Imre Gábor kadét doberdói naplója – 40. rész
A zászlóalj-tréntől teherautóval utazik tovább sebesült kadétünk. Balogh Jancsi nem tart vele, a Doberdót választja, mert verekedni akar az eltemetett komáiért. Imre Gáborra a sebesültekkel teli vasútállomás melletti vendéglő ablakán át már egy másik világ mosolyog…
A zászlóalj trén, mint ahogy az „illik”, házakban lakott. Mindennel elláttak, ami csak kellett. Balogh pedig beült a szakácsok közé, és azokat szórakoztatta. Tudniillik a szakácsok csak éjjel látták Doberdót, nappal nem, és így csak félig ismerték. Bár az éjszakai zárótüzekből ők is megkapták a maguk részét.
Osztrák–magyar katona Oppacchiasellában 1915-ben
(forrás: bildarchivaustria.at)
Már főtt is az általunk jól ismert gulyás, mellyel alkonyattájban el kell indulniuk.
Délig aludtam. Majd elbúcsúzva a tréntől, lementem az útra, és egy előre jelzett kereszt mellett letelepedtem. Várni kellett az ott rendszeresen közlekedő teherautóra, mellyel a főkötözőhelyre lehetett eljutni. Balogh is eljött idáig.
– No, Jancsi, eljössz-e velem tovább? – kérdeztem tőle. Igaz, hogy nekem, mint kadettnak, nem járt még tisztiszolga, de már mások is megtették, és sikerült nekik.
Nem tudtam hova lenni a csodálkozástól, mikor Jancsi nem fogadta kellő örömmel a hívásom.
– Ne haragudjon, kadett úr, én itt maradok. Kellemetlensége lenne miattam az úton. Azután olyan sok jó komámat eltemettem már, hogy elhatároztam, addig nem megyek haza, míg néhány digót én is agyon nem verek.
Ez volt a végső elhatározása. Hiába kapacitáltam. Végre is könnybe lábadt a szemem, és abbahagytam a vitát. Az volt a megható, hogy a fiú ezt komolyan, minden póztól mentesen gondolta… Az ilyen Balogh Jánosok tudták rendületlenül védeni két éven át Doberdót.
– Hát akkor mondd meg, mit adjak? – Nem kért mást tőlem mint egy üveg konyakot, amit a tréntől kaptam és néhány cigarettát. A cigaretta volt a mindene. Most kiélvezi magát, mondogatta, mert az első vonalban nem szabad dohányozni. Odaadtam neki minden fölösleges holmim. Kabátom – nyár volt –, pokrócom, evőeszközeim, csokoládém stb. Szomorúan váltam el tőle, ő meg mosolyogva, gondtalanul integetett a sebesültszállító autó után, amíg látott. Isten veled, Doberdó…
Az autó ment sokáig, nem érdekelt, hová. Kerekének minden fordulata egy szebb világ felé vitt engem, és én kéjes nyugalommal üldögéltem a sofőrülésen. Elmondtam a sofőrnek Balogh históriáját. Rám nézett és egy szóval elintézte a dolgot:
– A marha!…
Megérkeztünk az állomáshoz. Az állomás és a mellette levő vendéglő udvarán százával hevertek a hordágyak katonás sorban a tűző napon. Nem volt már hűvös hely sehol. Estig kellett várnom az indulásra. Jelentkeztem kötözésre. Elutasítottak azzal, hogy a könnyű sebesülteket majd a vonaton kötözik be. Az orvosok nem bírták a munkát. Időnként végigsétált egy orvos a hordágysorok között, és rámutatott arra, akit azonnali segélyben kellett részesíteni. Akiket letakartatott sátorlappal, azok már nem fognak innen továbbindulni. A falak mentén a még járni tudók üldögéltek. Volt, aki elszédült közöttük, azt minden izgalom nélkül feltámasztották és megitatták.
Kerestem egy hűvös zugot a vendéglő oszlopai alatt, szundikálni akartam, hogy ne kelljen foglalkoznom a körülöttem történtekkel. Sajnos nem lehetett. Közel hozzám a sorokban egy súlyos sebesült percenként hangosan fel-felsikoltott önkívületében, és vízért siránkozott.
– Miért nem adnak neki vizet? – kérdeztem egy mellettem elhaladó szanitécet.
– Nem szabad, haslövés – volt a lakonikus válasz.
Sebesült katonák a kötözőhelyen
(forrás: Tolnai világlapja, 1915)
Ebben a borzalmas környezetben, a félmeztelen véres embertömeg közepette, a vendéglő egyik csukott ablakán belül megakadt a szemem egy csinos, 16 évesnek látszó lányon. Szinte szíven ütött a félénken mosolygó leányarc. Mintha egy másik világból nézett volna rám. Egy leány… Egy csinos leány… Hát ilyenek is vannak még a világon?
A leány elrévült szemekkel nézte néhány másodpercig a sebesültek tömegét. Azután a tekintete újra visszatért hozzám. Rám mosolygott. Én meg talán a számat is eltátottam a csodálkozástól, ami láthatóan tetszett neki. Mozdulni sem mertem, nehogy eltűnjön, csupán félénken visszamosolyogtam rá. Tekintete újra visszatért az udvarra, és én most már alig vártam, hogy újra rám nézzen. Most már én mosolyogtam szívdobogva rája.
Keze mozdulatával kérdezte, hogy nem vagyok-e szomjas. Majd odaintett az ajtóhoz. Valami konyhaféle helyiség volt. Az épület minden helyiségét elfoglalta a kötözőhely, neki és anyjának össze kellett húzódnia, nehogy kilakoltassák őket. Elizabet, így hívták a kislányt, boldogan szolgált ki. Leültettek, és beszélgetni kellett. Bizony nehezen ment, mert én nemigen tudtam németül. De azért egész jól megértettük egymást. Doberdó nem érdekelte. Ki vagyok? Mi vagyok? Hol lakom? Jöttek a kérdések. Én meg beszéltem, dadogtam, makogtam, s a drága egyszer sem nevetett ki. Eltűnt Doberdó képe, messze a múltba. S kezem dagadni kezdett, de én rá sem néztem…
S egyszerre eljött az este, vele az indulás ideje. Szinte nehezemre esett elhagyni a bájos teremtést. Felírta a címét, mielőtt elváltunk. Pezsgő életkedvvel szálltam be a nekem kijelölt helyre, s a kis Elizabet finoman mosolygó arca soká előttem lebegett. A vöröskereszt jelének védelme alatt robogott velünk a vonat bele az éjszakába, és mi bizakodó lélekkel ringattuk magunkat a képzelt szebb jövő felé.
Elmaradt mögöttünk Doberdó, mint rémes álom fog kísérteni, míg élek, és vele együtt majd meg fog jelenni Elizabet puha arcocskája, hogy enyhítse a borzalmas hatást. Sajnos nem sikerült többé hírt hallani róla. Vagy gyorsan el kellett költözniük, vagy pedig én is egyike voltam azoknak a sebesült fiúknak, akiknek finom lányos lelkével ösztönszerűen elviselhetővé akarta tenni a másik életbe való visszatérést. Az Isten áldja meg érte…
Következő rész: A marburgi hadikórházban lábadozva
Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója
