Tüzérek és farkasok

2016.07.11. 19:03 :: PintérTamás

Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése – 17. rész

slovensky

1917 januárjában rettenetes hideg uralkodott a Tölgyesi-szorosban. Tüzéreinknek ennek ellenére a szolgálatot el kellett látniuk, és a lovak etetéséről is gondoskodniuk kellett. Védelmi szakaszuk északi része, Bélbor környéke „a farkasok hazája” volt ekkoriban. Vágovits Gyulának és társainak többször meggyűlt velük a baja…

 

1917. január havában egyik napon a késői délutáni órákban jelentést kellett vinnem Hollósarkára. Rettenetes hideg volt, legalább 40 fok. A völgyben már délután 4 óra után sötétedett, és ilyenkor csak a holdvilág sápadt képe, persze az is csak akkor, ha derült az ég, világítja be kísértetiesen a behavazott Tölgyes-szorost. De hiába, nincs mese, mert a parancs az parancs. Fejemre húzva kötött meleg hósapkámat felültem a megnyergelt Pici nevű lovamra, ügetésben elhagytam a szoros elején az úttól jobbra eső emeletes romos malom épületét. Oldalamon szolgálati revolverem több tölténnyel és a nyakamban szíjon lógó távcső. A völgyben csak úgy süvített a kemény északi szél, szinte a lovaglásban is gátolt. Ilyenkor mindig eszembe jutott a hazai meleg téli otthon. Már vagy fél órája is lehetett, hogy bent jártam a szoros szívében.

A Tölgyesi-szoros környékének áttekintő térképe A Tölgyesi-szoros környékének áttekintő térképe
(Białoskurski Ödön: A m. kir. 37. honvéd tüzérdandár története 1914–1918. I. köt. A m. kir. 4. honvéd tábori ágyúsezred története. Budapest, 1939)

Egy ember fia sem onnan, sem utánam, két oldalt a széles szorosban behavazott fenyő sűrűség, fejem felett az égbolt pislákoló csillagokkal és a sápadt holdfény. Előttem a folyton kanyargó, hóval befedett, keményre fagyott út. Már több mint fél órája, hogy ügetésben tartottam Hollósarka felé. Az időt a balkezem csuklóján levő karórám világító számlapján láttam. Pontosan emlékszem, ¾ 5 óra volt. Lovam egyszer csak hirtelen megtorpant és az Istenért sem akart tovább futni. Hiába sarkantyúztam, csak megállt, reszketett és hátrafelé akart fordulni. Csodálkoztam ezen, mert ilyen viselkedést csak akkor szokott tanúsítani, ha motoros járművel találkoztunk, ami akkor még igen ritka esetben fordult elő. A szoros része, illetve az út itt körülbelül 200-300 méter hosszúságban egyenes volt. Nem és nem sikerült lovamat az útirányba terelni. Ekkor valami belül azt súgta nekem, hogy nézzek előre. Felemeltem szememhez a nyakamon szíjon lógó távcsövet és akkor megdöbbenve látom a fényes holdvilág fényénél, hogy a szoros jobb oldaláról a másik oldalra libasorban vagy 30 farkasból álló falka halad.

A veszély komolyságát azonnal felfogva lovamat a kantárszárral most már én is visszafelé fordítva, nem ügetésben, hanem vágtában vágtáztunk vissza, illetve hazafelé, de úgy, hogy amikorra megérkeztem, lovamnak a nyaka, háta és szügye tiszta hab és izzadtság volt. Szállásunkon nagy csodálva szemlélték a szerencsétlen párát, egyre mondogatva, hogy nagy szerencsém volt, hogy a lovam idejében megérezte a veszélyt. Az eset után pár napra rá hallottuk, hogy Hollósarka és Bélbor között egy küldönc huszárt lovastól felfaltak a farkasok s csak fehér csontok maradtak a havon.

A 4/1. üteg behavazott tüzelőállása a Tölgyesi-szorosban Cifrasarkon (1314-es magaslati ponton) A 4/1. üteg behavazott tüzelőállása a Tölgyesi-szorosban Cifrasarkon (1314-es magaslati ponton) (Białoskurski Ödön: A m. kir. 37. honvéd tüzérdandár története 1914–1918. I. köt. A m. kir. 4. honvéd tábori ágyúsezred története. Budapest, 1939)

Később ezredparancsban is kiadták, hogy lovas csak másodmagával gyalogsági fegyverekkel és kézi gránátokkal felszerelve közlekedhet. A szánok és kocsik szintén így voltak felszerelve. A közmondásnak van igaza: szükség törvényt bont. A parancsból csak másnap lett parancs.

1917. január havában igen nagyon fogytában álltunk a lóállományunknak annyira fontos szálas takarmányban. Beszerzése, illetve pótlása pedig igen nagy nehézségekbe ütközött. Egyik napon egyik hajtótüzérünk, aki a civil életben paraszt volt, azt jelentette a parancsnokának, hogy ő tud egy lehetőséget szénaszükségletünk beszerzésére. Ugyanis ő erről a vidékről való, és igen jól ismeri az itteni viszonyokat és szokásokat. Határozottan tudja, hogy a bélboriak szénaszükségletüket a téli időre az erdőben rejtik el, és pedig úgy, hogy a kocsi úttól beljebb vagy 100 méterre szétszórtan 15-20 méter távolságra egymástól, kisebb boglyákba rakják a szénát. Előbb három darab 2-2,5 m hosszú, vastagabb karókat, illetve dorongokat háromszög alakúra állítanak fel, majd erre rakják fel szakszerűen a szénát és így igen csinos boglyák alakulnak. A háromszögű állvány pedig arra jó, hogy a széna belülről állandóan szellőzik és így nem penészedik meg.

Én jelentkeztem a dolog kivitelezésére. Szénahordásra alkalmatos járművet vagy nyolcat felszereltek vendég- és nyomógerendákkal, kötelekkel, sátorlapokkal és minden kocsihoz a hajtón kívül még két-két tüzért osztottak be, persze olyanokat, akik a kocsira való szénarakás mesterségét értették, tehát hajtótüzéreket, akik szintén a civil életben gazdálkodtak. Minden kocsira egy-egy lovassági karabély, megfelelő mennyiségű tölténnyel, azonkívül a két napra kijáró hideg étel, húskonzerv, kenyér, valamint feketekávé konzerv. A kulacsba mindnyájan kaptak fél liter bort és egy másik kulacsba pedig fejenként 2 deci rumot.

A 4/1. üteg légvédelmi lövege hóban a Tölgyes-szorosban A 4/1. üteg légvédelmi lövege hóban a Tölgyes-szorosban
(Białoskurski Ödön: A m. kir. 37. honvéd tüzérdandár története 1914–1918. I. köt. A m. kir. 4. honvéd tábori ágyúsezred története. Budapest, 1939)

Lóra ülve kora reggel 7 órakor indultunk el, hogy még a délelőtt folyamán Bélborba érkezzünk. Ebéd után egy órára ott is voltunk, rövid pihenő után hozzáláttunk a rekviráláshoz. Az előbb említett tüzérnek igaza volt, mert bent az erdőben elég közel egymáshoz igen szép és száraz boglyákra leltünk. A kocsik az erdő szélén húzódó út mentén lettek állítva és a tüzérek egyik része sátorlapokban a hátukon hordták ki a szénát, a szakértők pedig szakszerűen rakták azt fel. Rendkívül fontos volt a szakszerű munka, mert e keskeny völgyben, ahová Bélbor felé haladtunk, rendkívül keskeny, rossz, köves, rázós, lötyögős út volt, az út szélén pedig 3-4 méter mélységben a kis patak befagyott medre. Estére meg is rakták az összes kocsit. Kegyetlenül hideg volt, és borotvaéles északi szél fújt. Táborunkat az erdő szélétől vagy 100 méterre levő tisztáson állítottuk fel és pedig úgy, hogy a megrakott kocsikat lovak nélkül egymás mellé úgy állítottuk fel, hogy ezek az erős északi szelet kissé felfogják. Majd a közeli elhagyott, félig romos faházak gerendáit, meg a kertek kerítését, amelyek igen vastag, 5–5 méter hosszú forsnikból voltak csinálva, nagy mennyiségben összehordták és a vastag gerendákból két tábortüzet gyújtottak. A két nagy tűzrakás között vagy 10 méter távolság volt. A tüzérek a két tábortűz köré telepedtek le odahordott szénarakásokra. Részemre pedig pont a két tűz között nagy rakás és vastagon elterített szénát hordtak össze, amit sátorlappal leborítottak és igen kényelmes fekvőhelyem lett. A tűz két-három méter magasságban lobogott, a meleget csak úgy öntötte magából. A két tűz között levő fekvőhelyemen alig éreztem a rettenetes hideget, persze még pokrócokkal is takaróztam.

A tüzérek a tűz körül ülve egész éjen át pipáztak és beszélgettek, felváltva hordták a tűzre szükséges igen vastag gerendákat. A lovak is a két tűz között voltak kikötve és állva pihenve, zabbal és szénával jóllakva virrasztották át a rettentő hidegben a kellemes tűz mellett az éjszakát. A dologban, ami legérdekesebb, az csak most következik.

Már fentebb említettem, hogy Bélbor a farkasok hazája. A széjjelrombolt faluban egyetlen egy civil sem lakott. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy elég közel hozzánk, a falu felől iszonyatos hangú farkasordítás hallatszik, valahogy érzékeltetően úgy mondhatnám, úgy hallatszott, mint amikor éjjelenként tűz esetén a falu kutyái vonyítanak. Agyvelőt rázó hangok hullámoztak felénk. Ugyanis a farkasok nagyon félnek a tűztől, s ezért nem kellett attól tartanunk, hogy egész közel bátorkodnak hozzánk jönni. Mindenesetre biztonságképp az embereknek meghagytam, hogy a karabélyokat és a kézigránátokat a tűztől kissé távolabb, de azért közel kézhez tartsák.

A lovak füleiket hegyezték, látszott rajtuk, hogy ösztönösen félnek. E szörnyű és félelmetes szerenád hol közelebbről, hol távolabbról egész éjen át a kora reggeli órákig tartott. A két tűzrakásból pedig állandóan pattogott a parázs és a vérvörös lángnyelvek és a fekete füst házmagasságban szállt fel a csillagos ég felé.

Így telt el minden félelem nélkül ezen romantikus éjszaka is, szerencsére baj nélkül. Kialudva, kipihenve és persze nem is fázva ébredtem fel e nem mindennaposnak mondható szálláshelyen. Megreggeliztünk a frissen főzött feketekávéból, a lovakat a kocsik elé fogva, én pedig nyeregbe ülve jó pajtásommal, a Pici lovammal, a gazdag zsákmánnyal boldogan tartottunk hazafelé.

Kellemes hócsata a borszéki bányatelepen 1917. február 10-én. A nyíllal jelölt én vagyok. A háttérben látható az a hegy, amelyen keresztül szerpentinút vezet Maroshévízre Kellemes hócsata a borszéki bányatelepen 1917. február 10-én. A nyíllal jelölt én vagyok. A háttérben látható az a hegy, amelyen keresztül szerpentinút vezet Maroshévízre
(A kép és a képaláírás is a visszaemlékezésből)

Az út a megrakott szénásszekerekkel valami rettenetes volt. A kocsin ülők, akik fent ültek a széna között, minden pillanatban azt várták, hogy mikor fordul fel velük a kocsi, és mikor esnek bele az útszéli befagyott patak medrébe, úgy, hogy esetleg örökre is ott temetheti el őket, a több mázsát nyomó szénásszekér. Az út köves és zötyögős volt. E veszedelmet látva az emberek leszálltak a kocsikról, még a lovakat hajtók is gyalog menve a kocsi mellett mindaddig, míg e veszélyes keskeny völgyből ki nem jöttünk, és amikor már beértünk a széles és jó úttal rendelkező Tölgyes-szorosba, pipáját mindegyik a zubbonya külső zsebébe dugva felkapaszkodott a szénásszekérre és ott kényelmesen elhelyezkedve estére szerencsésen hazaérkeztünk, ahol jó meleg vacsora és elismerés várta mindnyájunkat.

Következő rész: Pici ló és a tábornok

Összes rész: Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése

Szólj hozzá!

Címkék: tüzér román front vágovits gyula tölgyesi-szoros

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr768881464

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Úzvölgyi temető

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról