Nagy Imre, a katona

2015.10.23. 09:56 :: TakácsRóbert

A forradalom miniszterelnöke a Nagy Háborúban 2/1. rész

Nagy Imre (1896-1958), az 1956-os forradalom miniszterelnöke, viharos életpályát futott be. Életrajzírói általában komoly fejezeteket szentelnek politikai előéletének, de az első világháborús katonaévei felett gyorsan átsiklanak. Pedig Viharos emberöltő címmel megjelent önéletírásában, amelyet romániai fogságában kezdett írni, jelentős terjedelmet szentelt első világháborús élményeinek is. Visszaemlékezéséből kitűnik, hogy a háború döntő módon megváltoztatta világnézetét.

 

Nagy Imre 1896. június 7-én (esetleg 6-án) született Kaposváron. Egyszerű kisemberi életét a háború kirobbanása vetette darabjaira. Visszaemlékezését már a romániai fogságában jegyezte le 1957-1958 fordulóján. Ennek tudatában kell olvasni a első világháborús beszámolóit is. Mondataiból hol a lelkes hazafi tör elő, hol az érett kommunista, internacionalista, antiimperialista pártvezető. Ez a kettősség sokszor érhető tetten beszámolóinak stílusában, csapongásában is. Adatai hiányosak, olykor tévesek. De mégis izgalmas, hogyan változtatják meg az olasz front borzalmai és az orosz fogság a világról kialakult nézetét. Életpályája jól példázza, miként távolodtak el sokan a háború hatására a vallástól, a nemzeti érzelmű hazafiasságtól. Hogyan váltak esetleg hithű kommunistává. A családi tervek, célok ellen fellázadó és lakatosmunkásnak álló Nagy Imre már a háború előtt is szimpatizált a munkásmozgalommal, de a háborús tapasztalatok végérvényesen ebbe az irányba mozdították. Nála a politikai érdeklődés vált általa meggyőződéssé. Írásában sokszor nem annyira Nagy Imre, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának egykori elnöke köszön vissza, hanem Nagy Imre, az egyszerű ember, aki megjárta a háború poklát.

Nagy Imre, a politikus Nagy Imre, a politikus
(forrás: mek.oszk.hu)

Előfordul azonban az is, hogy láthatóan párttagként és a felső vezetés szájíze szerint nyilatkozik a háborúról. Erre talán az alábbi mondta a legmarkánsabb példa: „A féktelen nemzeti uszítás és gyűlölet, a nemzeti érzés, a harci láz, a vitézkedés felszításával egyidejűleg a legszélesebb tömegeket ellenállhatatlanul hatalmába kerítette.” Mégis, sokszor nem tudja tartani ezt a stílust, és előtör belőle a lelkes ifjú, az 1914-es hazafi: „Mi fiatalok a lelkesedés tetőfokán álltunk, másokat is lelkesítettünk, buzdítottunk, harcra tüzeltünk!” Vagyis ő maga is lelkesen várta a háborút Szerbia ellen, mint az akkor általános közhangulatban a kaposvári fiatalok tömege.

1914 decemberében sorozták be, majd 1915 májusában megkapta a behívót is. „Én a kaposvári 44-es közös gyalogezredhez vonultam be. Mivel a háború alatt az ezredet a csehországi Reichenbergbe helyezték át, nekem is oda kellett volna mennem. Ezt nem akartam és kértem, helyezzenek át a kaposvári honvédekhez, vagy a 17-esekhez, vagy a 19-esekhez.” A cseh ezredekre ugyanis már ekkor a megbízhatatlanság vélt vagy valós árnya vetült, így azokat többnyire Magyarországra hozták. Nagy Imrének pedig, ha a 44-esekhez kerül, Csehországba kellett volna mennie. Így hát a 17. honvéd gyalogezredhez kérte magát, Székesfehérvárra. „Beöltöztem békebeli piros zsinóros honvéd egyenruhába, szűk nadrágba. Azt mondták, fess katona voltam.”

A kiképzésről kevés szót ejt, annál többet a fehérvári Rózsakert vendéglőben történt mulatozásokról, verekedésekről. Az olasz hadüzenet pedig egyenesen „felpaprikázta” a már amúgy is háborús lázban égő fiatalokat. „A hűtlen, hitszegő ellen akartunk mindenáron harcolni!”

Háromhónapnyi kiképzés után, végül 1915 augusztusában érkezett meg az olasz frontra. A hadseregtartalék Adelsberg környékén volt, ahol megtekintették a világhírű cseppkőbarlangot, mintha csak egy jó kis kiránduláson vettek volna részt. A hadosztálytartalék a festői Nanos-hegy tövében volt. Itt egy sátortáborban kaptak helyet. Ezt követően a „Vallóna” (Vallone) -völgybe vonultatták őket tartalékba. A 17. honvéd gyalogezredet augusztus 22-én vonták ki az első vonalakból Lokvicára. Itt csatlakozik hozzájuk Nagy Imre, a XIII. menetzászlóalj tagjaként. Augusztus 24-én meglátogatja őket József főherceg és Auguszta főhercegnő.

József főherceg a 17-eseknél 1915 őszén József főherceg a 17-eseknél 1915 őszén
(forrás: Sipos Gyula: 17-esek a világháborúban)

Másnap előre küldik őket a Vallone-völgybe, majd három nap múlva ismét a vonalba rendelik vissza az ezredet. Az eddigi lelkes „kirándulás” hirtelen vérfagyasztó valóságba csapott át Nagy Imre számára. 1915. augusztus 28-án a Monte St. Michele déli lejtőjén bekerült az első vonalakba. A tűzkeresztség kijózanító hatásáról így számol be: „Innen vonultunk be a tűzvonalba éjjel, amikor leváltottuk a bent lévőket. Itt ismerkedtünk meg a háború borzalmaival. A terep sziklás, köves volt, vékony agyagréteggel borítva, amely vörös volt, mint a vér. Csukaszürke ruhánk hamarosan olyan lett, mintha vérbe áztatták volna. Fedezék alig volt, ásni a sziklás talajban nem igen lehetett. Inkább köveket raktunk egymás hegyére. Sokat kellett dolgozni csákánnyal, feszítővassal, hogy valamiféle fedezéket készítsünk. A kövekbe vágódó ellenséges puskagolyó is vágta a követ, szórta a szikla szilánkjait. Hát még a gránát és a tüzérségi lövegek. A kőszilánkok több sebesülést és halált okoztak, mint az ellenséges lövegek. A tűzvonalak egymáshoz nagyon közel voltak, moccanni sem igen lehetett. Csak éjjel tudtunk egy keveset mozogni. Ilyenkor volt a váltás is: néma csendben, vigyázva, hogy a szurony és a lapát se koccanjon, nesz nélkül vonultunk libasorban a dombon fel, az állások felé.”

17-esek dolinája a Doberdón 1915 őszén 17-esek dolinája a Doberdón 1915 őszén
(forrás: Sipos Gyula: 17-esek a világháborúban)

Háborús lelkesedése gyorsabban olvadt el, mint a tavaszi hó: „Velünk szemben, ugyanazon az ösvényen jöttek a szanitécek és hurcolták le a halottakat hordágyakon. Fel-fellibbentették a rájuk takart köpenyt, vagy pokrócot, s néha ismerős bajtársak halott arca meredt ránk. A háborús gőz lassanként kezdett elszállni belőlünk. Itt volt a háború a maga valóságában, illúziók nélkül.” Amikor az első vonalakból visszatértek pihenőre, akkor szembesültek igazán a veszteségekkel: „Vallónában névsor olvasásnál borzalmasan megfogyatkozva, megdermedve álltunk néma csendben…”

1915. augusztus 28-tól 1915. október 12-ig az ezred hosszú küzdelmet vív: az állandó olasz betörések, tüzérségi csapások közepette kell kiépítenie, berendeznie állásait, egy közelgő nagy támadásra készülve. Így a háború megítélése gyorsan fordulatot vett az életében. Ekkor következett be az első kényszerű pihenője: „Az őszi esőben egyszer megfáztam, s magas lázzal kórházba kerültem a front mögött, azt hiszem San Martinóban. Vasútállomás is volt ott.” – Nagy Imre itt tévedett, a szétlőtt San Martinóban nem volt kórház az első vonalakban és vonatállomás sem. Valószínű keverte San Daniel városkával.

Ekkor még nem tudatosult benne, hogy meg akarja úszni a háborút. Még harcolt. Az első tudatos „pálfordulást” a tényleges sebesülése okozta: „Novemberben egy ütközetben, heves ágyútűzben egy gránátszilánktól a lábamon megsebesültem. A segélyhelyről a laibachi kórházba szállítottak.” 1915. november 22-én kétheti pihenő után az ezredet a San Martinó-i állásokba rendelik. Másnap már ellentámadásban vesz részt az egyik zászlóalja, majd egy hétig vívja itt kemény harcát az ezred. Csak november 23-án az I. zászlóalj 409 főnyi veszteséget szenvedett! Az olaszok folyamatosan lőtték őket gránátokkal. November 29-ére az ezred annyira megfogyatkozik, hogy fel is kell váltani. Ekkor sebesült meg Nagy Imre is.

Sebesült 17-esek pihenőben Sebesült 17-esek pihenőben
(forrás: Sipos Gyula: 17-esek a világháborúban)

A lassú gyógyulás közben volt ideje gondolkodni. Kiszakadt a háborús borzalomból. Egyre többet jártak a gondolatai a béke, és valamiféle „szökés” körül. Mivel sebe nem gyógyult, ezért Ogulinba szállították, ahol a gyönyörű vidék, a Frangepán-kastély szépsége még jobban előhozta belőle életszeretetét. Nem akart visszatérni a frontra.

1915 karácsonyán édesanyja is meglátogatta a kórházban, ami a család hiányának érzetével még csak növelte benne a lövészárokba való visszatérés gondolatának elvetését. „Ahogy múlt az idő, egyre közeledett a nap, amikor a kórházból kiírnak s vissza kell térnem a frontra. Ezt pedig minden áron el akartam kerülni. Csak az olasz frontra ne! – ez volt a jelszó általánosan. Ha már frontra kell menni, akkor inkább az orosz frontra, amely lakodalom az olasz front veszélyeihez, viszontagságaihoz képest!” Vagyis még nem ért el a dezertálás elhatározásáig, de már egy porcikája sem kívánta a „Vallóna Halál-völgyét” viszontlátni.

„Egy szép napon azonban a fejtáblámon, amely fekete deszkatábla volt, fehér krétával egy nagy „L” betű jelent meg. Ez annyit jelentett, hogy Laibach.” Azaz vissza az olasz frontra. Az ezredorvos, aki történetesen egy cseh ember volt, megszánta erőltetett bicegését és a kereskedelmi tanulmányok befejezésére előadott meséjét. Pillanatnyilag megmenekült! „A fekete fejtáblámról délben már eltűnt az „L” betű és megjelent helyette a „K”.” Azaz „káder”. Ezzel a „K” betűvel visszairányították Székesfehérvárra.

Nagy Imre tehát a doberdói harcokban 1915 augusztusától novemberig a korábbi hazafias lelkesedését elveszítve a háború értelmetlenségének konklúziójára jutott. Abban az időszakban, amikor a harcokban részt vett, már hatalmas embertömegek veszítették életüket. A harmadik és negyedik isonzói csata már igazi mészárlássá fajult. Csak a Doberdón közel 35.000-40.000 bajtársa veszítette életét a harmadik isonzói csata folyamán. A negyedik csatában pedig maga is megsebesült. Hazakerült ugyan, de csak időlegesen, hogy majd az orosz fronton fejezze be a háborút.

Szólj hozzá!

Címkék: nagy imre

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr308013905

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

A hadak útján 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Utazás

húavéti emlékút