„Doberdó, az az átkozott hely…”

2014.09.01. 11:58 :: Nagy Háború szerkesztőség

Kovács György háborús naplója – 15. rész

Népi mesemondónk mai hátborzongató története ismét a Doberdó-fennsíkon játszódik. 1918-ban, két évvel az ottani harcok után, újra eljut a helyszínre, s az egyik katonatársával felkeresi korábbi küzdelmeik helyét, ami feleleveníti benne a rémséges emlékeket…
 
 

 

 

Doberdói harc után két évre. 1915-ben amikor az olasz háború is kitört, azonnal az olasz frontra kerültem, a Doberdói-fennsíkra, a 19. honvéd gyalogezred negyedik népfelkelő zászlóaljával. Az olasz sógor, hogyha tudta volna, hogy mi magyarok milyen kevesen voltunk, hát bizony dalszóval jöhetett volna keresztül rajtunk, mert bizony olyan ritkán voltunk felállítva a rajvonalba, hogy még 30 lépés is volt közöttünk a sortávolság. A reflektoros hajóról, aki 8 kilométerre volt éjjel benn a tengerben, folyton világította a doberdói hegyeket, azon célból, hogy kifürkésszék, hogy hogyan áll a mi frontunk, hogy mennyi az erőnk.

 

Lassanként szaporodtunk, mindennap jött egy-két század hol innen, hol onnan a Doberdóra csakhogy az volt a baj, hogy igen fogyott is az emberi anyag, mert sűrűn sebesültek és haltak.

Tehát egyfelől hozták a katonákat más felől meg vitték a sebesülteket, a halottakat meg az éjszakai sötétség leple alatt eltemettük.

Borzasztó kárt tettek az olasz ágyúk mi bennünk magyarokban, mert mi magyarok a kősziklás részein voltunk Doberdónak. Ellenben az olaszok jobban és gyorsabban tudtak némi sáncokat építeni, mert azok felől földes részek is voltak. De minálunk csak kőszikla hegyek voltak, ha ágyúztak ránk, nálunk a kődarabok irtózatos sok embert elpusztítottak a magyarok közül. Sok helyütt gyönyörű fenyves erdő borította a Doberdói-fennsíkot, amik a kősziklák közül nőttek ki, és mi magyarok nappal csak ezekben az apró erdőségekben rejtőztünk, amit az olaszok csak hamar felfedeztek és sokszor ágyútüzeket zúdítottak ezekre az apró fenyőerdő csoportokra, amik tele voltak emberekkel és sokszor megtörtént az a katasztrófa is, hogy teljesen beletalált az olaszok 28-as ágyúja az ember csoportba és úgy röpködtek a szétszaggatott emberi lábak, kezek a levegőben. Láttam egyszer egy fán fennakadva egész egy félembert az ágak között lógni, amit a férgek pusztítottak csak el ott az ágak között. Senki sem szedte le őket.

 

Máskor meg egész emberlábat találtam a faágak közé akadva, amit szintén az ágyúgolyók szaggattak szét és a levegőbe repítették, ami aztán a visszaesés közben a faágak közé akadt. Úgy ahogy itt láthatni is lehet, amit a helyszínen rajzoltam le és ebbe a könyvbe beleragasztottam. Igazán csúnya látványok voltak.

 

Sohasem felejtem el azt a rettenetes mészárlást, ami 1915. szeptember. 3-án történt a Doberdó-fennsíkon. Mi 19-esek már 3 hét óta benn voltunk a lövészárokba. Nem jött senki sem felváltani bennünket. Egyszer csak jött ám egy erős cseh zászlóalj, akik aztán mégis csak felváltottak bennünket. Szeptember 2-án este 10 órakor igazán megörültünk, hogy egyszer már végre kicsit hátra mehetünk pár napra pihenni. Felszedtük a batyuinkat és mindenki átadta a fedezőlukját egy cseh katonának, aztán szép csendesen a sötétség leple alatt hátra vonultunk a hegy alá, ahol nem ért bennünket a golyózápor. Sűrű fiatal fenyőerdő borította a hegyalját. Tehát a pihenők csakis ilyen helyekre bújtak, ahol az ellenség repülök sem fedezhették fel a nyugvó csapatokat. Lehánytuk magunkról a terhet és nem sok idő kellett, már néhányan horkoltak is, aludtunk hiszen fáradtak voltunk.

Hajnalodni kezdett, amikor arra ébredtünk fel, hogy az olaszok lövöldöznek bennünket. Nem tudtuk elgondolni, hogy hogyan történhetett ez, hogy az olaszok idáig lejöttek, hiszen a csehek váltottak fel bennünket az este. Tehát, hogy jöttek ezek keresztül a cseheken gondoltuk, hogy talán mindját leöldösték az olaszok, hogy keresztül tudtak rajtuk jönni.

De csakhamar elkiáltotta magát a századparancsnokunk, hogy mindenki fegyverbe és szembeszállni az olaszokkal, hogy tovább ne jöhessenek. A csehek megadták magukat az olaszoknak. El vagyunk árulva.

Tehát rögtön felfejlődtünk és a géppuskáink is megkezdték a tüzelést. Erősen hozzáfogtunk a támadás visszaveréséhez. Csakhamar segítségünkre jöttek más ezredek is a 17-es és a 20-as honvédek is. Három nap harc után tudtuk csak visszaverni az olaszokat, ami rengeteg emberéletbe került.

Amikor elfoglaltuk a magunk sáncait a hátterünkben irtózatos látvány volt: az egész terület holttesttel volt tele. Két-három éjszakán keresztül hordtuk össze a halottakat. Csak az volt a baj, hogy nagyon kevés földrész volt, nem tudtunk lukat ásni csak kövek voltak mindenhol. Voltak olyan kőszikla hasadékok oda dobáltuk bele a holttesteket, csakhogy valahova el tudjuk temetni őket. Így csináltak a csehek az összes frontokon a világháborúban. Ronda áruló nemzedék volt mindig és maradt is annak, mert soha sem vallott becsületet vele senki sem, a gyáva cseh nemzedékkel.

1918-ban, hogy az oroszoknál megszűnt a háborúskodás, én akkor orosz fronton voltam a 30-as honvéd gyalogezrednél, mint közember, bár sokszor kínáltak csillagot az érmeim mellé, de mindig megköszöntem, sokkal jobban éreztem magam csillag nélkül. Tehát itt az orosz fronton már nincsen szükség most már a katonaságra. Összeszedtük a sátorfánkat és eljöttünk Radaucz városába, ahol bevagoníroztak bennünket és útnak indultunk messze-messze dél felé az olasz frontra, ahol még javába folynak a harcok. Két-három napi vonatozás után már Stájerországon keresztül meg is érkeztünk Görzbe. Görz egy szép kis virágzó város volt a háború előtt. Tehát itt megállt a vonatunk és ki kellett pakolnunk belőle és azt a parancsot adta ki az ezredesünk, hogy itt maradunk három napig, és itt ebben az egykori véres görzi folyóban mindenki megtisztogathatja magát és a szennyes ruhákat ki lehet mosni. Van ideje mindenkinek három napig kitisztogatni magát és a ruházatát. Három nap után pedig újra vonatra ülünk és tovább megyünk be Olaszországba, oda ahol a magyar honvédeket várják. Magam is hozzáfogtam a ruházatom rendbe hozásához, elleptük az egész vízpartot, mostunk, mosakodtunk, a tetűket öldöstük. Szóval volt időnk mindenre, mindenki mehetett vendéglőbe, akinek pénze volt…

Tehát én gondoltam egyet: itt van Doberdó. Doberdó, az az átkozott hely, ahol ezelőtt két éve szenvedtem több hónapon keresztül, ahol annyi sok száz ember hagyta el az életét. Tehát elkéretőzöm és felmegyek a Doberdói-hegyre, a Halál-dombra, megnézem azokat a sírokat és azokat az összerombolt kősziklákat és azt a kis kápolnát, hogy van-e még a romjaiból, amiben egyszer az életemet mentettem meg, megnézem azt a sok összedőlt sáncokat… Hiszen már megfürödtem, kimostam minden szennyes ruhámat az Isonzó vizében, már nincs semmi kifogása a parancsnokomnak, hogy talán nem eresztene el.

Szóltam egy jó bajtársamnak, hogy volna kedve velem eljönni, ha eleresztenek bennünket, hogy mégis magam ne legyek, amire a barátom azonnal vállalkozott.

 

Tehát mind a ketten elmentünk a századparancsnok elé és előtártuk a szándékunkat, amire azonnal engedélyt adott. Csak úgy komótosan csak derékszíját kötöttünk és útra keltünk. Egy kis órai gyaloglás után már meg is érkeztünk a Doberdói-fennsík hegységre. Első dolgom volt felkerestem néhány kedves jó barátom sírhalmát, amit egykori jó barátommal magam ástam nékik, már nem igen látszott a sírhelyük. Azokat a kis kereszteket is mind elsodorták az utóharcok, amiket akkor csináltunk nékik. Pár csepp könnyem jött ki a szememből, mert tudtam, hogy családosak voltak és kisgyermekeik siratják őket valamelyik Somogy megyei kis faluban.

Azután elvezettem a barátomat a kis kápolnához, de már annak is csak a romjai voltak összedöntötték az ágyúgolyók.

 

Aztán megmutattam a barátomnak azt a kavernát, akiben egy egész zászlóalj katonaság belefért. A barátom nem is akart belejönni, de mégis bejött velem egy darabig, de beljebb sötét volt és nem mentünk beljebb, úgy látszott, hogy szinte félt a barátom lenn a kőszikla barlangban. Én nem féltem, hiszen eleget voltam benne az előtt két évvel. Meg is vicceltem a barátomat: elkiáltottam magam benne, amire nagyot hangzott a sziklaüreg és egy bagoly nagy szárnycsattogással repült ki belőle. A barátom szinte megijedt és azonnal megindult kifelé futni, és nem is tudtam becsalni többet. Pedig egy másik lukon akartam vele kimenni nem ott ahol bementünk. Azután elhagytuk a kavernát, felmentünk a Halál-dombra. Útközben sok temetőt találtunk, sok összeomlott fedezék sáncokat.

Felértünk a Halál-dombra először is körül néztünk a gyönyörű tájakat messze ellátni be Olaszországba, a tengernek is lehet látni egy részét. Amikor már eleget gyönyörködtünk a szép tájakban, akkor elvezettem a barátom egy szikla tetejére, ahol egy mély szikla hasadék volt: egyenesen lement az a sziklalyuk, úgy mintha egy feneketlen kút lett volna. Ebbe a szikla kútba szoktuk az olasz halottakat dobálni, mert ami kis földrészek voltak a sziklás hegységben azt a helyet fenntartottuk a mi halottainknak, mert ha nem is magyar földbe, de legalább mégis földbe pihenjenek. Szegény magyar testvéreink, akiket az olasz fegyverek küldtek a sírba.

Ezt a kutat is megnéztük, lenn mélyen sötét volt benne, de azért mégis lehet látni a csontvázakat benne…

 

Azután még ide-oda kóboroltunk a sok düledezett sáncok között, amin a barátom igen csodálkozott, hogyan lehet sziklában ilyen sáncokat csinálni. Bizony mondtam néki, hogy egész hónapokon keresztül éjszakánként kis vésőkkel véstük a sziklákat, hogy magunknak egy kis lukat tudjunk csinálni, amiben óvtuk magunkat az olasz golyóktól.

Aztán lefelé jöttünk a hegyről a hegy oldalában néhány visszatért lakó abajgatta megrongált házikójukat. Aztán egy forrásnál megpihentünk és hazafelé ballagtunk és út közben elmondtam a barátomnak, aki még soha sem volt ez ideig az olasz fronton, hogy csupa ilyen munkák várnak ránk itt az olasz fronton, amit itt Doberdón látott. Szegény barátom igen elszomorodott és alig foglaltuk el a helyünket a fronton, az első golyó eltalálta, oda halt, balatonboglári fiú volt.

Kovács György 1875-ben a Somogy megyei Kastélyosdombón született és 1949-ben itt is hunyt el. Árva gyermekként nevelkedett, miután a szüleit korán elvesztette. Felnőtt fejjel, pásztoroktól tanult meg írní és olvasni. A háború előtt már megházasodott, egyetlen leány gyermeke, Emília 1908-ban születetett. Az első világháborút a magyar királyi pécsi 19., majd a budapesti 30. honvéd gyalogezred katonájaként szolgálta végig. Mesék az első világháborúról – forrásközlemény sorozatunknak ezt a címet is adhattuk volna. Kovács György írásai ugyanis egymásba fonódó meseszerű történetekként elevenítik meg a Nagy Háború eseményeit. Azonban csak a stílus háryjánosi, a leírt tartalom maga a háború drámai és naturális valósága, ahogy Kovács György és sok millió társa azt átélte. A napló történetéről és a forrásközlés módjáról a sorozat első részében adtunk részletesebb ismertetést.

Előző rész: A Kapul hegyén, Kirlibabánál

Következő rész: A kémkedő asszony

Szólj hozzá!

Címkék: kovács györgy doberdó budapesti 30–as honvéd gyalogezred pécsi 19–es honvéd gyalogezred

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr816655053

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Programajánló

 

Ösztöndíj

 

Utazás

 

Kiállítás

süti beállítások módosítása