Imre Gábor naplója az orosz frontról - 37. rész
Hősünk veszélyes új megbízatást kap: egy félszázaddal erőltetett menetben kell megközelítenie és az oroszok előtt megszállnia a Magurát. A különítményben vele tart a „három legjobb harcos”, közöttük az időközben őrmesterré és szakaszparancsnokká előlépett, a Doberdó óta harcostárs, Balogh Jancsi is. Na és persze Dodó kutyáról se feledkezzünk meg…
A terv szerint Lovrekovics főhadnagy másfél századdal elindul a szemközti magaslatnak a visszavonuló ellenség után. Imre hadnagy vezetésével egy félszázad és két gépfegyver kerülővel igyekszik erőltetett menetben megközelíteni a hegyet. Briazától az országúton délnek haladva a Moldava völgyébe torkolló Izvorul Negru völgyének beágazásáig megyünk. Ott újra keletre, a front irányába kanyarodva, az Izvorul patak folyását követve kellett elérnünk a Magura lábát. A félkör alakú kerülő kb. 12–15 km-es utat jelentett. Tehát legjobb esetben is a teljes besötétedés után érhetünk a helyszínre.
Imre Gábor 1917-es naplójában tárgyalt események helyszíne
(Paulovits Sándor (összeáll.): Harmincas honvédek élete a halálmezőkön. Kecskemét, 1939. kötetből)
Lovró szabad választást adott, hogy kinek a szakasza csatlakozzon hozzám. Balogh őrmester azonnal jelentkezett. Így Szatmári főhadnagy századából csatlakozott hozzánk Balogh szakasza. Este hét óra lett. Nem volt vesztegetni való időnk. A fáradt emberek és a gépfegyveres osztag 5 pónija már nagyon várták a pihenést, de nem volt mit tenni, nekiindultunk a jókarban levő országútnak.
Megnyugtató volt, hogy a három legjobb harcos volt velem. Baloghgal már sok harci élményen estünk át 1915-ben a Doberdón, 1916-ban a Bruszilov-offenzíva és Kirlibabánál az állóharc idején. Mióta őrmester és szakaszparancsnok lett, elszakadtunk egymástól, azonban megmaradt köztünk a fegyverbarátság bajtársi érzése. Dudás szakaszvezető szintén kiváló, öntevékeny és bátor harcos volt, aki a végsőkig ragaszkodott hozzám. Ugyancsak kiváló katona volt Csapó szakaszvezető, a gépfegyveres szakember.
Az út két oldalán libasorban haladva ugyancsak igyekeztük elérni az Izvorul betorkollásának helyét. Félóra alatt elértük a kijelölt völgynyílást. Útközben megbeszéltük, mit tegyünk, ha ellenségbe ütközünk. Itt már nagyon óvatosnak kellett lennünk. Vad kinézésű, áttekinthetetlen, kanyargó völgy volt előttünk. Csak biztosított menetben folytathattuk az utunkat, nehogy beleessünk valami csapdába, amelynek felállításában a cserkeszek nagy mesterek voltak. Dudás vállalta a felderítő járőr vezetését és hamarosan eltűnt a sebes patak partján tenyésző fűzfák között. Amíg arra vártunk, hogy a kellő távolság meglegyen, tőlünk déli irányban háromszáz lépésre egy honvédjárőr emberei osontak át a kőúton. A jobboldalon felvonuló honvéddandár felderítői voltak. Megnyugtató volt az a tudat, hogy láthatatlanul bár, velünk együtt egységes arcvonalban más csapattestek is nyomulnak előre, és a mi elszigetelt kis akciónk egy közös terv láncszeme.
Már lement a nap a hegyek mögött, mikor nekiindultunk a bozóttal benőtt völgynek. Az út eleinte elég járható volt. Az előnyomulás azonban akadozott. A felderítőknek gyakran meg kellett állni. Oldalvédek kiküldése messzebb nem volt lehetséges. Az árnyékok mindig mélyebbek lettek az áttekinthetetlen terepen. Minden bokorcsoport veszélyt jelenthetett számunkra és tisztán a jószerencsére kellett bíznunk magunkat. A két szakasz hosszan elnyúlva libasorban haladt és nem nagy lelkesedést mutatott.
Először fel akartuk zárkóztatni őket. Majd rájöttünk, hogy ebben a helyzetben ez a legpraktikusabb formáció. Esetleges meglepetés bármely oldalról jön is, nem éri egyszerre a félszázadot. Baloghot hátraküldtem, hogy terelje a katonákat és segítsen a gépfegyveres lovakat áthozni a patakon, amely minden száz méternél keresztezte az ösvényt és át kellett gázolni rajta. Néhol derékig ért a jéghideg víz. Mi csak valahogy átvergődtünk az ilyen helyeken, hanem az erősen megterhelt pónik nem akartak nekimenni a sötét víznek, úgyhogy néha szinte ölbe kellett venni őket és átnoszogatni a túlsó partra. Természetesen ezek az erőfeszítések nem mehettek végbe teljes csendben. Halk szitkok és vezényszavak, csajkák csörrenése hallatszott, amiket nem lehetett megakadályozni. A ködös sötétben világosságot nem volt szabad gyújtani. A ködtől nem lehetett látni és a sötétség is fokozatosan betakarta a kis csapatot.
– Mi a fenének jöttünk mi ide – mérgelődtem.
A jobb oldalon levő erdőben időnkint fények gyulladtak fel, amelyek lehettek jelzések, de lehettek pipára gyújtó katonák is. Később kiabálás is hallatszott, majd egy gépfegyver fölöttünk magasan a túlsó oldalra lőtt. Elértem a felderítő rajt.
– Hadnagy úr, akármi legyek, ha nem az orosz arcvonal előtt vonulunk végig – mondta csendesen Dudás szakaszvezető egy kanyarodónál.
Az előőrs megállást jelzett. Tisztán és meglepő közel voltak emberek, akik az erdős hegyoldalon fát vágtak. A fejszecsattogás jó figyelmeztetésnek bizonyult, mert a félszakasz bámulatos csendben menetelt tovább.
– Érdekes helyzet ez – mondtam Dudásnak. – Akármilyen csapatok vannak is a hegyoldalon, nem mernek lőni, mert nem tudják, barátok vagyunk, vagy ellenség. Közösen félünk egymástól, és így tudunk előrejutni.
A köd már szinte esőnek is beillett... Már későre járhatott az idő, mikor számtalan megállás után a völgy kiszélesedett és az ösvény megállapíthatatlan terjedelmű tisztásba torkollott. Balról a sötétben járhatatlannak látszó szakadék tátongott, amely felett egy kopár emelkedés sziluettje rajzolódott ki a ködön keresztül.
– Megállni! – adtam ki az utasítást. Nem ismertem ki magam. Indulás előtt a térkép alapján elképzeltem magamban az előttünk levő terepet. De aki már megkísérelte lakatlan és úttalan erdős hegyvidéken, ismeretlen terepen éjjel a tájékozódást, az meg tudná ítélni az elkeseredettségem. A villanylámpámból kiégett az elem, és így a földre kuporodva, gyufa mellett, pokróccal letakarva igyekeztem megállapítani a helyzetünket. Amikor úgy véltem, megtaláltam a helyet, akkor meg túlságosan kevésnek látszott az eddig megtett út.
Közben felzárkózott a félszázad. A lovak prüszköltek a sűrű ködben, amely mindenesetre messze elhallatszott. Balogh is felzárkózott, de ő is tanácstalan volt. Nem volt mit tennem, ha soká várunk, valamelyik irányból tűz alá vesznek bennünket, tehát az ösztönömre hallgattam.
– Érzésem szerint ez a meredek kopasz magaslat a Magurának ¤ 1048 méterrel jelzett előhegysége kell, hogy legyen. Felmegyünk rá. Ha nincsen rajta ellenség, megszálljuk. Ha van, akkor legalább tudjuk mihez tartani magunkat – mondtam Baloghnak, aki azonnal vállalkozott, hogy felderíti a terepet, és ritka rajvonalban két rajjal elindult felfelé.
Rövid várakozás után mink is nekiindultunk. Út nem volt, tehát toronyiránt kapaszkodtunk felfelé a fűvel borított, kővel tarkázott hegyoldalnak. A kimerült lovakat a szintén holtfáradt katonák támogatták, hogy vissza ne csússzanak. Vizesen, átizzadva értünk fel. A legénység valósággal összerogyott.
A kopár hegyen köralakban helyeztem el az embereket, hogy minden irányból védve legyünk. A lovakról levettük a terhet, a nyerget azonban csak megeresztettük. A legénységnek most már második éjjel hátizsák volt a derékalja.
Hiába osztottuk be az őrszemeket, az volt az érzésem, hogy rajtam kívül Balogh, Dudás és a legelésző pónik vannak csak ébren a ködtejben úszó hegyen.
– Nagyon vad elgondolás volt ez a menetelés, még akkor is, ha minden jól végződik – mondta Dudás.
– Hát bizony, könnyen ráfizethettünk volna – helyeselt Balogh őrmester.
– Éppen ez a valószínűtlenség tette lehetővé, hogy baj nélkül idáig eljuthattunk. Ha pedig a feltevésem helyes, akkor reggel fent leszünk a Magurán – adtam most már az előrelátó parancsnokot.
– Most már az a kérdés, ki vár ránk odafent – szólt hozzá Dudás, amelyhez egyelőre nem volt mit hozzászólni.
A ködfüggönyön keresztül barátságtalan kutyaugatás hangja tört át, melyet hallgatva Dodó, a foxi csendes morgással fogadott. A térképen néhányszáz lépésnyi távolságra épületek voltak jelezve.
– Juhakol van a közelben – mondta Balogh. – Meg kellene nézni.
– Maradjunk csendben – intettem le a javaslatot.
Megegyeztünk, hogy felváltva virrasztunk. 12 óráig Dudás, 12–2 Balogh és 2–4 én. Négy órakor már világosodik és tovább kell mennünk.
Lefeküdtem a Filkó által előkészített pokrócra, azonban nem tudtam aludni. Ha néhány percre el is nyomott az álom a legkisebb zajra felriadtam. Közben feljött a hold, mert a köd áttetszőbb lett és vastagon belepett mindent a harmat.
Már fél kettő órakor ott voltam Balogh mellett, aki kenyértarisznyába rejtett pipáját szívogatta. Aludni küldtem és elfoglaltam a helyét. Körüljártam a tábort. Néhány ember már nyújtózkodott, mert átjárta őket a hideg. A lovacskák jóllaktak a harmatos fűben és fekve legelésztek. Leültem egy kőre és figyeltem a kárpáti éjszaka viszonylagos csendjét. Mellettem Dodó hegyezte a fülét, valószínűleg az este hallott ugatásra gondolt, figyelte az ellenséges ködöt és időnkint remegés futott végig rajta. Bizonyosan többet tudott észlelni a nagy homályban, mint én a korlátolt emberszimatommal. Dodó időnkint rám nézett, mintha kérdezné, nem bízom-e meg a felderítéssel. Nem engedtem el a pórázról, féltem, hogy széttépik a juhászkutyák. Már megbizonyosodtam, hogy a Magura előhegyén vagyok, mert még az este még egyszer áttanulmányoztam a térképet egy magamra terített pokróc alatt. Lovróék valószínűleg a hátunk mögött vannak. Sötétben nem merték megkísérelni a többszáz méter mély szakadékon való átkelést. Ugyan mit hoz a holnap? A Magura 1349 méter magas gerince beletorkollott a Feredeul hegyláncába, amely uralta a Briazai hegyeket. A Magura birtoklása nagy helyzeti előnyt jelentett. Most már csak az a kérdés, ki ér fel hamarább a Magurára: Lovróék, mi, vagy az ellenség. A Feredeul gerincén túl a Russ Moldovicát és Watrát összekötő Moldovica völgye húzódott, délkeletre légvonalban kb. 20 kilométerre Kimpolung feküdt. Mindegyik fontos vasúti csomópont. Nem látszott valószínűnek, hogy ezt a védelmi vonalat harc nélkül feladják. Fokozatosan erőt vett rajtam a hideg, sétálnom kellett, hogy lerázzam magamról a bágyadtságot.
Fél négy óra felé világosodni kezdett. A katonák cihelődtek, különféle mozgásgyakorlatokkal igyekeztek tagjaikból a felszívódott nyirkosságot kiűzni. Még fáradtabbaknak látszottak, mint lefekvés előtt. Gyorsan menetkész állapotba kellett hozni a félszázadot. A gépfegyveresek lettek elsőnek útra készen. A társaság nagyon hervadtnak látszott.
– Majd odafenn reggelizünk – bíztattam őket, nem nagy sikerrel, mert a következő fél óra sokféle fordulatot tartogathatott még részünkre a reggelizésen kívül.
Balogh szakaszával előre indult biztosított menetben. Utána mi és a gépfegyveresek. Zavartalanul felértünk a Magura gerincére. Itt már gyönyörű napsütés fogadott bennünket. A Feredeul pontosan úgy nézett ki, mint ahogy elképzeltem. A völgyeket még sűrű vattás köd lepte el és csak a magas gerincek, hegycsúcsok álltak ki belőle. A gerinc fokozatosan emelkedett és a legmagasabb részét fenyves erdő borította, amelyet a gerincen 15 méter széles nyílegyenes füves út szelt ketté.
Szakaszom az erdőnél védelmi állásba helyeztem, hogy hátulról és oldalról biztosítva legyünk. Én pedig az egyik gépfegyverrel elindultam Balogh után, aki már közel járt a legmagasabb ponthoz, ahol lassította az előnyomulást, nehogy váratlanul tűz alá kerüljön embereivel együtt. Az összekötőlánc emberei fokozatosan felzárkóztak és felértek a magaslatra. Megnyugodva ballagtunk utánuk, amikor váratlanul felcsattantak a fegyverek a hegyormon. Az első pillanatban megtorpantunk a csendet zavaró harci zajra, a következő másodpercben azonban már nekiiramodtunk mink is.
– Gyorsan a gépfegyverrel, utánam! – vezényeltem és szaladtam fel Baloghékhoz. Nyomomban hozták a másodpercek alatt leszerelt gépfegyvert.
Mire felérkeztem, Balogh egyelőre ura lett a helyzetnek.
– Szerencsénk van, megelőztük a kutyafülűeket – újságolta lelkendezve. Ha még öt vagy hat percet késünk, ugyancsak véres csetepatéban lett volna részünk. Alighogy felérünk, hát ballagnak ám felfelé a mi cserkesz barátaink rajvonalba fejlődve az irtáson. Nem volt gondolkozni való idő, jól közéjük durrogattunk. Megmondtuk nekik, hogy itt már mi vagyunk a gazdák. Szót fogadtak és visszahúzódtak az erdő széléig. Most biztosan gondolkoznak a dolgon, miért nem igyekeztek jobban.
Közben az elhelyezkedett katonák jó kilövést keresve állandó puskatűz alatt tartották az erdő szélére visszahúzódott cserkeszeket, akik ritkább, de jól célzott lövésekkel válaszoltak. A megérkezett gépfegyvert nem lehetett hasznosítani, mert a cserkeszek nem engedték annyira előre, hogy a meredek lejtőre kilövése legyen.
A szomszéd hegyek vígan visszhangozták fegyvereink dörgését, tudtul adva mindenkinek, hogy miénk a Magura legmagasabb pontja. Az éjjeli emberkínzó menetelés és a hadiszerencse következtében megelőztük a visszavonuló csapatokat. A cserkeszek látva, hogy mi kitartunk, elhallgattak. Mink pedig fél óra alatt tűrhető mellvédeket készítettünk és a magaslatot támaszpontszerűen megszálltuk. A hátul maradt másfél szakasz szintén ideiglenes állást vett fel egy meglepetésszerű támadás ellen, sőt már megindult a kávéfőzés is. A közelben forrás csörgedezett és felhasználva a langyos reggeli napsütést a mosakodásnak is hozzáfogtak.
Felmerült a kérdés, mi van Lovrekovics főhadnagy csoportjával. Ők lényegesen rövidebb úton előbb célhoz érhettek volna és mégis lemaradtak. Körüljártam az általunk megszállt területet és őrsvonalat állítottam fel az elöl és hátul elhelyezkedő két szakasz között. Igyekeztem a minket körülvevő hegyrengetegben tájékozódni. Vissza Briaza felé az erdőségtől nem volt kilátásom. Ez az oldal sok meglepetést tartogathatott számunkra.
Hét óra felé járhatott az idő, mikor két embert és Dodót magam mellé véve elindultam a hegyoldal felderítésére. Száz lépést jutottunk lefelé, mikor szederindával benőtt, szinte áthatolhatatlan dzsungel állta utunkat. Kerestünk egy járható csapást, hogy lejjebb juthassunk, mikor a sűrűségben zörgés támadt. Gyorsan megfelelő búvóhely után néztünk. Dodónak felborzolódott a hátán a szőr. Szeretett volna hősieskedni, de látva, hogy mi is meg vagyunk lepődve, ő is meglapult.
Hamarosan megoldódott a probléma. A felfelé törekvők felderítőkhöz nem való hangossággal beszélgettek, káromkodtak. Zandek, Schäffer, Lovrekovics hangját jól meg lehetett különböztetni. Tehát végre ők is megérkeztek. A megfelelő biztosítás nélkül való előnyomulás miatt megérdemeltek volna egy kis ráijesztést. Hogy a meglepetést csökkentsem, elengedtem Dodót a pórázról. A kutya hangos ujjongó ugatással rohant az ismerősök elé, akik hasonló örömmel fogadták.
Rövidesen kibukkant a sűrűből Zandek vörös feje, Schäffer rozmár bajusza, majd Lovró termetes alakja. Kivételesen monokli nélkül. Nagy ölelkezés következett. Agyba-főbe dicsért mindenkit és mint a győztes hadvezér üdvözölte a katonákat, akik szerették a hangoskodó, komázó színészies modorát.
Zandek ezalatt megsúgta, hogy Lovró az éjjel abban a tudatban, hogy elvesztünk, már nem akart emlékezni, hogy milyen parancsot adott tegnap este. Csak a mi lövöldözésünk zajára nyugodott meg, sejtve, hogy mi verekszünk a Magurán. Ekkor a másik szélsőségbe esett, és minden elővigyázat nélkül nekiindult a hegymászásnak.
Megérkezett a másfélszázad is a gépfegyverekkel együtt, és így megnövekedett önbizalommal néztünk a fejlemények elé.
– Hogyan jutottatok fel? – kérdezte Lovró.
Leadtam kalandos utunkról és a megérkezésünkkel kapcsolatos helyzetjelentést és megnéztük Balogh szakaszát is. Meg volt elégedve mindennel. Visszaérkezett a Feredeul felé kiküldött járőr és jelentette, hogy a Maguráról folytatólagosan egy nyereg alakú hajlat vezet a Feredeul gerincére. A cserkeszek miután megállapították, hogy a magaslatot megszálltuk és onnan nem óhajtunk elmenni, visszavonultak. Egy cserkesz halottat találtak útközben. Eljutottak az ellenség közelébe és az erdő védelme mellett megfigyelték, hogy többsoros drótakadályt készítenek. A cölöpök és fák között most kezdenek a drót kihúzásához.
Részünkre a helyzet eléggé tisztázottnak látszott és Lovró a Briaza fölötti magaslaton elhelyezkedett dandárparancsnokságnak telefonjelentésben számolt be az üldöző különítmény teljesítményéről. A dandárparancsnok megdicsért bennünket és utasítást adott az ellenség további zavarására. – Nem szabad engedni, hogy megerősítsék a Federeul gerincét, mert tovább kell előnyomulni – szólt a parancs. – Még a délelőtt folyamán a Maguráról terepszemlét tart a divizióparancsnok és a törzse.
Kletus Pichler tábornok a cs. és kir. 59. gyaloghadosztály parancsnoka ebben az időszakban (forrás: www.austro-hungarian-army.co.uk)
Zandek és Schäffer szakasza egy óra múlva már széles vonalban felfejlődve lőtte az ellenséges állásokat. A drótakadály készítéssel felhagytak és a Feredeul gerincéről viszonozták a tüzelést. Sok értelme nem volt ennek a lövöldözésnek. Mi részünkről csak annyi, hogy a gyalogság a cserkeszek bíztatására sem volt hajlandó dolgozni a félbemaradt drótakadályon. Míg Zandekék elöl tevékenykedtek, mi a Magurát tartottuk megszállva és szerencsénk volt a háború eddigi folyamán először együtt látni a divizióparancsnokságot. Megérkezett az altábornagy és vagy harminc különféle tiszt. Voltak köztük ezredesek, vezérkari tisztek, adjutánsok stb. Gyanakodva nézték a terepet és minket is, mert bizony kissé gyűrődötteknek látszottunk.
Lovró azonban helyettünk is kitett magáért. Monoklija váratlanul ismét előkerült és úgy csillogott, mint valami fényszóró az izgatott örömtől. Meg lett dicsérve a különítmény, Lovró külön is, az ügyes manőverirozásért. Erre Lovró előrántott engem is és bemutatott a tábornoknak, mint aki először lépett a Magurára. A tábornok barátságosan kezet nyújtott és valami szépet mondott, amit nem értettem.
Imre Gábor (középen) és tiszttársainak egy csoportja 1917-ben
(Imre Gábor hagyatékából)
Fischer és Keleti tisztes távolból kaján irigységgel szemlélték a felemelő jelenetet, amint én véleményem szerint dagadó mellel feszítettem. Mihelyt szerét ejthették, mellém kerültek, hogy ők is gratuláljanak.
– Mondd csak – kérdezte Keleti mézes-mázos hangon –, miért vágtál olyan fancsali arcot a tábornok úr előtt, mikor kezet fogott veled?
– Fancsali arcot? – akartam berzenkedni, de azután észre tértem és komolyan, mint egy kitüntetetthez illik, megtaláltam a kellő választ. – Arra gondoltam, hogyan mutassam be Baloghot, aki viszont én előttem ért fel a Magurára.
Ez hatott és a két irigyem elhallgatott.
Tehát a ma éjjeli kalandunk ilyenformán fontos katonai teljesítmény lett, amely irányt adott a mai hadműveleteknek.
Következő rész: Számolójáték a kézigránátokkal
Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról
