Imre Gábor naplója az orosz frontról – 11. rész
Amire vártak, bekövetkezett. Éjszaka megindult az oroszok támadása. Párbajt vívtak a géppuskák, majd megszólalt a tüzérség is. A szögesdrótok elé jutottak az oroszok és a jobb szárnyon be is törtek. Megindult az ellentámadás, a géppuskáé, majd a kézigránátoké lett a főszerep. Élet-halál harc az éjszakában…
Az időnkint kilőtt világító rakéták dörrenése és fénye és az elszórtan ismétlődő lövöldözés már természetes kísérője volt az alvásunknak. Ezért a kimerültségtől kábult álmomból nem a megélénkült lövöldözés, hanem Balogh káromkodása és Filkó dörmögése ébresztett fel. Bár kezdtem megszokni ezt az ébresztési formát, mégis azonnal talpon voltam. Az erdő fölött magasan sziporkázott a támadást jelző piros rakéta.
Az erdőből szétszóródva futottak hátra a tábori őrs emberei. Futás közben vaktában lövöldözve hátrafelé az erdő mélysége felé. Az átjárónál őrködők hangosan olvasták a célba befutókat. Még ebben a válságos pillanatban sem mulasztották el, hogy tréfásan üdvözöljék az elsőnek érkezőket. A tábori őrsök összes tagjai szerencsésen beérkeztek. Utánuk azonnal belökték a készen tartott drótbakokat a nyílásba.
A világító rakéták fényében láthatókká váltak az erdő szélén megjelenő ellenséges csoportok.
– Munícióval takarékoskodni! Célozva lőni! – hallatszott végig a vonalon Kozarev parancsa. Az ellenség tétovázva keresett takarást, láthatóan várták a rohamot jelző parancsot. Nem számítottak ennyire kiépített védelmi vonalra.
– Tüzérségi előkészítés nélkül támadnak a szerencsétlenek – ordított Boros –, ilyen marhaságot!
– Jobb szeretnéd tüzérséggel? – kérdeztem. Válasz azonban nem érkezett, mert egyszerre több orosz géppuska söpörte végig az állásunkat. A golyósorozat teleszórta szemünk, szánk földes fűcsomókkal, amint belemart a mellvédbe.
– Lemásolják a mi hajnali támadásunkat – mondtam a géppuskája mellett foglalatoskodó Borosnak.
– Csakhogy ez nem ugyanaz. Itt le lesznek mészárolva – kiabálta Boros felhevülten.
– Vigyázni, ha elhallgatnak a gépfegyverek, vagy ha magasan lőnek, mert az azt jelenti, hogy támadásra indul a gyalogság – hallatszott Kozarev hangos figyelmeztetése a telefonkészülék mellől.
Az orosz gépfegyverek kitartóan porolták a mellvédet beszorítva minket az árokba. A földről felvágódó golyók undok zizegéssel pörögtek el fölöttünk.
– Ugye, milyen jó most a kiépített árok? – kérdeztem Borost.
A telefonkészülék sipítva hívta a dandárparancsnokságot, az üteget. Meg is lett az eredménye, mert a hátunk mögött távol megdördültek az ágyúk és gránátsorozatok kezdték törni az erdőt, majd az előttünk levő irtás szélét.
– Ezek sorsa sem irigylésre méltó most – állapította meg Filkó, aki mint belső titkos tanácsosom két szakaszküldönccel lázas gyorsasággal szíjazták össze a szerelvényt.
– Jól dolgozik a tüzérzászlós – ismertük el mindnyájan.
Nemsoká maradt tétlen az ellenség tüzérsége sem. Szerencsére magasan felettünk zúgtak át a gránátok a tüzérüteget keresve. Az ágyúdörgés zajában észre sem vettük, hogy a gépfegyverek egy kivételével megszüntették a tüzelést. Ez az egy azonban veszedelmesen jól lőtt. A katonák ki sem merték dugni a fejüket az árokból.
Az egyik világítórakéta követte a másikat, kísérteties fénybe úsztatva az előteret. Az orosz gyalogság egyenként ugrálva igyekezett közelebb jutni a drótakadályhoz. A mieink rendszertelenül lövöldöztek, mert sakkban tartotta őket az orosz géppuska. Megfigyeltem, hogy a lövéssorozatok az árok hátsó falát verik. Hirtelen rájöttem a titokra.
– Boros! Boros! – kiabáltam. – Magasból, fáról lőnek minket. Vigyázz, jön megint! – Z z z z – zúgott el fejünk fölött. Ezt a pillanatot felhasználva tíz szempár is kereste a géppuska helyét. Rövid szünet után megszólal a gépfegyverünket irányító szakaszvezető és egyszerre kiáltjuk:
– Féljobbra a nagy bükkfán vannak!
A torkolati tűz fénye árulta el tartózkodási helyüket.
– Én lövöm a világító rakétát a fa fölé. Boros látcsővel figyelje az eredményt – vezényeltem.
Megindult a páros harc. Fogytán volt a töltényszalag és a fán semmit sem észleltünk. Sőt, az orosz gép söpör végig rajtunk. Észrevettek bennünket, tovább lőni! Gépünk azonban elhallgatott… A szakaszvezető rádőlt a gépfegyverre, mint ha bóbiskolna. Boros odaugrott.
– Megsebesült? – választ nem kapott. Elkapta, lefektette a földre. Filkó szanitécért kiabált. Boros pedig vad elkeseredéssel ragadta meg a gépet és zeneszerzőhöz nem illő káromkodás között lőtte a bükkfát. Megszórta a fát, az elágazásoknál nem törődve a konkurens gép tüzelésével.
– Szöknek már! Szöknek! – Ujjongtak az emberek. Látható lett, amit a Boros tüzében esnek, másznak bukdácsolnak lefele a fáról. Ideje is volt.
– Gépfegyverek, tüzelni a drót elé! – Ordította Kozarev.
– Már egészen itt vannak! – bömbölte Balogh is. Egy nyaláb kézigránátot felkapva elrohant a szakasz másik szárnyára. Éktelen káromkodása még a harc zaját is túlharsogta.
Géppuskások tüzelésre készen
(Kajon Árpád gyűjteményéből)
Az állás előtt most nem védte semmi az orosz gyalogságot. Annál erősebben lőttek a géppuskáink. Boros, mióta szakaszvezetője megsebesült vad elkeseredéssel dolgozott. A gyalogság tüze is megélénkült. Bátrabban célozva lőtték a drót előtt tétovázó ellenséget. Az elhallgattatott géppuska többé nem segíthetett. A támadó gyalogság megtorpant és tétovázó rémült bizonytalansággal bukdácsoltak a drótakadály előtt. Nem mertek visszafordulni, mert hátul korbácsos kozákok vártak rájuk. Tüzérségünk zárótüze fültépő recsegéssel tépte-zúzta az erdő fáit. Sem előre, sem hátra… Ledobták magukat a földre, a halálfélelemtől lázas gyorsasággal kezdtek maguknak fedezéket ásni. Nagyobb részük azonban már ezt is elkéste, mert közben elérte a géppuska, vagy gyalogsági fegyver. Szörnyű zűrzavar keletkezett. Rémült kiabálás, könyörgés, átkozódás, ordító vezényszavak, sűrű puskaropogás és kézigránát robbanásoktól dübörgött a világítórakétáktól kísérteties fényben úszó vidék.
A támadás széles arcvonalon indult. A zászlóaljunk és a honvédek frontján dübörgött a harc. Nem lehetett irgalomról szó, mert az erdő homályából újabb rajvonalak bontakoztak ki, akik még nem érezték ilyen közelről a halál suhintását, és nem élték át azt a válságos percet, amikor rettegő gyáva féreg vagy mindenről megfeledkező, vad lendületű, minden akadályt legyőző hős lesz az emberből.
Nem láthattuk a sebesült ellenség könyörgésre felnyújtott karját és megadást jelző fehér kendőiket. Helyzeti előnyünkkel szemben a túlerő állt, amelyet tétovázás nélkül meg kellett semmisíteni. Folyt az élet-halál harc. Szinte önkívületben, vad buzgalommal teljesítettük a parancsot, lőttük az ellenséget, míg némelyik katona fegyvere át nem tüzesedett.
A drótakadály előtt elesettek sűrű sorokban feküdtek. Nem lehetett tudni, ki a halott és ki az élő. Voltak, akik bejutottak a drótok közé és ott fennakadva sebesülten könyörögtek irgalomért. Volt, akinek sikerült átbújni a drótakadály alatt és ott feküdt mozdulatlanul várva az utána jövőkre, akik lemaradtak, mert csak a másvilágon találkozhat velük, ahol orosz és magyar kéz a kézben, baráti jobbot nyújtva andaloghatnak a megbékélés útjain…
Orosz hősi halottak egy támadás után
(az NHKA gyűjteményéből)
A drótakadályon előttünk nem látszott sérülés, azonban a század jobbszárnyán, ahol a géppuskáink tüze nem volt elég hatásos, a kézigránátok és a hátulról hajtott gyalogság kis rést szakított. Minden irányból ide igyekeztek, hogy megkíséreljék azt kiszélesíteni.
Válságos pillanatok következtek. Ha az ellenség meg tudja vetni a drótakadályokon belül a lábát, nem tudjuk feltartóztatni többé. Tartalékunk alig van annyi, hogy fel tudja tartóztatni nagyobb csoport áttörését. Baloghgal és Borossal együtt rohantunk a veszélyeztetett oldalra. Mint a vízáradás alkalmával beszakadt gáthoz rohantunk mink is a drótakadály támadt rés felé. Velünk együtt minden nélkülözhető ember. Parancs nélkül tudta mindenki mi a kötelessége. Repültek és robbantak a kézigránátok. Tartalékból hozták a spanyolbakokat, amellyel a rést be akarták temetni.
A helyzetet azután Boros mentette meg, aki a közel hozott géppuskájával beleavatkozott a küzdelembe. Mint valami vízió maradt meg bennem a látomás, amint a betörés helyén tolongó gyalogság a géppuskasorozattól halomra dőlve testükkel tömték el a támadt rést. Nekünk már csak a parádés ellentámadást kellett végrehajtani. Kemény önkéntes őrmester szakaszával habozás nélkül megrohamozta a drótsövényen belül rekedteket. A kézigránáttal már erősen megdolgozott ellenség minden ellenállás nélkül feltartotta a kezét és megadta magát.
A spanyolbakokat pillanatok alatt beléhajították a drótsövény közé az ott fekvő jajgató és átkozódó sebesültekre, akik valószínűleg ott fognak elpusztulni. A huszonhárom legénységi állományú és egy hadnagy fogolyból álló fogolycsoportot gyorsan hátraterelték. Szerepüket lejátszott rossz statisztákhoz hasonlóan jobbra-balra tekintgetve igyekeztek hátra, hogy minél előbb elkerüljenek a veszélyeztetett véres porondról. Riadtságuk mögött már ott volt a visszakapott élet öröme és reménysége.
Mindenki elfoglalta újra a helyét az árokban. Rövid ideig tartó tűzharc után az orosz gyalogság gyorsan visszahúzódott, és a támadás éppen olyan hirtelen, mint ahogy kezdődött, befejeződött. Az ágyú- és a gépfegyvertűz is fokozatosan megszűnt.
A hiányosan előkészített, meglepetésnek szánt rajtaütés nem sikerült. Feltartotta őket a jól kiépített drótakadály szövevénye, amelyre nem számítottak. Néhány kilométerrel távolabb a honvédek balszárnyán még elkeseredetten tombolt a harc. A rohamokat jelző elnyújtott hurrá hangjai eljutottak hozzánk is az erdőn keresztül.
A beállott csendben azután felhangzott az állásunk előtt fekvő sebesültek borzalmas kórusa:
– Szanitéc! Vizet! Bozse moj!
Negyedóra várakozás után szanitéceink kimentek a drótakadály közé szorult sebesülteket összeszedni. Ezt látva a túlsó oldalról megindultak, és a két fél hallgatólagos beleegyezése mellett több, lámpával felszerelt szanitéc csoport szedte össze a sebesülteket. Hosszú ideig hallottuk még a sebesültek könyörgő és hívogató jajgatását.
Kétségbeejtően kimerült lettem. Lehúzódtam a lövészárokba és a hátam neki támasztottam a nyirkos földfalnak. Sebesülteket hordtak el fölöttem. Emberek jöttek-mentek. Mindezt kábult félálomban éreztem, nem törődve semmivel. Az elmúlt hajnaltól éjfélig tartó harcok izgalma elvette minden erőmet. Filkó kibontotta a pokrócot és betakart. Mellém kuporodva tenyerében melengette a langyos feketét tartalmazó kulacsot. Hűségesen várakozva, hogy felkeltsen, ha valami történik és kéznél legyen a feketekávé, ha felébredek.
Így pihentem néhány órát az ólmos fáradtságtól elcsigázva, míg azután az elzsibbadt lábaim felébresztettek. A nyirkos talajtól átfázott ízületeim sehogy sem akartak engedelmeskedni, és nyögve nyújtózkodtam, hogy visszanyerjem mozgási képességem. Filkó varázslatos ügyességgel percek alatt megmelegítette a rumos feketét, amely azután kissé helyrehozott.
A lövészárokban felállított őrszemeken kívül mindenki horkolt. A hold ezüstös fénye kivilágította az előteret egészen az irtás széléig. Nem volt szükség rakétára. Balogh észrevéve, hogy felébredtem eljött beszélgetni.
– Aludt-e valamit – kérdeztem tőle –, mert a nappalunk nem ígérkezik csendesnek.
– Az emberek egyelőre nem alkalmasak akcióra, olyan kimerültek. Én is aludtam két óra hosszat. Jobb volt a semminél… Nagy marhaság volt ez a támadás.
– Hátha nincsen ilyen gondosan elkészítve a drótakadály, mi már messze lennénk innen, vagy előre vagy hátra menetelnénk. Nem tudták, illetve nem számítottak ekkora akadályra. Holnap bizonyosan lesz szerencsénk néhány gránáthoz… Nem lesz többé nyugalmunk.
– Én is azt hiszem, hogy nem fogunk unatkozni.
– Feküdjön le, Balogh. Pihenés nélkül nem tudja jól ellátni a dolgát – bíztattam.
Mi az alvásról ábrándoztunk, mikor végigszaladt a lövészárokban Szekeres századküldönc Kozarev százados parancsával:
– Félhárom órakor szakaszparancsnokok és gépfegyverosztag-parancsnok jelenjen meg eligazításra.
– Ugyan mit akarnak már megint! – hallom Boros elégedetlenkedő dörmögését. Hangjából kiérzett az álmosság és hogy ő sincsen jobb kondícióban, mint én.
Megnéztem az órát. 10 perc múlva fél három. Tehát akár indulhatunk is. Bíztattam Borost, nehogy elkéssünk.
– Remélem elég volt neked is a támadásokból – kérdezte menetközben – úgy érzem magam, mint az olyan mészáros, aki egész nap vágja az állatokat, azzal a különbséggel, hogy én sajnálom az áldozatokat és utána utálom magam. Borzasztó ez a kényszerhelyzet, amelybe kerültem. A géppuskáimra van felépítve a többiek biztonsága. Ha nem jól dolgozom velük, kiteszem társaimat a túlerő martalékának, ha eredményesen dolgozom, rémlátomásaim vannak utána. Bele kell őrülni ebbe a zűrzavarba…
– Bizony, van ezen mit gondolkodni – helyeseltem.
Századosunk a telefonkészülék mellett szivarozott. Helyet mutatott a fűre, hogy foglaljunk helyet. Szívesen szót fogadtunk, mert a teljes kimerültség állapota vett erőt rajtunk. Mindenki kíváncsian várta a hajnali értekezlet összehívásának okát. Mert Kozarev soha nem zavart fel minket ok nélkül.
– Jó reggelt! – köszöntött és letéve a telefonhallgatót elővette az óráját. – Uraim, most fél három van. Parancs érkezett, hogy pirkadatkor visszavonulunk új védelmi állásba és mire kivilágosodik, ki kell üríteni az állást. – Lélegzetünket visszafojtva hallgattuk Kozarev szavait.
– A kiürítésnek észrevétlenül kell történni – folytatta –, a zászlóaljnak lehetőleg két-három órai előnyhöz kell jutnia. A tartalék század és a trén már egy órával ezelőtt elindult. A legnagyobb gyorsasággal kell intézkedni. Girczl és Unger főhadnagyok századai és a menetszázad három szakasza pontosan három órakor gyülekezik a hátunk mögött levő kőúton. A gyülekezés a lehető legnagyobb csendben. Minden mozdítható anyagot, dróttekercseket, szerszámot, lőszert, kézigránátot magukkal kell vinni.
A társaság még tétovázott. Szerettük volna tudni a gyors visszavonulás okát a sikeres éjjeli harc után. Kozarev azonban nem tárgyalt.
– Meg vagyok értve? – kérdezte. – Akkor azonnal intézkedni. Tizenöt perc van a kiürítéshez. Imre hadnagy maradjon vissza.
A század- és szakaszparancsnokok eltűntek. Én pedig közelebb húzódtam Kozarevhez.
– A menetszázad fedezi a zászlóalj visszavonulását. A visszavonulás Delatin irányában történik. A menetszázad három szakasza megáll ide négy kilométerre a Delatin felé vezető országúton levő hídnál és ideiglenes állást vesz fel arra az eshetőségre, ha az ellenség a vártnál hamarabb a nyomunkba eredne. A te szakaszod feladata ezt megakadályozni. Ez a következőképp történik. A negyedik szakasz egy-egy raja helyet foglal a kiürített állás legexponáltabb pontjain. Ott néhány lövéssel, beszélgetéssel palástolni igyekszik a kiürítést. Ha az ellenség mozogni kezd, igyekezni kell visszatartani. Ha nem lehet, a szakasz úgy ahogy tud visszavonul a megadott irányban és csatlakozik a rá várakozó három szakaszhoz. Amennyiben nem történik semmi, a szakasz reggel hét órakor teljesen észrevétlenül a futóárkokon utánunk indul.
Nyugodtan fogadtam Kozarev közlését. Nem annyira a harci vágytól, hanem inkább az éjjeli meneteléstől való irtózás, kedvező színben tüntette fel a ránk bízott feladatot.
– Megértettem – mondtam Kozarevnek. – Mi az oka ennek a látszólag értelmetlen visszavonulásnak? – kérdeztem.
– A honvéddandáron túl az egyik cseh ezrednél áttörték a frontot és a honvédek nem tudják tartani magukat. Nem tudom, meddig kísérleteznek a cseh csapatokkal. Mi harcolunk hiába, mert ezek a válságos pillanatban mindig elárulnak bennünket. Az a baj, hogy nálunk, akinek több csillagja van, azt hiszik esze is van – adott hangot elkeseredésének.
Nekem nem volt annyira sietős az utam, tehát még megkérdeztem:
– Mi történjen, ha esetleg elvágják előlünk az utat visszafelé?
– Édes fiam, nem mondhatok mást, az irány Delatin. Ha ellenségbe ütközöl, kerülővel igyekezzél célt érni. Ha a jelzett hídnál nem találnál minket, menj tovább Delatinba, amíg ránk nem találsz. Nem féltelek, ki fogod vágni magad. Részetekre itt hagyok egy láda konzervet és fejenként egy-egy kenyeret.
Felém nyújtotta az ismert konyakos üveget, és jól húzva belőle áldomást ittunk a vállalkozás sikerére. Tisztelegtem és futva indultam vissza a szakaszomhoz.
Következő rész: „Az irány Delatin, vagy a nagy káder”
Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról
