Üteg, löveg, lőszerkocsi, avagy mit kell tudni egy tüzérezredről?

2016.04.04. 06:44 :: PintérTamás

Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése – 3. rész

slovensky

Az orosz frontra érve tüzérünket 1915 novemberében beosztják a magyar királyi 4. honvéd tábori ágyús tüzérezred II. osztálya 3. ütegéhez. A mai részben apró részletességgel megismerhetjük, hogyan épült fel és működött hősünk tüzérezrede a fronton. Háborús alapismeretek, nem csak a tüzérség tevékenysége iránt érdeklődőknek.

 

Reggel aztán mindnyájunkat széjjel osztottak az ütegek szerint. Én a II. osztály 3. ütegének állományába kerültem. Ebben az időben [1915.] november 10-e körül
az ezredparancsnok Mattanovich Sándor tüzérezredes volt,
az I. osztály parancsnoka Sándor Dénes tüzérszázados,
a II. osztály parancsnoka Vigh Gyula tüzérőrnagy,
az 1. ágyúsüteg parancsnoka Mocskonyi Ervin főhadnagy,
a 2. ágyúsüteg parancsnoka Rajagh Lajos főhadnagy,
a 3. ágyúsüteg parancsnoka Táborszky Nándor százados,
a 4. ágyúsüteg parancsnoka Geyer Géza százados.

1916 január hóban
Ezredparancsnok: Mattanovich Sándor tüzérezredes,
az I. osztály parancsnoka Cziráky Győző tüzérszázados,
a II. osztály parancsnoka Táborszky Nándor tüzérszázados,
az 1. ágyúsüteg parancsnoka Mocskonyi Ervin tüzérfőhadnagy,
a 2. ágyúsüteg parancsnoka Pentz Rezső tüzérszázados,
a 3. ágyúsüteg parancsnoka Oláh József tüzérfőhadnagy,
a 4. ágyúsüteg parancsnoka Kappel György tüzérfőhadnagy volt.

Tüzérezredünk II. osztály parancsnokságának fedezéke a karpilowkai erdőben. Középen Táborszky őrnagy osztályparancsnok. Tüzérezredünk II. osztály parancsnokságának fedezéke a karpilowkai erdőben. Középen Táborszky őrnagy osztályparancsnok.
(a fotó és a képaláírás a visszaemlékezésből)

E parancsnoki tisztségek a háború folyamán többször és más személyekkel változtak.

A mi 4. honvéd tábori ágyúsezredünkhöz négy üteg tartozott. Minden ütegben 6 löveg, azaz ágyú és 6 lőszerkocsi hat-hat mozdonnyal. Összesen tehát 24 löveg, 24 lőszerkocsi és 48 mozdony. Úgy az ágyúk mint a lőszerkocsik, meg a mozdonyok is kétkerekű járművek voltak. Ha meneteléskor az ágyút vagy a lőszerkocsit a mozdony mögé kapcsolták, úgy négykerekű járművé lettek. Minden mozdony elé három pár ló lett befogva. A baloldali lovakon egy-egy hajtótüzér ült. A löveg kezelő legénysége a lövegen, illetve az ágyúcső mellett és a mozdonyon ült. A tisztek és tisztesek szakaszonként, illetve ütegenként lóháton lovagoltak, úgyszintén az I. és II. osztály, valamint az ezredparancsnokság törzse is, akik az egész tüzérezredet vezették. Ilyen formán a tüzérezred gyors mozgású volt, mert szükség esetén, ha a terepviszonyok megengedték, ügetésben, sőt vágtában is tudtak állást változtatni. Lövegeink 5M (mintájú) 8 cm tábori ágyúk voltak. Tüzeléskor az ágyúk mellé lettek állítva a lőszerkocsik, a mozdonyok pedig lovakkal hátrább mentek a mozdonyállásba a mozdonyos tiszt parancsnoksága alatt. A tüzérezredhez és annak parancsnoksága alá tartozott a lőszertelep is. Nehéz terepeken, különösen emelkedéseken sokszor előfordult, hogy az ágyút a mozdonykocsi nélkül öt pár lóval is kellett külön vontatni, sőt elég gyakori volt az olyan eset is, hogy az ágyút egy hegyi tüzelőállásba emberi erővel 30-40 ember segítségével lehetett csak felvontatni, a lőszerkocsikat szintén így. Ilyenkor mozdonykocsikra és lovakra nem volt szükség. Ahol a lövegek és lőszerkocsik voltak felállítva és a kezelő személyzet tartózkodott, azt üteg- vagy lövegállásnak, ahol pedig a mozdonyok voltak, továbbá istállók a lovak részére a hajtótüzérekkel, azt mozdonyállásnak nevezték.

Lövegállás Olyka mellett. Ágyú mellett a lőszerkocsi. Lövegállás Olyka mellett. Ágyú mellett a lőszerkocsi.
(a fotó és a képaláírás a visszaemlékezésből)

Az ezred élén az ezredparancsnok állt az ezredtörzzsel, azután a I. és II osztály parancsnoksága szintén az osztálytörzzsel. Az ütegek I., II., III., IV. parancsnoki, illetve tiszti létszáma a következő: ütegparancsnok, elsőtiszt, mozdonyos tiszt, felderítő tiszt és a szakaszparancsnokok. Egy ütegben három szakasz volt két ágyúval és minden szakasznak volt egy szakaszparancsnoka tiszti rangban.

Ugyancsak az ezred szerves kötelékébe tartozott az ezred élelmezési oszlopa. Úgy az I. mint a II. osztálynak külön gh (gazdasági hivatal) főnöke volt, gazdasági tiszti rangban. Ezen oszlop kötelessége volt az ezred élelmezésének, valamint a lóállomány takarmányellátásának a biztosítása.

A monarchia idején a hadseregnél úgy a tiszti, mint az altiszti állományú személyeknek joguk volt a saját élelmezési pótlékukból külön tiszti vagy altiszti konyhát (étkezdét) fenntartani. Békeidőben ez ment, de nem ment, legalább is legálisan a háború idején, mert hiszen a külön konyhához szükséges élelmezési anyagok beszerzése, ha mindjárt saját pénzükből is, nehézségekbe ütközött, mozgó- és állóharcok idején ez szinte lehetetlen volt. Azért a hadvezetőség hivatalos intézkedése értelmében a hadsereg minden tagjának, beleértve a tiszti és legénységi állományú egyéneket is, minden személyre egyforma súlyú és minőségű élelmezési adag járt, ami magyarul azt jelentette, hogy úgy a tiszteknek, altiszteknek, mint a legénységnek egyforma mennyiségű és minőségű koszt járt volna.

A valóságban azonban nem így volt. A gazdasági tisztek talpnyalása és elnézése következtében a háború egész folyamán még a fronton is, a mozgó harcok idején is, külön tiszti konyhák és szakácsok voltak. A konyhaparancsnokok tudtával az egész létszám részére (beleértve a tiszti és legénységi állományukat egyaránt) kiutalt közös élelmiszeradagból a legjavát elvitték és abból főztek külön tiszti kosztot. Ezt a helytelen eljárást szinte természetesnek is tartották, bár a legénység, ha nem is nyíltan, de elítélte és helytelennek tartotta, mert sokszor az amúgy is szűk adagok is meg lettek dézsmálva. Ezen eljárás elleni ellenszenv teljesen megnyilvánult az 1918-as években a front felbomlása és az őszirózsás forradalom idején, amikor elemi erővel tört ki a nyilvános ellenszenv a tisztekkel és az altisztekkel szemben.

Más volt a német hadseregben. Saját szememmel láttam a véres zaturcsi harcok ideje alatt, hogy a német katonák tábori konyháján mozgókonyha kondérjában főtt az egytál étel, az úgynevezett cakumpak, leves, hús főzelék mind egybe és ugyanazt az ételt, illetve ugyanazon ételért a mozgókonyhánál állt a parancsnok, egy német őrnagy és amikor látta a nálunk lévő különbséget, csak a fejét csóválgatta.

Tüzérségünk alakulatainál a rangok, rangfokozatok a következők voltak: tüzér, főtüzér, tizedes, szakasz- , illetve lövegvezető, tűzmester (ha eredménnyel végezte el a tiszti iskolát, akkor hadapród-tűzmester), főtűzmester, alhadnagy, zászlós, hadnagy, főhadnagy, százados, őrnagy, alezredes, ezredes stb.

A tüzérezred kötelékébe és annak parancsnoksága alá tartozott a lőszertelep is, amely külön ágyús lőszeroszlopból és külön gyalogsági lőszeroszlopból állt, amelynek élén a lőszertelep-parancsnok volt tiszti rangban. Úgy az ágyús, mint a gyalogsági lőszeroszlopnak is tiszti rangban külön-külön parancsnoka volt.

A lőszertelep mindig hátul biztonságosabb helyen tartózkodott, hogy a lőszereket tárolni tudja és onnan az ütegekhez szállítsa.

Végül a pótüteg-parancsnokság Érsekújvárott, ahonnan az utánpótlásokat és a kiképzést végezték, több tiszt és altiszt irányításával. A parancsnok legtöbbször századosi rangot viselt.

A lövegek (ágyúk), azaz az ütegállás távolsága saját gyalogságunk rajvonala mögött volt felállítva. A távolság mindig a megkívánt harcászati szükségletekből vagy a terepviszonyoktól függött. Mozgó harcokban csak pár száz méter volt a távolság, nyugalmi vagy álló harcokban a két kilométert is meghaladta.

Tüzérezredünknek a két rajvonal közé kihelyezett szakasza a 3-ik ütegtől a Karpilowkai erdőben, 1916. március (Vitéz szakasz). Tüzérezredünknek a két rajvonal közé kihelyezett szakasza a 3-ik ütegtől a Karpilowkai erdőben, 1916. március (Vitéz szakasz). (a fotó és a képaláírás a visszaemlékezésből)

A mozdonyállás pedig az ütegállás mögött volt, szintén a harcászati követelményeknek megkívánt távolságában. A mozdonyállásnak mozgó harcok idején állandóan készenlétben kellett állnia, hogy telefonon érkező parancsra a mozdonyhoz befogott lovakkal a bajba került lövegek elszállítására azonnal és gyorsan a helyszínre ügessenek.

Állóharcok idején a lovak részére szükséges istállókat mindig a mozdonyálláson építették fel, úgyszintén a hajtótüzérek fedezékeit is, ahol a mozdonyos tiszt is külön fedezékben tartózkodott.

Az ütegparancsnok az ütegszögmérővel és a 15-szörös távcsővel, a hozzá tartozó személyzettel, az ú.n. ütegparancsnoki törzzsel néha kilométer távolságban is elől tartózkodott a lövegállás előtt, azaz közel a rajvonalhoz valamilyen magaslaton, néha fák tetején épített figyelőn, ahonnan az általa megállapított lőelemeket a mellette levő telefonistának bemondta, aki ezt szintén tábori telefonon azonnal továbbította hátra a lövegállásba, vagyis a három parancsnoknak, akik a megkapott lőelemek alapján lövésre állították be a parancsnokságuk alatt levő ágyúkat, azt is, hogy gránátot vagy srapnelt lőjenek ki.

Az ütegparancsnok irányítása mellett tüzelt az üteg az ellenség mozdulataira, vagy állásaira. Az ütegparancsnok szintén telefonösszeköttetésben volt a gyalogsági rajvonalunkban levő tüzérségi figyelőtiszttel, aki kézi távcsővel figyelte a lövedékek becsapódását és állandóan jelentette az ütegparancsnokának, hogy hosszabb, vagy rövidebb lövéseket kell leadni, nehogy saját gyalogságunkat lőjük. E rendkívül bonyolult összhang nagy szaktudást igényelt és igen sokszor személyes bátorságot is, különösen mozgó harcok idején, amikor sokszor olyan komoly helyzet is előadódott, hogy az ütegnél néha egy szakaszparancsnoknak önmagától is kellett intézkedni a hozzá tartozó ágyúkkal, függetlenül a felsőbb parancs küldésétől vagy annak megvárásától.

Igen veszélyes és nehéz szolgálatuk volt a tábori telefonistáknak is, akik igen sokszor a legveszélyesebb helyen tartózkodtak, mert gyakran előfordult, hogy a figyelő és a telefonista a két rajvonal között egy kiásott gödörből küldte hátra az ütegparancsnoknak a helyzetjelentést. Különösen nagy veszélyt jelentett az olyan helyzet a mozgó harcok idején, amikor a telefonhuzalok, néha 20-30 is egymás mellett egy fa kidőlése vagy gránát robbanása következtében elszakadt. A telefonösszeköttetés nélkülözhetetlen volt, azt azért azonnal helyre kellett hozni, még akkor is meg kellett találni a hibát és a kapcsolatot újból megteremteni, ha történetesen a legnagyobb gyalogsági vagy tüzérségi lövedékek repültek, vagy csapkodtak össze-vissza.

Vonalszakadáskor a telefon-járőrnek azonnal ki kellett menni a hiba megkeresésére. A hibát úgy találták meg, hogy a magukkal vitt dobozhallgatóval mindig bizonyos távolság után a hallgatót rákapcsolták a saját telefonhuzalukra. Ha a kiindulási állomás jelentkezett, akkor tovább kellett még menni, ha azonban már a másik oldal, azaz akivel össze voltak kötve, az jelentkezett, akkor ez azt jelentette, hogy az előbbi és a mostani szakasz között van a szakadás és akkor a telefonhuzalt addig kellett átvizsgálni, amíg a szakadás helyét meg nem találták. Sokszor előfordult, hogy a szakadás nem is látszott, mert valaki a telefondrótokat csak úgy mint a spárgát összekötötte. Ezt nevezték bakakötésnek, ami legtöbbször úgy fordult elő, hogy valaki, különösen a bakák szakították el és azt gyorsan, szakértelem nélkül összekötötték. Különösen állóharcok idején fordult elő ez a forma, amikor a bakák az erdőben fát vágtak ki és azzal néha 20 vezetéket is széjjelszaggattak, és hogy ne fogják őket rajta, csak úgy szigeteléssel együtt gyorsan összekötötték.

Ütegparancsnokunk Oláh főhadnagy, akinek személyéről később bővebben teszek említést, nagyon haragudott ezért a bakákra, mert igen sokszor előfordult, hogy bizony nagyon kritikus helyzetben is megtörtént ilyenfajta vonalszakadás, ami sokszor a harcászat tüzérségi ténykedésének a rovására ment. Nem olyan könnyű dolog volt 20-30 telefonállomás egyszínű és vastagságú huzalai között megtalálni a saját vonalunkat. Egyébként egy érdekes szokását is itt jegyzem meg, hogy a bakákat általában csak magyaroknak nevezte. De sokszor tette ezt a kijelentést: „Már megint a magyarok szakították széjjel a telefonvezetékünket.”

Következő rész: Első nap a fronton: majdnem orosz hadifogságban…

Összes rész: Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése

Szólj hozzá!

Címkék: vágovits gyula

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr418557784

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Úzvölgyi temető

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról