A Nagy Háború

Kókay László 1918-as naplója az olasz frontról – 1. rész

Hősünk történetét naplójának egy új füzetével, 1918 tavaszán folytatjuk. Kókay László 1917. december 2-től immár hadnagyként szolgál a cs. és kir. szegedi 46. gyalogezredben. Túl vagyunk a caporettói áttörésen, az alakulat ekkor már a Piave mellett, a Montellóval szemben van állásban. Szabadsága leteltével 1918. március 16-án Szegedről indulva Budapesten és Bécsen keresztül utazik Coneglianóig. A vonatukat lekésve egy egész napot töltenek Bécsben, leírást adva a város háborús életéről. A frontra érve új beosztást kap: a rohamosok közé vezénylik. Ennek a naplófüzetnek az átírását Kukkonka Judit szegedi állandó szerzőnknek köszönjük!

Szabadságom [1918.] március 17-én telt le, tehát 18-án kellett jelentkeznem az ezrednél. Március 16-án indultam vissza a délelőtt ½ 10 órakor induló gyorssal Szegedről, tervem az volt, hogy a délután 3 órakor a Budapest Nyugati pályaudvarról induló gyorsvonatra átszállva már este ½ 9-kor Bécsben leszek, honnan 17-én reggel 7 óra 45-kor induló „U” gyorsvonatra átszállva, már 18-án reggel ½ 2-kor Coneglianóban, s a délelőtt folyamán az ezred trénjénél lehetek. Ámde számításomat keresztülhúzta a vonat késése, ½ 10 helyett Szegedről csak ½ 12-kor indulhattunk, útközben pedig a mozdony is elromlott. Albertirsán közel 1 órahosszát vesztegeltünk, s kb. ¼ 5-kor érkeztünk a nyugati pályaudvarhoz, s a bécsi gyorsot már nem találtuk ott. A legközelebbi vonat egy személyvonat, ½ 10-kor indulhatott Bécsbe s érkezése másnap reggel volt ½ 7-kor a menetrend szerint, így tehát reméltem, ha ez a vonat is nem késik, hogy elérem az „U” vonatot.

Szegedtől Pick főhadnaggyal utaztam, ki a kádertől a Kriegsministeriumba mint kurir utazott, s mint ilyennek külön fülke járt. Pick nagyon megörült nekem, s magához hívott a külön fülkéjébe. Viszonzásul Lukács (őt is elengedtem falujába szabadságra s 15-én délután érkezett vissza Szegedre) segített azt a sok élelmiszert, mit Bécsbe vitt, cipelni.

 Kókay László még zászlósi rangban 1917 szeptemberében Szegeden. 1917. július 27-én nevezték ki zászlóssá, 1916. október 1-jei ranggal
(Kókay László hagyatékából)

Megérkezve a Nyugatira, tudva hogy ½ 10-ig van időnk, Lukácsot a poggyászunkkal az állomáson hagytuk, mi pedig bementünk a városba. Egy cukrászdába, majd egy kávéházba voltunk és alkonyatkor a még lombtalan Margitszigetre mentünk sétálni. 9 órakor visszatértünk az állomásra, Pick egy fél fülkét kapott, s ismét behívott magához, Lukács pedig nem a diner kocsiban hanem a folyóson tartózkodott.

A vonat ½ 10-kor megindult, mi pedig félig ülő, félig fekvő helyzetben elaludtunk, s mint kurir szakaszba, senki sem jött be hozzánk. Már világos volt, mikor ½ 6-kor felébredtünk. Marcheggnél jártunk. Vonatunknak ismét késése volt kb. 1 óra hossza, s így nem sokat reménykedtem, hogy végül elérjük a „U” vonatot, s így pedig 1 nap késéssel fogok bevonulni. Lassan haladtunk a szép Morvamezőn előre, pedig nekem nagyon sürgős lett volna az utam.

7 óra tájban kibontakozott előttünk az óriási Bécs, én pedig búcsút véve Picktől, ki továbbra is a fülkéjében maradt, holmimat összeszedve Lukáccsal a kocsi lépcsőjénél készenlétben voltam, hogy haladéktalanul a Süd Banhofra átsiessek, hol bár nem sok reményem volt hozzá, esetleg még ott találom az „U” vonatot. Kint a folyosón egy kedves, csodálatosképpen nem zsidó, pesti trén hadnaggyal ismerkedtem meg, kinek csaknem az volt az utazási végállomása, mint az enyém, t.i. Pianzano. Az enyém 4–5 km-re előbbre volt. Közös lévén a bajunk, mikor ¾ 8-kor beérkeztünk az Ost Bahnhofra együtt rohantunk át a Süd Bahnhofra, hol azt a lesújtó választ kaptuk, hogy az „U” vonat öt perccel ezelőtt elment s most 24 óráig várnunk kell.

A hadnagy teljesen ismerte Bécset, s így elhatároztuk, hogy az ő segítségével lakást keresünk holnap reggelig valamely szállodában, mert katonai szállót csak hivatalos ügyben utazók kaphattak. Az üres szoba pedig nagy szó volt Bécsben. Már közel 2 óra hosszája jártuk az állomástól nem messze levő szállodákat, de sehol se találtunk üres szobát. Pedig vagy 8 szállodát megnéztünk. Közben bementünk reggelizni egy kávéházba, hol tejes kávé nem lévén, egy cukor helyett szaharinnal édesített, s valami spiritusszal megerősített teáért 3 Koronát fizettünk, de süteményt nem kaptunk, sem kenyeret hozzá, mert ebben óriási volt az ínség Bécsben. Annyira, hogy az Ost Bahnhof tele volt állandóan bécsiekkel, kik a Magyarországról jövő katonáktól kenyeret kértek. Egy jól öltözött férfi segített reggel a holmimat Lukácsnak a Süd Bahnhofra átvinni, s pénz helyett kenyeret kért Lukácstól, s ő pedig adott neki egy nagy darabot.

Végre 10 óra után az állomástól egy kb. 80 lépésre lévő régi ósdi szálloda 2. emeletén kaptunk ketten egy szobát, elég olcsón 6 Koronáért, a dinerek pedig a fürdőszobában 2 Koronáért. A szobában két rézágy volt, elég tiszta ágyneművel, s néhány egyéb bútor. A trén hadnagy az állomásról a poggyászokkal áthívta a dinereket. Mi pedig ezután a dinereket magukra hagyva elindultunk megnézni az én kívánságomra Bécset.

A hadnagy, ismerős lévén kalauzolt. Villamosra ültünk s bementünk a belvárosba. Végigmentünk a Ring egy részén, majd az új képviselőházat s a szép új városházát néztük meg. Ennek az új városházának a pincéjében volt Bécs legelőkelőbb étterme, hol szalon ruhában volt szokás megjelenni a civilek részéről. Én kíváncsi lévén az étteremre, bár nem voltunk éhesek, bementünk ebédre. Húsleves, paradicsomszósz burgonya ürüraguval, tészta és kenyér nélkül, és feketekávé volt az ebéd. A közönség ide is magával hozta kukoricakenyerét, mi kenyér nélkül voltunk kénytelenek enni, s fizettünk az ebédért nagy fölháborodásunkra, fejenként 11 Koronát. Majd a híres bécsi sört mentünk el megkóstolni, melyet csak két vendéglőben lehetett naponta kapni. A nem mesze lévő Burgtheater közelében volt egy étterem, ma itt lehetett sört kapni az újság szerint, bementünk tehát sörért, de olyan rossz sört kaptunk, hogy egy hete Vásárhely-Kutason, amit Baranyiék csárdájában ittam különb volt nála…

Majd a Burgot néztük meg. Keresztülhaladtunk rajta, s láttuk a díszőrséget is amint az őrszoba előtt szép sorba ültek a sorompó mögött. Bejártuk a Graben legnagyobb részét, megbámultuk a kirakatokat, s konstatáltuk, hogy az iparcikkek Bécsben jóval olcsóbbak, mint nálunk Magyarországon. A Lechner-féle könyvkereskedésben néhány Szeged környéki térképet vásároltam, majd végigmentünk Bécs legelőkelőbb korzóján a Kärtner Strassén, s elhaladtunk a javítás alatt álló remek szép Szent István templom mellett. Majd a Burg Kinóban du. 4 órakor egy mozielőadást végignézve elmondhattuk, hogy jól körülnéztünk Bécsben.

A mozi után villamosra ülve lakásunkra mentünk, s ne is mondjam, hogy az „előkelő” bécsi ebédre jól esett a „parasztos” hazaiból álló vacsora. Vacsora után meghagytuk a szobaasszonynak, hogy reggel ½ 5-kor költse föl a dinereket. Azután lefeküdtünk.

Reggel 5 órakor költöttek bennünket a dinerek, mosdás és reggelizés után ¼ 7-kor az állomásra mentünk, bár beszállás az „U” vonatba csak 7h 15’-kor kezdődött, nekünk sikerült becsúsznunk, s már ¾ 7-kor bent ülnünk a vonatban kényelmes helyen ablak mellett. Poggyászunk egy része velünk, más része a dinerekkel a diner kocsiban volt.

¼ 8 után megtelt a kocsi, s fülkénkben egy osztrák tüzérfőhadnagy kivételével mindnyájan magyarok voltunk. Mi ketten, az osztrák tüzér főhadnagy, egy 26-os, egy pilóta főhadnagy, egy főorvos, egy mérnök és egy vadászhadnagy. ¾ 8 órakor megindultunk. Áthaladtunk Badenen, hol a főhadiszállás volt (a vezérkariak, mivel itt már „fronton” voltak, az egy órányira lévő Bécstől ide tábori zöld ruhába jártak ki), majd a Wiener Neustadton. Majd áthaladtunk a csodaszép Semmering vidéken, hol a vasútépítés milliókba került a déli vasútnak. A délután folyamán a csodaszép karintiai havasok közt haladtunk, s elhaladtunk az Ossiacher See mellett is. Este 8 órára értünk Pontafelnél az olasz határra. ½ 11-kor érkeztünk Udinébe, s 19-én délelőtt 2 órakor a végállomásra, San Vendemianóhoz.

A villachi állomáson összetalálkoztam Puskás hadnaggyal, ki szintén ugyanezen a vonaton utazott az ezredhez. Megérkezve a végállomásra, mivel közös célunk volt, egymás nevét kiabálva az éjszakában ráakadtunk egymásra, s minthogy a poggyászt nem volt érdemes a dinerekkel a gyalog még elég messze lévő Coneglianoig cipeltetni, csak mi ketten indultunk neki, hogy sammel stelléről telegrammot küldjünk a trénhez kocsiért. Puskás tudta, hogy hol a sammel stelle (a Via Cavouron volt a katonai állomásnak berendezett városházával szemben), s így hamar ráakadtunk. De telegrammot csak reggel 7 órától lehetett küldeni, s így kénytelenek voltunk éjjeli szállást kérni.

 Conegliano a Via Cavourral korabeli képeslapon
(Kókay László hagyatékából)

Egyúttal megtudtuk, hogy az ezred az éj folyamán váltatik le a 43. gyalogezred által egy hónapos stellung periódus után, s hogy a II. és IV. Baonok Zoppéra az I. Baon, s a Rgts. kmdo Campolongóra jön. Továbbá, hogy a 61. gyalogezred szintén pihenőn van, mégpedig itt, Coneglianóban.

Ez elég jó hír volt számomra, hogy épp a kilátásban lévő egy hónapos ezredpihenő megkezdésekor érkeztem meg. A sammell stellén összeverődtünk vagy 10–12-en tisztek, mind éjjeli szállás miatt. Ordonáncokat kaptunk, kik ú.n. tiszti lakásokhoz vezettek bennünket, melyek azonban nagyon szánalmasak voltak. Én, Puskás, s egy vadász hadnagy egy a Neptun kút közelében lévő ház emeletén kaptunk szállást. Szobánkban három féderes matracon kívül más egyéb nem is volt, s a ház is lakatlanul állott. Én és Puskás, mivel dinerjeink távol voltak, pokróc nélkül lettünk volna kénytelenek aludni, de a vadász hadnagy és dinerje 2–2 pokróccal bírván 1–1-et átadtak, s így nekünk is jutott takaró, aminek dacára, hogy ruhástul, sőt köpenyben aludtunk, elkelt, a kitört ablakú szobában. A vadász hadnagy nagyon ismerősnek tetszett nekem, s mikor megtudtam, hogy 23-as vadász, rögtön tudtam, hogy Nagyszebenben 3 éve együtt voltunk tiszti iskolában. Strassernek hívták, s Szászrégenbe való szász fiú volt. Nagyon megörültünk egymásnak. Elbeszélgettünk a tiszti iskoláról, majd társaink felől kérdezősködtünk, s megtudtam, hogy Trozner elesett. 3 óra már elmúlt, mikor elaludtunk.

 Conegliano nyugati része a Neptun kúttal 1918 tavaszán
(Kókay László hagyatékából)

Én és Puskás reggel ½ 7-kor keltünk, elköszöntünk Strassertől s a sammel stellére mentünk. Az étkezdében 1 Koronáért nagy adag feketét és lekváros kenyeret kaptunk reggelire. 7 óra után feladhattuk a telegrammot Ramerára, a trénhez, kocsit kérve az állomáshoz. Majd az állomásra mentünk a dinerekhez, s itt vártunk a kocsira 9 óráig, amikor végre megérkezett. Felrakva a poggyászt mi is felültünk, s elindultunk. Átmentünk Conegliano egy részén, majd a tüzérlaktanyánál délkeletnek fordultunk s a régi vasútállomás közelében áthaladtunk a töltés alatt, s egy elég jó úton haladtunk tovább. Utunk a vasút közelében, s a vasúti töltés is ezen a környéken hatalmas messzehordó gránátoktól erősen meg volt rongálva. Mindenfele a földek közt is hatalmas gránátgödrök tátongtak, s az út mellett lévő egyik ház gránáttalálat folytán tönkre ment, egy kis kápolna pedig, mely az út mellett állott, egy gránát találattól teljesen felfordíttatott. Bíz, ez elég szomorú tájék volt.

De minél távolabb jutottunk a vasúttól, annál barátságosabb lett a tájék. Az egész környéken már meglátszott a tavasz első lehelete. A vetések szépen zöldelltek, s a fák is már rügyezni és leveleket hajtani kezdtek. Úgy látszik, míg oda voltam, se lehetett valami sok eső, mert az út vastagon volt belepve porral. 10 órakor megérkeztünk Campolongóba. Campolongo a Monticano mellett épült jómódú, szétszórtan épült szép házakból álló falu volt, kicsiny templommal. A falu északi részében, az út nyugati oldalán levő emeletes, s szép udvarral bíró házban volt az 1. Komp. elhelyezve. A poggyászomat itt leszedve a kocsiról a század irodájába vitettem fel Lukáccsal.

Rác, Palis, Kuncsáth úr, Pece mindnyájan örömmel üdvözöltek s valamint a bakák is, akik kialudva már magukat az udvaron mászkáltak. Nemsoká időztem a századnál, a Regts. Kmdo-hoz sietettem, mely kb. 100 lépésnyire délkeletre volt a század lakhelyétől, egy új emeletes házban. Zeiss és Polareczky még aludtak, Réder fogadott, s tudatta velem, hogy régi kívánságomhoz képest egy nyugodtnak ígérkező helyre, a Sturm Baon 17-hez kommandiroztak el Róna hadnagy helyett, akit az ezredhez küldenek, s helyette egy másik tisztet kértek.

Nagyon örültem a kommandirungnak, mert tudtam, hogy a sturmosok csak offenzíva idején és esetleg unternehmungoknál vannak stellungban, még a többi időt hátul töltik. Tudtam, hogy az első esetben, nem csak a sturmosok szenvednek, hanem az ezred is, az unternehmungokra vonatkozólag pedig tudtam, hogy mint sturmos tiszttel, ha az ezrednél lettem volna is, Zeiss csináltatott volna velem unternehmungot. Tudtam, hogy a Sturm Baonok a Div. Kmdo-k alá lévén rendelve, nem használtatnak fel mindenféle haszontalan vállalkozásokra, na, meg hogy az ilyen vállalkozásokhoz szükséges fölszerelést, a siker esetén a kitüntetést, jobbat és többet lehetett kapni, mint az ezred kötelékében. Tudtam, hogy mily kitűnő életük volt a 17-es Div. sturmosainak, s hogy fennállásuk óta még csak egy ízben, az áttörésnél szerepeltek néhány órahosszára ¾ évi fennállásuk óta. Mindezeket megfontolva, nagyon megörültem a cserének, s megköszöntem Réder szívességét. Réder azt mondta, hogy még ma induljak el, a Cosnigán lévő sturmosokhoz, mert már tegnapra ígérték, hogy ott leszek, de kérésemre megengedte Réder, hogy holnap mehessek.

Miután Réder felmentett a Zeissnél való jelentkezés alól, aggodalmam, hogy leszidnak az egy napi késés miatt, elmúlt. Eltávozva a Reg. Kmdóról az épület előtt Geisz hadnaggyal találkoztam össze, aki ismét a szokásos bolond ingben volt, mert Lexa hadnagynak káromkodva újságolta, hogy rossz lakást kapott, s ezért „zum trutz” a legénység közt aludt az éjszaka. Geisz megtudva, hogy én a sturmosokhoz megyek, őrült dühbe gurult, s azt mondta, hogy rögtön felmegy a Reg. kmdóra apellálni emiatt. „János! A derékszíjat!” – ordítozott dinerjének, s ezt megkapva felcsörtetett a Reg. kmdóhoz s (mint megtudtam) Rédernek azt kiabálta oda, hogy: „Miért nem küldték Kókayt a káderhez, s engem a sturmosokhoz”. Nem tudom, Réder miként szabadult meg e félbolondtól, de tény, hogy kívánsága nem teljesült.

 Kókay László hadnagy 1918. február 1-jén Gajarinében. 1917. december 2-án kapta meg a hadnagyi kinevezését, 1917. február 1-jei ranggal
(Kókay László hagyatékából)

Majd a század lakhelyétől nem messze egy magános házba kiutalt lakásomra mentem, hol Gulyás hadnagy látogatott meg, ki távollétem alatt a századhoz jött. Mint régi bajtársak szívesen üdvözöltük egymást. Gulyás arra kért, hogy mivel én holnap elmegyek, úgyis mindegy, hol alszom, cseréljek vele lakást, mert ő a század épületében van elhelyezve, s a lármázó bakáktól pihenni nem tud. Szívesen teljesítettem kívánságát, s a század épületébe, az iroda mellé egy nem valami fényes bútorzatú (egy nagy strózsák 2 padon, egy láda, egy asztal, egy szék, egy fogas) szobába mentem lakni.

Majd 12 óra tájban Dettrét látogattam meg, ki a Monticano másik (nyugati) partján, a híd mellett lévő 3. komp körzetében lévő magános házban lakott. Távollétem alatt századossá lépett elő, s a Károly keresztet is megkapta, gratuláltam neki s átadtam a részére hazulról küldött csomagot. Végtelen örömmel fogadott, majd a század dolgait beszélte. Elmondta, hogy Gulyással nincs kibékülve, aki Ráccal is folyton veszekszik (ez nagy szálka volt Dettre szemében), s hamarosan meg fog szabadulni tőle. Dettre még nem tudta, hogy elmegyek a századtól és csak tőlem értesült róla, s mikor megtudta kétségbeesett, s azt mondta, hogy a Reg. kmdo ebbéli szándékát megváltoztatja, s csak mikor megtudta, hogy nekem is kedvem van a sturmosokhoz menni, mondott le erről a szándékáról. De ezután nyíltan hangoztatta előttem, hogy ily lelkiismeretes, s oly sok harctéri tapasztalattal bíró tisztet nem fog tudni találni mint én.

Az ebédet ki-ki a maga lakásán ette meg, csak vacsorakor nyílt meg a I. Baon étkezdéje a templom mellett a parókiában. A Reg. Kmdo külön evett, s így alkalmam volt az összes tisztektől a vacsora után elbúcsúzni. Mindenki azt mondta, hogy megérdemlem végre már én is a kommandirungot, csak a mindenkivel ellenséges viszonyban lévő Bugyi főhadnagy elégedetlenkedett, hogy a stellung idő alatt szabadságon voltam, most meg, hogy visszajövök elvezényeltek. Persze az fájt neki, hogy nem őt küldték hátra valahova. No, de az ilyen zsörtölődést Bugyitól senki se vette fel komolyan.

Következő rész: Hogyan nézett ki a k.u.k. Sturmbataillon nr. 17?

Összes rész: Kókay László harctéri naplói, 1918

Korábbi naplók: Kókay László harctéri naplói, 1916-1917