A székesfehérvári 17-es honvédek a második isonzói csatában

Az 1915. július 18-a és augusztus 10-e között lezajlott második isonzói csata egyvalamiben biztosan különbözött a másik tizenegytől: ez volt az egyetlen, amikor a védekező Monarchia csapatainak nagyobb vesztesége volt, mint a túlerőben támadó olaszoknak. Ebben a vérzivatarban a székesfehérvári honvédek is keményen harcoltak a Doberdó-fennsík védelmében. Küzdelmük nyomán a csata kezdőnapja lett az alakulat ezrednapja is.

„Ma repülőim, melyek az Isonzo és a monfalconei csatorna között derítettek föl, feltűnő mozgást állapítottak meg Monfalcone vidékén. […] minden arra enged következetni, hogy egy nagy csata küszöbén állunk és talán már csak órák választanak el tőle” – írta József főherceg, a Doberdó-fennsíkot védő temesvári VII. hadtest parancsnoka visszaemlékezésében az 1915. július 17-i naphoz. És valóban, másnap ismét elszabadult a pokol az Isonzó mentén.

Az első isonzói csata befejezése után az Osztrák–Magyar Monarchia hadvezetése számított arra, hogy a minimális területi veszteséget okozó támadást újabbak követik majd. Ezért, amint a harcok csöndesedtek, megkezdődtek az előkészületek az elkövetkező rohamok visszaverésére. Az idő, csakúgy, mint egy hónappal korábban, most is sürgetett. A támadások várható fő irányában, a Doberdón, csak újabb kőrakásokat tudtak emelni, illetve géppuskafészkeket létesíteni a és a rommá lőtt állásokat egy kicsit megerősíteni.

A fennsík védelmének irányítását 1915. július 6-án vette át József főherceg, aki megérkezése után 19 munkásszázadból álló műszaki csoportot kért az erődítési munkákhoz.

 József főherceg a Doberdón
(József főherceg: A világháború, amilyennek én láttam c. könyvéből)

A terve az volt, hogy egy második védelmi vonalat építtet ki, de nem az eddig elképzelt helyszínen, a Vallone-völgy keleti szegélyén, mivel véleménye szerint ez veszélyezteti a Görzi-hídfő védelmét. Az első védelmi vonal elvesztése esetén ugyanis, ha csak az említett helyen állítják meg az előretörő olasz csapatokat, akkor ez a hídfő feladására késztetheti az északabbra védekező csapatokat, és a Doberdó-fennsíkot védő ütegeket sem lehet kimenekíteni rövid idő alatt. A hadtestparancsnok jobbnak látta, hogyha előrébb, a Monte San Michele–Crnci Hrib–Debeli Vrh vonalon létesítenek egy új, hátsó védelmi vonalat. Emellett szükségesnek tartotta, hogy a csapatok gyors mozgatásához, valamint a hadianyagok gördülékenyebb szállításához építsenek ki jól járható utakat.

József főherceg megkapta a kért műszaki csapatokat, de a munkálatok csak július 28-a után kezdődtek meg. Az állások rendbehozatalára azonban nem lehetett ilyen sokáig várni, folyamatosan dolgoztak. A székesfehérvári 17-esektől délre védekező budapesti 1. honvéd gyalogezred parancsnoka a munka egyik fő nehézségéről így írt 1915. július 11-i jelentésében: „a rendelkezésemre bocsátott 60 árkász számára a következő műszaki eszközök szükségesek az állás kiépítésére. Csákány, ásó, feszítő vasak, fejsze, fűrész, deszka és faanyag srapnelóvók készítéséhez. Robbantó anyag, akadályok céljára előkészített szöges drótok. Világító pisztolyok és töltények. A 46. gyalogezred félzászlóalj részére [a szegedi ezred IV. zászlóaljának két századát ekkor ideiglenesen az 1-es honvédek alárendeltségébe rendelték – a szerk.] szintén szükségesek világító pisztolyok és ehhez való töltények.”

Ugyanekkor a 81. honvéd gyalogdandár másik ezrede, a székesfehérvári 17-esek így jelentettek a parancsnokságnak a munkálatokról: „műszaki csapatok késő éjjel jöttek s korán mentek, ugyszólván semmit sem dolgoztak.”

 A két honvéd ezred csapatainak elhelyezkedése 1915. július 11-én
(Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár)

Időközben folyamatos volt az eddig a Doberdó-fennsík védelmében harcoló alakulatok felváltása is. Az itt harcoló 93. gyaloghadosztályt és 60. féldandárt július 12-éig a magyar királyi 20. honvéd gyaloghadosztály váltotta fel a Wippach és Polazzo között húzódó arcvonalon. A Polazzo és Monte Cosich között fekvő állásokat a 61. gyaloghadosztály kötelékébe tartozó 14. és 16. hegyidandár csapatai szállták meg. Tőlük délre a 6. hegyidandár (a kötelékében szolgáló Imre Gábor ebben az időszakban játszódó naplóját a blogról is jól ismerhetjük) és 187. dandár eddigi védőkörletében maradt, és már a harcok közben az 57. hadosztály parancsnoksága vette át felettük az irányítást.

A felváltott csapatok hadtest-, illetve hadseregtartalékba kerültek. Időközben már úton voltak a 17. közös hadosztály szegedi 46-osok után érkező többi ezredei is Karintiából. Beérkezésükig József főherceg tervbe vette, hogy a jelenlegi védővonalat egy támadással kiigazítja és ezzel 5 kilométerrel megrövidíti az arcvonalat, elképzelését azonban Boroević tábornok az 5. hadsereg parancsnoka nem támogatta.

 A La Rocca magaslat és az Adria Művek–Monfalcone keleti szegélye vonalon akart József főherceg alkalmasabb védővonalat felállítani, de Boroević nem engedélyezte a támadást. Látkép napjainkban a Doberdó-fennsík déli részéről

Az előzetes tervek alapján az olasz főparancsnokság a támadás hangsúlyát a Doberdó-fennsíkra helyezte, ezért az itt támadó 3. olasz hadsereg tüzérségét 17 közepes és nehéz üteggel megerősítette, illetve a hadászati tartalékból két hadosztályt a parancsnok, Aosta herceg rendelkezésére bocsájtott. Cadorna tábornok július 15-én adta ki intézkedését, amely szerint a 3. hadseregnek a Monte Cosich és a Monte San Michele közti területet kell támadnia, és fő célként a San Martino del Carso és Monte San Michele közötti térséget elfoglalnia. Rendelkezett arról is, hogy a támadás tüzérségi előkészítése csak a szükséges ideig tartson, hogy a védekező csapatoknak ne legyen idejük a gyalogsági támadásra felkészülni.

Kimutatás a 17. honvéd gyalogezred tisztjeiről
(Forrás: HIM Hadtörténelmi Levéltár)

A székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred II. és III. zászlóalja már 1915 júliusának elején megérkezett a Doberdóra, és már harcolt az első isonzói csata utolsó napjaiban a fennsík védelmében. Az újabb nagy támadást megelőző napokban is állásban volt, amikor is az olaszok kisebb vállalkozásokat vezettek az alakulat arcvonala ellen: „Július 14-én már igen élénk lett az ellenség tevékenysége. Minden kaliberű tüzérség lőtte nemcsak az elől levő századainkat, de a mögötte levő terepet is, s a gyalogság is most nagyobb erővel kezdte az előretörést. Azon kívül igen ügyesen és gyorsan cikk-cakkban kúszva előre, homokzsákból falat készítettek, ami mögött állásaink födött megközelítése lehetővé vált” – emlékezett Sipos alezredes ezekre a próbálkozásokra. De ekkor már mindenki egy nagy támadásra várt.

 A 17-esek állásai 1915. július 15-én a 197-es magaslatnál – a helyzet megegyezik a július 18-ival (Forrás: HIM Hadtörténelmi Levéltár)

1915. július 18-án reggel 4 órától rendkívül heves tüzérségi támadás vette kezdetét az egész arcvonalon, amely elől a hevenyészetten kiépített és megrongált állapotban levő állások nem nyújtottak kellő védelmet. Kacskovics Antal főhadnagy, századparancsnok, aki ezredének jobb szárnyán teljesített szolgálatot alakulatával így írt erről naplójában: „5-6 h. […] a tüzérség tűzzel árasztja el állásaimat. Végig rohanok azokon, balszárnyamon cca. 50% a veszteség. Én magam 10 halotton ugráltam keresztül, Fejér tizedes hősi halott, feje az árokban, teste mellett oldalt feküdt; szét volt teljesen szakítva. Összekulcsolt kezében görcsösen szorongatta rózsafüzérjét, ruhája csupa vér volt. Ma már mi imádkozunk érte.”

A rövid, de heves tüzérségi előkészítés után 9 órakor az olasz gyalogság támadása megkezdődött 1800–1500 lépés szélességben az arcvonal ellen. Ebből 800 lépés jutott a 17-esek által védett szakaszra. A főerők fedetten, a 17. ezred közepe ellen támadtak, sűrűbb vonalban: „csoportokban homokzsákokkal a vállon előre szökdelésekkel, a szökellés után azonnal lefeküdtek és beásták magukat. E támadóerők az erős tüzelésünkben megtörtek.” Bár a tüzérségi támadás nagy veszteségeket okozott soraikban, a honvédek sikerrel verték vissza a megújuló rohamokat, amelyeket aztán újabb tüzérségi támadás követett. Az ezred balszárnyán délután egy óra körül kritikussá vált a helyzet. Az itt védekező budapesti 1. honvéd gyalogezredet az ellenség visszaszorította, és így a fehérvári alakulat déli oldala szabaddá vált. Ekkor az ezredparancsnokság utasítására bekanyarodással védekeztek az esetleges bekerítéssel szemben. Néhány órával később, fél háromkor, ugyanez a veszély fenyegetett, de most északról. Itt a debreceni honvédek által védett védővonalba tört be az ellenség, ezért a mellette védekező Bartha-zászlóaljnak vissza kellett vonni a szárnyát, és így védekezni a felgöngyölítés ellen. Eközben a déli szárnyon a helyzet kritikussá vált, amiről így ír az ezred emlékalbuma: „A déli szárnyon a szomszéd ezrednél nagyobb tért nyer az ellenség, így dél felől a Damó zászlóalj megritkult védőit bekeríti, de Salamon József zászlós tartalék szakaszával még idejekorán közbelép, a lefegyverzett védőket megmenti s menekülésre készteti az ellenséget.”

A kora délutáni támadások visszaverése után nem sokáig tart a nyugalom. Az esti órákban ismét heves tüzérségi tűz és több hullámban érkező gyalogsági támadás éri az ezred állásait, amelyek helyenként sikerrel járnak. Három helyen is sikerül a támadóknak az állásokba betörni. A kritikus helyzetet az Endresz István tartalékos zászlós által vezetett ezredtartaléknak sikerült megmenteni, amikor heves küzdelemben visszaszorították az ellenséget. Még a szürkület beállta után is tartott a kézitusa a támadó olasz 21. gyaloghadosztály Brescia dandárjának katonáival. Ezen a napon hangzott el az ezredparancsnok szájából a később legendássá vált kérés: „Csak még egyszer előre!”

 márkosfalvi Sipos Gyula ezredes, az események idején alezredes, az ezred parancsnoka (Forrás: A m. kir. székesfehérvári 17-ik honvéd gyalog- és népfelkelőezredek története. Szerk. márkosfalvi Sipos Gyula Székesfehérvár, 1938.)

Másnap, július 19-én már reggel hat órakor megkezdődött a tüzérségi támadás, amely egyre fokozódott és délután egy óráig tartott, majd ezt követően a jól ismert forgatókönyv szerint gyalogsági rohamok következtek. Erről így számol be a dandárparancsnokság a hadosztályparancsnokságnak 1915. július 19-én délután 5 órakor küldött jelentésében: „Sipos csoport dut. 3h 15-kor kezdődő egész arcvonala ellen nagy tömegekkel intézett támadásnak a jobb szárnya és közepe ellen intézett részét visszautasította, azonban a balszárnyon kb. 300 lépés kiterjedésben és 30-40 lépésnyire visszaszoríttatott. Egy 4. ezredbeli század bevetése által az ellenség támadása itt is megállíttatott. Tartalék még egy 4. ezredbeli század. Az ezred itt minden erővel kitartani igyekszik, azonban hogy ismételt ilyen jellegű támadásnak a tüzérségi tűz által sokat szenvedett legénységgel huzamosabban is ellen állhasson, támogatást kér.”

Az olaszok immár nem csak délről oldalazták az állásokat, hanem északról is a Monte Fortin magaslatról. Heves tűz után újabb tömegek indultak rohamra, és az esti órákig öt támadást vertek vissza a honvédek, akiknek a hőstettéről a hivatalos Höffer jelentés is megemlékezett: „Tegnap délután a vitéz magyar honvédek (17-esek voltak) visszavertek egy erős támadást, melyet az ellenség Sdraussina mellett levő állásaink ellen intézett.”

Az éjszaka is pihenés nélkül telt. A honvédek igyekeztek a rommá lőtt állásokat kijavítani, megerősíteni. Ez nem volt veszélytelen feladat, mert az olasz tüzérség, amint mozgást érzékelt azonnal heves tűzzel válaszolt rá.

 Olasz tüzérség munkában
(Forrás: Gianfranco Simonit)

Július 20-án már hajnali két órakor fokozódott az olasz tüzérség aktivitása, amelyet aztán három gyalogsági támadás követett – ezeket sikerült visszaverni. A déli óráktól ismét a tüzérség következett, majd délután az olasz gyalogság tett kísérletet az állások elfoglalására, sikertelenül. Az esti órákban azonban ismét kritikussá vált a helyzet. Az ezredparancsnok attól tartott, hogy az olaszok, akik korábban sikeresen feljutottak a Monte San Michelére, most San Martino del Carso településen át hátba támadják alakulatát. „Így arról volt szó, hogy az ezred töredékét még megmentve gyorsan visszavonjam, s egy hátul fekvő szakaszon újból megkíséreljük az ellenség feltartoztatását, vagy mindennek kockáztatásával is megkíséreljem, hogy állásainkat továbbra is tartsam. Kétségtelen, hogy a csapat visszavonása a Doberdói-fennsík északi részének azonnali elvesztését jelentette volna.[…] bízva az ezred tisztjeinek és legénységének eddig is igazolt emberfeletti kitartásában és önfeláldozásában, az állások megtartását határoztam el.” – számolt be az ezredparancsnok a vészterhes pillanatokról az általa szerkesztett emlékalbumban. Első lépésként Sipos Gyula alezredes az alakulat állásaitól keletre fekvő San Martinó del Carso védelméről gondoskodott. Az itt található ezred-segélyhelyről minden harcra alkalmas honvédet az itt tartózkodó Szabó János őrmester rendelkezésére bocsájtott, aki a település északi szegélyét szállta meg egy esetleges Monte San Michele felől érkező olasz támadás megállításra. „A remélt eredmény nem maradt el. Alig egy óra múlva jelentették, hogy Szabó őrmester a község szegélyétől a hegy felé előnyomul, a 197 templom magaslatot már elérte. Egyben megtudom, hogy nem csak a segélyhely könnyű sebesültjei, hanem a helységben tartózkodó összes 17-esek – küldönc – állomások emberei, telefonisták stb. önként csatlakoztak Szabó őrmesterhez, aki így nem elégedett meg a kapott feladat megoldásával, hanem a község felé nyomuló ellenséget visszaverve, azt egészen a templom-magaslatig üldözte.” – számol be az eseményről kissé patetikusan az ezred emlékalbuma.

 San Martino del Carso a háború alatt

Július 21-én az ezred egész nap heves tüzérségi tűzben várta a parancsot, hogy a Monte San Michele visszafoglalásért indítandó támadásban részt vegyen, közben azonban heves gyalogsági támadásokkal szemben védte meg állásait. Másnap, július 22-én végre megérkezett a parancs, és a Bartha-zászlóalj csatlakozott is a támadáshoz. El is érték az olasz második vonalakat is, de aztán visszarendelték őket.

Július 22-én személyi változások történtek a hadvezetésben, amelyre József főherceg hadtestparancsnok így emlékezik: „Minthogy Nagy Pál tábornok az én fölszólításomra »egészségi okokból« szabadságra megy, Lukachich tábornokot magamhoz rendelem és kifejtem előtte a 20. honvédhadosztály szomorú állapotát és helyzetét; aztán megkérdezem, hogy elég erősnek érzi-e magát arra, hogy azon csapatokat, melyek a Kárpátokban oly fényesen beváltak és most siralmasan tönkrementek újból talpra állítsa?… Kérdésemre igennel felelt és minthogy Boroević úgy kívánja, megbízom őt a hadosztály ideiglenes vezetésével.”

Veszteségek a 17-es honvéd gyalogezredben 1915. július 11. és július 21. között
(Forrás: HIM Hadtörténelmi Levéltár)

Július 23-án megérkezett a parancs a felváltásra: az alakulatot kivonták az első vonalból és pihenőre térhetett. Az ezredparancsnok ekkor írta meg a jelentését: „Az ezred két zlj.-ja ment tartalékba és jelenleg a 197-es magaslattól DK-re tartózkodik. Puskalétszám 301 fő. Legénység és tisztek legnagyobb része kimerült és beteg. Csak a csapattest szelleme tartja őket. Pár napi pihenő után, a harcképesség elérhető volna. Háromheti állandó harcban (csak egy napi megszakítással) a csapat teljesen legyengült, idegzetében megrendült, ez idő alatt a tisztálkodás teljesen ki volt zárva.”

Az ezred a Lokvica közelében található erdőbe menetelt és a veszteségek pótlására ott csatlakozott hozzá a XII. menetzászlóalj, valamint saját I. zászlóalja Pour Gyula százados parancsnoksága alatt.

 Pour Gyula százados az I. zászlóalj parancsnoka
(Forrás: A m. kir. székesfehérvári 17-ik honvéd gyalog- és népfelkelőezredek története. Szerk. márkosfalvi Sipos Gyula Székesfehérvár 1938.)

A pihenő sem telt azonban zökkenőmentesen. A nagy forróságban nem volt elegendő ivóvíz, és nehezen viselték a katonák az oszlásnak indult holttestek émelyítő szagát. A helyzetet tovább nehezítette, hogy a térségben dühöngött a kolera. Az alakulat orvosai jó eredményt értek el a megelőzésében, így az ezredet kevésbé érintette a súlyos kór. A hadsereg-parancsnokságtól is érkeztek orvosok, hogy a sikeres eljárást átvegyék, tanulmányozzák.

Sok kellemtelenséget okozott az elszaporodott legyek tömege, amely rendkívül megkeserítette a katonák életét. Erről így ír az emlékalbum: „Másik veszedelem volt a felhőszámra elszaporodott nagy, kék légy. Ezek a forróságban alig pár óra alatt élvezhetetlenné vált és kiöntött feketekávé helyét lepték el, s szaporodtak azon hihetetlen mennyiségben. […] Később a hullákat is ellepték a legyek, úgy, hogy embereink idegzete felmondta a szolgálatot; nem tudtak enni, sokat szenvedtek a hányási ingertől.”

A pihenő csak néhány napig tartott és július 27-én már újra az arcvonalba rendelte a parancs az ezredet. Mivel azonban csak késve érkeztek meg a felváltásra, a 111-es magaslat mögött töltötték a napot és csak 28-án váltották le a védekező csapatokat. Mindjárt az első éjszaka súlyos olasz támadásokat vertek vissza, sőt a Pour zászlóalj még ellentámadást is végrehajtott, aminek az eredményeként a védővonalban kiigazításokat tudtak végezni. Most gyorsabban érkezett a váltás, mint a csata első időszakában, hiszen már július 30-án pihenőre mehetett az ezred.

 A 17-es védőállások a 111-es magaslattól nyugatra
(Forrás: HIM Hadtörténelmi Levéltár)

Ismét csak egy nap pihenő jutott az ezrednek és már újra az első vonalban harcolt az alakulat, ezúttal a Monte San Michele déli védőszakaszában, egészen a leváltásáig. Ekkor már lanyhult az olaszok támadókedve és viszonylag nyugalomban teltek a szolgálat napjai. A sok temetetlen halottól azonban nagyon szenvedtek a honvédek. A megoldatlan problémáról így írt a 81. dandárparancsnokság a 20. honvéd gyaloghadosztály parancsnokságának az 1915. augusztus 11-én kelt jelentésében: „Holttestek annyira foszlóban, hogy elszállításuk lehetetlen, eltemetni őket csak a helyszínen lehet. Sziklás talaj a beásást nem engedi, ezért homokzsákokban odavitt földdel lesznek beborítva és mésszel leöntve. Sem a mész, sem a vékony földréteg a hullaszagot nem szünteti meg, ezért szükséges volna szagtalanítás végett klórmésznek vagy vörös karbolnak a nagy mennyiségben történő kiszállítása, annál is inkább, mert e nagy melegben, részben a hullabűz miatt az egészségi viszonyok nagy részben gyengülnek.”

Az 1915. július 18. és augusztus 10-edike között lezajlott második isonzói csatában mind a két fél hatalmas veszteségeket szenvedett. Dr. Balla Tibor kutatásaiból tudjuk, hogy az egész Isonzó fronton az olaszok 42 000 főt, míg a Monarchia csapatai 47 000 főt veszítettek. A két világháború között megjelent szakirodalomban úgy tartják, hogy ebből a Doberdó-fennsíkot védő temesvári VII. hadtest vesztesége: 6523 hősi halott, 22 992 sebesült, 11 751 eltűnt volt.Számításiak alapján Isonzó-front hősi halottainak 82, a sebesülteknek 83, az eltűnteknek 95 százaléka a Doberdót védő hadtestre esett, megalapozva a későbbiekben a fennsík hírnevét. A veszteségek csökkentésére a hadvezetés megpróbált mindent megtenni. Ennek érdekében igyekeztek a természetes környezet nyújtotta lehetőségeket is maximálisan kihasználni. Egy dolina takarítása közben fedezték fel a székesfehérvári honvédek a később legendássá vált Črnci-barlangot is, amely később a tartalékok elhelyezésére és megóvására szolgáló központi hellyé vált közvetlenül az első vonalak mögött.

Az ezred emlékalbumában Sipos alezredes így emlékezett vissza ezekre a napokra: „Mielőtt azonban az ezred annyi vérrel áztatott Sdraussina-i védőszakaszában lefolyt események leírását végleg lezárnám, meg kell említenem, hogy a következő évben, emlékezésem szerint 1916. elején, az AOK. [Hadsereg-főparancsnokság] rendelkezésére be kellett jelenteniök a csapatparancsnokságoknak, vajjon van-e eddigi harcaikban olyan esemény, amelyik az általános helyzetre kiható jelentőségével, sikerével méltó volna arra, hogy a jövőben mint az ezred emléknapja — örök időkre ünnepelhető legyen. Az ezred a 2. Isonzó-csatában lefolyt harcait jelentette, mint a Doberdó-fennsík sorsára, s azzal az Isonzó frontra döntő befolyással volt eseményt, s ezrednapként annak első igen válságos napját, július 18-át jelölte meg. A válasz méltónak ismerte el a leirt eseményeket, s a megjelölt nap: »ezred emléknapként« adományoztatott.”