A zúgolódva kitartó népfelkelők
Az 1915. július 18-án kezdődő 2. isonzói csatában rendkívül súlyos veszteségeket szenvedtek a Doberdó-fennsíkot védő csapatok. A szerb frontról a doberdói vérszivattyúba vezényelték a korosabb harcosokból álló 29-es budapesti népfelkelőket is. Az első két nap selzi alvédőszakaszban vívott küzdelmei után ismerjük meg a csata folytatását és végkimenetelét.
A 2. isonzói csata kezdeti napjaihoz képest a 29-es népfelkelő ezred számára 1915. július 20-a viszonylag nyugodtabban telt. Az ágyútűz ezen a napon is nagy hevességű volt, de a korábbiakhoz viszonyítva valamelyest enyhült és a gyalogság is csak elvétve tüzelt. A csapatok étkezését is meg tudták oldani este 8 órakor, és víz is valamivel bővebben jutott.
1915. július 21–22-e ismét hevesebb harci tevékenységet hozott a 29-esek védőszakaszán is. Az olaszok hajnali 4-től változó hevességű tűzzel árasztották el a selzi alvédőszakasz teljes területét. Tihanyi ezredes az erről az időszakról utólag készült harctudósításában keserűen jegyzi meg: „dacára annak, hogy a csapatok a terep nyújtotta összes előnyöket kihasználva helyeztettek el, a terepen elkerülhető nem volt az, hogy a csapat tekintélyes veszteségeket ne szenvedjen”.
Az ezred selzi alvédőszakaszáról készült vázlat 1915. július 21-én délelőtt 5 órakor
(forrás: Hadtörténelmi Levéltár II. 381. M. Kir. 16. honvéd hegyidandár iratai 1. doboz.)
A parancsnok az első vonalakban tartózkodó megfigyelők és kisebb erők mögött, a terep által kínált néhány közeli dolinában igyekezett elhelyezni a tartalékait, amelyek a gyalogsági tűz ellen ugyan védelmet jelentettek, azonban a tüzérség ellen már nem. A fennsíknak ez a szakasza a selzi völgy túloldalán lévő magaslatokról, valamint a repülőgépekről és kötött légballonokról történő felderítés segítségével belátható volt, így az olaszok felfedezhették a csapatmozgásokat és a dolinákat, s ide irányíthatták a tüzérségi tüzet.
A terület napjainkban. A Doberdó-fennsík pereme a 70-es magaslattól nézve dél felé. A völgy és a szemben lévő dombvonulat olasz kézen volt. A bal oldali magaslaton álló négyszögletes építmény, a La Rocca erődítés fontos olasz megfigyelőpont volt. Ma a völgyben, a fennsík és Selz között húzódik az A4-es Trieszt-Velence-Torinó autópálya.
(a szerző felvétele 2010 februárjában)
Egy ilyen tragikus kimenetelű eset történt a selzi kőbányától délkeletre állásban lévő 3/29. század mögé az este folyamán tartalékként vezényelt iglaui 81. gyalogezred IV. zászlóaljánál. Az egyik dolinába, ahol a zászlóalj 13. és 16. százada volt elhelyezve, hat nehéz gránát csapódott be. A sűrűn elhelyezkedő csapatok között súlyos veszteségek keletkeztek, a zászlóalj parancsnoka Lakenbacher százados is megsebesült. A két megzavarodott század szétfutott és azokat csak másnap reggel 6 órára rendezte újra Kaučič százados, aki a zászlóalj-parancsnokságot átvette. Erélyes fellépéséért és fáradozásáért Tihanyi ezredes a legfelsőbb kitüntetésre való előterjesztésre javasolta.
A Doberdó pereme a 70-es magaslattól észak felé a selzi kőbányáig napjainkban
(a szerző felvétele 2010 februárjában)
A jobbszárny felől az átkarolás veszélye fenyegette a selzi védőszakaszt, ezért a dandárparancsnokság erre a területre vezényelte a tartalékban álló 42-es ezred IV. zászlóalját is.
Délután 7 órakor az ellenséges tüzérségi tűz elhallgatott, majd az első vonalakból jelentés érkezett, hogy gyalogsági támadás indult Selz irányából, ahonnan újabb és újabb olasz csapatok áramlanak kifelé a magaslatok irányába. Az ezredparancsnok azonnal az első vonalba küldte a kőbánya irányába a tartalékban rendelkezésre álló 1. és 2. századát, a 81-es zászlóaljat már korábban a jobbszárny mögé rendelte. Ekkor még nem tudta, hogy a négy századnyi erő napközben a felére apadt… A kibontakozó olasz támadás irányában első vonalban védekező 3. század is nehéz helyzetbe került. A századparancsnok, Szabó János tartalékos főhadnagy „a tűzvonalban exponált helyzetében való szívós kitartás folytán” hadifogságba esett, amiről harcjelentésében Tihanyi ezredes a korábbról már ismert formulával emlékezett meg.
A helyzet súlyosbodását jelzi, hogy délután 7 óra 45-kor a 29-esek 7. és 8. századát is a 70-es magaslat mögé rendelte, a jobbszárny felől esetleg érkező ellenséges nyomás feltartóztatására. 8 óra 10 perckor már a jobbszárnyon lévő Korpitsch Miksa százados vezette 81-es század visszahúzódásáról is jelentés érkezett, aminek a hatására Tihanyi ezredes ide irányította a 29-esek 7. századát. A védőszakasz középső területeinek az erősítésére és az esetleges betörés kiterjesztésének a megakadályozására a II. zászlóalj géppuskás osztagát is a 70-es magaslatra rendelte. A megfogyatkozott 81-esek mentették meg a helyzetet, mire ugyanis a 7. század a jobbszárnyon felfejlődött volna, a 81-esek Korpitsch százados vezetésével már ellentámadást hajtottak végre és visszafoglalták az első vonalat.
A 70-es magaslat tüzérségi tűzben 1916 tavaszán, olasz oldalról nézve
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)
Másnap hajnali 2 óra körül véglegesen normalizálódott a helyzet, miután az olaszok nem erőltették tovább a támadást, hanem visszavonultak a kiindulási állásaikba. Tihanyi 3 órára az ellentámadásokra és a rajvonal sűrítésére első vonalba küldött csapatait is visszavonta a nappali állásokba. Az első vonalban csak figyelők maradtak kinn.
A harcok során megsebesült három tiszt, a legénység soraiból elesett 31, megsebesült 83 és eltűnt 181 fő. A veszteségek megoszlásáról az ezred július 22-én délelőtt 11 óra 28 perckor adott telegram-jelentéséből kaphatunk részletesebb adatokat. Eszerint a 29-esek csak kisebb veszteségeket szenvedtek: az I/29. zászlóalj 1 halottat, 11 sebesültet, 15 eltűntet, míg a II/29. zászlóalj 6 sebesültet és 7 eltüntet veszített. A legnagyobb veszteséget az alvédőszakasz erősítéseként érkezett IV/81. zászlóalj, és ennek is a gyülekező dolinában gránáttűzben szétlőtt két százada szenvedte. Az ő esetükben 24 halottról, 20 sebesültről és 145 eltűntről szólt a jelentés. A nap végkonklúziójaként az ezredes megállapítja: „A csapat ezen harcok alatt teljesen kimerült. Tiszthiány erősen érezhető különösen akkor, midőn az igen erős ellenséges tüzérségi tűz hatása alatt a csapat morális erejét a tisztek tartották fenn.”
A Doberdó-fennsík Selz felől napjainkban. A kép jobb oldalán látható a kőbánya területe, az olasz támadások egyik célpontja. A mellette húzódó mélyedések kedvező lehetőséget biztosítottak a terület védett megközelítésére. 1916 tavaszán innen sikerült a 70-es magaslatot elfoglalniuk.
(a szerző felvétele 2010 februárjában)
1915. július 22-e ismét nagy izgalmak közepette telt a 29-es népfelkelő ezrednél, legalábbis erről árulkodnak a napi eseményekről született telegram-jelentések. A délelőtt folyamán újra állandó tüzérségi tűz zúdult az állásokra, majd a 70-es magaslat környékén gyalogsági tűz és támadás kezdődött, amit saját gyalogsági tűzzel vertek vissza. A dandár aggódhatott a selzi kőbánya körüli helyzet miatt, mert tüzérségi tüzet rendelt el a magyar nyelvű jelentésekben is csak németül, Steinbruchként emlegetett területre. A 29-es ezred parancsnoksága 11 óra 10-kor heves hangvételű telegram-jelentésben kérte a tüzelés azonnali beszüntetését: „a tüzérség ismét rövidet lő, tüzet beszüntetni. A Steinbruchot megszállva tartja az ezred, Steinbruch a miénk. A tűzvonaluk ettől északkeleti irányban húzódik. Semmi baj, ez a vonal tartva lesz!”
Délután 2 óra 30-kor ismét megnyugtatták a dandárparancsnokságot: „A harc változatlanul tovább folyik. Heves puskatűz és ágyútűz. Az eredeti állás saját kézben, vagyis a Monte Cosichtól a Steinbruchig.” A jelentésben az ezred beszámolt arról is, hogy a heves tűzben a csapatok ellátását ismét nem tudták megoldani, ezért július 18-ához hasonlóan egy tartalék konzervadagnak az elfogyasztását engedélyezte a parancsnok, s ezért ennek az utánpótlását kérte a dandártól.
A selzi kőbányában a későbbiekben épített olasz barakkok és állások
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)
Este 6 óra 30 perckor kelt jelentésében Tihanyi ezredes tájékoztatta a dandárparancsnokságot az alvédőszakasz éjszakai felállítási tervéről, amire 9 órakor került sor. Ebben jelezte, hogy a selzi kőbányához vezényelt, előző nap szétlőtt 81-es zászlóalj csekély létszáma miatt egyetlen kombinált századot alakít. A muníció-utánpótlásuk rendben lehetett, mert a jelentésében azt is kiemeli, hogy „az egyes emberek haditáska lőszere az est folyamán 250 töltényre felemeltetik.”
Másnap nyugalmasabb időszak következett és rendezték az ezred állományát. Az elmúlt napok harcai során a többnyire a jobbszárnyon, a Doberdó-Selz közötti útkanyarulathoz, az állandó olasz támadások helyszínéhez közelebb alkalmazott első zászlóalj századai fogyatkoztak meg leginkább. Itt az 1. század már csak 45 fegyverből állt, a 2. 63-ból, a 3. 105-ből, a 4. 93-ból. Az első zászlóalj összes fegyverlétszáma 296-ot tett ki. A II. ennél sokkal jobban állt, itt még minden század 100 puska fölötti állománnyal rendelkezett és az összlétszám is 653 fő volt.
Az ezred délben adott telegram-jelentése csendről számol be időnkénti nyugtalanító srapnel lövésekkel. A jelentés egy érdekes részletre világít rá: az ezred a dandáron keresztül a hadosztály árkász referenséhez fordul, s kéri tőle az alvédő szakaszban lévő két aknavetőhöz és „lángvetőhöz” kezelő legénység rendelkezésre bocsátását, „mivel itt azokat senki sem tudja kezelni.” Ezek szerint ezeket a különleges harceszközöket az ezred a korábban idézett parancsokkal szemben nem vette át, s nem alkalmazta az előző napok súlyos harcai során…
Tihanyi József parancsára a még viszonylag ép II. zászlóalj került a legkritikusabb területre, a selzi útkanyarulatba a megfogyatkozott 81-es zászlóalj helyére. A felváltás 1915. július 24-e 0 óra 40 percre befejeződött. A zászlóalj 4 órakor figyelők visszahagyásával a 150 lépéssel hátrább lévő dolinákba húzódott. 5 óra 15 perckor a megfigyelő tiszti szolgálatot teljesítő Fischbein Sándor hadnagy telefonon jelentette a zászlóaljnak, hogy egy fél zászlóaljnyi ellenséges gyalogság szállja meg a régi fedezékeket és ott védelemre rendezkedik be. A hadnagy 6 óra 20 perckor jelentette, hogy két oszlopban egy dandár erejű ellenség tör előre. A felvonuló olaszok további támadást nem kezdeményezhettek, mert csak délután jelenti ismét a hadnagy, hogy az olaszok egy ágyút is felállítottak, ahonnan oldalazó tűz alá vehetik az állásokat. A zászlóalj a jelentéseket továbbította az ezrednek, az meg a dandárnak, s ennek eredményeként a tüzérség tűzcsapást hajtott végre a területre és szétlőtte az ágyút. Az ezred délután 5 órakor kelt telegram-jelentése ezúttal a tüzérséget dicsérte: „a 45-os magaslattól északkeletre az ellenséges ágyút tüzérségünk szétlőtte. A saját tüzérség igen jó eredménnyel lőtte a magassági pont 45-től északra lévő területet és saját megfigyelésünk szerint az ellenségben nagy kárt tettek.” Ugyanez a jelentés az olaszok visszahúzódásáról is tájékoztatást adott. A hírhedtté vált 45-ös magaslati pontnál, azaz a selzi útkanyarulatnál az olaszok az út meghosszabbításában lévő kőfal mögött gyülekeztek, ahová a 29-esek parancsnoka tüzérségi tüzet kért és kapott. Éjszakára csapatai részére engedélyezte a húskonzervek elfogyasztását és lehetőség szerint éjszaka az étkezést is kiosztani tervezte. Ez sikerülhetett is, mert a II. zászlóalj naplója szerint az étkezés kielégítő volt…
A kép hátterében a selzi alvédőszakasz, a 29-es népfelkelők 1915. júliusi harcainak helyszíne napjainkban hátulról, északi irányból a Monte dei sei Busi oldalából fotózva. Bal oldalt a Monte Cosich, a kémény vonalától kicsit jobbra a 70-es magaslat, a védelmi szakasz elméleti középpontja. A jobb szélen lévő fenyves erdő mögött fut a Selz-Doberdó műút, ami kelet-nyugati irányból a 45-ös magaslati pontnál kanyarodik délnek, Selz felé, azon túl van a kőbánya. A Doberdó pereme a fotón már egybe mosódik a jelenleg az autópályának is helyet adó völgyön túli egykori olasz oldal magaslataival. A háttérben a kémény már Monfalconéban van és a tenger is látható.
(Stencinger Norbert felvétele 2010 februárjában)
Aznap éjszaka erősítést is kapott az ezred. Az ezredparancsnok este 10 óra 10 perckor jelentette, hogy egy menetszázad, 257 fő emberrel hozzá megérkezett.
A legkritikusabb területen álló II. zászlóalj naplója 1915. július 25-én egész nap csak gyengébb tüzérségi és gyalogsági tűzről tesz említést. Az ezred délután 5 óra 35 perckor kelt telegramjában viszont már a figyelőtiszt jelentését továbbította a dandár részére, amely a 45-ös magaslattól keletre 600 lépésre és az erdősarok háromszögében egy zászlóaljnyi ellenséges erő és két géppuska előretörését jelentette, amire tüzérségi tüzet kértek. Itt valami történhetett, amiről a forrásaink hallgatnak, mivel délután 7 órakor a II. zászlóalj parancsot kap a tőlük jobbra a selzi útkanyarulatba betolt, a 2. hegyidandár kötelékébe tartozó békéscsabai 101. gyalogezred II. zászlóalja századai éjszakai támadásának a támogatására. Valószínűleg az ismételten próbálkozó olaszokat ezúttal nem sikerült tüzérségi tűzzel kiverni, miként az előző nap történt.
Ezen a napon a doberdói front többi szakaszán is megélénkültek a küzdelmek, ezért a hadtestparancsnok is fontosnak tartotta, hogy katonáit az éjjel bekövetkező küzdelmek előtt buzdítsa: „Bár tegnap a jelek arra mutattak, hogy az ellenség nagy támadása összeomlásban van, ma a harc hevessége új lendületet nyert. Helyzetünk súlyos, a küzdelem veszteségteljes; mindazonáltal tudatában vagyunk annak, hogy az ellenség még súlyosabb veszteségeket szenvedett, mint mi, és erkölcsi ereje nagyon csökkenhetett, mert célját, hogy a Karszt-fennsíkot elfoglalja, minden erejének latbavetésével sem tudja elérni. Helyzetünket különösen az teszi súlyossá, hogy az első vonalban küzdő csapatainkat, nehezen tudjuk fölváltani, mindazonáltal, hacsak lehet, arra kell törekedni, hogy csapatainkat legalább zászlóaljanként, vagy századonként rövid időre a harcból kivonva némi pihenéshez juttassuk.” Ezt követően ismerteti az erősítésként beérkezett erőket s befejezésként leszögezi: „Hitem az, hogy ezen erővel az ellenség támadásával sikeresen dacolhatok. Ne higgye azonban senki, hogy az ellenség szívósságának és kitartásának nincsenek határai. Nekünk erősebb idegeinknek kell lenni, mint az olaszoknak; ki kell tartanunk!”
A 70-es magaslat mögött a fennsík napjainkban. A háttérben Doberdó falu
(a szerző felvétele 2010 februárjában)
A 29-es népfelkelők selzi szakaszán az éjszakai ellentámadásban résztvevő csapatok fölött Bóka Iván őrnagy, a II. zászlóalj parancsnoka vette át az irányítást. 1 óra 30 perckor adja ki a támadásra vonatkozó intézkedéseit, amelynek nyomán a 101-esek 6. és 8. a 87-esek 1. és a 29-es népfelkelők 5. és 8. százada, valamint géppuskás osztaga indult előre. „A támadás igen erős gyalogsági, géppuskás és ágyútűzben hajtatott végre” – örökíti meg a zászlóaljnapló. Bejutnak az olaszok állásába, amelyet azok a halottaikat hátrahagyva a roham előtt elhagynak. Erős gyalogsági és ágyútüzet kapnak, ezért 2 óra 35-kor csak 101-es figyelőket hagynak az állásban, a többi csapatot kivonják és a készültségi állásokat szállják meg. Az éjszakai kalandot viszonylag kis veszteséggel, 1 fő hősi halottal és 27 sebesüléssel vészeli át a zászlóalj.
Az elkövetkező napok nyugalmasabban telnek, csak mindennapos tüzérségi és gyalogsági tűzről szólnak a jelentések, a gyalogsági támadások a frontnak ezen a szakaszán elmaradnak. A napi veszteségek száma is csökken. Tihanyi ezredes az 1915. július 27-én kelt reggeli létszámjelentésében a 24-én kapott 258 fős pótlásra panaszkodik: „ezen legénység fizikailag gyengébb, kiképzés tekintetében pedig igen sok kívánnivalót hagy maga után.” Az ezred teljes 1774 fős legénységi létszámra emeléséhez még 500 emberre, a tisztikar kiegészítéséhez pedig 14 tisztre lenne szüksége. Az ezred kimerültsége miatt a felváltását is szükségesnek tartja. Ezekre a problémákra az ezred 1915. július 16-28-ai veszteségeiről készített összesítő kimutatásában is részletesen kitér: „Az ezred morálisan igen meg van rendülve. A folyó hó 24-én küldött 258 ember nem bír az erkölcsi képesség olyan fokával, hogy az előző napokban lezajlott ütközetekhez hasonlót elviseljen. Kiképzése és testi ereje ezen legénységnek kevésbé alkalmas arra, hogy ütközetben részt vegyen és hogy a hadi fáradalmakat kibírja. Ezen legénység innen selejteztetett ki május hóban, mint kevésbé alkalmas. A legénység nagy része az óvóhelyeken és lövészárkokban eltetvesedett. Ruházata, lábbelije igen sok esetben javítást, illetve kicserélést igényel. Kérem a felhozott indokok alapján az ezredet a jelenlegi alkalmaztatásából kivonni és retablirozás céljából egy hátul lévő vonalba rendelni.”
A megismételt kérés meghallgatásra talált, fentebb láthattuk, hogy a hadtest parancsnokának is ez volt a szándéka, így amint a helyzet lehetővé tette, 1915. július 30-ról 31-re virradó éjjel felváltották az ezredet, s ezzel számára a 2. isonzói csata megpróbáltatásai véget értek.
„A menettel megjöttek a fiatalok” – Zádor István a 29-es népfelkelőknél szolgáló, majd a sebesülése után hadifestőként dolgozó festőművész harctéri rajza
(De Sgardelli Caesar összeáll.: A magyar királyi budapesti 29. honvédgyalogezred és a magyar királyi 29. népfelkelő gyalogezred hadtörténeti emlékkönyve című kötetből)
A dandár a leváltást követően Nova Vasnál gyülekezett, és attól keletre kellett július 31-én reggel 5 óráig tábort vernie. A táborhelyeket ki kellett tisztítaniuk, s pöcegödröket kellett készíteniük. Breit József tömören fogalmazott parancsának utolsó pontja szerint: „Mindent leplezni – csendet és rendet tartatni.” A selzi útkanyarulatban álló 29/II. zászlóaljat a 6. hegyidandár kötelékébe tartozó gyulafehérvári 50. gyalogezred IV. elkülönített zászlóalja váltotta fel. A váltás 0 óra 30 perckor befejeződött és a 29-es zászlóalj 3 óra 10 perckor szállt táborba. Pihenőt követően az „ezredparancsnok a zászlóaljat vitéz magatartásáért megdicsérte.”
A dicső zúgolódók
A súlyos veszteségek miatt az idősebb korú népfelkelők zúgolódtak az ellen, hogy nekik is ilyen körülmények között kell helyt állniuk. Kónya Gábor, a hegyidandár református lelkipásztora a Szeretet a harcmezőn címmel 1916-ban kiadott harctéri prédikációinak a gyűjteményében meg is örökítette az esetet: „a népfölkelők között némelyek úgy okoskodnak, s hallottam is a méla zúgolódást, hogy pl. itt az Isonzó mentén nem a népfelkelőknek, hanem fiatalabb katonáknak kellene állani.” A tábori lelkész a választ is megadta a zúgolódóknak: „Akiket védünk, azok mindnyájuknak atyánkfiai. A haza mindnyájunk hazája. S a szeretet hogyan róna kevesebb és könnyebb kötelességet azokra, akik érettebb megfontoltsággal láthatják a fenyegető szörnyű veszélyt és akik a haza nagy egészén belül szűkebb családjukat és szerzett javaikat is védik egyszersmind.”
(forrás: Hadtörténelmi Levéltár)
A budapesti ezred népfelkelői, a dandár székesfehérvári ezredével együtt a 2. isonzói csatában megtették, amit megtehettek, súlyos véráldozatot hozva kitartottak az állásaikban, amiről a dandárparancsnok, Breit József így emlékezett meg: „Július 30-án doberdói védőszakaszom védelmét az engem felváltó 6. hegyidandárnak adtam át, de ekkor már a harc heve vagy két nap óta lényegesen alábbhagyott, jeléül annak, hogy az emlékezetes és dicsőségesen végig küzdött második isonzói csata is, hős csapataink dicső és önfeláldozó kitartása folytán szintén a mi javunkra, a mi előnyünkre dőlt el. Igaz, hogy derék népfölkelőim erősen megtizedelve kerültek ki e párját ritkító küzdelem pokoli forgatagából, de mégis övéké a dicsőség, hogy a többszörös ellenséges túlerő dacára helyüket hősiesen megállották és büszke öntudattal mondhatják, hogy a magyar népfölkelés intézményének örök időkre tiszteletet és a legszebb elismerést parancsoló hírnevet és dicsőséget szereztek.”
A poszt első része itt olvasható.
