Bácskai hadifogoly golgota – Halál a tengeren

2018.02.15. 07:04 :: MolnárTibor

Halálmars és asinarai hadifogság az egyházi holttányilvánítási iratokban – 3/2. rész

A szerb hadifogságba esett osztrák–magyar hadifoglyokra rendkívül nehéz sors várt. Szerbia 1915. novemberi elfoglalása és a szerb hadsereg visszavonulása után a helyzetük még tovább romlott, amikor a visszavonulók a foglyaikat is magukkal hurcolták. Az albán hegyeken és tengerparton keresztül vezető halálmars és az Asinara szigetére vivő hajóút során, majd a hadifogságban rengetegen életüket veszítették. A témára Margittai Gábor és Major Anita kutatásai hívták fel a figyelmünket. A Kalocsai Érseki Főszentszék bíróságának a holttányilvánítási iratai alapján a bácskai születésű elhunytak halálának a történetét mutatjuk be.

 
Akik a hajóúton haltak meg
 

ADAMOVICS VINCE 1884-ben született Vajszkán (Bács-Bodrog vm.), 1906-ban vette feleségül Pokledinacz Magdolnát. Az általános mozgósításkor a m. kir. 6. szabadkai honvéd gyalogezredhez vonult be. A szerb hadszíntérre került, ahol hamarosan hadifogságba esett – a háború befejeztével sem tért haza.

Felesége 1933-ban kezdeményezte egyházi holttá nyilvánítását, a vajszkai plébániahivatalban szeptember 1-jén horvátul adta elő kérelmét. Az asszony elmondta, hogy férje 4–5-ször írt neki, utoljára a szerbiai Nišből jelentkezett. A tanúktól hallotta, hogy a menetelés közben sokat szenvedtek. Hallotta továbbá, hogy férje betegen hajózott be Valonában, és a hajón hamarosan betegekként el is különítették. A tanúk – Borbás Mihály és Szotinacz Antal – a hajóból kiszállni Asinarán már nem látták.

Borbás Mihály vajszkai földműves 1933. szeptember 3-án tett vallomást:

„A hajóra vitték, de nem jött ki belőle, tehát maghalt. Azt onnan tudom, hogy 7 vajszkaiak hajóra szálltunk és 5-en szálltunk partra. Tehát Adamovics Vince és Katić Andrija a hajón meghaltak. Szerbiai hadifoglyok voltunk szerteszét csak Valonában találkoztunk össz, mert ott volt a gyűjtőláger a hajóra szállásra, mert szállítottak bennünket Szerbiából Olaszországba Isola Asinara szigetre az osztrák–magyar és német hadsereg előrenyomulása elől. Éhségtől, fáradtságtól és megfázástól mindannyian betegek voltunk, de ő erősebben volt beteg. Másnap vagy harmadnap felvitték a fedélzetre, s aztán többet nem találkoztunk, és nem szállt partra. A hajónk nem kötött ki sehol máshol, a hajó neve Duca di Genova [volt]. Holtan nem láttam, valószínűleg a tengerbe dobták a holttestét. A szigetről írtam feleségének, hogy kik haltak meg útközben. Haláláról tudnak vidékiek is, de azok szerteszét vannak, de Szotinac Antal vajszkai is ugyanott volt.“

A hajózás útvonala A hajózás útvonala
(Margittai Gábor: Szamár-sziget szellemkatonái. Külső Magyarok, 2014. kötetből)

Szotinacz Antal vajszkai földműves elmondta, hogy 1915. december 24-én Valonában 4500 hadifoglyot hajóztak be a Duca di Genua nevű hajóra. Adamoviccsal elkeveredtek egymástól. Éjszaka hallotta, hogy Adamovics szólongatta őt, de a sokaságtól nem tudott odajutni hozzá. Másnap már nem találta sehol. Amikor érdeklődött utána, azt a választ kapta, hogy Adamovics Vince meghalt, és hogy holttestét a tengerbe eresztették. Szotinacz szerint Asinarán mindössze 1200 hadifogoly szállt partra, és Adamovics Vince nem volt köztük.

A tanúvallomások alapján az érseki főszentszék bírósága megalapozottnak találta Pokledinacz Magdolna indítványát, és 1933. szeptember 12-én meghozott ítéletével holttá nyilvánította Adamovics Vincét, aki 1915. december 24-én halt meg szerb hadifogságban, Valona és Asinara szigete között a tengeren.

ENDLEIN FERENC 1884-ben születet Szilbereken (Bács-Bodrog vm.), 1907-ben kötött házasságot Ambruszter Borbálával. A háború kitörésekor a cs. és kir. 6. újvidéki gyalogezredhez – feltehetően annak I. zászlóaljához – vonult be. A szerb hadszíntéren hadifogságba került, ahonnan soha nem tért haza. Felesége 1921-ben kezdeményezte holttá nyilvánítását. A szilbereki plébániahivatalban jegyzőkönyvbe vett vallomásában előadta, hogy férje ugyan írástudatlan volt, de bajtársaival többször íratott. Utoljára Szerbiából, a niši kórházból adott életjelt magáról. Az özvegy elmondta, hogy Schwan Lőrinc hartai (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) lakos olasz fogságból levelet írt neki, amit a vizsgálóbiztosnak be is mutatott. A levélben Schwan tájékoztatta, hogy férje meghalt. Az asszony tanúkként a szilbereki illetőségű Piller Sebestyént és Bichert Istvánt nevezte meg. Bichert István szabómester elmondta, hogy Endlein a földije volt, és a háború alatt még jobban összeismerkedtek. Halálesetének nem volt szemtanúja, de a következőt tudta:

„Itáliában hallottam, hogy meghalt [...] egy Hoog József vagy János (nem tudom biztosan) nevű ember Baranyából mondta nekünk, midőn fogságba találkoztunk, kérdezvén egymást hová valósiak vagyunk. Mikor mi mondtuk, hogy szilberekiek, azt mondja az Endlein Ferenc is oda való – igen, az a mi földink, mondottuk – nohát, az meghalt az úton Itália felé.”

Az elmondottakhoz Piller Sebestyén annyit tudott hozzáfűzni, hogy a baranyai ember látta Endleint „mint halottat a hajón, amidőn a hajó orránál feküdt, valószínűleg a tengerbe dobták.”

A Kalocsai Érseki Főszentszék 1922. október 12-ei keltezésű ítéletében megállapította:

„A főszentszék az 1920. évi 544/törv. sz. rendelettel felhatalmazott bizottság által felterjesztett iratokban nyújtott összes bizonyítékokat kellően mérlegelte és Bichert Ignác, Piller Sebestyén tanúknak eskü alatt tett vallomásaira, főleg pedig Schwan Lőrinc levelére támaszkodva nevezett alperes halálesetét ezennel megállapítja. Mindezekre való tekintettel a főszentszék a teljes Szentháromság nevében a következőleg ítélt: miután Endlein Ferenc, aki Ambruszter Borbálával Szilberek községben 1909. évi április 16. napján házasságot kötött, 1916. évben olasz fogságban meghalt, a felek közti házasság kötelékének megszűnte bíróilag is megállapíttatik, és a nő az új házasság megkötésére szabad állapotúnak nyilváníttatik.”

Az 1907-ben épült, 7893 bruttó regisztertonnás, 145 m hosszú és 16,3 m szélességű SS Duca di Genova olasz hajó korabeli képeslap ábrázolása. Ez a hajó szállította a legtöbb hadifoglyot (3141 fő), s legtöbben ezen haltak meg (300 fő). 1918-ban hullámsír nyelte el Az 1907-ben épült, 7893 bruttó regisztertonnás, 145 m hosszú és 16,3 m szélességű SS Duca di Genova olasz hajó korabeli képeslap ábrázolása. Ez a hajó szállította a legtöbb hadifoglyot (3141 fő), s legtöbben ezen haltak meg (300 fő). 1918-ban hullámsír nyelte el

KAILBACH GERGELY 1879-ben született Bácsordason (Bács-Bodrog vm.), 1904-ben vette feleségül Lux Borbálát. A háború elején vonult be a cs. és kir. újvidéki 6. gyalogezred 6. századához. 1914 őszén szerb hadifogságba esett. 1915 októberének elején még jelentkezett, de soha nem tért haza. Felesége 1920-ben kezdeményezte egyházi holttá nyilvánítását. Az asszony férje haláláról csupán annyit tudott, hogy a tengeren – amikor a hadifoglyokat Olaszországba szállították – két másik bácsordasi társával együtt elhunyt. Kailbach Gergely halálának számos tanúja volt, a vizsgálóbizottság öt bácsordasi személyt hallgatott meg.

A perben az első meghallgatott tanú Brandt Lipót 48 éves bácsordasi napszámos volt, aki Kailbachot gyermekkora óta ismerte. Halálesetéről a következőket vallotta:

„Tudomásom van alperes haláláról, mert láttam őt holtan. Hajón szállítottak bennünket Valonából Olaszországba. Szentestén hajóztak be bennünket. Útközben az olasz orvosok szerint kolera pusztított a hajón. Alperes is megkapta a betegséget. 28-án este halt meg, s láttam őt kiterítve. Ugyanazon éjjel még egy bácsordasi, Nann Ferenc halt meg. Éjjel bocsáthatták tetemét a tengerbe, mert reggel már nem voltak a holtak a hajón találhatók, és így temetésén nem lehettünk jelen. Semmiféle emléktárgyat nem hoztam tőle. Én nem értesítettem senkit sem az elhunyt családjából, de saját családomnak megírtam alperes elhunytát.”

Rudolf István bácsordasi illetőségű takácsnak is tudomása volt Kailbach Gergely haláláról, aminek szemtanúja volt:

„Biztos tudomásom van alperes haláláról. Együtt voltunk fogságban Novi Pazarban, ahol a városban dolgoztunk. A szerbek visszavonulása alkalmával Valonába vittek minket, ahol 1915. évi karácsony estéjén minket behajóztak. Alperes a hajón szemem láttára halt meg. A haldokló mellett ültem. Az orvosok állítása szerint kolerában halt meg. Temetésén nem lehettem, mert az elhunytakat midig éjjel bocsátották a tengerbe. Emléktárgyat nem hoztam tőle. Családját értesítettem.

Kaszt József tanú a következőket mondta:

„Alperes meghalt, biztosan tudom, mert halálánál jelen voltam. Együtt voltunk szerb hadifogságban, együtt szállíttattunk a szerb visszavonulás alkalmával Valonába, és ott behajóztak bennünket a Duca di Genova nevű hajóba 1915. december 24-én. Alperes meghalt [a] szemem láttára december 28-án kolerában. Éjjel mindig le kellett mennünk a hajóba, de többi társaink – kik mint hajómunkások voltak alkalmazva – reggel értesítettek bennünket arról, hogy a holtakat a tengerbe bocsátották. Emléktárgyam nincs, családomat értesítettem Kailbach elhunytáról.”

A negyedik meghallgatott tanú – a 44 éves Fath Jakab – is hasonlóan nyilatkozott:

„Hogy alperes meghalt, azt onnan tudom, hogy együtt voltunk fogságban, együtt kerültünk Valonába, 1915. december 24-én a hajóra – neve Duca di Genua. Kailbach meghalt december 28-án este 10 órakor. Halálánál jelen voltam. Reggel az összes halottakat, köztük alperest, a fedélzetre vitték és következő éjjel a tenger mélyebb helyén a tengerbe süllyesztették. Így tudták ezt meg társaink, akik olaszul beszéltek. Emléktárgyam nincs tőle, haláláról az én családomat értesítettem.”

A perben meghallgatott utolsó tanú, Auer György 43 éves földműves, a következőket vallotta:

„Tudomásom van róla, hogy Kailbach egy másik társammal együtt meghalt a hajón, melynek emlékezésem szerint Genova volt a neve, s amelyen Valonából átszállítottak egy olasz szigetre. Kailbach az orvosok állítása szerint kolerában szenvedett. Ott ültem a haldokló mellett, akit nem egészen holt állapotban eltávolítottak közülünk, s a hajó fedélzetére vittek, ahonnan a fogolytársaim állítása szerint a többi halottakkal együtt a tengerbe eresztették. Semmiféle emléktárgyat át nem vettem. Az elhalálozásáról Kailbach nejét értesítettem.”

A tanúvallomások alapján a Kalocsai Érseki Főszentszék bírósága 1921. január 5-én holttá nyilvánította Kailbach Gergelyt.

A Kalocsai Érseki Főszentszék 1921. január 5-ei keltezésű ítélete Kailbach Gergely holttányilvánítási ügyében (Forrás: Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár. Bácsordas. Kailbach Gergely holttányilvánítási ügye. Kalocsai Érseki Hatóság, 21/1921)A Kalocsai Érseki Főszentszék 1921. január 5-ei keltezésű ítélete Kailbach Gergely holttányilvánítási ügyében (Forrás: Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár. Bácsordas. Kailbach Gergely holttányilvánítási ügye. Kalocsai Érseki Hatóság, 21/1921) 

KATICS ANDRÁS 1892-ben született Vajszkán (Bács-Bodrog vm.), 1911-ben kötött házasságot Petrov Rózsával. 1913-ban vonult be tényleges katonai szolgálatra Zomborba. A háború kirobbanásakor a szerb hadszíntérre került, ahol 1914. december 8-án hadifogságba esett. A fogságból többször írt, utoljára 1915. szeptember 5-én jelentkezett Nišből, ezt követően többé nem adott életjelt magáról. Felesége 1921-ben a vajszaki plébánián kezdeményezte Katics holttá nyilvánítását.

A perben Szotinacz Antal 29 éves földműves a következőt nyilatkozta:

„Katics Andrással egy hajóra kerültem, ki maláriás tífuszban megbetegedvén 1915. december 25-én meghalt a hajón, és még aznap a tengerbe süllyesztetett. Halálának és temetésének szemtanúja voltam.”

A másik tanú, Borbás Mihály nem volt szemtanúja Katics halálának, arról csak Asinara szigetén értesült. A bizonyítékok alapján az egyházi hatóság 1922. január 19-én hozta meg ítéletét:

„A főszentszék az 1920. évi 544/törv. sz. rendelettel felhatalmazott bizottság által felterjesztett iratokban nyújtott összes bizonyítékokat kellően mérlegelte Szotinacz Antal, mint szemtanú igazolja alperesnek elhalálozását, Borbás Mihály pedig már a hajóból való kiszállás alkalmával értesült ennek haláláról. Mindezekre való tekintettel a Főszentszék a teljes Szentháromság nevében a következőleg ítélt: miután Katics András volt vajszkai aki Petrov Rózsával Vajszka községben 1911. évi november hó 13. napján házasságot kötött, 1915. évi december hó 25. napján Olaszországba való áthajózáskor meghalt, a felek közti házasság kötelékének megszünte bíróilag is megállapíttatik és a nő az új házasság megkötésére szabad állapotúnak nyilváníttatik.”

LAUTENBACH JÁNOS 1879-ben született Militicsen (Bács-Bodrog vm.). Asztalosként kereste kenyerét, 1904-ben kötött házasságot Briszlinger Terézzel. Katonaként 1914 decemberében szerb hadifogságba került. Felesége 1920-ban már a zombori kir. Törvényszéknél kijárta férje holttá nyilvánítását, és ugyanebben az évben kezdeményezte az egyházi holttá nyilvánítását is.

A perben Geiger András 42 éves militicsi iparos – aki 1920 júniusában tért haza a hadifogságból – a következő vallomást tette:

„Tudom, hogy Lautenbach János meghalt. Az 1914. évi december 7-től 15-ig tartott nagy visszavonulás alkalmával szerb hadifogságba kerültem vele, s Novibazar (Novi Pazar) városában együtt voltam vele. Volt itt egy egész divizió – kb. 100 ember – 6-an voltunk militicsiek, ezek közül csak én maradtam hadifogságunk idején életben. Innen Albániába mentünk, Valonánál hajóba szálltunk. A hajón együtt voltunk, a hajó Olaszország felé ment. A hajón már nagyon kimerült és gyenge volt és bélgörcs rohamai voltak – valószínűleg kolerás volt. Midőn már nagyon odáig volt, tanácsolták neki, hogy menjen fel a hajófedélzetre, ahol valami erősítőt fog kapni. A betegség teljesen levette lábáról és Becherer Róbert és egy fogolytársa vezették fel – s azóta nem láttam a hajón. Ott a fedélzeten kellett meghalnia, mert az éjszakák december hónapban nagyon hidegek voltak. Hogy meghalt bizonyítja az a körülmény is, hogy midőn a hajó Asinara szigetén kikötött, Lautenbach János nem volt többé található. Fogolytársaim beszélték, hogy meghalt. Becherer Róbert társam mondotta, hogy Lautenbach János meghalt, hulláját látta a halottas kamrában, hol több hulla is volt. Nejének megírtam, hogy férje nincs többé. Bizonyosan meghalt, de hulláját nem láttam.”

Az ügyben a Geiger által említett Becherer Róbert – 30 éves militicsi iparos, aki 1920-ban tért haza hadifogságból – szintén vallomást tett:

„Tudom, hogy Lautenbach János meghalt, láttam hulláját, s a hullában felismertem Lautenbach Jánost. Valona előtt találkoztam a fogolycsapattal, s Lautenbach Jánossal. Valonában hajóba szálltunk – a hajó a Duca di Genova – a hajón is láttam és beszéltem vele, de már nagyon beteg volt, görcsökről panaszkodott. Valószínű [hogy] kolerás görcsök gyötörték. Hogy táplálékot kapjon a hajó fedélzetére rendelték, de magától járni nem birván én és egy társam vezettük fel. Ez történt 1915. december 26-án este. Midőn le akartuk vezetni, az ott lévő olasz őrmester nem engedte meg és így a fedélzeten maradt, s ott bizonyosan megfagyott. Két nap múlva az őrmester felhívott a fedélzetre, hogy lássa, hogy van a társam. De már halott volt, hulláját láttam az ajtón keresztül a halottas kamrában, és felismertem a hullában Lautenbach Jánost. Hogy mi történt hullájával, miképp vetették a tengerbe, nem tudom. A hajó Asinara szigetén kötött ki, s fogolytársai nem látták többé. Nejét és feleségemet is értesítettem erről.”

Az elmondottak alapján a Kalocsai Érseki Főszentszék bírósága Lautenbach Jánost 1921. január 4-én holttá nyilvánította.

Az 1914-ben épült, 9754 bruttó regisztertonnás, 153,5 m hosszú és 18,1 m szélességű SS Dante Alighieri olasz hajó korabeli ábrázolása. A hajón szállított 1995 hadifogoly közül senki sem halt meg Az 1914-ben épült, 9754 bruttó regisztertonnás, 153,5 m hosszú és 18,1 m szélességű SS Dante Alighieri olasz hajó korabeli ábrázolása. A hajón szállított 1995 hadifogoly közül senki sem halt meg

PELLICH JÓZSEF 1888-ban született Dunabökényen (Bács-Bodrog vm.), 1910-ben kötött házasságot Ebling Annával. Az 1914-es mozgósításkor a m. kir. szabadkai 6. honvéd gyalogezredhez vonult be, a szerb hadszíntéren hadifogságba esett. Felesége 1920-ban kezdeményezte holttá nyilvánítását.

Az asszony az 1920. október 16-án megtartott meghallgatáson elmondta, hogy férjével annak bevonulásáig békében éltek. A harctérről nem, de a fogságból írt: utolsó levelét 1915. szeptember 26-án írta. Férje halálának tényét arra alapította, hogy a dunabökényi illetőségű Bauer János és Ripszam András azt írták neki, hogy Pellich a hadifoglyokat Asinarára szállító hajón meghalt.

Az elsőként kihallgatott Bauer János 40 éves földműves eskü alatt a következőket vallotta Pellich sorsáról:

„1915. december 24-én hajóztak be bennünket, hogy Itáliába vigyenek. December 31-én már haldokolva vittem be őt a hajó betegtermébe, ebben segített nekem Ripszam András. Már alig lélegzett, amikor vittük. Nyomban utána, alig hogy kimentünk a betegteremből már holtan hozták ki őt. Saját szememmel láttam őt halottan. Jelen voltam, amikor holttestét a tengerbe eresztették. Hogy milyen betegsége volt, nem tudom, csak amit tudok, hogy az éhínség igen sokakat elpusztított már a behajózás előtt. Emléktárgyat nem adott. Írásban értesítettem családját, de azt nem kapták meg. Ripszam András is tud a haláláról, mint szemtanú.”

Az említett Ripszam András is vallomást tett, amelynek tartalma szinte szóról-szóra megegyezett a másik tanúéval:

„Tudom, hogy Pellich József meghalt. 1915. december 24-én hajóztak be bennünket Valonában. Néhány nap múlva találkoztam vele a hajón, beszéltem vele. Ekkor már nagyon gyenge volt. Ez volt dec. 30-ikán. Másnap ismét találkoztam vele, ekkor már nagyon beteg volt. Bevittük néhányan őt a betegterembe. Az ápolók az ágyba fektették őt. Ekkor már úgy vettem észre, mintha a halálveríték vert volna ki arcán. Néhány perc múlva szemem láttára kimúlt. Az olaszok aztán a hajó fedélzetére vitték őt ki és lepedőbe csavarva a tengerbe eresztették. Kolera betegsége volt. Láttam őt holtan és jelen voltam, amikor a tengerbe süllyesztették. Emléktárgyat nem adott. Írásban értesítettem haláláról családját Asinara (Itália) szigetéről. Többen voltak szemtanúi halálának, de nem ismerem ezeket, ezek olasz betegápolók voltak. Biztos vagyok, hogy meghalt. Az olasz hajóorvos és betegápolók voltak jelen halálánál.”

Az elmondottak alapján a Kalocsai Érseki Főszentszék 1921. március 15-ei keltezésű ítéletével holttá nyilvánította Pellich Józsefet.

THOMASZ JÁNOS 1880-ban született Palánkán (Bács-Bodrog vm.), 1905-ben vette feleségül Blechl Évát. A palánkai földművest 1914. július 28-mozgósították, a szerb hadszíntérről soha nem tért haza. Felesége 1921. február 13-án a palánkai r. k. plébániahivatalban tett vallomásával kezdeményezte holttá nyilvánítását:

„1914. július 28-án vonult be Újvidékre, onnan Szerbiába került. Honvéd népfelkelő ezred 8-ik századánál szolgált. Fogság előtt, az első nyolc napon – ahogy Szerbiába került – egyszer írt. December 12-én került szerb fogságba. A fogságból havonta kétszer, és utoljára Novi Pazarból 1915. szeptember 20-án írt, azóta életjelt nem adott magáról. Midőn Szerbiából Olaszországba vitték, a tengeren meghalt. Ezt december 26-án írták nekem O. Antal palánkai és Geiger András ráczmiliticsi lakosok.”

Az ügyben a vizsgálóbizottság elsőnek Oszwald Henrik újverbászi illetőségű, református felekezetű tanút hallgatta meg, aki a következőket nyilatkozta:

„1915. november 14-én Novi Pazarból Albánián át Valonába szállítottak bennünket. Itt behajóztak Viktor Emmanuel nevű hajóba. A hajón 3170 fogoly volt. A kolera az úton kitört, naponta sok áldozatot követelt. Egyik nap Thomasz János is beteget jelentett. Elkülönítették tőlünk, a hajón nem találkoztunk, és amikor kiszálltunk 168 bajtársunkból már csak 42-őt találtunk. Thomasz János is hiányzott. Az egész sziget nem nagy. Négy-öt fogolytábor volt rajta egy-egy félórányi távolságra. A fogolytábor 3–4 barakkból állott, félórányi távolságra egymástól. Itt hat és fél hónapig tartózkodtunk és Thomaszról soha semmit sem hallottunk, hogy még élne. A hajó sehol sem kötött ki, és a hat és fél hónap alatt senki sem került el végleg, tehát kellett volna találkoznunk. Halva nem láthattam, valószínűleg a tengerbe süllyeszthették.”

A másik tanú – a cservenkai illetőségű, evangélikus felekezetű – Kern Ferenc is hasonlóan vallott Thomasz János sorsáról:

„Tudom, hogy Thomasz János meghalt. 1914. december 12-én együtt kerültünk szerb fogságba. A Novi Pazar-i fogolytáborba szállítottak bennünket, ott 11 hónapig voltunk együtt. Szerbia letörése után Valonába szállítottak bennünket. Két hajóba kerültünk mindannyian, senki sem maradt vissza. A tengeren való út alatt Thomasszal nem találkoztam, a kihajózásnál hiányzott. Kart Ignác [?] lakossal találkoztam, akin felismertem Thomasz kamásniját és kérdeztem, hogy kerültél Thomasz kamasnijához, amire azt válaszolta, hogy Thomasztól kapta és hozzátette, hogy meghalt. A hajón sokan haltak meg kolerában. A kiszállás után sem találkoztam többé Thomasszal, azt sem hallottam, hogy még élne. Az előadottak alapján én holtnak tartom. Bajtársai egybehangzóan jelentették, hogy meghalt.”

Miután a benyújtott bizonyítékokat a Kalocsai Érseki Főszentszék bírósága mérlegelte, 1921. február 24-ei keltezésű ítéletével holttá nyilvánította Thomasz Jánost.

Az írás következő részét a jövő héten tesszük közzé. A cikk teljes, lábjegyzetekkel kiegészített tanulmány változata hamarosan a Műhely rovatban lesz elérhető.

A térkép és a képek forrása:
Margittai Gábor: Szamár-sziget szellemkatonái. Külső Magyarok, 2014
Margittai Gábor és Major Anita fotói és magángyűjteménye

Az írás illusztrálásához történt rendelkezésünkre bocsátásukért hálás köszönetet mondunk!

2 komment

Címkék: veszteség olasz hadifogság Asinara Szamár-sziget

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr2613640864

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Fosca 2018.02.23. 09:57:20

Óriási munka, megdöbbentő és felkavaró emlékezések! Hihetetlen, mit rejtegethetnek még számunkra - az eddig ismeretlen - források. Én Margittai Gábor-Major Anita várbeli kiállítása után lettem kíváncsi az ausztrál fogolytáborokra, nagy szerencsémre találtam is sok érdekes fényképet. És valóban: "mélységes mély a múltnak kútja". Gratulálok a szerző-kutatónak!

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2018.02.24. 15:08:35

@Fosca: Óriási jelentőségű forrásbázis. Olyan eseményekről, s elhalálozási esetekről, körülményekről nyerhetünk információt, amikről azt sem tudtunk korábban, hogy történt ilyen (lásd a Kölpénynél legyilkolt huszárok esete), vagy ha igen, azt gondoltuk, hogy nincs semmilyen forrásanyaga (pl. a hadifogoly elhalálozások). A szerző említett korábbi írása is erre a forrásanyagra alapozva derített fényt a teljesen feledésbe merült, tragikus esemény körülményeire: nagyhaboru.blog.hu/2017/09/06/huszarballada

A kalocsai mellett több ilyen egyházi hatóság is működött, amelyeknél ezek az iratok jó esetben szintén fent maradhattak.

Ezeknek az írásoknak a megjelentetésével az is volt a célunk, hogy erre az eddig figyelmen kívül hagyott, s Molnár Tibor kutatásai során "felfedezett" forrásanyagra is felhívjuk a kutatók figyelmét.

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

A hadak útján 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Utazás

húavéti emlékút