„Alarm! Gyorsan kifelé, gyünnek a digók!”

2018.02.26. 07:10 :: PintérTamás

Kókay László 1917-es naplója az olasz frontról – 19. rész

1917. május 14-én délben az olasz gyalogság is támadásba lendül hősünk alakulata ellen. Az első rohamot még megállítja az osztrák–magyar tüzérség, de másodszor már betörnek az állásokba és a 378-as magaslatot is elfoglalják. Kritikussá válik a helyzet…

 

No, de nincs egy pillanatnyi vesztegetni való idő sem. Leugrom a stelungba, s magasan 75–80 fok alatt elsütöm a vörös rakétával megtöltött rakétapisztolyt. Néhány pillanat, s magasan a hátunk megett felgyúl a bágyadt vörös rakéta, s a reszkető fényű vörös csillag lassan zuhan lefelé a Trieszti dolinába. A következő percben még egy rakétát lövök, de ekkorra már (talán épp a mi rakétánk jeléből?) mások is észreveszik a digókat, s ameddig csak elláthatunk mindenütt lövik hátrafelé a vörös rakétákat a mieink. Vészjel mindenütt, az 56 órás pergőtűz után megkezdődött az általános olasz támadás! Óriási csend, feszült várakozás, nem vették hátul még észre a vörös rakétákat? Eh, ez a tehetetlenség, hisz amerre néz az ember egyszerre 10–12 röppen fel belőlük is a magasba. Aggodalmas percek...

De már itt is van az első üdvözlet mégpedig a javából! Bömbölő zúgás hallatszik, utána az olasz előretolt állásba vezető futóároknak a kellős közepén fölcsap a 30 ½-es gránát jellegzetes háromszög (kúp) alakú bodor füstfelhője, majd utána felhangzik a tompa robbanás, mely még itt is megdöbbent bennünket. A következő pillanatban már az olasz előretolt és első, valamint második állásnak, stelungunk és a digó stelung előtti résznek számtalan pontján gránátfüst vágódik fel, s a láger fölött magasan hatalmas srapnelok robbannak. A bömbölés, robbanás, ágyúdörgés orkánná fajul. A 30 ½-esektől a mögülünk dolgozó kis hegyi ágyúkig számtalan ágyú okádja elénk a tüzet. Az egész Segeti láger füst- és lángtengerben áll, s percekig nem látszik a füsttől. Bár a tegnap reggel leadott zárótűz óta jó véleménnyel vagyunk tüzéreinkről, ily rettentő tüzelésre nem voltunk elkészülve. Valósággal szeretnénk gyönyörködni a munkájukban, de erre nincs időnk.

Harminc és feles Lipánál 1917-ben Harminc és feles Lipánál 1917-ben
(Kókay László hagyatékából)

Balra a XXII-es abschnittra, a ¤363-on, az 5. század ellen támadnak a digók. Nem valami sokan vannak, de úgy látszik nem vették még észre a mieink a mintegy 100–150 főnyi digót, mert egész nyugodtan törtetnek felfelé a hegyoldalon. Nekiállunk mind a hatan, s az M. G. asztal tetejéről álló helyzetből hátba lepjük őket. A következő percben már, mikor csaknem elérik az 5. század stelungját, erősen kezdik őket az 5 századbeliek kézigránátozni. Húsz–huszonöt erre feltartja a kezét, s megadja magát, a többi visszaszalad le az előretolt állásukba, mi pedig, amíg csak látjuk, lőjük őket, de azt hiszem nem sok eredménnyel.

Épp javában lövöldözünk, mikor hirtelen Orbán hadnagy jön hozzánk. Szegény liheg, a komp. kavernától idáig tartó utat a gránáttölcsérek közt futva tette meg. Mindnyájan kitörő örömmel üdvözöljük. Ő is örül, hogy nincs semmi bajunk, s figyelmeztet bennünket, hogy előre is figyeljünk ne csak az 5-höz. De hasztalan figyelünk, előttünk oly őrülten verik tüzéreink a stelungot, hogy a digók nem bírnak támadni. Orbán ezzel meg is elégelte a dicsőséget, s bár egy szikrát se lő a digó (a hátsó utakat kivéve) bemegy a kis rókalyukba. Vesztére! Szegénynek evvel a Schulz-cal szemben mindig pechje van, mert a következő percben Schulz jelenik meg, s azt kérdi hová lövünk, meg hogy megvan-e balra a 6-al az összeköttetés. (Megvan, mert épp az imént fejlődött fel a stelungban egész hozzánkig a 6. legénysége.) A részemről adott felvilágosítás után még azt kérdi: „Hát hadnagy úr Orbán hol van?” Már épp hazudni akarok, hogy átment a 6-hoz Molnár hadnagyhoz beszélgetni, mikor Orbán remegő hangon kiszól a rókalyukból, hogy: „Itt vagyok!” Schulz egy szót se szól Orbánnak, de azt a gúnyos mefisztói pofát, ahogy ránézett sohase tudnám elfeledni. Szégyenkezve bújik ki Orbán a rókalyukból, Schulz pedig visszamegy a század jobbszárnya felé, nyilván ott is vizitet tartani. Orbán ismét visszamegy a rókalyukba, s a Schulzot gyűlölő bakák nagy hahotájára megjegyzi egész nyíltan és hangosan: „Bassza meg az Isten a majom pofáját ez mindig odaér, ahová nem kell, hogy nyalná ki az összes...!”

A mi mulatságunknak is csakhamar vége szakad az M. G. asztal tetején. „Sz-sz-sz-sz-sz-sz-sz!” hagzik fel egyszerre, mi pedig oly egyszerre eltűnünk le az árok fenekére, mintha csakugyan a digó gépfegyver kaszált volna le bennünket. Úgy látszik a Segeti lágerból észrevett az olasz géppuska bennünket, s most ránk dolgozott. Szerencsénkre az első széria hosszú volt, de mostantól kezdve, ha csak 2 másodpercre is kidugja a fejét valaki az M. G. asztal tetejéről, rögtön ide gépfegyverez a digó.

No, de egyenlőre nincs szükség kidugni a fejünket. A ¤363-ra már nem támad a digó. Előttünk tüzérségünk tüze miatt nem bír felfejlődni. Csupán jobbra a ¤378 elé húzódnak még a digók, de ezeket a tőlünk alig 20 lépésre balra, a XXI-es abschnitt jobbszárnyán felállított géppuska a „kis Nagy” tiszthelyettessel lövi kegyetlenül, sőt balról a ¤363-ról is dolgoznak a gépfegyverek a ¤378 elé. Más géppuskák máshova szórják a halál magot, úgyhogy a géppuskatüzelés se szünetel egy pillanatra sem. Őrület, hogy mi van itt. A digók nem bírják már tovább a „dicsőséget”. 1 óra tájban a ¤378 elől is hatalmas tömegekben kezdenek visszaszaladni az előretolt állásukba. Tüzérségünk rettenetesen veri őket, sokszor több másodpercig eltűnnek az óriási füstfelhőben, mely lassankint beborítja a Segeti lágert. A szerencsétlenek csaknem mindnyájan az előretolt állásukba vezető futóárokba szaladnak, melyet kegyetlenül veretnek tüzéreink és a flankéból a Hermada felől dolgozó reccsenő hajóágyú gránátok. Rettenetes micsoda fejetlenség lehet odalent közöttük. Egy pontján a futóároknak csaknem mindnyájan megtorlódnak. Annak jeléül, hogy élet-halál küzdelmet vívhatnak itt egymással, nagyon sokan kiszorulnak a futóárokból, s az árkon kívül, mint valami hangyaboly tolonganak a valószínűleg kavernabejárat körül. Mi a lőréseken át nézzük őket. Odaszólok korp. Szikurának: „Én úgy érzem, hogy oda a mieink hamarosan 30 ½-essel fognak lőni!” Még ki sem mondhatom jóformán, felhallatszik ismét egy 30 ½-es gránát bőgése. „No, aligha ez nem lösz az!” – mondja Szikura. A következő percben épp a kritikus ponton, hihetetlen pontossággal épp a tömeg legközepébe óriási láng és füstoszlop csap fel, egyszerre 20–25 embert lehet látni fölfelé kalimpálni a levegőbe, a következő másodpercben a füst beborítja az egész környéket, s ide hallatszik a mély detonáció, amely Isten tudja hány digót küldött a másvilágra. Mikor a füst eloszlik, egy digó sincs az előbbi helyen. 30–40-et még lehet látni, amint a stelungon kívül hátrafelé rohannak. Idejük is, mert a 30 ½-esek közül egy ismét az előbbi helyre csap be. No, ezekkel a digókkal, akiket itt megijesztett a 30 ½-es nem fognak tudni egyhamar támadtatni.

Gépfegyvertüzelésünk majdnem mindenütt megszűnt. Fölösleges is. Nem támad már a digó. Őrülten veri tüzérségünk előttünk az előterepet. A kis 7-es hegyi ágyútól a 38-as tarackig mindenféle kaliberű ágyú okádja a tüzet a Segeti lágerre, mely már nem látszik a füsttől. Szinte élvezet látni, hogyha a digó is megtanulja „élvezni” a pergőtüzet, mert ilyet, mint amilyet tüzérségünk produkál még a legöregebb „harctéri csont”-ok se tapasztaltak. A digó tüzérség ellenben csendben van, úgyhogy a sebesülteket is le lehetett vinni a Trieszti dolinába, hogy innen tovább szállítsák őket. Egyébként a regts hilfs platz egy része feljött a Trieszti dolinába tegnapelőtt este, amint beszélik.

A cs. és kir. szegedi 46-os gyalogezred segélyhelye a Mörser dolinában A cs. és kir. szegedi 46-os gyalogezred segélyhelye a Mörser dolinában
(Kókay László hagyatékából)

½ 2 felé egész hirtelen megszűnteti tüzérségünk a zárótüzet, s alkalmunk van látni, hogy a digók stelungja is alaposan helyben lett hagyva a több mint egy óra hosszás zárótűz következtében.

½ 2-kor a digó ismét elkezd veretni, előbb a 100 méterest, aztán minket is az első stelungban. Nem valami erősen lő. Macskával egyáltalában nem is lő, csak 10-essel és 15-össel. Behúzódik ismét mindenki a rókalyukakba és kavernákba. Orbán nem mer visszamenni a komp. kmdo kavernába, itt marad közöttünk. Kun bácsi egy tükörtojást hoz neki uzsonnára, de nem kell neki, nekem adja. Én örömmel elfogadom.

4 óráig elég gyengén veret a digó, 4 óra után ismét teljes erővel rákezdi a pergőtüzet. Ez azonban nálunk hírül sem olyan erős, mint délelőtt volt, mert most macskával nem veret. 6 órakor a tüzérségi tűz, mintha elvágták volna, megszűnik, csupán messze hátra lő ritkásan a digó egy–egy srapnelt. Alig szűnik még a tüzérségi tűz, rögtön kiküldöm korp. Szikurát megnézni mi újság. Azt avizálja be, hogy nem látszik semmi előttünk. Ámde a következő pillanatban szórványos fegyver „puttyogás” hallatszik. Felugrálunk, s kifelé tartunk, épp ideje is, mert Szikura torokszakadtából ordít: „Alarm! Gyorsan kifelé, gyünnek a digók!” Sebesen tuszkoljuk egymást kifelé a szűk kijáraton, s ki-ki siet azt a helyet elfoglalni, ahol délben volt. Önkéntelenül is a stelung elé nézünk, onnan várjuk a digókat, de ezúttal tévedtünk, a következő percben nem is kell bennünket Szikurának efelől felvilágosítani, rájövünk magunktól is. „Sz-sz-sz-sz-sz-sz...” hangzik fel, egy digógéppuska tüzelése, mely teljesen jobbról flankéból szórja ránk a tüzet. Tyűh, a kutyafáját! Mit csináljunk most? Legjobb lesz mindenesetre vörös rakétát lőni nekünk is, bár már ezt úgyis lövöldözik az egész fronton, de bizony most már egy kissé későn. Jobbra tőlünk, úgyszólván felettünk, 200 lépésnyire, a ¤378 kúpján, a 19-es abschnittban, a 2. kompagninál, s századunk jobb szárnyán a IV. zugnál, bent vannak a digók, s már gépfegyverük is van, mellyel szakadatlanul lőnek bennünket és a 21-es abschnittot flankéba. Szerencsénkre meglehetős rosszul, s ez ideig még veszteség sincs. Mit csináljunk most, az a kérdés? Lőjük a digókat fent a kúpon? Nincs értelme, előre kellene inkább figyelnünk, hogy minket is meg ne lepjenek a digók, de ehhez fel kellene állni az M.G. asztalra, mert így nem sokat látunk. Ezt azonban lehetetlenné teszik a flankéból és szembe a lágerból ránk dolgozó digó géppuskák. Nincs kedvünk semmihez se fogni, kénytelenek vagyunk tétlenül nézni amint egyre több és több digó szállja meg a ¤378-at, melynek a csúcsa is már tele van velük.

Tüzérségünk újból óriási zárótüzet kezd leadni a stelung elé az egész fronton, de a 19-es abschnitt előtti völgyet nem bírja lőni, s ebből egyre rajzanak elő a digók, kik már a ¤378 kúpjáról balra felénk akarnak támadni. Ekkor a 21-es jobbszárnyáról fejünk felett kezd oda dolgozni Nagy tiszthelyettes géppuskája, s a digók közül sok felbukik, s lehúzódik a kövek közé, s fegyverrel kezdenek ránk lövöldözni. A digók közben mind többen és többen másznak fel a ¤378-ra, egy nagytermetű és hosszú szürke körgallért viselő tiszt bottal ütlegelve zavarja őket előre. A helyzet egyre komolyabb, bár az elénk zúduló tüzérségi zárótüzünk miatt minket nem bírnak megtámadni a digók, a ¤378 felől abban a veszélyben forgunk, hogy lekapcsolnak bennünket s a vacsorát már a digóknál esszük meg. (A bakák már a kitüntetésüket tartó cérnákat, s a sarzsik a csillagokat is kezdik leszedni, s nekem is ajánlják, hogy szuronyos puskámról szedjem le az altiszti portopét.)

Olasz katonák. A fényképet Kókay László az 1917. augusztus 22-én általa foglyul ejtett olaszoktól kapta (Kókay László hagyatékából) Olasz katonák. A fényképet Kókay László az 1917. augusztus 22-én általa foglyul ejtett olaszoktól kapta (Kókay László hagyatékából)

Közben balról a 6. századbeliek folyton szaladgálnak hozzánk és kérdezősködnek, hogy mi van jobbra a ¤378-on? „Látják – felelem –, hogy bent vannak a digók, többet mi sem tudunk.”

De nemcsak mi, hanem úgy látszik Schulz sincs teljesen tisztában a helyzettel, mert elolvasva egy a 6. századhoz küldött helyzetjelentést csak azt írja: „A digók nagy erőkkel megszállották a 20-as abschnitt jobb szárnyát és a 19-es abschnitt első vonalát, a 100 méterest még tartja a 4. század.”

Helyzetünk azonban még kritikusabbá válik, a digók a ¤378 tetejéről a 100 méterest kezdik támadni és megkísérlik áttörni a Trieszti dolina felé. Erős géppuskatüzelés és kézigránátozás van fent a ¤378-on, mi pedig tétlenül, feszülten figyeljük a fejleményeket. Oda hátul úgy látszik már végleg elveszettnek tekintik a ¤378-at, mert az egész kúpot elkezdi veretni tüzérségünk. Ez azonban még nem lenne baj, de hirtelen a 15-ösünk sivító huhogása hallatszik a hátunk mögül, s a következő pillanatban vagy 100 lépésre a hátunk mögül kb. 50 méter magasban robban egy 15-ös srapnelunk, s nyomban még egy követi. No, most régen rossz nekünk, nyilván azt hiszik hátul, hogy már itt se tartjuk a stelungot, vagy legalábbis szándékozunk feladni, s már ide is kezdi leadni a zárótüzet tüzérségünk. No, ma már biztos, hogy nem menázsizunk ebben a stelungban, hanem vagy hátrább, vagy a digóknál.

„Zöld rakétát, zöld rakétát!” – kiabálok, Kószó bácsi ad egyet, én pedig a következő percben magasan hátralövöm, jelezni akarom tüzéreinknek, hogy itt még tartjuk a stelungot. Épp legfőbb ideje volt, mert egy 15-ös gránátunk a 21-es abschnitt jobb szárnya elé, hozzánk alig 20 lépésre bevág, s a repeszdarabok 2 embert megölnek, 1-et megsebesítenek a 6. századbeliek közül.

Hirtelen azonban változik a helyzet. A digók felállanak a ¤378-on, s integetni kezdenek a mieinknek a ¤378-on, nyilván megadásra szólítják fel őket. Válaszul kézigránátok explodálnak a digók közt, mire valami 50-en feltartják a kezüket. Majd a többi digó is felugrál, több mint 100-an vannak, s egy részük fehér kendőt lobogtat a megadás jeléül. A következő pillanatban mindnyájan eltűnnek egy saját 30 ½-es gránátunk óriási robbanó felhőjében, mely épp a szerencsétlenek közé vágott. Mire a füst eloszlik, alig van digó a ¤378-on, lefelé szalad legnagyobb részük már mint fogoly a Trieszti dolinába, kisebb részük hátrafelé szalad le a Segeti lágerba, néhányan azonban még mindig lövöldöznek közülük. A 19-es abschnitt 100 méteresében pedig egyre lövöldözik hátrafelé a zöld rakétákat annak jeléül, hogy tüzérségünk ne verje már a ¤378-at, mert a mieink előre akarnak menni. Ez nemsokára meg is történik, s a mieink kezében van ismét a digó hullákkal borított ¤378 csúcsa, s csakhamar a 19-es abschnitt és századunk jobbszárnya is.

A visszafelé menekülő digók közt óriási pusztítást visz végbe a II. zugtól dolgozó (Wessel hadnagy féle) egyik géppuskánk. Egy 8 emberből álló digó csoportra nem lőtt többet 5–6 patronnál, de ez elküldte mind a 8 digót. No, lesz mit temetni a szanitéceknek!

½ 7-kor már nincs digó a ¤378-on, s több nem is hiszem, hogy be bírjon jutni, mert tüzérségünk még mindig óriási zárótüzet ad elénk. A digó tüzérség ellenben teljes csendben van, még hátrafelé se veret, gyalogságuk pedig sehol se látszik, hogy mozgolódna, csak néha–néha balról hallatszik Kostanjevica felől géppuskázás.

Kostanjevica és a tőle északra húzódó magaslatok, a napló eseményei helyszínének 1916-os fotója Kókay László jegyzeteivel (Kókay László hagyatékából)
 Kostanjevica és a tőle északra húzódó magaslatok, a napló eseményei helyszínének 1916-os fotója Kókay László jegyzeteivel (Kókay László hagyatékából)

No, úgy látszik a digóknak az első napi támadása végleg befulladt, s ha az egész fronton így járt a digó, nem jó ómennel kezdődik rá nézve a X. Isonzó csata. No, de nem mindenütt vannak magyar csapatok, s ki tudja nem sikerül-e valahol áttörni a digónak a frontot?

Egyszerre a bakák kiabálni kezdenek: „Digó szalad erre hátulról!” Puskánkat lövésre készen tartjuk, s hátrafordulunk. Tényleg egy tarajos sisakú digó fut egyenesen felénk. Nyilván szökevény, a Trieszti dolinába lekísért foglyok közül szökött meg, s stelungunkon keresztül akar visszafutni hozzájuk. Kórusban ordítozunk rá: „Halt! Halt!”, de a digó ránk se hederít, s már csaknem eléri stelungunkat. Már épp lőni akarunk rá, amikor inft. Cirok felkiált: „Ne lőjetek, hisz ez az őrmester úr Móró!” Most látjuk csak, hogy tényleg igaz. De mi a fenét keres ez hátul, s pláne digó sisakban? A következő pillanatban beugrik, jobban mondva bezuhan hozzánk a futóárokba. Úgy ki van merülve, s annyira reszket, hogy rossz nézni. „Jaj! Jaj!” – egyre csak ezt hajtogatja. „Meg van sebesülve?” – kérdezi korp. Szikura. Móró tagadólag int, hogy nincs. „No, kis híja, hogy le nem lőttük a digó sisak miatt, hogy is tehet ilyet támadáskor a fejére?” Móró nagy nehezen kinyögi, hogy mikor a digók elfoglalták a ¤378-at leszaladt rezerváért a Trieszti dolinába, hogy az rögtön csináljon ellentámadást. Sapkája elveszett, s az egyik digó fogolytól vette le a sisakot, s hogy a felfelé futástól állt ki annyira. Móró visszamegy a komp. kmdóhoz. Korp. Szikura pedig azt hiszem mindnyájunk véleményét juttatja kifejezésre, amikor megjegyezte: „Nyilván nem rezerváért szaladt le a vitéz őrmester úr, hanem mert megijedt, hogy elfogják őt is a digók velünk együtt, ha itt marad a stelungban!”

7 óra után lassanként szűnni kezd tüzérségünk tüze. A digó tüzérség úgyszólván teljes csendben van. Mi se mutatja a mai heves küzdelmet.

¼ 8-kor azon az úton (Zita út), amely épp hozzánk vezet fel, óriási örömünkre Vály főhadnagy érkezik vissza szabadságáról, s épp ott ugrik be a stelungba, ahol az elébb Móró. Szegény ez is jókor érkezett! Azért most is jó kedve van: „Szervusztok 3. század! Riha!” – kiáltja. „Hallom, kibasztak veletek, míg oda voltam, no, de nem baj, itt vagyok megint!” Lelkesen éljenezni kezdjük, ő pedig a végtelenül örvendő Orbánnal együtt a komp. kmdóhoz fut, s Schulznak egy órán belül ki van adva az „útlevél”.

Kókay László 1917-es naplója itt véget ér. A történet folytatását tartalmazó füzet (a „IV. könyv”) sajnos nem maradt meg. A jövő héttől az 1918-as naplóval folytatjuk háborús kalandjait.

Az összes rész és a korábbi napló elérhető itt: Kókay László harctéri naplói

Szólj hozzá!

Címkék: 1917 fajti–hrib Kókay László

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr813697352

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

A hadak útján 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Utazás

húavéti emlékút