Imre Gábor kadét doberdói naplója – 8. rész
A nappali borzalmak után éjszaka sincs nyugalom a Doberdón. Hősünknek ezúttal azonban nem az olaszokkal, hanem a skorpiókkal és a kígyókkal gyűlik meg a baja…
Nagy sokára este lett, és mi csodálkozva vettük tudomásul, hogy nem kell felmennünk a 77-esre. Szinte kellemes volt ez a szabad éjszaka. Körülbelül ez már a tizedik éjszakánk volt, mióta utoljára éjjel aludhattunk. Estére beborult, és szemezni kezdett az eső, mintha a természet is könnyezni akart volna az elmúlt nappal borzalmai fölött.
Kéjes örömmel készültem a lefekvéshez az esőmentesnek látszó kis fedezékemben. Alacsonynak bizony elég alacsony volt. Négykézláb kellett bemásznom. Sőt, nyirkos is volt. Körülöttem a földes részeket újságlepedőkkel leterítettem, nehogy álmomban összekenjem magam. Meggyújtottam a villanylámpám, és boldogan átnéztem a levelezésem, sőt, még a ma jött újságot is. Sajnos takarékoskodni kellett a világítással, és aludni is jólesett volna… A sötétségben hamarosan elszundikáltam.
Álmomban, mint távoli mozgás, kísértett az állandó pergőtűz. Egyszer csak valószínűleg egy nagyobb vagy közelebbi robbanásra felneszeltem. Mielőtt az álom újra úrrá lett rajtam, egy már kisebb, de annál kellemetlenebb zörej teljesen kiverte az álmot a szememből… Az alattam kiterített újságpapíron mintha valami mászott volna, és tisztán kivehető volt, amint fejem magasságában csúszik a papíron, és azt kaparja…
Végigszaladt rajtam a hideg, és pillanatokig nem mertem megmozdulni… Újra megindult felém a könnyű testű szörnyeteg, és közel a fülemhez ment a papíron! Mentő eszmém támadt: mellemen a kabátomra gombolva feküdt a villanylámpám. Egy mozdulat, és már égett, élénk fényt vetve mellém. A papíron két tekintélyes nagyságú skorpió igyekezett a fedezék bázisát képező szikla repedése felé. Ahol azután nyomtalanul eltűntek.
Olasz skorpió (Euscorpius italicus Herbst)
(forrás: Brehm: Az állatok világa)
Hmm! Ez azután kellemes szomszédság – gondoltam kissé megnyugodva –, a fénytől azonban félnek a csinos jószágok… A lámpám most már körülhordtam sok örömet ígérő fekhelyemen, és újabb meglepetés várt rám. Felettem fél méterre, a kastélyom keresztgerendáján – amely három emberéletbe került –, egy szépen csíkozott zsíros fényű kígyó csavarodott oly módon, hogy sem a farka, sem a feje nem látszott, csak a teste. A fejével befelé furakodott a mennyezetet helyettesítő lombréteg közé, valószínűleg nem tetszett neki a hirtelen felvillanó lámpám éles fénye. Azonban én sem éreztem nagy kíváncsiságot, sem óhajt a megismerkedésre, hanem a kígyószomszédot megszégyenítő gyorsasággal kicsúsztam a drága fekhelyemről. Közben jól oldalba rúgtam a fedezék szájában hortyogó tisztiszolgám, ki félálomban hangosan emlegette személyemmel kapcsolatban az Úristent, fel- és lemenőágon… Bántam is én, csakhogy ép bőrrel kijutottam: skorpió, kígyó, egy kissé sok a jóból.
Az eső pedig szorgalmasan esett. Én meg most már lakásomból kitúrva ott álltam a szabad ég alatt. Nagy búsan odamentem Kozarev tanyájához, és lekuporodtam a telefonisták mellé. Fejem a térdemre fektetve szunyókáltam, míg pirkadni nem kezdett. Reggelre olyanformán éreztem magam, mint Doberdón a halottak, kik nem tudják, hol hagyták a végtagjaikat.
Az események helyszíne napjainkban, 2015. júliusának elején, 100 évvel a leírtakat követően. Középen a háttérben az egykori olasz oldal, a monfalconei hajógyár látható. A jobbra lévő félig kopasz domb a 77-es magaslat, tőle jobbra található a 121-es magaslat. Ezeken húzódtak az osztrák-magyar állások. A fotó keleti irányból, az Imre Gábor által is emlegetett Sablici település (házcsoport) felől készült. A völgyben húzódik ma a Trieszt-Velence autópálya. Efölött és a Sablici-Monfalcone közút fölött ível át a vasúti híd.
Napfelkeltére az eső elállt, és a jókor megérkező forró feketekávé úgy-ahogy helyrehozott. Kozarev hatalmasat nevetett a kígyóhistórián.
– Bizonyosan azok is az eső ellen húzódtak be hozzád – mondta nevetve.
– Nem bánom én, százados uram, akármilyen szándékkal jöttek is – válaszoltam Kozarevnek. Azután látva Stefán komám vigyorgó arcát, amint helyeselt a századosának, még hozzátettem kissé gonoszkodva: – „Kis kígyó, nagyobb kígyó… mind kígyó az, egye meg a fene!”
A kellemetlen éjszaka után mélabúsan vettem elő jegyzőkönyvem, hogy feljegyezzem az elmúlt eseményeket. Már letettem a festés és rajzolás gondolatáról, és elhatároztam, hogy csak az események feljegyzésére szorítkozom.
Június 30. – írtam, és megfelelően véres kifejezéseket kerestem a gondolataimhoz, mikor felharsant a vezényszó: „Alarm!” Egy pillanat alatt mozgó hangyabolyhoz hasonlított a tábor, és néhány perc múlva már mogorván talpaltunk Kozarev százados után.
– A huncut mindenségit ennek a rohadt világnak, bizonyosan ellentámadásra visznek minket! – lihegte mellettem egy altiszt.
Úgy is volt. A 121-es mögött törtettünk előre, s a kanyarodón túl már javában ugattak a géppuskák. Fent Doberdón szintén teljes erővel megindult az ismert „munkaprogram”.
Következő rész: A géppuskák diadala a Monte Cosichon
Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója
