Barcasági csángók visszaemlékezései menekülésükre 3.
A Barcaújfaluból Balogh György vezetésével menekülő 13 család útja elhagyott településeken vezet keresztül, ahol a bíró az „erkölcsös viselkedésre” figyelmezteti az övéit. Hosszú vándorlás után Marosújvárra érkezik a karaván, ahol a gróf csőszével és intézőjével gyűlik meg a bajuk...
Mindennap az erkölcsös viselkedésre intettem és folyton azon disznó rablásokra figyelmeztettem a csoport minden tagját, amik más menekülő csoportoknál történtek.
Köztudomású hogy a barcasági és a székelyföldi megyékbőli menekültek – míg a távolabbi megyékbe értünk – addig az ott lakó népség már jóval előbb elmenekült, s úgy mint nekünk is minden elczipeltettlen javaik hon maradt. – És a mi menekült népeink között akadtak oly szivtelen gazemberek – akik az előttünk menekültek vagyonát – korlátlanul lopták – rabolták és vitték magukkal. Ez egy égbe kiáltó vétek volt, amit Isten büntetlenül nem hagy – hogy egyik nyomorult menekülő a más nyomorult elmenekültnek javait lopja és rabolja. Ezek ellen mindég tiltakoztam – és nem is vettem soha észre, hogy valamelyik ilyet el követett volna. –
Igaz, hogy a községek és városok elöljáróinak rendeletbe volt adva, hogy a menekülteket támogassák amennyire csak lehet. De támogatták is. Különösen a szegényeket – akik vagy gyalog – vagy a vasút vonaton utaztak. Sok helyt látták el őket élelemmel – pénzzel – s még ruházatot is osztottak ki közöttük.
Menekültek szállítása vonaton
(Veres Emese-Gyöngyvér: „Mikor Oláhország háborút izene…” A barcasági csángók kálváriája című kötetéből)
Az én karavánom nem kapott semmit, de nem is kértünk semmit, mert hiszen sem városban, sem falvakban – mindég kün a mezőkön tanyáztunk, s akinek nem volt, – abból élt, amit a falukon keresztül haladva koldult. –
Ilyen nyomorúságos viszonyok közt érkeztünk el Marosújvárig. Marosújváron innen egy igen nagy terjedelmű luczernával vetett terület feküdt az országut mentén, – melynek a közepén le húzódó völgye fenekén vigan csobogott egy csermely patakocska. Ez a terület nagyon alkalmas legelőnek mutatkozott, s azért a szekereket behajtattam a völgybe s az összes 37 drb marhát kiengedtük, hogy egyenek. Nagyon jó luczerna sarjú volt.
Este felé egy fegyveres ember jött felénk, s felszólít, hogy mi jogon telepedtünk éppen ide le a gróf úr birtokán? – Hát nézze barátom! – azért mert nem tudtuk, hogy grófi birtok – mondtam neki. És most ha már tudjuk: – annál jobb – mert a gróf úrnak ugyis van elég – s mi pedig hontalan menekültek vagyunk – tehát valahol meg kel etetnünk marháinkat… S maga barátom pedig mondja meg a gróf úrnak, hogy kik vagyunk, – s azt is – hogy ha jól laknak a marhák befogunk és becsületesen tovább megyünk. –
Ez a puskás ember a gróf csősze volt, és azt a választ adta, hogy: én a grófnak nem mondhatok semmit, mert ők már elmenekültek, s az összes marhaálományt is két kocsi lovon kívül elmenekítették, de az intéző úr meg hon van, s ezt a luczerna sarjút le kel kaszáltatnia, hogy ha visszakerülnek a marhák, legyen azok részére; de kérem magokat szíveskedjenek azonnal befogatni és eltávozni – hogy az intézőúr meg se tudja, mert ha megtudja és kijön magokkal bizony nagyon rosszul fog elbánni mert ő itt Marosújvárt a kicsi isten. – – No ha a kicsi isten akkor jelencse be neki hogy itt legeltetünk míg jól laknak a marhák, és azután megyünk, de ha az előtt el akar kergetni akkor jön ő ide: mondtam neki.
Reggel újból jön a csősz s remegve az izgatottságtól azt mondja, –- Jézus Mária! Hát magok még nem mentek el? Az Istenért takarodjanak mert mindjárt ki lovagol az intéző úr, s magokat le lövi itt mint a kutyát, magok nem is hiszik milyen gonosz úr az intéző úr. – Én meg bosszankodtam és azt mondtam: maga menjen vissza, s mondja meg a gonosz úrnak – hogy a maga parancsára nem akarunk elmenni – csak ha ő maga nem jön ide, és ő kerget el. –
A csősz eltávozott, de hogy hová ment nem tudtuk. Sipos és Linének mondom, hogy menjünk be míg esznek a marhák, és keressük fel az intézőt, had lássuk milyen ember. Bementünk, s mikor kérdeztük a járó kelőktől hogy hol lakik, azt is megkérdeztük hogy milyen ember az intéző? – erre rossz választ kaptunk, hogy az egy rossz gazember, attól még az ördög is fél.
Marosújvár korabeli képeslapon
(forrás: gallery.hungaricana.hu)
Na, nem baj, azért oda megyünk. – Egy csinos tornácczal körül vett úri házba lakott. Mikor bementünk az udvar kapun az ablakból meglátott, rögtön kilépett a tornáczra s azt hitte hogy más menekülő emberek vagyunk, akik valami takarmányt kérni jöttek; kaczéran két kezét nadrág zsebbe dugva, el várta közeledésünket s mikor: Jó napot kívánok nagyságos úr! szavakkal köszöntöm, kemény mogorva hangon azzal fogad, hogy – Én nem vagyok nagyságos csak tekintetes úr, de hiába jönnek, nem adok szénát szűken termett, nekünk sincs elég. –
Elmosolyogtam magam, s mondom – Hát legyen tekintetes úr kérem; de mi nem szénakérni jöttünk hát… s ekkor belevágott szavamba, hát akkor mért jöttek? – s én tovább folytattam, – hát kérem azért jöttünk hogy bejelentcsük, hogy a méltóságos gróf úr luczernájába eresztettük marháinkat hogy egyenek egy keveset, mert nincs mit adnunk nekik, s nagyon elfáradtak.
Tyhi az áldóját!!! – S magok oda fogtak ki az út melletti luczernába ahová még madárnak sem szabad szálni – s még semmi engedély nélkül? – Én meg nagy alázatosan mondtam. Igen kérem; előre nem tudtuk kié, s így engedélyt sem kérhettünk! Ekkor még dühösebben kezdte hogy – Na rögtön takarodjanak el onnan mert külömben meggyűl a bajuk velem! – Én megint alázatos formába: Rögtön elmegyünk tekintetes úram de csak ha a marhák jól laknak – addig ott kel maradnunk. Ő újból dörgő hangon. – De mondom hogy takarodjanak s fogják be a jószágot, s addig ott lesz a csősz, aki elvezeti magokat egy másik legelőre, ahol jól lakhatnak marhájuk, és azután kotrodjanak onnan is, hogy ott tovább ne találjam. Igenis! Tekintetes úr. Minden úgy lesz. Előre is köszönjük a jó szívét! – S azzal ő becsapta az ajtót, s mi elfordulva, nevetve kijöttünk a kapun. –
Minden keserűségünk mellett is nevetve mentünk ki a táborhoz – ahol marháink ízletesen legeltek a luczerna sarjúba –– azomban nem igen siettünk a befogással.
Később oda jött a csősz…– Kérem jó emberek szíveskedjenek befogni. Az intéző úrtól parancsot kaptam, hogy magokat más legelőre vezessem, hogy megetessék a marhájukat. Ne búsúljanak mert ott még jobb sarjú van mind itt.
Na rendben van – mondtam. – Felpakolunk befogunk, s hajtunk a csősz után. – A csősz elvezetett mintegy két kilometernyi távolságra az út másik oldalán egy patakocska mellé, ahol valoban még jobb sarju volt. –
Marosújvár korabeli képeslapon
(forrás: kepeslapok.files.wordpress.com)
Itt újból jól legeltek a marhák de mi sem siettünk el onnan, ott maradtunk másnap délfélig, nem zavart senki, még a csősz sem jött többé hozzánk. Mikor nem ettek tovább a marhák, fel szedtük a sátorfát, s tovább döczögtünk a porosan Marosújváron keresztül. Itt nem mulasztottam el fel keresni az intézőt megköszönni a jó legelőt. Nem fogadott gorombán; jó kedvében volt, s még ki jött a szekerekhez az utczára, s meg tekintette a karavánt, s Székely Mihálynénak egy szép kétéves csikójába akadt meg a szeme amit nagy ámbicióval akart megvásárolni, de oly csekély árat ígért, hogy nem is lehetett vele alkuba bocsátkozni. –
Következő rész:
„Visszatérhettünk oda, ahonnan a hitszegő ellenség elriasztott”
A történetek eredetileg megjelentek Veres Emese-Gyöngyvér: „Mikor Oláhország háborút izene…” A barcasági csángók kálváriája című kötetben. Barca Kiadó, Budapest 2008.