Imre Gábor kadét doberdói naplója – 38. rész
Hősünk elhatározza, hogy az éjszakai váltás emberei által hozatott homokzsákokból torlaszt emel a jobb szárnyat oldalazó olasz géppuska ellen. A gát építését személyesen irányítja, s elé kőfalat is emeltet, amikor hirtelen megszólal a gépfegyver…
Megkértem Lowrót, hogy ha lehetséges, küldjön homokzsákokat, mert egy golyófogót akarok építtetni az oldalazó géppuska ellen. Nagy megelégedésemre a megérkező szakasz minden embere egy homokkal töltött kis zsákkal lepett meg. A katonák lihegve rakták le súlyos terhüket, és sietve elhelyezkedtek.
A parancs úgy szólt, hogy pirkadatig az első vonalban kell maradnunk, ezért azonnal hozzáfogtam a tervem kivételéhez.
Az új szakaszt vezető Sárközi őrmestert otthagytam az én helyemen, én pedig Balogh adjutánsommal elmásztam a jobbszárnyhoz. Alávaló sarok volt. Az éj homályában is jól látható volt az olasz géppuskaállás, melyet azok már szépen kiépítettek. Az én szerencsétlen embereim apróra tört kövekből igyekeztek egy kis védőfalat eszkábálni, amely bizony egy-két jól irányzott puskalövésre is összedőlt. Így néztek már hosszú napok óta farkasszemet ezzel a gépesített gyilkossal. Megtámadni nem lehetett, mert erős drótakadály védte, s így tűrni kellett duhajkodását. Pedig naponta három-négy emberünket pusztította el közülünk. Az itt fekvő embereink még lélegezni is alig mertek a félelemtől.
Olasz géppuska a Doberdón
(Lucio Fabi: Sul Carso della Grande Guerra című kötetből)
Csodálatos csendben vándoroltak kézről-kézre a homokzsákok. Körülbelül negyven darab zsákom volt, melyből, úgy reméltem, mintegy 2 m hosszú és 120 cm magas harántgátat építhetünk. Elhozattam az életmentő páncéllemezt is, mert be akartam szerelni.
A zsákok elhelyezése különösen az első tízig nagyon veszélyes vállalkozásnak látszott. Mászva toltuk magunk előtt a zsákot, minden pillanatban készen a mögéje való hasalásra. Mikor a két zsákot sikerült egymás fölé helyezni, megkönnyebbülve lélegeztem fel.
Végtelennek tetsző lassúsággal és nem minden zaj nélkül jöttek a zsákok. Lehet, hogy a túlfeszített idegzetünk túlozta el ezt a zajt, amely nem volt egyéb csendes suttogásnál és a zsákok önkéntelen súrlódásánál. A legkényesebb munka a zsákfal elé kerülő kőrakás összegyűjtése volt, amely arra szolgált, hogy a homokzsákokat megvédje a szétlövéstől.
Lassan épült a gát, és végre olyan magas és széles lett, hogy fel bírtunk ülni. Így azután nyugodtabban dolgozhattunk. Felkerült a páncél is.
– Hogyan fognak ezek holnap bámészkodni… – kuncogott Balogh, és olyan hangosan kezdett beszélgetni, mintha már semmi baj nem érhetne bennünket. Csak úgy lehetett leinteni, hogy megfenyegettem, és néhány nyaklevest ígértem neki, azonkívül vissza akartam küldeni a helyére.
Végre elkészült a harántgát. Bátrabban mozoghattunk. Csak még köveket kellett gyűjteni eléje. Sikerünkön felbuzdulva elhatároztuk, hogy holnap, ha mi kerülünk sorra, megint hozunk homokzsákokat, és megduplázzuk ezt a védőfalat, és kijavítjuk az összelőtt szerény fedezékünket is. Sajnos lefelé nem lehetett ásnunk, és így a szükséges homokot és kőtörmeléket mind a dolina felől kell majd ideszállítanunk.
De hát: „Ember tervez, Isten végez”…
Az utolsó zsákot tettük fel. Annyira könnyelműek lettünk a szokatlan csendtől elbizakodva, hogy már felállva végeztük az utolsó simításokat. A köveket szépen, akkurátusan eligazgattuk a homokfalunk előtt. Így kihajolva motoztunk még hárman is a homokfal mögött, mikor az olasz gépkezelő talán szórakozásból egy rövid szériát eresztett ránk a géppuskából. Öt-hat lövés, oly váratlanul, mint a mennykőcsapás, csattogott körülöttünk.
– Jaj! – nyögött fel a mellettem álló ember, és lassúnak tűnő mozgással lecsúszott a zsákok mellé. Én gyorsabb voltam, de már késő volt… A karom kívül maradt, és a kezemen olyanforma ütést éreztem, mintha pálcával nagy erővel végigvágtak volna rajta. A karom könyökig azonnal elzsibbadt.
A sötétben nem láttam jól a kezem, de éreztem, amint a vér melegsége végigönti a karom, s az első ijedtségtől könnyű szédülés vett rajtam erőt.
Balogh az összerándulásomból megsejtette a valót, és segítségemre sietett, míg a másik súlyosabb sebesültet a szakasz szanitécei vették kötözés alá. Erősen vérző váll-lövést kapott, míg én egy kőről lepattanó golyótól sebesültem meg.
Hatalmas pólyát csavartak a kezemre. Fájdalmat nemigen éreztem, csupán a zsibbadtság nem akart elmúlni a karomból. Nyaksálammal felkötötték sebesült kezem, hogy ne lógjon, és én megnyugodva, ébredező örömmel néztem az elkészült golyófogó torlaszra, amely sok emberünk életét lesz hivatva megmenteni, és lám, máris megmentette az enyémet. Igaz, hogy vérbe került, de szerencsére sem én, sem a katonám sebe nem volt súlyos.
Osztrák–magyar katonák a Doberdón kőből homokzsákokból emelt fal mögött
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)
Mióta megsebesültem, Balogh szakaszküldönc anyáskodó barátom lett, sőt parancsolni kezdett. Először is felkapta fegyverét, keresztüldugta a páncéllemez lőrésén, és gyors egymásutánban öt lövést adott le az olaszokra. Nem tudta mérgét másképp levezetni. S csodák csodája az ellenség nem válaszolt erre a szemtelenségre. Vagy találtak a lövések, vagy annyira meglepte őket, hogy elfelejtettek válaszolni rá.
Lassan, miután megnyugodtam, kezdtem tudatára jönni, hogy milyen határtalan szerencse ért… Sokan itt, körülöttem mindent feláldoztak volna, ha helyemben lehettek volna… Az otthon, az Élet színes távlata kezdett derengeni előttem, mert azt jelentette ez a lövés. A lehetőségét jelentette annak, hogy újra mosolygós emberek közé kerüljek, olyan világba, hol zölden lombos fákat, virágos réteket simogat az enyhe nyári szellő, hol dalos madarak hangjától, kacagó lányok csókos szájától édes az élet. Hol az én 25 éves borzasztóan öreg, elfásult lelkem is talán megfiatalodna… Kezembe vehetném újra a mintázófát… Istenem?… Mi is lenne? Ha innen hazakerülhetnék…
Fájó lélekkel nézegettem végig a körülöttem szorgoskodó embereken, kiknek a tekintetében benne volt a személytelen irigység.
– De jó is már a kadett úrnak! – sóhajtotta egy idősebb magyar mellettem. Nem mondott többet, de a hangjában oldalakra való bánat és reménytelen szomorúság zengett.
– Majd maga is hazakerül, öregem – vigasztaltam.
– Nem hiszem, kadett úr, érzem, hogy már nem bírom soká. Az összes falubelit eltemettük már a századnál, én maradtam utoljára.
Mit mondhattam volna? Összeszorított szájjal hallgattam… Sok-sok ezer ember fekszik itt, ezeken a terméketlen kopár sziklákon, kik hasonló megtört lélekkel eljegyezték magukat a reménytelenséggel, és annak misztikus szülőanyjával, a Halállal…
Én is ilyen voltam még néhány perc előtt. S lám, vérem hullásával sikerül talán megváltani magam, és újra a reménykedők sorába állva menetelhetek én is a sors által vezetett tömegben. Itt hagyhatom a pokol tornácát, hol mint a purgatóriumban vezeklő, megváltásért imádkozó lelkek egyike tengődöm… Mert tényleg nem más ez a hely, mint
Purgatórium… ahol vezekelünk…
esdünk irgalomért: „Uram! el ne végy!”
pokol tornácán mozdulni sem merünk
s szemünket marja milliárd hullalégy…
Mögöttünk csattogó gránát tűzeső,
előttünk… ott a másvilág!…
Alattunk a kőkemény temető,
S fölöttünk bűzlik a vérvirág…
A magyar vitézek hősi halálnászán tombol a végzet megállíthatatlanul, s mi, a Halál jegyesei várunk, várjuk, hogy a sorunk beteljesedjék. Várjuk a megváltást, melynek az útja csak kétfelé vezet: a Doberdó mögött messze várakozó reszkető Élethez vissza… Vagy pedig egyenesen a másvilágra.
De én megsebesültem… Megváltottam magam… Az élethez újra jogot szereztem… S kezdett felébredni bennem az élethez való ragaszkodás: a félelem. Olvadozni kezdett rólam a sorsommal való nemtörődömség máza, amelyet a reménytelen mátkaságom: a halálra szántság érzése fagyasztott rám.
Következő rész: Élethez nyert joggal
Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója
