Imre Gábor kadét doberdói naplója – 13. rész
Hősünk szakasza számára 1915. július 2-án a nappali időszak sem múlik el izgalmak nélkül az előretolt állást képező korábbi fürdő épületében. Az átvirrasztott másfél nap után este végre megérkezik a váltás…
Látcső nélkül is ki lehetett venni a megfigyelő mozgó alakját. Ki volt adva a parancs, hogyha valamit észlelünk, azonnal jelentsük hátra a parancsnokságnak. Itt volt az alkalom: „Adriawerk, második emelet, balról 14. ablak tüzérségi vagy gépfegyver megfigyelő”, s öt perc múlva, vagy talán még hamarabb ott lesz a falon a mi gránátunk…
Az Ardiawerke az osztrák-magyar állásokból 1915-ben
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)
Csakhogy én az itt eltöltött néhány hét alatt már tapasztalatokra tettem szert. Mi hasznunk lesz, ha négy-öt gránátot kap az Adriawerk? Nem sok kárt tesz benne. Azonban az egészen bizonyos, hogy negyed vagy fél óra múlva tízszer annyi gránátot kapunk mi. Így azután békés gondolatokkal átsurrantam a túlsó oldalra. Az őrszemek kivételével mindenki a matracjárdán heverészett. A kőfal, katonai németséggel „steinriegel”, oly alacsonynak bizonyult, hogy csak négykézláb lehetett közlekedni, s így a fürdőből kihordott lószőr matracok nagyszerűen beváltak, mert kényelmesen lehetett rajtuk felmászni a domboldalon.
Mire a nap felkelt, én már a 21-es magaslat legmagasabb pontján, megbújva a sziklák között lestem az olasz által megszállt részeket. Jobbra egész közel volt a felrobbantott vasúti híd, melyen keresztül néhány héttel ezelőtt még vígan robogott a trieszti gyors. Azon túl emelkedett a 77-es és a 121-es magaslat. Azok mögött pedig Doberdó éppen most kapta a szokásos „gránátreggelijét”.
A szövegben említett Trieszt–Monfalcone vasútvonal Sablicinél felrobbantott vasúti hídja egy másik szögből, az 58-as magaslat felől (forrás: Gruppo Speleologico Carsico)
Előttünk a felkelő napban sárgásfehéren villogott a hajógyár épülete. Mögötte San Antonio és Monfalcone házcsoportjai bújtak meg a fák között.
Balra messze a végtelenbe veszett az Adriai-tenger partvidéke, és most bontakozott ki előttem páraköntöséből az Isonzó völgye. Az egész fölött tompa dübörgéssel hangzott az olasz ütegek folyton ismétlődő kilövéseinek zaja, melyekkel San Michelét és a Mt. dei sei Busi szikláit traktálták.
Így végignézve az előttünk elterülő vidéket, sehogy sem tudtam megérteni, hogy miért adta fel hadvezetésünk a buja és gazdag Isonzó völgyét, hol tizedrésznyi veszteséggel tudtunk volna harcolni és megvédeni az állásainkat.
Előttünk a 21-esnek San Antonio felé vezető nyúlványa mentén, tőlünk mintegy kettőszázötven méterre két alak bujkált felénk. Sokszor hosszú percekig eltűntek a sziklák között, majd nagy óvatosan újra megindultak felénk.
– Lőjek, kadett úr? – kérdezte a hozzám legközelebb levő katona.
– Nem kell – intettem le –, két embertől nem kell félnünk. S kíváncsi vagyok, mit akarnak.
A fickók vagy száz métert jöttek előre, és egyszer csak eltűntek egy általunk láthatatlan part mögött.
– Legalább most már tudjuk, hogy hol van a tábori őrsük – nyugtattam meg az embereket.
Valószínűleg túlságosan mozgolódhattunk, mert két olasz srapnel robbant váratlanul fölöttünk. Lecsúsztam a szemmel tartott szikláról, és visszanégykézláboltam a több biztonságot és kényelmet ígérő fürdőépülethez.
Ott már várt rám a szakaszvezetőm.
– Kadett úr, megjárta az olasz járőr! Egy halott olasz fekszik ide ötven lépésre a sás között, odébb még egy sapka is van az ösvényen. Az a gyanúm, hogy a gazdáját elnyelte a mocsár.
Kimentem én is megnézni az olasz halottat. A fiatal fickó félig be volt süllyedve a feneketlen mocsárba. Látszott rajta, hogy kétségbeesett harcot folytatott az életéért... Hiába, mert elvérzett a kegyetlen mocsár szélén. Néhány lépéssel odább a felgyűrűzött mocsár felszínén egy bersaglieri kalap feküdt. Elgondolkozva néztem a különös terepre… Ki tudja, milyen tragédia játszódott le itt az éjjel? Minden jel arra mutatott, hogy ott ember süllyedt el. Megkíséreltem óvatosan lelépni az ösvényről, azonban ijedten ugrottam vissza a szilárd talajra, mert az élénkzöld zsombék azonnal megindult a lábam alatt. Valószínűleg a lövöldözés elől menekülő olaszok lelökték társukat a járható útról. Vagy pedig maga az olasz katona tévedt le az útról, és az éhes mocsár nyomtalanul elnyelte.
Én is igyekeztem vissza a fürdő felé, mert az ösvény gyanúsan hullámzott alattunk, és nem szerettem volna megismerkedni a vendégmarasztaló iszappal. A halott olaszt is magunkkal vittük, hogy eltemessük.
– Kár ezt az embert behozni – jegyezte meg a halottat cipelő emberek közül az egyik –, legalább elijesztette volna az olaszokat a legközelebbi alkalommal.
Olyan magától értetődően igaznak hatott ez a gyakorlati felfogás, hogy kísértésbe estem, ne vitessem-e vissza a hullát. Azonban győzött rajtam a jobb érzés, és megadattam szegény fiúnak a végtisztességet.
Délelőtt néhány órát szundikáltam. Ebédidő után újabb olasz csetepatéban lett részünk. Most az út mentén húzódó sűrű fenyves oltalma alatt erős olasz járőr jött el egészen a kertet szegélyező kőfal alá. A figyelőink valószínűleg kissé elméláztak, mert oly közel jutottak a falhoz, hogy kézigránátjaikat be tudták hajítani a kertbe. Persze, nem számítottak ilyen magas akadályra, és gyorsan visszamenekültek a fenyves sűrűjébe.
Volt azután mit hallani tőlem az őrségnek ezért a hanyagságért. Nem is mentem többé el az állásból. Kitartottam egész estig, és minden pontról jól megfigyeltem az előttünk elterülő terepet.
A későbbiekben teljesen szétlőtt fürdőépület és környéke 1917-ben
(Marco Mantini jóvoltából)
Végignéztem a 77-es szokásos töretését. Fájó lélekkel figyeltem, miként törik össze a kőből tákolt fedezékeket, amelyekből a gránátok robbanása után itt-ott még emberi alakok ugráltak ki és bújtak meg néhány lépéssel odébb a kövek között. Ezek voltak a megfigyelők, kik közül csak a legszerencsésebbek maradtak esetleg életben.
Majd lassan eljött az este és vele Zandek a szakaszával. Csendben leváltottak bennünket, és este tíz óra tájban már a Timavón vitt át a csónak, hogy a meleg vacsora után viszonylagos biztonságban aludjunk az átvirrasztott 24 óra után.
Kozarev százados már türelmetlenül várakozott. Nem szeretett soha maga lenni. Sajnos nekem nem volt kedvem a beszélgetéshez, és a jelentésem után siettem jól megmosakodni és aludni menni.
A két pihent szakasz emberei kényelmesen elhelyezkedtek, és itt-ott még csendes énekszót is lehetett hallani. Az én embereim azonban a vacsora után azonnal lefeküdtek, a másfél napos virrasztás őket is megviselte.
Következő rész: Diana sósborszesz és a pórul járt fegyvermester
Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója
