsokára kiértünk a bokrok közül, s kb. mintegy 100 lépésnyire teljesen födözet nélküli rétségen kellett áthaladnunk a montellói ellenséges tüzér megfigyelők szeme előtt egészen Mináig, honnantól kezdve ismét takarásban haladhattunk. Teljes laufschrittben rohantunk át a síkságon minden baj nélkül, csupán egy suttyogót küldött mintegy 50 lépésnyire a digó, de mi akkor beértünk Mina szétlőtt házai közé, hol ismét takarásban voltunk. Az egy suttyogót csakhamar több is követte, ugyanis a még soha fronton nem járt taknyos K. Asp. Rác 20-ad magával követte példánkat, mire a digó tüzérség olyan tüzet adott le rájuk, hogy ész nélkül loholtak vissza a Sajó mellé a bokrok közé. Mi pedig a minai kápolna mellett kijutottunk az országútra, hol leendő Regs. kmdo-nk előtt az országút és környéke tele volt teljesen friss 15-ös vágta gödrökkel, s az általuk szétszórt földekkel. Okvetlenül kellett az olasz tüzérségnek valamit sejteni, mert épp az egyik legfontosabb helyre ismét belőtte magát. Majd tovább haladtunk az országúton mely mellett a balról lévő alacsony dombvonulat (mely inkább töltéshez hasonlított) teljesen biztosított bennünket az ellenséges belátás ellen. Itt már nyugodtan haladtunk.

Nem volt még ½ 9 amikor elértük a 8. komp kavernáját. Lementünk, és bementem Molnár fülkéjébe, ki éppen öltözködött. Tudatta velem, hogy azért hivatott, mert parancsot kapott, hogy este ½ 10-kor ő és én legyünk a II. Baons kmdo-n megbeszélés végett. Majd hellyel kínált meg, s 9 óráig elbeszélgettünk, amikor is már meglehetős sötétben, csupán az újhold halvány fénye mellett elindultunk egy komp. ordonánc és Farkas kíséretében.

Nagy csend volt mindkét részen, mi se mutatta a készülő vihart. Az országúton haladtunk a minai kápolnának, attól kezdve pedig azon a gyalogúton, melyen du. jöttem a Komp kmdo-hoz, avval a különbséggel, hogy a bokrok közt felfelé a dombnak vezető gyalogösvényről nem tértünk le a Sajónak, hanem tovább mentünk rajta észak felé. Úgy látszik már járt az úton máskor is Molnár, mert ő vezetett bennünket, de azért többször kérdezősködött az útba eső relais post állomásokon a bakáktól az útra vonatkozólag. A mai napig sincs fogalmam se, hogy merre haladtunk, csak Colfoscóban jártunk valahol. Ösvényünk hol jobbra, hol balra kanyarodott, vadon nőtt vetések, szőlők, szétlőtt házak, sőt stellungok közt is vezetett, hol aknavetők voltak felállítva, s így azt következtettem, hogy nem nagyon távolodtunk el a Piavétól. Molnár, szokása szerint nagyon sietett, pláne az aknavető standok mellett, mert itt számos friss gránáttölcsér látszott, s a gránátfüstnek sajátságos szaga volt a levegőben. Mondom, fogalmam sincs merre járhattunk, az tény azonban, hogy fél óránál tovább tartott az utunk, mert mikor megérkeztünk a II. Baon kmdo-hoz, akkorára (mivel rajtunk kívül a többi tisztek már ott voltak), már a megbeszélés is megkezdődött.

A II. Baons kmdo egy ház mögött lévő szép barakkban volt, s ennek a barakknak a legnagyobb szobájában volt a megbeszélés, melyben már az összes komp. kmdánsok, a 17-es sturmos tisztek, egyéb speciális beosztású tisztek, így pl. 2 tüzérségi összekötő tiszt, egy fhdgy és egy szép kis zászlós (mindketten belefulladtak néhány órával később a Piavéba) jelen voltak. A besprechung nemrégen kezdődött jövetelünk előtt, s a támadásra vonatkozó újabb intézkedésekre vonatkozólag volt. Reményünk tehát (amire sokan számítottunk), hogy az offenzívát, bár az utolsó percben is, de későbbre halasszák, megsemmisült. Megtudtuk, hogy reggel támadni fogunk. Ritter röviden ismertette a századok feladatait, majd felíratta az előkészítés és támadás főbb időpontjait. (Csukonyitól kaptam cédulát, melyre már fel volt írva, én csak azt javítottam.)

A tüzérségi előkészítés hajnalban (15-e) 3 órakor indul meg, s legelőször csak a könnyű és közép kaliberű ágyúk által leadott gáz trommel feuerre szorítkozik, mégpedig leginkább a hátsóbb állások és ütegek ellen. 4 h 25’-kor kezdődik nehéz tüzérségünk megsemmisítő tüzelése az összes állások és ütegek és nehéz aknavetők tüze a Posten kette ellen. Az áthajózás 5h 40’-kor kezdődik a már megjelölt helyekről, s a támadás a Rand stellung ellen 7h 40’-kor, a második stellung ellen, ha nem lesz ellenállás, tüzérségi tüzünk megszűntekor, melyet zöld rakéták fellövésével lehet kérni, ellenkező esetben 8h 55’-kor, a 3. vonal ellen, ha ellenállás nincs vagy gyenge, hasonlóképpen mint a 2-ik vonal ellen, ellenkező esetben egy órával a 2. vonal elleni támadásunk után, vagyis 9h 55’-kor kezdődik. A kijelölt elérendő vonalnál azután készen kell várnunk a további parancsot.

Most olyan dologra tért rá Ritter, amelyet eddig teljesen másképp sejtettünk. Azt hittük ugyanis (pláne, mert balra tőlünk nem támadt senki), hogy nálunk lesz a főáttörés és Ritter szavaiból pedig azt következtettük, hogy nálunk csak mellék akció lesz. Ugyanis Ritter a tudtunkra adta, ha az ellenség gyorsan vonulna vissza előlünk, úgy az ezred a Montello alatt Bavariában gyülekezik, s Cusignana, Soligano, Camalón keresztül Postiomába vonul biztosított menetben, hol újabb parancsot kap. Ritter ezen szavaiból viszont azt is következtettük, hogy tőlünk balra a 33-as divizióval kapunk előrenyomulás esetén összeköttetést, s e célból, hogy csapataink a sűrűn művelt terepen egymásra tévedésből rá ne lődözzenek, lángszórókkal többször füstjelet kell adni, s a jól ismert „Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára…” kezdetű dalt kell a csapatoknak énekelniük. Ezeket hallva a bizalmunk a támadás sikerében ismét növekedett, mert azt következtettük, hogy a felsőbb kmdo-k is biztosra veszik a könnyű sikert. Majd az órákat igazítottuk össze. ½ 11 volt, hogy véget ért a besprechung, Ritter kezet fogott mindnyájunkkal, s biztatóan felkiáltott: „A viszontlátásra túl a Piaven!”, mi lelkesen éljent kiáltottunk, s rá se gondoltunk, hogy lehetséges, hogy sokan, kik most itt vagyunk, talán sohase látjuk egymást viszont, elbúcsúztam Forgótól, Schulztól, Szarafolyántól, Szelestől, Csukonyinak pedig a rumot is megemlítettem, de már késő volt, nem tudott rajtunk segíteni. A kölcsönös búcsúzás után elindultam Molnárral és az ordonáncokkal az előbbi úton visszafelé.

Egy ház volt a II. Baon kmdo-tól nem messze, mikor amellett elhaladtam, itt találtam Szarafolyán sturmosait Mrázzal és zugsf. Szűccsel, akik lelkesen üdvözöltek, s minden jót kívántak. Itt éppen menázsit osztottak, s a szakács és a manipuláns (Szúnyog őrmester) is itt voltak, s kérdésemre megtudtam, hogy még embereimnél nem voltak a menázsival. Tudtukra adtam nekik, hogy jöjjenek le a Piave melletti országútra, s addig haladjanak rajta, míg az őket figyelni nem állított emberemet nem találják. Ezt azért adtam nekik tudtukra, mert embereimet, rögtön indítani szándékoztam a Zocche Schluchtba, hol nyugodtabban megvacsorázhattak, meg abból az okból is, hogy Molnár is rögtön indulni szándékozott megérkezésünk után a Zocche Schluchtba.

Majd továbbindultunk, mert Molnár már nagyon türelmetlenkedett, annál is inkább, mert az olasz tüzérség erősen kezdte az egész tájékot lőni, mindenféle kaliberű ágyúival. Mögénk is küldött vagy 8–10 suttyogót a gyalogösvényre, de szerencsére akkor már 100 lépésnyire elhagytuk azt a helyet. Mondanom se kell, hogy Molnár nem is futni, hanem vágtatni kezdett, úgyhogy alig bírtuk követni, az aknavető állások közelében pedig, épp mikor mellettük haladtunk el, néhány 15-ös gránát jött, mire Molnár ész nélkül futott egy ott lévő kavernába, a példa ragadós volt, mi is követtük, de azután én sürgettem az indulást, annál is inkább, mert az olasz tüzérség elhallgatott. Molnár ismét teljes erőből futott, úgyhogy mindig előttünk járt, vagy 50 lépést, s úgy kiabált vissza, hogy menjünk gyorsabban. Most az olasz messzehordó ágyúk kezdtek a Montellóról dolgozni, melyek Coneglianót szokták lőni (reméljük ma este utoljára). Hatalmasat lángolt az ágyúk kilövése, majd oly hatalmas csattanások következtek, hogy harsogott bele az egész tájék, s a gránátok pedig hatalmas üvöltéssel szálltak a szomorú sorsú városka felé. Amint elhaladtunk a Sajó stützpunkt mellett, én Farkassal balra letértem Molnáréktól, lementem a Sajóhoz és felkészítettem embereimet, s megindultam velük az előbbi úton Minához.

[Ahhoz] amit ezután láttam, illetve hallottam, csak azt a megjegyzést fűzhetem hozzá, hogy nem lett volna csoda, ha az olaszok még jobban ágyúztak volna, mint ahogy tették, mert az az őrült lárma és zsibongás, ami a minai úton volt, az alig 900–1000 lépésre lévő olasz partokra is okvetlenül áthallatszott.

Az út tele volt szekérrel, melyek muníciót, hídanyagot stb. hordtak, s hajigáltak le nagy zaj és kiabálás közben róluk. Rajtuk kívül tele volt az út csapattal, tragtírokkal, úgyhogy alig lehetett menni tőlük. Ha az olaszok még nem tudták volna, hogy offenzívát kezdünk ellenük, ebből a nagy lármából okvetlenül megtudhatták. Amint a minai kápolnát elhagytuk, az attól északra, az út nyugati oldalán álló nehéz aknavetők, melyet még csak most állíthattak le, most éjnek idején, tisztán a már hanyatló hold fényének világítására szorítkozva kezdte magát belőni az olaszok a Montello alatti Posten kettéjére, s hatalmas 40 cm-es macskák irtózatos reccsenéseitől visszhangzott az egész Piave völgye.

Mi baj nélkül elértünk még a 8. Komp kmdo kaverna elé, mert az olasz tüzérség most az utunktól jobbra a Tombolának felvezető út lövésére fordította figyelmét. A 8. komp előtt megállítottam embereimet, magam pedig lementem Molnárhoz, s jelentettem neki, hogy embereimmel már most lemegyek a Zocche Schluchtba. Molnár tudomásul vette, s azt mondta, hogy mihelyt készen lesznek a menázsiosztással, ő is utánunk jön a századával.

Folytattuk az utunkat, s néhány perccel ½ 12 után megérkeztünk a Zocche Schluchtba, s elfoglaltuk a nekünk kijelölt kavernát. Gefrt. Urbánt egy emberrel rögtön megérkezésünk után komót visszaküldtem a 8. Komp elé, egy embert pedig a Zocche Schlucht bejáratához küldettem az útra, azzal a feladattal, hogy a szakácsokat a menázsival ide vezessék. Én pedig a kavernában lévő 2 petróleum mécses gyér fénye mellett megmutogattam Kecskemétinek a térképeimet és skizzéimet, s közöltem vele, ha megsebesülnék vagy meghalnék, azokat vegye át tőlem s vezesse tovább a támadást. Majd az emberekkel ismertettem az újabb utasításokat a támadásra vonatkozólag és beosztottam (mivel 2 pontont fogunk az áthajózáskor kapni) 2 részre (20–20 ember) a bakákat, hogy tudják ki melyik pontonba fog tartozni (15-én).

12 óra után megérkezett a 8. komp. és a Zocche Schluchtba, s elfoglalták kijelölt helyeiket. Odakint lassanként az olasz tüzérség lövöldözése kezdett szűnni, míg a mi tüzérségünk egész éjjel aránylag csendesen viselkedett. Az országúton a lárma még mindig óriási volt, s hozzánk is lehallatszott a szakadékba. A 8. komp tisztjei a szakadék egyik meredek fala mellett épült nagy tiszti barakkban helyezkedtek el, én is odamentem hozzájuk beszélgetni, de nagyon nehezen ment a beszélgetés, mindenki nagyon izgatott volt, én is olyasfélét éreztem, mint amit a halálra ítéltek érezhettek, vagy a bukásra álló gimnazisták a nagy vizsga előtt.

Nagyon szomjas voltam, de víz nem volt, szóltam Lukácsnak, hogy hozzon a Piavéból egy csajka vizet, hadd kóstoljam meg, mert lehet, ha nem akarom is meg kell kóstolnom. Lukács úgy látszik félt lemenni a Piavéhoz vizet meríteni, mert hallottam, amint a barakkon kívül Farkast küldte vízért. Nem akartam, hogy már most hozzászoktassa magát a féléshez, azért kiszóltam Farkasnak, és kijelentettem neki, hogy nem bánom, ha ő is megy vízért, de Lukácsot is magával kell vinnie. Lukács szemmel láthatólag megszégyellte magát.

Helmeci Lukács, Kókay László tisztiszolgája Helmeci Lukács, Kókay László tisztiszolgája
(Kókay László hagyatékából)

Én közbe nem tudtam eltalálni, hol késik a menázsi, mert most már 1 óra is elmúlt, még mindig nem jött. ½ 2-kor Kecskeméti állított be hozzám, s közölte velem, hogy a kapitány úr Magyar kizavarta őket a kavernából, azzal, hogy az a Technische Komp. részére van lefoglalva. Ismét tehát egy kavernát 2 különböző csapatnak utaltak ki, borzasztó fejetlenség! Nem volt elég tegnap este szenvednünk a Sajóban hasonló eset miatt, most ismét ugyanazon az eset áll elő. Éktelen dühbe gurultam, de Kecskemétit szidtam le: „Jól tette! Bassza meg a Jehova Isten, ha voltatok olyan marhák, hogy kimentettek a kavernából, amelybe már bent vannak. Én nem bánom, csináljanak amit akarnak.” Azonban meggondolva, hogy ha tüzérségi tüzünk viszonozza az olasz, embereim, kint födözék nélkül veszteséget szenvedhetnek, már pedig nálam minden embernek meglévén különleges beosztása, nekem minden emberem pótolhatatlan volt, azért a kavernába mentem, mely előtt már kint embereim legnagyobb része, a még bent lévőket hajította kifelé Magyar János bácsi „Mars kifelé, ein-zwei!” kiabálva. Dühösen rontottam be a kavernába, s a még bent lévő emberekre rákiáltottam: „Egy lépést se tovább!” mire a sturmosok bambán néztek, hogy már most ki parancsol nekik. Ezt észrevéve rájuk kiáltottam: „Én parancsolok tán nektek?” Majd a meghökkent Magyar János bácsihoz mentem, s megkérdeztem, hogy mi jogon foglalja el a kavernát az én megkérdezésem nélkül, melyet a divizions kmdo utalt ki számunkra. Azt felelte neki is ez a kaverna van kiutalva. „Nagyon sajnálom, János bácsi, de legfeljebb csak azután, ha mi eltávozunk” Erre kiabálni kezdett, hogy majd így meg úgy megmutatja: „Tessék – feleltem –, de most mindenekelőtt mi foglaljuk el ezt a kavernát!” Rögtön kiadtam a parancsot, hogy minden emberem rögtön menjen vissza a kavernába, amit sietve és örömmel végre is hajtottak, annál is inkább megtehették ezt, mert a Technische Inf. Komp. még nem is volt a Zocche Schluchtban, csupán Magyar János bácsi és 2 ordonánca, s ebből azt következtettem, hogy a kaverna kiutalást a század részére csak János bácsi találta ki, s megpróbálta hátha tud egy jó kavernát századának szerezni, s embereim bárgyúsága miatt csaknem sikerült is neki. Épp emiatt Magyar János bácsi füle hallatára, aki folyton fenyegetődzve kiment a kavernából, hangosan tudtukra adtam embereimnek: „Ha ki akarnának benneteket tenni ismét, lehet már itt is használni a handgránátot!” Embereim jót mulattak szavaimon. S a mostani esetből kifolyólag, nagyon megtanultak lelkesedni értem, s tűzbe, vízbe követni. János bácsi ezalatt a kaverna szájában tovább lármázott: „Tik sturmosok oda hátul Coneglianónál meresztettétek a faszotokat, míg mink idefönt voltunk a stellungban, most az egyszer jöttök föl, s most is a kaverna kell.” Kimentem János bácsihoz, s így szóltam neki: „Tudja, János bácsi, a pionírok erről a dologról egy szót sem szólnak, mert ebben a tekintetben nincs semmi se, amit a sturmosok szemére hányhatnának!” Majd tovább folytattam: „különben is, ha eddig hátul voltunk is, most mink megyünk át legelőször a Piavén, s ha ez nem sikerül, akkor János bácsiéknak nem kell átjönni”. János bácsi erre nem tudott semmit se szólni, csak azt, hogy még most elmegy a Regts. kmdo-hoz, s panaszt tesz a kaverna miatt. Esze ágába se volt elmenni, mert valószínűleg csak saját találmánya volt az a mese, hogy a kavernát neki utalták ki, ehelyett a Zocche Schlucht országút felőli részén egy kavernából überschiessent csinálandó a 43-as géppuskásokat zavarta ki, s foglalta el helyüket, amint azt később embereim hírül hozták.

Következő rész: Átkelés a Piavén

Összes rész: Kókay László harctéri naplói

Szólj hozzá!

Címkék: kókay lászló

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr6714039794

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Programajánló

Könyvbemutató

Könyvbemutató

Utazás

húavéti emlékút

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Könyvajánló

A hadak útján 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban