A hatodik isonzói csata

2016.08.04. 23:05 :: HorváthJenő

1916. augusztus 4. – augusztus 16.

1916. augusztus 4-én, péntek reggel az olasz tüzérségnek az osztrák–magyar vonalakra zúdított tüzével elkezdődött a 6. isonzói csata. Julier Ferencet idézve: ez a „csata jelenti az olaszok első – tagadhatatlan – győzelmét.”
 
 

 

Az olasz hadvezetés az Isonzó-front áttörésére indított 1915. évi négy támadásának kudarca után új, a korábbiaknál is nagyobb támadást tervezett 1916 tavaszára. Az előkészületeket nem módosította a csupán epizodikus jelentőségű, néhány napos ötödik isonzói csata (1916. március 11–17.). Az osztrák–magyar haderő dél-tiroli offenzívája annál inkább: egyrészt, ennek következtében a tervezett támadás két hónappal későbbre került, másrészt az offenzíva lényegi kudarca miatt, továbbá, mert az osztrák–magyar haderőnek a keleti fronton (amit az osztrák–magyar terminológia egykor „északi” frontnak nevezett), a Bruszilov-offenzíva következtében előállt rendkívül súlyos veszteségei következtében lényegesen megváltoztak az erőviszonyok is az olaszok javára az Isonzónál.

A támadást megelőző hetekben az állásháború megszokott napjai peregtek a folyó mentén. Csak az osztrák–magyar hadvezetés „produkált” újdonságot: szörnyűséges újdonságot, azzal, hogy a harcigáz-fegyverhez nyúlt. 1916. június 29-én a nemzetközi tilalmat átlépve az osztrák–magyar csapatok gáztámadást hajtottak végre a Doberdó-fennsíkon. A gáztámadás jelentős katonai „hasznot” nem hozott ugyan – ahogy a gázfelhő elszállt, az olaszok helyreállították az arcvonalat – az aljas és kegyetlen akció azonban perceken belül mintegy 3000 olasz katona kínhalálát okozta a helyszínen, és nagyjából ugyanennyien haltak meg kórházakban. A gáztámadás az olasz hadvezetést nem zökkentette ki a támadás előkészületeiből.

1916. július utolsó hetében, miután Luigi Cadorna vezérkari főnök július 24-én felfüggesztette a dél-tiroli olasz ellentámadást, tervszerűen zajlott az olasz hadosztályok egy részének átszállítása az isonzói frontra. A támadás kilátásait javította, hogy az osztrák–magyar hadvezetésnek nem volt lehetősége az olaszhoz hasonló erőátcsoportosításra, mert a már említett Bruszilov-offenzíva miatt Galíciába kellett küldenie a nélkülözhető csapatait. Ráadásul, mivel Dél-Tirolból az osztrák–magyar csapatoknak az Isonzóhoz szállítása csak nagy kerülővel, Ausztrián keresztül történhetett, az sokkal több időt igényelt. Hiába riasztotta a jól működő osztrák–magyar hírszerzés Svetozar Boroević tábornok vezérkarát az Isonzó felé irányuló olasz csapatszállítások híreivel, az aligha tudott mit tenni ellene.

 

Az olasz vezérkar az áttörést, mintegy 15-20 km hosszúságban, az Isonzó középső és alsó szakaszának találkozása tájára tervezte. Cadorna óvatos stratégaként első lépésként csak a háború kezdete óta az Isonzó jobbpartján, osztrák–magyar kézen maradt, a Monte Sabotinóra és a Podgorai dombokra támaszkodó robusztus hídfő felszámolását, és a folyó bal partján a Doberdó birtokbavételét jelölte ki célként. Csak ezek után, második lépésként gondolt a Görzi-medence keleti részén fekvő Görz város elfoglalására.

Emanuele Filiberto Duca d'Aosta Emanuele Filiberto Duca d'Aosta
(forrás: siesspinellitorino.eu)

Luigi Capello Luigi Capello
(forrás: lagrandeguerra.net)

Az olasz főparancsnokság július végére feltöltötte az aostai herceg parancsnoksága alatt álló 3. hadseregnek a támadásra kijelölt hadosztályait. Az áttörésnél a főszerep a Luigi Capello tábornok parancsnoksága alatt álló 6. hadtestre várt. Augusztus első napjaira össze is gyűlt a sikeres támadáshoz szükséges közel háromszoros túlerő, mintegy 7000 tiszt és közel 300.000 katona.

Ez a haderő nemcsak létszámában volt nagy, hanem „minőségében” is megváltozott az egy évvel korábbihoz képest. Már nem olyan hadosztályokból állt, mint amelyek az első isonzói csatákban szuronnyal rohantak az osztrák–magyar géppuskák tűzébe, és feleslegesen elvéreztek, hanem immár jelentős harctéri tapasztalatokkal és modern harceszközökkel rendelkezett. Ütőképes hadigépezetté erősödött.

Svetozar Borojević Svetozar Borojević
(forrás: it.wikipedia.org)

József Ágost főherceg József Ágost főherceg
(forrás: hu.wikipedia.org)

A másik oldalon az osztrák–magyar haderő vezetése – mint láttuk – a keleti fronttal volt elfoglalva. Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök az olasz fronttól távol tartózkodott. A dél-tiroli offenzíva kudarca nem változtatott a „rögeszméjén”: az olaszok, az olasz haderő iránti megvetésén, teljesítőképességének gőgős lebecsülésén. Az 5. („Isonzó”) hadsereg főparancsnoksága, élén Borojević tábornokkal és a Doberdót védő 7. hadtest parancsnokával, József főherceggel, érzékelte ugyan az Isonzó túlsó partja felől fenyegető veszélyt, de részben ők is osztották főnöküknek az olaszokkal szembeni előítéleteit. A három parancsnok közül egyik sem feltételezte igazán, hogy az olaszok a dél-tiroli harcok után képesek lennének sikeres támadásra.

Pedig az olasz hadvezetés a maga ereje tudatában és a Monarchia kedvezőtlen általános hadi helyzete láttán félig-meddig már el is kezdte a támadás elindítását. 1916. augusztus 4-én és 5-én a 2. olasz hadsereg tüzérsége, megtévesztő célzattal, a szokásosnál erőteljesebb ágyúzásba kezdett az Isonzó felső szakaszán, Tolmeinnél, a 3. hadsereg pedig az alsó szakaszon, a Doberdó déli oldalán, Monfalconénál. Az osztrák–magyar hadvezetést azonban nem sikerült félrevezetnie, Boroević tábornok nem kezdett csapat-áthelyezésekbe középről, az olaszok által tervezett áttörési szakaszról.

A csata előtt, az olasz támadás előestéjén a főparancsnokok mind a két oldalon, mint a régi hőseposzok hadvezérei, a katonáikhoz fordultak. Az aostai herceg rövid proklamációja a következő hangzatos mondatokkal zárult: „Olasz katonák, előre! Ne álljatok meg mindaddig, amíg nem léptek az ellenség torkára! Győznünk kell!”. Boroević tábornok a nagyjából ugyanakkor fogalmazott, augusztus 6-án kiadott napiparancsában pedig ezt írta: „Az ellenség szinte az egész fronton döntő támadásra indul, a végső sikert keresve. Kellően felkészült csapataimmal várom és maradéktalanul visszavetem. […] A győzelem miénk kell, hogy legyen.”

Aztán, augusztus 6-án, vasárnap 7 órakor az Isonzó szinte teljes hosszában, Tolmeintől a tengerig az olasz tüzérségnek az osztrák–magyar vonalakra zúdított tűzével folytatódott a hatodik isonzói csata. Az olasz 3. hadsereg önmagában 56 nagy-, 467 közepes- és 728 kisebb kaliberű ágyúval, továbbá több mint 700 nehézaknavetővel rendelkezett. Az előkészítő tüzérségi tűz délután 3-4 óráig tartott, és immár a görzi frontszakaszra összpontosult. A nehéztüzérség a vasútvonalakat, az utakat, a hidakat (az Isonzón átvezető hidak kivételével) és a nagyobb erődöket ágyúzta, továbbá a repülőgépekről előzőleg felderített parancsnoki és irányító pontokat. A tüzérségi tűz után készült légi felvételeken mintha számtalan kis vulkáni krátert látnánk, és tüzeket, füst- és porfelhőket, az Isonzó kanyarulatánál álló Monte Sabotinótól a doberdói Monte San Micheléig. Az előkészítő tűz alatt a nehézaknavetők porrá zúzták az Isonzó jobboldalán levő osztrák–magyar hídfő köré vont kétsoros lövészárok- és drótakadály-rendszert, kiiktatták a géppuskafészkeket. Az ágyúzás alatt a védők a katonákat a bevált gyakorlat szerint megpróbálták a védőárkok első vonalából hátravonni a kavernákba, azonban a jól szervezett és nagy találati pontossággal működő olasz tüzérségi tűz miatt súlyosak voltak a veszteségek.

Ahogy elhallgattak az ágyúk, délután 4 óra tájt elindult az olasz gyalogság: 17 hadosztály 8 osztrák–magyar ellen. Az osztrák–magyar csapatok elszántan védekeztek, megpróbálták blokkolni az olasz betörést. „Az első [olasz] roham szembeötlő részletsikerrel járt – írja Julier Ferenc. – Az olaszok a görzi hídfőbe több helyen betörtek, elfoglalták a hídfő északi támaszát, a Monte Sabotinót. Ezenfelül kezükre kerítették a doberdói fennsíkon a Monte San Michele csúcsát.” Az osztrák–magyar csapatok az éjszakai órákban – sikertelenül – kísérletet tettek az elvesztett terület visszafoglalására.

1916. augusztus 7-én reggel mind a két hegyen előbb az osztrák–magyar csapatok támadtak, majd újra meg újra olasz rohamok következtek. Mindinkább eredményekkel.

1916. augusztus 7-ről 8-ra virradó éjszaka a görzi hídfőben Borojević kénytelen volt feladni a merev védelmet. Az osztrák–magyar csapatok hátrálva visszavonultak az Isonzó bal partjára. A műszaki csapatok felrobbantották a folyón átvezető hidakat. A csata előtt a hídfőben levő 18.000-es osztrák–magyar védőseregből mindössze 5000-en maradtak.

1916. augusztus 8-án folytatódott az olasz támadás. Kisebb csapatok felszámolták a Monte Sabotinón még szórványokban ellenálló osztrák–magyar egységeket, a főerők pedig délen, a Doberdó-fennsík birtoklásáért küzdöttek. Az augusztus 8–9-i doberdói harc hevességére jellemző, hogy a Monte San Michele négy kúpja többször is gazdát cserélt.

1916. augusztus 9-ről 10-re virradó éjszaka az osztrák–magyar parancsnokság elrendelte a 15 hónapon át véráztatta Doberdó kiürítését, mert a görzi síkságon az olasz előrenyomulás azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy bekerítik az ottani összes osztrák–magyar erőt.

Fogságba esett osztrák–magyar katonák Fogságba esett osztrák–magyar katonák
(forrás: archivioirredentista.wordpress.com)

Közben a görzi síkságon lassan nyomult előre az olasz gyalogság. Mellettük olasz lovas rohamcsapatok első szakaszai augusztus 9-én hajnalra elérték Görzöt. A város birtokba vételéhez nem volt szükség házról-házra harcra, mert az osztrák–magyar csapatok visszavonultak a város mögötti dombokra, a már előre részben kialakított új védvonalba.

Egy olasz lovascsapat Görzben 1916. augusztus 9-én délelőtt Egy olasz lovascsapat Görzben 1916. augusztus 9-én délelőtt
(forrás: storiaememoriadibologna.it)

Az aostai herceg 1916. augusztus 10-én vonult be a 3. olasz hadsereg élén Görzbe. Az olasz himnusz hangjai mellett ünnepélyesen felhúzták a trikolórt a bécsi kongresszussal (1815) Ausztriához került, majd a Velence tartománynak Olaszországgal való egyesítése (1866) után is Bécs fennhatósága alatt maradó város romokban álló központjában. A herceg egy carabinieri őrnagyot bízott meg, hogy a „visszavett” város „jó kormányzásáról” gondoskodjék. Görznek a boldog békeidőkben 29.000 lakója volt. A háború kitörésével az osztrák–magyar hatóságok szemében az olaszok „megbízhatatlanokká” váltak, nagyrészüket kitelepítették, majd a szlovének és az osztrákok többsége is elköltözött. 1916 nyarára a városnak mindössze 3500 lakosa maradt. Az augusztus 10-i ünnepség valódi fénypontját a napok óta éhező lakosság számára a 3000 tál frissen főzött spagetti szétosztása és elfogyasztása jelentette.

Az olasz 11. gyalogezred katonái Görzben Az olasz 11. gyalogezred katonái Görzben
(forrás: archivioirredentista.wordpress.com)

A görzi győzelmet III. Viktor Emánuel király proklamációban jelentette be az országnak augusztus 10-én. Az eseményt az antant hatalmak is lelkesen üdvözölték.

Görz és a Doberdó-fennsík elfoglalását követően a harcok a Karsztvidéken a Doberdót és a Hermadát elválasztó Vallone-völgy keleti oldalára, Görznél pedig a város északkeleti oldalán fekvő Monte Santo, Monte San Daniele, Monte San Gabriele emelkedőire tevődtek át. Capello tábornok ugyanis augusztus 12-én megpróbálta folytatni a támadást, kiaknázni a Görz elfoglalásával elért sikert. A katonák azonban elfáradtak, az emelkedőkön az újabb és újabb rohamaik csak veszteségeket hoztak. Capello tábornok augusztus 15-re belátta, hogy a város mögötti, az említett szentekről elnevezett hegyek alkotta második osztrák–magyar védvonalnál nem érhet el eredményt. Az Isonzó jobbpartján maradt nehéztüzérség ágyúi oda már nem értek el, támogatásuk nélkül pedig egyre nőttek a gyalogság veszteségei, és a katonák elkeseredése is. Időközben friss osztrák–magyar csapatok érkeztek Dél-Tirolból. Augusztus 16-án Cadorna leállította a támadást.

A hatodik isonzói csatában az olaszok 51.200 embert vesztettek (halottak, sebesültek, eltűntek), 12.000-en megbetegedtek. Az osztrák–magyar veszteséglistán is nagyok a számok: 37.500 halott, sebesült, eltűnt, és még 4300 beteg. (Az olasz és a magyar szakirodalom adatai kismértékben eltérőek.)

Ideiglenes temető a Monte San Michelén Ideiglenes temető a Monte San Michelén
(forrás: storiaememoriadibologna.it)

 (forrás: storiain.net)

Az elcsendesült csatatér látványa még Cadornát, a rideg piemonti hadvezért is megrendítette. A hagyatékában először olvashatunk érzelmekről tanúskodó sorokat. Miután bejárta a Doberdót, a San Michele magaslatán elfoglalt állásokat, ezt írta Carla lányának: „sekélyen elföldelt holtestek, sok el sincs temetve.” A tömegpusztulás másik színhelyéről, a Monte Sei Bussi zónáról pedig ezt: „itt a helyzet kevésbé megrázó […] mert […] nincsenek szanaszét heverő holttestek… A Karszt a köves, élettelen meztelenségével valóságos pokol. Ahogyan a már egy éve itt levő katonák mondják, semmihez sem hasonlítható.”

A frontvonalak alakulása az első tizenegy isonzói csatában A frontvonalak alakulása az első tizenegy isonzói csatában
(Doromby József - Reé László, szerk.: A magyar gyalogság című kötetből)

A hatodik isonzói csatát lehet úgy értékelni, hogy az csak a felőrlő háború egyik csatája volt, amelyben az olaszok felszámolták ugyan a görzi osztrák–magyar hídfőt, és elfoglalták Görzöt is, valamint egészen a tengerpartig mindenütt hátrább szorították az osztrák–magyar erőket, de jelentősen nem módosultak a háború menetének kilátásai. Hiszen a Görz mögötti hegyvonulaton új osztrák–magyar erőd- és lövészárokvonalak épültek. Vagyis a folyótól kissé távolabb, a második osztrák–magyar védővonalnál folytatódott a pozícióháború a szokásos áldozatokkal és szenvedéssel. És lehet úgy is, ahogy a háborúban önkéntesként részt vett alpini tartalékos tiszt, a háború után jeles történésszé lett Piero Pieri fogalmazott: „[…] tizenöt évszázad után először futamított meg egy nagy csatában egy tisztán olaszokból álló haderő egy idegen hadsereget. Hadba lépésünk 13 hónapja, a világháború 24 hónapja után először vett olyan irányt a háború, amelyet a véráldozatok árán vártunk.” Egy másik olasz önkéntes, a miniszter Bissolati pedig így értékelte a csatát: ez volt a háborúban „az első, nagy, igazi olasz győzelem”. Majdnem ugyanezeket a szavakat használta értékelésében a hadtörténész Julier Ferenc is: „Ez a 6. isonzói csata jelenti az olaszok első – tagadhatatlan – győzelmét.”

A győzelem hatására az antanthatalmak véleménye is változni kezdett Olaszországról. Mindaddig gyanakodva figyelték az olasz hadviselést: úgy vélekedtek, hogy Olaszország „félig velünk van, félig ellenünk”, vagyis „nagyon figyelni kell, hogy nem változtat-e színt”. A vezérkari főnökök 1916. márciusi párizsi konferenciáján a franciák és az angolok még úgy viszonyultak az olaszokhoz, mint annak idején a németek és az osztrákok a hármasszövetségi konferenciákon: mint másodrendű hatalom képviselőihez, akikben nem lehet megbízni. Görz bevétele után ez a gyanakvó légkör kezdett megváltozni.

A sikert követően az olasz sajtó rengeteget írt Capello tábornok szerepéről. Ezzel hozzájárult a Cadorna és Capello közötti lappangó vetélkedés erősödéséhez. A két tábornok karaktere eleve nagymértékben különbözött, sőt szemben állt egymással. Cadorna a hagyományos konzervatív értékek és eszmék körébe zárkózott, magányos, rideg ember volt. Capello modern gondolkodású, briliáns elme, nyitott mindenki felé, a „public relations” mestere. A vezérkari főnök rossz szemmel nézte, hogy Capello politikusokat és újságírókat fogad. Távolt állt tőle ugyan a féltékenykedés, de nem tűrte, hogy bárki, még ha közvetve is, elvitassa az abszolút primátusát. És ezt demonstrálta is Capellóval szemben. Görz bevétele után minden teketória nélkül a másodlagos jelentőségűvé vált dél-tiroli front egyik szakaszának a parancsnokságával bízta meg.

Gorizia elfoglalása után Cadorna választás elé került: Innen próbálkozzon-e az osztrák–magyar védvonal áttörésével, vagy inkább forduljon Trieszt felé? Az előbbi ellen szóltak a katonai földrajzi viszonyok, az utóbbit pedig azért nem választhatta, mert tudta, hogy Trieszt elfoglalásához nincsen meg a szükséges katonai erő. Pedig a kormány Triesztet várta tőle, hogy minél hamarább az olasz trikolórt lobogtassa a szél az ottani városháza tornyán. Voltak azonban olyan hangok is, amelyek a Karsztvidéken elesett katonák nevében azt kérdezték, hogy egyáltalán mikor lesz vége a háborúnak?

Képeslap a „Mikor?” kérdéssel Képeslap a „Mikor?” kérdéssel
(forrás: storiaememoriadibologna.it)

Szólj hozzá!

Címkék: doberdó fennsík isonzói csata

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr968945712

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Úzvölgyi temető

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról