Egy kalandosan megmenekült hadnagy elbeszélése

– A NÉP tudósítójától –

Különös hadifogoly érkezett tegnap a hadifogoly fogadó bizottság elnökéhez Magyary-Kossa Bélához. Közlegényi ruha volt rajta, szeme be esett, két mankót szorongat kezében, alázattal bemutatkozik: Schellarin Emil a volt császári és királyi közös hadsereg 64. gyalogezredének tartalékos hadnagya. Afrikából érkezett…

 A német hadseregben szolgáló afrikai katonák, az ún. askarik gyarmati egyenruhában és hagyományos, fűből készült fejdíszben. Német Kelet-Afrika, 1915
(forrás: wwiafrica.ghost.io)

Munkatársunknak ma délelőtt alkalma volt beszélgetni Schellarin hadnaggyal, aki a következőket mondotta el:

– Tizennyolc éves voltam, amikor 1916-ban bevonultam. Ezredünket Mezopotámiába küldték, ahol együtt harcoltunk a németekkel, osztrákokkal és törökökkel az angolok ellen. 1918. május negyedikén fogságba estünk és az angolok Ghazah-ban behajóztak minket a Kingstepfen angol hajóra és a Vörös-tengeren áthajózva az afrikai Mombasban tettek partra.

 Brit csapatok hadifelszerelést szállítanak partra Gáza közelében
(forrás: Wikipedia)

 Mombasa kikötője a világháború idején
(forrás: Wikipedia)

Átadtak bennünket a gyarmati katonáknak, akik innen Uvirába vittek minket s itt voltunk 1918. december 4-ig, ekkor két négertörzs fellázadt és megtámadta a bennünket őrző angol helyőrséget. Az aka-k és zakuzap-ok

a helyőrség egy részét lemészárolták, másik részét pedig foglyul ejtették.
 

 Uvira. Bejárat az erődbe

 Kings African Rifles. A brit hadsereg kötelékében szolgáló afrikai katonák Német Kelet-Afrikában (forrás: iwm.org.uk)

Minket szerencsétlen hadifoglyokat tutajon elszállítottak Kurdzsi néger faluba. Itt tartózkodtunk és tartózkodnak társaink most is, félreesve a világtól és tökéletesen elhagyatva. Táplálékunk egyedül a gyümölcs volt. Ettünk kókuszdiót, datolyát, banánt és a kenyérfa gyümölcsét. Egyedüli tésztánk a kasava volt, amelynek a készítését a bennszülöttektől sajátítottuk el nagy áldozatok árán, mert aki csak a közelükbe is merészkedett, szeges korbáccsal űzték el. A kasavát, ezt a babhoz hasonló hüvelyes veteményt az esős évek alatt elültetik s az esős évszak végén szedik le. Kézimalommal megőrlik, vízzel keverik és megsütik. Ez volt a mi egyetlen csemegénk. Na és még egy! A homokbasült strucctojás. Szórakozásunk semmi nem volt.

Néhány majmot fogtunk és azokat idomítottuk. A majom ott a bennszülötteknél egyébként a kutya szerepét tölti be. Mi egy sivatagban éltünk ahol hatalmas üregeket ástunk s egy-egy ilyen üregben hatvan-hetvenen laktunk. Nem messze tőlünk őserdő volt, ahol a kaucsuk és gummi-termesztés folyt. Dohányunk nem volt és a bennszülöttektől lopott kenderszárat pipáztunk.

Ruházatunk elrongyolódott. Azonban tekintve, hogy állandóan hatvan-hetven fokos meleg volt, erre nem is volt szükség. Mezítelenül jártunk és kókuszolajjal kentük magunkat, hogy a szúnyogok és legyek csípései ellen védekezzünk.

Huszonkétezren jöttünk ide, németek, törökök, osztrákok és magyarok.

– Mi magyarok kilencezerhatszázan voltunk s amikor eljöttem, kilencszázig sem kellett számolni, hogy összeolvashassuk őket. Kilencven százaléka pusztult el véreinknek maláriában és álomkórban anélkül, hogy a világ bármit is tudott volna rólunk. Százharminc tiszt közül nyolcvanan maradtak életben.

 Kilimanjaro. Német Kelet-Afrika
(forrás: germanpostalhistory.com)

– Már nem bírtuk tétlenül várni a segítséget és 1920. december 30-án elindultam Haki Ahmed török főhadnaggyal és Berger Alexander német hadnaggyal, hogy életünk kockáztatása árán is, de hazamegyünk, hogy segítségére lehessünk szenvedő bajtársainknak. Kurdzsiból csónakkal mentünk Udzsizsibe. Itt egy karavánhoz csatlakoztunk, mely Mombasba ment, de a Kilimandzsaro alatt egy néger banda megtámadott bennünket, a karavánt kifosztották, a keletkezett harcban két társamat megölték. Én is megsebesültem, a jobblábamra kaptam egy lőtt sebet és vártam a halálomat az útszélen vérezve, amikor mintegy másfél nap múlva bur katonák jártak arra és felszedtek.

 Ujiji kikötője a Tanganyika-tó partján, Német Kelet-Afrika

– Mihelyt gyógyulni kezdtem azonnal Londonba toloncoltak. Londonba érkezve jelentkeztem az ottani magyar konzulnál, aki jegyzőkönyvet vett fel társaim délafrikai helyzetéről. Jegyzőkönyvet vettek még fel a Népszövetség titkári hivatala és az angol hadügyminisztérium is. Utóbbiban megígérték, hogyha külön expedícióval is, de feltétlenül el fogják hozni a foglyokat. Londonból Konstantinápolyba szállítottak innen Konstanzába mentem, majd Bukarestbe, ahol Széchenyi gróf követnél jelentkeztem, akitől aztán útlevelet kaptam és Brassón, Kolozsváron, Nagyváradon és Biharkeresztesen át jutottam haza.

 Biharkeresztes, vasútállomás

Levél Tisza Istvánhoz
 

 Gróf Tisza István, Magyarország miniszterelnöke
(forrás: Wikipedia)

Sellarin hadnagy levelet is hozott magával. Ingfoszlányra írott levél ez, 1920 decemberben írták, nem tudván róla, hogy Tisza nem él. A levél így szól:

Miniszterelnök úr! Kegyelmes uram! Drága honatyám! S. O. S. Mint egy süllyedő hajó kiáltok 3800 német, török, osztrák s magyar fogolytársam nevében segítségért. Mentse meg lelkeinket, mert ha ez így tart tovább, akkor mi is odajutunk, ahol a halál vár ránk és elpusztít bennünket az álomkór, mint sok ezer fogolytársunkat. Nagy konturokban vázolni fogom a segélykiáltás okát. Angol hadifoglyok lettünk, Mombasba szállítottak bennünket, majd a gyarmati katonáknak adtak át, akik Uvyrába vittek bennünket. 1918 decemberében egy néger lázadás alkalmával a négerek tutajon szállítottak a Tanganyika tó délnyugati oldalán fekvő Urdzsi faluba, ott földalatti üregekben lakunk összezsúfolva, ruházatunk a pálmalevél, a meleg állandóan 50-70 fokig változik, már semmi emberi formánk sincs.

Ha valaki látna minket a művelt Európából, bizonyosan azon a véleményen lenne, hogy mi vagyunk az ember őse, az úgynevezett majomember. Drága honatyánk! Hassanak a szíve mélyéig ezek a szavak, hogy át tudja érezni helyzetünket. Kérjük, könyörgünk, ne hagyjon minket nyomorultan elpusztulni. Intézze el kegyelmes uram valamelyik semleges állam útján, hogy az angol kormány intézkedjék az elszállításunkról, hogy a békekötésig máshol legyünk. Az itt dühöngő álomkór egy borzasztó betegség. Mindez csak megközelítő leírása helyzetünknek.

Gyors segítséget várva maradok alázatos tisztelettel Deák Zoltán százados.

Kelt Kurdzsi, 1920 december 20-án. A világháború hetedik évében.
Cím: Gróf Tisza István miniszter úrnak!

Update (2015.4.2.): A fenti írás „A Nép" című lap 1921. augusztus 7-ei tudósításának az eredetivel mindenben megegyező átirata. Felhívjuk az olvasó figyelmét, hogy a fenti eredeti cikk számos valótlan adatot tartalmaz. A cikk elemzése Sajó György tollából itt olvasható.