„A légkör katonás, és ez nagy reményekre bíztat”

2017.02.02. 07:35 :: HorváthJenő

Az olasz haderő 1916/1917 telén

1916/1917 telén az olasz haderő nem indított jelentősebb támadást a fronton. A téli hónapokban a kormány és a hadvezetés növelte a haderő létszámát, javította a fegyverzetét. A félévnél is tovább tartó, szinte fegyvernyugvásszerű állapot segítette a katonák fizikai és lelki felkészítését a folytatásra, akik továbbra sem lelkesedtek ugyan a háborúért, de beletörődtek abba. Luigi Cadorna vezérkari főnök elégedetten állapította meg az 1917. március közepén tett szemléjét követően: „Igen, mindent rendben levőnek találtam. A légkör katonás, és ez nagy reményekre bíztat.”

 

Olasz alpinik mennek fel egy 3000 méteres csúcsra, 1917 Olasz alpinik mennek fel egy 3000 méteres csúcsra, 1917
(forrás: www.vicenzareport.it)

Az olasz fronton az 1916/1917-es, második háborús tél (Olaszország csak 1915 májusában lépett be a háborúba) hidegebb volt a szokásosnál. A dél-tiroli és a karintiai kb. 500 km hosszú frontszakasz magashegyein átlagosan 4 – helyenként pedig 7-8 – méternyi hó esett. A katonák mintegy harmada a front legelső vonalában maradt, nyirkos barlangokban, kisebb kő- és betonerődökben. A többsége lejjebb húzódott a völgyek fából, kőből épített barakktáboraiba, a még szerencsésebbek a frontközeli városok kaszárnyáiba. Fűtés az olasz katonai létesítményekben soha sem volt, rengeteg katona küszködött megfázással, tüdőbetegségekkel. A dél-tirolinál és a karintiainál jóval alacsonyabban fekvő, kb. 100 km hosszú isonzói frontszakaszon sem volt jobb a helyzet. (A karsztvidék hideg záporesőitől talán jobban szenvedtek a katonák, mint a hegyekben a havazásoktól.)

(forrás: floralpina.it) (forrás: floralpina.it)

Sok csapattiszt és néhány tábori lelkész fölvetette, hogy a frontkatonák „moráljának” megőrzése érdekében javítani kellene az élelmezésen, és jó lenne valami „szórakozást” is biztosítani számukra. A menázsi növeléséből végül nem lett semmi, sőt valamelyest csökkenteni kellett a kenyéradagot napi 600 grammra. (Az olasz hadseregben a katonák élelmezése 1916/1917 telén így is sokkal jobb volt, mint az osztrák–magyarban.)

Olasz barakktábor Olasz barakktábor

A tél beálltával elkezdődött a katonák szabadságolása. A kéthetes szabadság kiadását hálás feladatnak hihetnénk, de közel sem volt egyszerű. Nemcsak az ütemezés, a szervezés, hanem leginkább a tömeghadsereg nagy számai miatt. Több mint egymillió koszos, lerongyolódott katonát kellett megszabadítani elindulás előtt a tetvektől, bolháktól, tiszta ruhát adni nekik, ellátni őket úti okmányokkal, és alaposan kioktatni, hogy miként viselkedjenek a „civilek világában”, hogy ne rontsák le a hadsereg tekintélyét. Mentek a körözvények a carabinieri parancsokságokra, hogy biztosítsák a katonák papírjainak ellenőrzését, a pályaudvarok rendjét, a háromszor-négyszer átszálló katonák csellengésének megakadályozását, a hangoskodó és részeg katonák „begyűjtését” a helyőrségi fogdákba. Több szórakozóhelyet nem látogathattak a katonák, még például a színházaknak nevezett orfeumokat, kabarékat sem, hogy ne zavarják az „előadást”. A „művészetekből” a katonáknak maradtak a bábjátékosok ingyenes előadásai, akik egy-egy darab végén próbáltak összekalapozni valamennyi aprópénzt. A jobb kávéházaktól és éttermektől a magas árak távol tartották a katonákat. Végül maradt még nekik a kocsma és az olcsó, ráadásul az áraikból a katonáknak rendszerint kedvezményt adó nyilvánosházak.

Jó szándékú értelmiségi hazafiak – mint például a Róma egyetem rektora –felajánlották, hogy „a katonák morális állapotának ápolása” céljából, előadásokat tartanának számukra, és listákat készítenének a katonáknak szánt olvasmányokról. Paolo Morrone tábornok, a hadügyminiszter megköszönte a javaslatot, és Cadorna vezérkari főnök körözvényeinek szellemében udvariasan azt válaszolta, hogy a hadsereg morális állapotának biztosítása a katonai parancsnokok feladata, a katonáknak pedig a napi teendőik mellett rendszerint nem marad ideje, hogy ilyen előadásokat hallgassanak. Hozzátette, hogy a tartalékban levő katonák a kimenő idejükben természetesen részt vehetnének ilyen előadásokon, és olvashatnák az ajánlott könyveket is, ha a rektor országos könyvtárhálózatot szervezne számukra. A javaslatból végül is szinte nem lett semmi.

Giovanni Minozzi tábori lelkész
(forrás: www.onpmi.org)

A hasonló kezdeményezések közül Giovanni Minozzi tábori lelkészé, valamelyes eredményt is hozott. Az atya azt javasolta, hogy létesüljenek a frontközeli városokban és a nagyobb pályaudvarokon a katonák számára „Casa del Soldato”-k (katonaotthon, katonaszoba). Több városban egy-egy egyházi kezelésben levő épületben el is különítettek egy-két szobát ilyen célból, és néhány táborban létesítettek „Casa del Soldato” barakkot. Sok magánszemély és könyvkiadó küldött könyvet Minozzi atya szervezetének. Nagyrészt az olasz és a világirodalom klasszikusait (például Shakespeare-t, Schillert, Cervantest, a modernek közül Tolsztojt, Dosztojevszkijt), ezek a művek azonban a színvonaluk miatt eleve nem találkozhattak „a lövészárok népének” műveltségével. (Ne feledjük: még a legfiatalabb katonáknak is legalább az egyharmada analfabéta vagy félig analfabéta volt.) És volt rengeteg vallásos kiadvány is. Bizonyára több olvasóra találtak volna a kaland- és a ponyvaregények, az utóbbiakat azonban egyáltalán nem vették be a könyvtárakba. A katonaotthonok-kezdeményezés legnagyobb „konkurense” végső soron a fennálló, valóságos helyzet volt: a katonák közül sokan, ha egyáltalán kimenőt kaptak, nem ezeket a kegyes helyeket keresték, hanem a nagyon is világi „casa di tolleranza”-kat (nyilvánosház, kupleráj).

(forrás: www.vicenzareport.it)

A szabadságra utazó katonák többsége magától értetődően alig várta, hogy találkozhasson az otthoniakkal, a családjával. A szabadságos katonák azonban néhány nap elteltével már nem találták a helyüket. Részben azért, mert a hazautazás előtti eligazításnál parancsba kapták, hogy még a legszűkebb családi körben sem beszélhetnek a fronton átélt nehézségekről. Ezekről a civilek semmit sem tudhattak, mert a katonák a frontról küldött levelekben sem írhattak róla, az újságok pedig a cenzúra miatt hallgattak azokról. A lövészárkokban töltött hónapok után a legtöbb szabadságos katona, amikor hazaért, úgy érezte, hogy az otthoniak nem értenek semmit a háborúból, s úgy látta, hogy az otthoni világ megváltozott, immár idegen számára. „Megnőtt a luxus, mindent elöntött a szórakozási-mánia” – olvassuk az egyik szabadságos katona naplójában. „Láttam, hogy a színházak és a kávéházak tele vannak fiatalokkal – írja egy másik –, akik gyűlöletesebbek, mint az osztrákok. Szinte szerettem volna fegyvert ragadni és leszúrni őket.”

Minden hadseregben gondot jelent a szabadságról visszatérő katonáknak az újbóli beilleszkedése. (Ilyenkor megugrik például az öngyilkosságok és öngyilkossági kísérletek száma is.) Néhány nap elteltével aztán a katonák megint „adaptálódnak”. A nagy háborúban azonban a szabadság után sokakban megmaradt, jellemzővé vált a hasonló korú, nem katona civil társaikkal szembeni irigykedés, sőt gyűlölet. 1916/1917 telén terjedt el az olasz nyelvben az „imboscati” (rejtőzködők, bujkálók, a magyarban hamarább a hasonló tartalmú „dekkolók”, „lapítók”) kifejezés. Az olasz katonák az „imboscati” szót nemcsak a katonai szolgálat alól fölmentett civilekre használták, hanem a hátországban, a második vonalban levő katonatársaikra is, mindenkire, aki nem volt közvetlen életveszélyben, még a tüzérekre is, sőt az isonzói frontkatonák a dél-tiroli fronton levőkre is.

A szabadságról visszatértek közül sokan a „kemény”, az „igazi” frontharcosok (a „fasza gyerekek”) között találták meg azt a szűkebb közösséget, amelyekben immár otthon érezték magukat. Lelki torzulást, az elhúzódó háborúval összefüggő eldurvulást jelent ez már sok esetben, aminek számos jele mutatkozott 1916/1917 telén. Olvashatunk a katonanaplókban mesterlövészekről, akik nap mint nap távcsöves puskával vadásztak az ellenséges katonákra, és rosszul érezték magukat, ha egy napon senkit sem sikerült „lefotografálniuk”. Egy katona leírja, hogy a magaslati őrhelyükről a szakaszuk napokon keresztül szemmel tartott egy osztrák kadétot, követték minden lépését, végül sikerült levadászniuk, mint egy nyulat.

Távcső tokjával Távcső tokjával
(forrás: www.milistory.net)

A frontkatonák és tisztek számára a pszichológiai feszültségek, a hideg, a testi és lelki bajok elleni leghatékonyabb, leggyakrabban használt „gyógyszer” az alkohol volt. Használták „intézményesített” formában is: a bor és néhány töményitalfajta szerepelt az ellátmányban. Az európai háborúkban és hadseregekben mindig is kaptak a katonák bort és alkoholos italokat, e tekintetben a nagy háború nem nagyon különbözött a régiektől. Az olasz hadvezetés sem volt antialkoholista: a szigorú Cadorna is úgy vélekedett, hogy a katona bátrabb lesz, ha a roham előtt kap egy-két pohár italt, és a védelemben sem baj, ha kissé bódult. A világháború előtti korszak többszörös miniszterelnöke, Giovanni Giolitti (a piemonti borok és a mértékletesség híve) szerint a franciák „alkoholizálása” szinte „degeneráció”; a mértékletes olasz borivást azonban magától értetődőnek tartotta. Nem szaporítva a szót, megállapítjuk: az olasz katonák is sokat ittak a nagy háborúban, sokkal többet, mint bármikor korábban. Leginkább bort, a tömény italok közül grappát (szőlőpálinka), konyakot és rumot.

„Ebben a háborúban az alkohol a frontharcos lelke – magyarázta egy ezredes Emilio Lussunak, a háború után íróvá vált tartalékos tiszttársának. – Az alkohol az első számú motor. Ezért is nevezik a tömény italokat a katonák a végtelen nyelvi találékonyságukkal »benzinnek«.”

Az olasz katona fáradt, elkeseredett volt 1916/1917 telén, nem lelkesedett a háborúért, tulajdonképpen beletörődött abba. Az újságok és a politikusok sokat beszéltek a háborúellenes „felforgató és defetista propaganda” szerepéről, hatásáról is ebben. Ez a propaganda azonban nem volt annyira erős, hogy a hadvezetésnek riadót kellett volna fújnia miatta. A hadügyminiszter 1916. december 8-i és a főparancsnokság 1917. január 4-i körözvényében beszélt először a katonák és a hadimunkások közötti „anarchista”, „szocialista”, „pacifista” propaganda elleni teendőikről. A „felforgató elemek és mozgalmak” szemmel tartása, tevékenységük elnyomása természetesen a háború kezdetétől folytonos feladata volt a rendőrségnek, a carabinieriknek, az ügyészségeknek, de 1916/1917 telén rendkívüli intézkedésekre nem volt szükség.

Ami az anarchistákat illeti, a szervezeteik már a 19. század utolsó évtizedeiben meggyengültek, a háború kitörése után válságba kerültek, egyes vezetők még háborúpártiak is lettek. Az anarchisták a hadseregen belül meg sem próbálták, hogy illegális szervezetet tartsanak fenn.

A „szocialisták” kérdése sokkal bonyolultabb, mert Olaszországban viszonylag sok szocialista érzelmű egyén, és sokféle szocialista szervezet volt: a szó szoros értelmében vett Olasz Szocialista Párt, a szocialista szakszervezetek, az önkormányzatok, a szocialista parlamenti frakció, az ifjúszocialisták szervezete, a szocialista párt napilapja, az Avanti! – mindegyik, szinte pártot alkotott a párton belül. A háborúra vonatkozóan valamennyien a „Nem csatlakozni, nem szabotálni!” jelszót vallották. Egyesek és az egyes szervezetek azonban annak az első felét, mások a második felét tekintették irányadónak. A dolgokat kissé leegyszerűsítve: a „nem csatlakozni” jegyében az Avanti!, a párt vezetősége és az ifjúszocialisták internacionalisták maradtak, szembefordultak a nacionalizmussal, miközben a parlamenti frakció, a szocialista községtanácsok, a szakszervezeti vezetők a „nem szabotálni” alapján a „haza” kifejezést nyilvánosan ritkán vagy egyáltalán nem hangoztatták ugyan, de egyetértettek azzal, hogy a szocialistáknak is van kötelessége Olaszország iránt, részt kell venniük a megvédésében. 1916/1917 telén nem volt Olaszországban – és az 1917. októberi orosz forradalom győzelméig nem is lesz – egyetlen szocialista szervezet vagy irányzat sem, amely nyíltan szembefordult volna Olaszország megvédésének kötelezettségével, amely Olaszország háborús vereségét akarta volna. Filippo Turati, a szocialista párt vezérszónoka a képviselőház 1916. december 14-i ülésén leszögezte, hogy Olaszországban a politikai nézetek különbsége ellenére nincs egyetlen olyan állampolgár se, aki „rosszat akarna a szülőföldjének”, és a zsúfolt ülésterem nagy többsége még nagyobb tapssal fogadta azt a mondatát, amely szerint „nem lehet békét kötni mind az igazán olasz területek, mind a jog szerint neki járó, stratégiai biztonságot adó területek nélkül”.

(forrás: www.fondazionestudistoriciturati.it)

A háborús körülmények és a „Nem csatlakozni, nem szabotálni!” jelszó alapján az olasz szocialisták a háború alatt felfüggesztették a hosszabb távú, az alternatívát jelentő, a szocialista gazdasági és társadalmi rendre vonatkozó célkitűzésüket, pontosabban az ezért való küzdelmet elhalasztották a háború befejezése utánra. Mindezek ellenére vissza-visszatért az olasz sajtóban, főleg a szélsőjobboldalon a szocialisták felforgatókként, defetistákként emlegetése. A kormány is kidolgozott egy a felforgatók elleni, a rendkívüli állapot bevezetéséről szóló rendelet-tervezetet, amelynek része volt az Olasz Szocialista Párt működésének betiltása. A tervezet azonban nem került elfogadásra, mert mint Orlando belügyminiszter az egyik liberális lap főszerkesztőjének, Malagodinak elmondta, „biztos abban”, hogy „Olaszországban nincs háborúellenes politikai mozgalom”, „az ország nyugodt”.

1916/1917 telén az olasz kormány, a hadvezetés és a közvélemény, a háborús nehézségek ellenére akarta Olaszország háborús győzelmét, és ehhez mindennél fontosabb volt a hadsereg létszámának növelése. Ez újabb- és újabb behívásokat követelt. 1916 novemberében behívták az 1897-es évfolyamot, majd 1917 tavaszán az 1898-ast. A létszám növeléséhez a sorozásnál leszállították a korábbi minimum 154 cm-es testmagassági kritériumot 150 cm-re. Felülvizsgálták az egészségügyi alkalmatlanság miatt korábban felmentetteket, egy részüket behívták hátországi szolgálatra, az addig a hátországban szolgálók közül a frontszolgálatra alkalmasakat kiküldték a frontra. A könnyebben megsebesült majd meggyógyult katonák kb. egyharmada is visszakerült a frontra. Az elesett tisztek pótlására és a növekvő létszámú hadsereg tisztigényének kielégítésére növelték a nem-hivatásos tiszti tanfolyamok létszámát; a felvétel iskolai végzettségi cenzusát leszállították, elkezdték behívni azokat a diákokat is, akik nem tették le határidőre az egyetemi, főiskolai, tanítóképzői vizsgáikat.

A létszám növelése mellett fegyverzetét tekintetve is erősödött az olasz haderő. Felállítottak 8 teljes hadosztályt, a gyalogsági hadosztályok száma így 65-re növekedett; a zászlóaljaké 151 új zászlóaljjal 860-ra nőtt. Sok géppuskát kapott a haderő: a háborúba lépéskor mindössze 600 géppuskája volt, 1916 végén már 3000, 1917 októberében pedig 12.000 lesz. A zászlóaljaknál rendszeresítették a könnyűaknavetőket (Bettica), általában zászlóaljankét hatot. Vagyis, megnőtt a gyalogság korábban stagnáló tűzereje. Jelentősen erősödött a tüzérség is: 1917 tavaszán 2100 nagy- és közepes kaliberű, majdnem 4000 kiskaliberű ágyúval rendelkezett, a nagy- és közepes kaliberű aknavetőket nem is számolva. Megszűnt a korábbi tüzérségi lőszerhiány. Ugrásszerűen nőtt a repülőgépek száma, a légierő kezdett fegyvernemmé fejlődni. Jelentősen növekedtek és erősödtek a műszaki (utász, hidász, alagút- és aknafúró stb.) alakulatok, a különféle szolgálatok (távíró, telefon, rádió, fényképész stb.) is.

Luigi Cadorna
(www.ilfrontedelcielo.it)

1916/1917 telén, a 9. és a 10. isonzói csata között (1916. november 4. – 1917. május 12.) az olasz haderő nem indított jelentősebb támadást a fronton. 1917. január végén Cadorna úgy látta, hogy a katonai fegyelem helyreállítása érdekében 1916 novemberében tett szigorú büntetőintézkedéseket követően 1917 elejére a hadsereg fegyelme javult, és az új, 1897-ben született évfolyamnak a frontra érkezése pedig szinte „frissítő hullámot” hozott. A februári orosz forradalom hírét az olasz fronton a katonák „nyugodtan” fogadták, „különösebb hatást nem gyakorolt” – írta a vezérkari főnök a feleségének a dél-tiroli fonton tett hosszabb szemléjét követően. Elégedetten állapította meg, hogy a katonák tisztelettel fogadták. „Igen, mindent rendben levőnek találtam. A légkör katonás, és ez nagy reményekre bíztat.”

Hogy mi lett a „nagy reményekből”, az 1917 tavaszán derült ki.

4 komment

Címkék: olasz front olasz hadsereg

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr4312175536

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

magyaros17 2017.02.02. 09:32:00

A frontharcosok hátországban, otthon érzett furcsa idegenkedése, a hátországi élet lekicsinylése a háború végén a leszereléskor tömegesen jelentkezett, és nagyban hozzájárult a háborút követő bal- és jobboldali radikalizálódáshoz. De aki nem vált a szélsőséges politika prédájává, annak is sok nehézséget okozott a "visszaút" a civil életbe (Remarque ismert regényének címe is ez: "Visszaút"). Márai Sándornak is van ilyen témájú novellája. A legjelentősebb, ezzel a témával foglalkozó irodalmi mű talán Heinrich Mann "Alattvaló"-ja.
M

Ligeti Dávid 2017.02.02. 23:25:13

Kérdés: A Strafexpeditiont követő megtorlás 1916 júniusában nem hagyott nyomot a közkatonákban? Hogyan viszonyultak magához Cadornához?

HorváthJenő 2017.02.06. 23:25:08

@magyaros17: Köszönöm a kiegészítést (az olvasók nevében is).

HorváthJenő 2017.02.06. 23:36:58

@Ligeti Dávid: 1. A megtorlások általában hagynak nyomot a katonákban. Hogy milyen formákban és milyen mélységűeket az nehezen tudja fölmérni a történész. Erről hosszabban kellene beszélnünk, ha egyszer találkozunk. 2.Ez is nagy téma. Biztos, hogy a katonák nem "szerették" Cadornát. A katonanótákban rendszerint gúnyolták, kegyetlen parancsnokként szóltak róla. De nem biztos, hogy pontos és mindenben megalapozott a katonanótákban kialakult Cadorna-kép.

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

A hadak útján 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Utazás

húavéti emlékút