Avagy támadás helyett védekezés, védekezés helyett támadás

1915. május 23-án Olaszország hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának. Ezzel a lépéssel végérvényesen eldőlt az, hogy az egykori szövetséges nemcsak kibújik korábban vállalt kötelezettsége alól, hanem a továbbiakban az ellenséges tábort erősíti. A felek már hosszú évek óta rendelkeztek tervekkel egy egymással vívandó fegyveres konfliktus esetére. Igaz, nem olyanokkal, amelyek végül a háborúban megvalósultak…

„1914. augusztus 13-án dél felé, a cs. és kir. hadügyminisztérium központi szállításvezetőségénél, ahol mozgósítási beosztásom alapján a honvédelmi miniszter képviselőjeként voltam beosztva, felkeresett dentai Rohr Ferenc lovassági tábornok, a honvédség főparancsnoka. Teljes tábornoki díszben, legfelsőbb kihallgatásról jött és azzal nyitott be hozzám, hogy Ő Császári és Apostoli Királyi felsége a délnyugati arcvonal parancsnokságával bízta meg, szárnysegédre van szüksége és erre az állásra engem szemelt ki. […] Minthogy Olaszország magatartását és szándékait illetőleg teljesen megbízható híreink nem voltak, a külügyi vezetőség kívánságára, de hadászati helyzetre való tekintettel is a délnyugati arcvonal parancsnokság létesítését a legszigorúbb titokban kellett tartani. Ez okon a parancsnokság már megalakulásától kezdve az »Instruktions Bureau« fedő cím mögé rejtve működött mindvégig a cs. és kir. hadügyminisztérium ezen osztályának irodahelységeiben, Bécsben.” – emlékezett Kraybig Rudolf nyugalmazott tábornok a háború után született visszaemlékezésében erre a különleges alkalomra. Ahogy az idézetből is kiderül, a Monarchia legfelső vezetése tizenegy nappal Olaszország semlegességének bejelentése után, és kilenc hónappal és tíz nappal a hadüzenet előtt, megkezdte az előkészületeket egy új hadszíntér megnyílására. Ez azonban nem volt új keletű gondolat, mert mint ahogy látni fogjuk, a két ország – annak ellenére, hogy mindketten ugyanannak a szövetségi rendszernek a tagjai voltak – hosszú évek óta készült egy egymás ellen megvívandó fegyveres konfliktusra.

1882. május 20-án a Német Császárság, Ausztria–Magyarország és Olaszország megkötötte a Hármas Szövetséget, amelyről úgy gondolták, hogy mind a három fél számára előnyös, és hosszútávon támogatást nyújt a szerződő feleknek.

1888-ban a szövetség két tagja, a Német Császárság és Olaszország katonai megállapodást kötött, amelynek értelmében egy esetleges német–francia háború esetén a déli szövetséges öt hadtesttel és két lovashadosztállyal segíti partnerét a fegyveres összecsapásban. Cserében, a németek támogatják az olaszok észak–afrikai terveit Franciaország ellenében. 1912-ben az olasz haderő vezérkari főnöke, Pollio tábornok éppen országa észak–afrikai lekötözöttségére való tekintettel mondta fel a németekkel való katonai szerződést, azonban azt továbbra is hangoztatta, hogy egy esetleges francia–német fegyveres konfliktusba beavatkozik egykori szövetségese oldalán. Igaz kihangsúlyozta, hogy ezt csak akkor tudja megtenni, ha számára megnyugtatóan rendeződik a helyzet a Földközi–tengeren, és képes lesz csapatai biztonságos szállítására. Ennek érdekében a német vezérkar egy újabb tengerészeti egyezményt sürgetett, amely természetesen Olaszország érdekeinek is megfelelt. Nem úgy a Monarchia számára, amelynek katonai vezetése ezt nem vette szívesen, mégis elfogadta a kialakult helyzetet. Ennek eredményeképpen 1913. június 23-án megkötötték az új tengerészeti szerződést. Ebben az állt, hogy háború esetén a Monarchia és Olaszország flottája a német tengeri haderő Földközi–tengeren állomásozó egységeivel a legidősebb tengernagy parancsnoksága alatt egyesül azzal a céllal, hogy az ellenséges flottát, flottákat legyőzzék.

A három ország vezérkari főnöke első ízben személyesen csak 1913-ban, az őszi nagy német hadgyakorlaton találkozott. Az eszmecsere eredményeképpen 1914. március 11-én aláírták az új német–olasz katonai egyezményt, amely szerint Olaszország három hadtesttel és két lovashadosztállyal támogatja a partnerét egy esetleges fegyveres konfliktusban. Ezt a megállapodást 1914 júliusában az akkor frissen kinevezett olasz vezérkari főnök, Cadorna tábornok is helyeselte, sőt a támogató csapatok számát két hadtesttel megnövelte, és ezt a javaslatot az uralkodó is elfogadta. Az olasz kormány azonban úgy ítélte meg, hogy a Hármas Szövetség III. cikkelyében megfogalmazott indító ok nem áll fenn, így katonailag nem támogatja szövetségesét a kirobbanó háborúban.

 Alberto Pollio tábornok

A megkötött diplomáciai és katonai szerződések ellenére Ausztria–Magyarország és Olaszország is tett lépéseket és készült egy esetleges egymás elleni fegyveres küzdelemre.

Olaszországnak 1885-től egészen 1913-ig elkészített haditervei a Monarchiával szemben védekezéssel számoltak. Az olasz vezérkar élén álló Pollio tábornok 1912–13-as évre kidolgozott hadászati terve is erre fókuszált. Ez a terv a Monarchia csapatainak Dél-Tirolból és az Isonzó irányából érkező támadásával számolt, ezért a Piave jobb partjára helyezte a védelem fő erejét, ahol a 2. és 3. hadsereg tíz hadosztályának kellett szétbontakoznia 60-70 kilométer szélességben. Ez esetben a hadműveletet a Tagliamento és a határ között elhelyezkedő három gyalog és három lovashadosztály biztosította volna. A főerők balszárnyának a fedezésére pedig a 4. hadsereg készült fel Cismon–Belluno–Cadore körzetében, elsősorban védelmi feladattal, de számítva arra, hogy a Piave és a Tagliamento közé betörő osztrák–magyar csapatok jobb szárnyát északi irányból szükség esetén támadni tudják. A terv szerint a Garda-tó és Cismon között, valamint Tirol nyugati határánál az 1. hadsereg állomásozott hat hadosztállyal, hegyi csapatokkal kiegészülve, azzal a céllal, hogy megvédje a rábízott területet egy esetleges támadással szemben. A hadászati tartaléknak három hadosztályt Padova körzetében a 2. és 3. hadsereg, három hadosztályt pedig a Garda-tótól délre az 1. hadsereg mögött összpontosítottak volna. Úgy gondolták, hogy ez a csoportosítás, a korábban kiépített erődökkel összehangoltan, szilárdan meg tudja védeni Olaszországot egy esetleges Monarchia felöl jövő támadással szemben.

 Pollio tábornok védelmi tervének vázlata
(A térképet készítette: Török Zoltán)

A háború kitörése után azonban a helyzet megváltozott: a Monarchia katonai kudarcai miatt, valamint az egyre erősödő belpolitikai hatásra az olasz katonai vezetés előtt felmerült egy esetleges támadó hadművelet lehetősége. Az 1914 júliusában kinevezett vezérkari főnök, Cadorna tábornok új hadászati terve már ezzel az elgondolással készült, de alig fél esztendő állt rendelkezésre a tényleges kidolgozáshoz. A munka „A szeptember elsejei direktíva változatai” megjelölést kapta és 1915. április elejére lett kész, figyelembe véve és felhasználva Pollio tábornok előzetes elképzeléseit is.

Az új terv a felvonuláson nem változtatott, de az eddig megszokottal ellentétben támadó jellegű lett. A főerők – 2. és 3. hadsereg – szétbontakozását a Piave mellől közvetlenül a határ előtti térségbe helyezte át. Ennek értelmében a 3. hadsereg (VI., VII., és IX. hadtest) fő célja az volt, hogy a Görzi-medence, Wippach völgye, Komeni-fennsík elfoglalása után, tovább vonuljon a Laibachi-medence, illetve Trieszt irányába. Ez idő alatt a 2. hadsereg – kötelékében a II., IV., és XII. hadtesttel – a „Carnia-csoport” és a 3. hadsereg között támadja a Kolovrat-határhegységet és az Isonzó-völgyet, hogy sikere esetén így tegye lehetővé egy Krainburg–Laibach irányú támadás megindítását.

Eközben, a 4. hadsereg és a főerők közötti rés kitöltésére vezényelt „Carnia-csoport” a Tagliamento felső folyása térségéből Tarvis és Villach irányában nyomul előre, mely előretörés során az erődök leküzdésével megteremtik a lehetőségét egy későbbi sikeres, a Klagenfurti-medence ellen irányuló támadásnak, vagy kedvező feltételek esetén maguk foglalják el a medencét. Feladatukhoz tartozott továbbá, hogy északról biztosítsák a főerők balszárnyát.

Ez alatt a 4. hadsereg – I. és IX. hadtest – a Brenta völgye és a Piave forrásvidéke között bontakozik szét, és az új terv értelmében biztosítja északnyugati irányból a főerőket: a Pustertal-vasút irányába támad, mivel ez a közlekedési útvonal biztosította az összeköttetést Tirol és a hátország között, míg jobb szárnyával lehetőség szerint Toblach irányába nyomul előre, ahonnan a Dráva és a Gail völgyében a Carnia-csoportot támogatja a Villach térségében vezetett támadásában. Mindeközben az 1. hadsereg – III. és V., valamint a VIII. hadtest 15. hadosztálya – továbbra is védekezik a Tirolból támadó csapatokkal szemben a Stilfsi-hágótól a Brenta völgyéig. Jobb szárnyával pedig biztosítja a 4. hadsereg esetleges támadását. A hadászati tartalék – VIII., X., XII, XIII., XIV. hadtest, 3. és 4. lovashadosztály – elhelyezése nem változott, de később a támadás megindulása után a 3. hadsereg mögött helyezték volna el.

A haditengerészet feladata a tervben a szárazföldi csapatok támogatása volt. Ennek keretében hajókról hatásosan segíthették a 3. hadsereg hadműveleteit. Egy esetleges trieszti partraszállás esetén pedig a tengerészet tüzérségi tüze „hasznosan segíthetne letompítani az ellenségnek esetlegesen szervezett ellenállását.”

 Cadorna tábornok haditervének vázlata
(A térképet Török Zoltán készítette)

A terv nem minden esetben követte a realitást, legnagyobb hibája talán az volt, hogy túlzottan számolt a szerb hadsereg segítségével, holott ennek kicsi esélye volt, hiszen a balkáni állam haderejének épp elég nehézséget okozott a Monarchia csapatainak kiszorítása saját országából, így nagyarányú támadó hadművelet végrehajtására aligha volt alkalmas. A támogatás alapja az olasz hadvezetésnek az orosz hadsereg-főparancsnokságon, Baranovicsiben 1915. július 21-én megkötött katonai egyezmény volt. Ennek értelmében a felek fő célja az Osztrák–Magyar Monarchia haderejének megsemmisítése lett. A közös hadműveleteket a „Kárpátok és az olasz alpesi határ közti” területre kívánták helyezni és csak a szükséges erőket felhasználni a mellékhadműveletekhez. Az orosz és olasz haderőt a szerb és a montenegrói csapatok is támogatják ebben a hadműveletben.

Túlzottan optimista volt az olaszok erőszámvetése is. Háborús tapasztalat híján úgy gondolták, hogy a tervezett 35 hadosztály elegendő lesz egy gyors siker eléréséhez. Arra számítottak, hogy a Monarchia lekötöttsége miatt 8-10 hadosztálynál többet nem tud felvonultatni és az így kialakuló túlerő elegendő lesz a gyors sikerhez. Nem gondoltak arra, hogy a technikai fejlődés következtében megnövekedett tűzerő miatt a védekező csapatok kisebb létszámmal is eredményesen tudnak harcolni.

 Luigi Cadorna

A háborút megelőzően a Monarchia vezérkarának elképzelése szerint egy Olaszország ellen megvívandó háború csak támadó szellemben történhet. Már az 1885-ben elkészített felvonulási terv is azzal számolt, hogy három hadsereg az Isonzótól kiindulva támadja az olasz főerőket. Az 1905-ben átdolgozott tervben az előzőekben említett alakulatok mellett még egy hadsereg Tirolból Padova irányában kerítette volna be a védekező csapatokat. A tervet a 8. gyaloghadosztály parancsnoka is tanulmányozta, és később is támogatta. Ez a főtiszt nem volt más, mint Conrad von Hötzendorf, a Monarchia későbbi vezérkari főnöke.

Az 1913. évi mozgósítási terv értelmében háború esetén a Monarchia hadvezetése 40 hadosztállyal támadta volna Olaszországot. 24 hadosztály az Isonzó mentén kiindulva nyomult volna előre, Tirolból 11 hadosztály támadt volna a bekerítés során, míg Karintiából 5 hadosztály biztosította volna az összeköttetést a támadó alakulatok között. Ennek a tervnek még három változata volt előkészítve. Az első azzal az esettel számolt, ha a Monarchia Szerbia ellen is harcolni kényszerül: ebben a helyzetben csak 30 hadosztály állt volna rendelkezésre a tervek végrehajtásához. A második eshetőség az volt, hogy ha a szerb mellett az orosz fenyegetéssel és esetleges harccal is számolni kell. Ekkor még tovább, 25-re csökkent volna az Olaszország ellen bevethető hadosztályok száma. 35 hadosztályt mozgósítottak volna akkor, ha csak a cári birodalom felől érkezett volna fenyegetés, a Balkánról viszont nem. Azt, hogy csapataik mind a három arcvonalon egyidejűleg harcoljanak, ekkor elképzelhetetlenek tartották.

 Conrad von Hötzendorf

De a háború menete átírta a korábbi elképzeléseket. Conrad von Hötzendorf tábornok már 1914 nyarán felhívta a figyelmet a veszélyre, és szorgalmazta az olaszokkal szembeni intézkedéseket, melyeket augusztus 2-ától az olasz semlegesség bejelentésétől, konkretizáltak is. Megkezdték az olaszok elleni védelmi intézkedéseket, amihez az erőt a hátországban levő gyengébb alakulatokból biztosították. A délnyugati határ erődítését Franz Rohr lovassági tábornokra bízták. A védelem rendelkezésére mindössze a trieszti 5. Landwehr ezred, öt határbiztosító század és két tiroli lövészezred állott. Ha a harci helyzet úgy alakul, ezeket az erőket területi csendőr, pénzügyőr, és vasútbiztosító alakulatok támogatták volna, még nem mozgósított népfölkelő alakulatokkal egyetemben. A tengerparton számítottak a haditengerészet erőire is. A védelmi tervet az uralkodó 1914. augusztus 15-én jóváhagyta.

Hosszas diplomáciai huzavona kezdődött, mely során a Monarchia diplomatái igyekeztek az olaszokat távol tartani a háborútól. A szembenálló fél pedig Ausztria–Magyarország hadi helyzetét igyekezett kihasználni: újabb és újabb területi követelésekkel állt elő, majd 1915. május 4-én kilépett a Hármas Szövetségből. Ebben a helyzetben Conrad von Hötzendorf igyekezett a lehetőségekhez mérten, minél nagyobb erőket a délnyugati határra összpontosítani. Ez az elképzelés azonban ütközött a német szövetséges terveivel, akik igyekeztek a gorlicei áttörés utáni előrenyomulást kihasználni, és az esetleges csapatelvonásokat kockázatosnak találták a hadművelet végső sikere szempontjából. Az üldözés a Monarchia csapatait is lekötötte, csupán a VII. hadtestet tudták nélkülözni, amely május 18-án meg is kapta a parancsot az átszállításra. További csapatokat – XV. és XVI. hadtest – a szerb hadszíntérről jelöltek ki átszállításra egy esetleges olasz előrenyomulás megállítására.

A német és osztrák–magyar vezérkar hosszas vita után úgy egyezett meg, hogy orosz földön az előrenyomulást nem állítják le, más hadszíntereken pedig védelembe vonulnak.

Conrad von Hötzendorf azonban továbbra sem tett le arról, hogy támadólag lépjen fel csapataival. Úgy gondolta, hogy a határt védő alakulatok nem lesznek képesek az olasz előrenyomulást megállítani, így ő az alakulatait a Monarchia belsejében gyülekezteti, és itt mér támadást a Laibach felé előretörő ellenségre. Ezt a Balkán-erők parancsnoksága nem támogatta, mivel tisztában volt az általa vezetett hadtestek állapotával és alkalmatlannak tartotta őket egy esetleges támadó hadműveletre. Úgy gondolták, hogy a döntésnek az Isonzónál kell bekövetkezni, itt kell az alakulatoknak védekezni és megállítani az előrenyomulást. A hadsereg-főparancsnokság némi hezitálás után elfogadta a javaslatot és 1915. május 22-én rendezte a parancsnoklási viszonyokat is. Ennek értelmében Jenő főherceg lett az egész délnyugati arcvonal, Dankl lovassági tábornok a tiroli, Rohr tábornok a karintiai védőkörlet, míg Boroević tábornok az Isonzó mentén a tengerig húzódó arcvonalon védekező 5. hadsereg parancsnoka.

E napon az olaszok is elrendelték az általános mozgósítást, ami már gyakorlatilag teljesen felesleges volt, mivel a korábban folyamatosan végrehajtott titkos mozgósítás nyomán csapataik a körülményekhez képest felkészültek. Másnap, 1915. május 23-án Averna herceg, Olaszország bécsi nagykövete hivatalos iratot terjesztett a Monarchia külügyminisztere elé, amelynek lényege ez volt „[…] Őfelsége kijelenti, hogy Olaszország holnaptól kezdve hadiállapotban tekinti magát Ausztria–Magyarországgal.”