Kovács György háborús naplója – 14. rész

Mai izgalmas történetünk Kirlibabánál játszódik a bukovinai orosz fronton, amiből megismerhetjük hősünk egyik bátor és önfeláldozó cselekedetét, amivel a kis ezüst vitézségi érmet is kiérdemelte.
 
 
 

A Kapul hegyén, Kirlibabánál. Kirlibabától téli napnyugatra esik egy nagy magas kősziklás hegy, amit Kapul hegynek neveznek. Ide került az ezredem, mert hát 1916-ban bizony sűrűn cseréltük a helyet, volt olyan nap, hogy 3-4 felé is szakadt az ezred. Mindig a legveszedelmesebb helyeket erősítették meg emberanyaggal. Parancsot kaptunk, hogy a második szakasz a 3. századból felmegy a Kapul-hegyre a németeknek segítségükre. Mert ott német század van és telefonjelentés jött, hogy nagyon meggyengültek attól a nyomó orosz erővel szemben. A 30. honvéd gyalogezrednél voltam éppen a 3. század 2. szakaszában, amikor az est sötét leplet öltött magára, felszedtük a batyuinkat és egy hadnagy vezetésével útnak indultunk fel a Kapul hegyre. Hallottuk, hogy a hegy tetején javában áll a harc: szólnak a puskák gépfegyverrel vegyest. Gondoltuk, hogy kutya világ van oda fenn a hegyen. A hegynek már féloldalában mászhattunk, amikor nagy lármát hallottunk fenn a hegyen a németek lövészárkaiból. Mindjárt tudtuk, hogy micsoda lárma. Megértettük a német és orosz vegyes hangokat, a tusás verekedést azonnal tisztában voltunk azzal, hogy az oroszok betörtek a német sáncokba.

A velünk levő fiatal hadnagy megállított bennünket, és azt a parancsot adta ki, hogy most mindenki, ahogy tőle telik úgy lármázzon, hogy az oroszok azt higgyék, hogy mi ezren vagyunk, és csak előre fel a hegyre, vagy elfutnak az oroszok, vagy mi is foglyok leszünk. Úgy lett, ahogy a parancs ki lett adva. 50 emberből állhatott a szakaszunk, de mi olyan lármával mentünk fel a hegyre, hogy az oroszok tényleg azt hitték, hogy talán az egész magyar hadsereg jön és csakhamar meghallották a neszünket, és amire felértünk a hegyre már egy lábja sem volt az orosz bandának. Csakhogy a németeket is elvitték magukkal, mint foglyokat, csak sebesülteket és halottakat találtunk a sáncokban. Tehát akkor mi foglaltuk el az árkokat és erős lövöldözéseket adtunk utánuk. Persze kissé felfelé lövöldöztünk, hogy meg ne lövöldözzük a foglyul ejtett németeket is. Éjfél után elcsendesedtünk, mi sem lövöldöztünk, meg az oroszok sem. Egész estig csend volt, már örülni kezdtünk, hogy talán nem is támad a muszka. Legalább csak addig maradna nyugton, mondogattuk, amíg a vacsoránk megjön. Alig vártuk, már úgyis éhesek voltunk. A szakácsok legalábbis este 10 órára megérkeznek, ha csend lesz a fronton. Este, amikor besötétedett egy küldönc jött fel hozzánk azzal a hírrel, hogy a szakácsok csak éjfélre jönnek fel, addig csak tűrve viseljük az éhséget. Egy kevés cigarettát hozott a küldönc, azt szétosztottuk magunk között. Mindegyikünknek jutott vagy három darab belőle. Azzal a küldönc jó éjszakát kívánt és visszament az ezredhez. Alig hogy a küldönc elment tőlünk egy gyenge géppuska osztag ért fel hozzánk. Nekünk jöttek ugyan segítségünkre, az éjszakai támadások, hogy ha lennének, hát legyen egy géppuska is a szakaszban. Ugyan mi ennek nem örültünk, mert az ellenség, ha megtudta, hogy valahol gépfegyver van azt a helyet mindig verette ágyúval. Azonban támadás alkalmával jó volt a gépfegyver, mert hát az bizony söpörte az embereket a földszínéről a túlvilágra. 11 óra lehetett este, amikor egy ágyú eldördült az oroszoknál és éppen a mi sáncaink mögé vágódott le. Nem sokára jött utána a másik is, a harmadik is és így tovább, úgy hogy egész éjszaka sem lett vége. Tehát a vacsoránkat nem hozhatta fel a szakács bandérium. Éhesen maradtunk, csak megint másik éjfélre várhattuk a szakácsokat. Nappal csend uralkodott, de mi hozzánk feljönni sehogy sem lehetett világosban, mert amerre fel lehetett jönni, arra a terepre nagyon odalátott a muszka, és lelövöldözte, ha valaki próbálkozott feljönni.

Alighogy este lett egy küldönc jött fel, mindannyiunknak hozott egy porció kenyeret a hátán zsákban, és azt mondta, ha csend lesz, akkor az éjféli órákban várhatjuk a szakácsokat a vacsorával. Sajnos megint csak úgy jártunk, hogy nem jöhetett fel a vacsora a sok ágyúzás és a sok mindenféle lövöldözés miatt. Már olyan éhesek voltunk, hogy alig bírtuk a szolgálatot teljesíteni.

Gondolkodtunk azon, hogy honnét is lehetne egy kis ennivalót szerezni. A baloldalról a front között volt egy kis házikó egy kilométer távolságra lehetett mi hozzánk, de olyan helyen volt ez a kis ház, hogy a golyó sehogy sem érhette el és a vele irányba levők nem is láthatták, de mihozzánk nagyon jól látható volt.

A szakaszvezető távcsőn nézegette ezt a kis házat. Egyszer csak azt mondja:
– Tudjátok fiúk, abban a kis házban lakik valaki, mert az előbb egy embert láttam kijönni belőle. Most meg egy női alak is álldogál ott a ház előtt. Ott biztosan lehet valami ennivalót találni. Úgy gondolom, hogy jó lenne az éjjel valakinek lemenni és megnézni azt a kis házat. Talán nem lenne hiába a bátorság.
– Igen jó lenne – mondtuk mindannyian. – No, de hát ki megy le közülünk – tanakodtunk, mert hogy kevesen vagyunk, csak egy ember hagyhatja el a lövészárkot... Egyikünk sem szólt, hogy vállalkozik a kis házikó kikutatására, mert mindnyájan csak arra gondoltunk, hogy nem-e valami orosz járőr tartozódik a kis házikóban, akik aztán elrántanák a nótáját annak az egyének, aki elmegy a házikó kikutatására. Sokat gondolkoztam rajta, hogy elmenjek-e, vagy nem. A szakaszvezető azt mondja:
– Nézzen csak bele a távcsőbe Kovács, éppen most jön ki egy női alak a ház előtt. Ott bizony csak egy román család lakhat, oroszról szó sem lehet ott.
– Elhiszem. – mondom neki –, hogy nappal nincsen ott orosz, de éjszaka bizony lejöhet az orosz járőr.

Magam is nézegettem a távcsővel. Tényleg láttam a nőt kinn járni a ház előtt. Tehát elhatároztam magamban, hogy estére lemegyek, mert nem igaz, hogy ott ne legyen valami ennivaló találni. 10 óra lehetett este, a fegyverek gyéren ropogtak. Szóltam a szakaszvezetőnek, hogy hát én most útra kelek a kis házikó felé.
– Hát jól van, Kovács csak menjen el. Egyelőre nem is szólunk a hadnagy úrnak felőle, hátha nem eresztene el egy embert. Meg nem is vesz észre a sötétben itt a lövészárokban, ha este vizsgálódik.

Felszedtem a poggyászomat, a fegyverembe öt darab éles golyó volt, gondoltam, hogy az öt golyóból csak egyet én is találok, ha valami veszély ér utamban.

A szakaszvezetővel kezet fogtam és azzal eltűntem a sötétben. Az irányt tudtam: egy völgyön és egy dombon kellett keresztül mennem és már meg is közelítettem a kis házikót. Amint közelebb értem a ház körletében bokros rész volt, többször megálltam hallgatózni, hogy nem hallok-e valami neszt. A holdvilág olykor-olykor bukkant ki a felhők alól, tehát nem volt éppen sötét. Tehát a ház körül egész csend volt, csak egy-egy golyó sivítás zavarta meg a csendet, amik a völgyön keresztül mentek a magyarok és az oroszok felé.

Már az ablak alatt hallgatóztam, hogy nem hallok e valami horkolást odabenn, de egész csend volt. Megkopogtattam az ablakot, de választ nem kaptam. Erősebben kopogtattam az ablakon, akkor sem szólt senki. Tehát már azt hittem nem is lakik a házban senki. Levettem a puskámat a vállamról és odamentem az ajtóhoz és a puskatusával megvágtam az ajtót csak úgy hangzott tőle a táj.

Azonnal hangot hallottam a ház belsejében és azonnal nyitották is az ajtót. Egy öreg román ember nyitotta és amint meglátta, hogy magyar katona áll az ajtója előtt, azonnal összetette a kezeit és könyörögni kezdett. Miután román nyelven nem tudtam vele beszélni, a vállára tettem a kezemet, annak jeléül, hogy ne féltse az életét. Magammal vittem a szakaszvezetőnek jó villanylámpáját. Azt azonnal világításra igazítottam. Az öregnek mutattam a szobaajtóra, hogy menjen elől és nyissa ki a másik ajtót, ami egy kis szobába nyílott. Az öreg román követte a parancsomat és kinyitotta az ajtót. Bevilágítottam a szobába: két ágyat és egy rozoga asztalt meg egy kis szekrényt láttam benne. De az egyik ágyból egy szép női fej kandikált ki. Azonnal észrevettem a földön felborulva egy orosz katonasapkát, vetítettem az ágy alá a villanylámpát, hát ott meg egy egész katona felszerelés van.

Azonnal egy hidegség futott bennem végig. Mit tegyek, hogy a házban levőket megfélemlítsem? A puska végével kinyomtam a szimpla ablaküveget és parancsoló hangon ki kiáltottam, hogy magyarok vigyázzatok, mert itt oroszok vannak. És azután az volt az első dolgom, hogy az orosz mundért kirántottam az ágy alól és az orosz katona fegyverét kerestem közötte, ami csak hamar a kezembe is került. A menyecskéről lerántom a takarót, hát kit láttok a menyecske mellett, mint egy ingre vetkőzött orosz katonát. Az orosz katona azonnal felugrott és felemelte a kezét annak jeléül, hogy megadta magát. Persze én igen katonásan cselekedtem vele szemben. Az ablakon kikiabáltam, mintha nem is magam lettem volna. A saját nadrágszíjával erősen hátrakötöttem a kezét, még fel sem engedtem neki készülni, pedig könyörgött, hogy engedjem neki felvenni a ruházatát. De én semmi esetre sem, csak iparkodtam mindennel, nehogy még én is itt valami bajba jöjjek, mert féltem, hogy itt még majd több orosz is megjelenhet, és aztán elrántják a nótámat. Abból a szobából ahol aludtak egy kis keskeny ajtót fedeztem fel a falba. Bár igen izgatott voltam, mert csak mindig azt hittem, hogy itt még aligha csak ez az egy orosz van. De azért csak meggondoltam, hogy benyitom azt a kis ajtót, hátha valami spájz féle és valami ennivalót találok. Egy pillanatig sem gondolkoztam, benyitottam az ajtót, ami könnyen ment, mert nem volt bezárva. A villanylámpával bevilágítottam. Nagyon rossz szag jött ki, mert romlott húsok lógtak a gerendán, de én az ajtónál beljebb nem mentem, ne hogy szememet több időre levegyem a foglyaimról. Hiszen úgy is láttam mindent a kamrában, mert igen kis luk volt alig hogy az ajtót benyitottam. Már akkor mindjárt szemembe tűnt a fal mellett egy kötetlen zsák. Kukorica liszt volt benne vagy úgy jó 40 kilóra való. Kirántottam a kamrából és fel a menyecske fejére tettem és a menyecskét meg az oroszt magam elé fogtam és hajtottam őket a szakaszomhoz, fel a hegyre. Az öreget ott hagytam, mert igen könyörgött.

Szóltak a fegyverek mindkét részen: emitt-amott egy puskagolyó csapódott le mellettem a földre, amint hajtottam őket. Minél közelebb értem a szakaszomhoz, annál jobban örültem, hogy így sikerült nekem a szerencse. Már arra is gondoltam, biztosan kapok 20 napi szabadságot, ezért a vitézi tettért. Csakhamar fenn lettem a hegyen a szakaszomnál. Volt nagy öröm, kivált a kukoricalisztnek. Engem pedig az ég felé emelt a szakasz legénysége.

Aztán az oroszt meg a menyecskét még azon az éjszaka a velünk levő tiszt két másik katonával lekísérte az ezredparancsnokságra. Hogy azután mi történt velük? Többé nem hallottam róluk.

A kukoricalisztből meg annyi málét főztünk, hogy az egész szakasz jóllakott vele, pedig nem volt rá zsír, csak sóba, vízbe, de azért igen jó volt. Három nap múltán azt mondtam a hadnagy úrnak, hogy adjon mellém három legényt és lemegyek este, megnézem, hogy mit csinál az öreg román odalenn a kis házikóban. Mert azért kértem magam mellé még három katonát, mert gyanú élt bennem, hogy hátha orosz járőr lesi azt a kis házikót, hát akkor én is többedmagammal tudjak velük szembeszállni. Megjött az este, 8 vagy 9 óra lehetett, negyedmagammal útnak indultam. Csakhamar lenn voltunk a hegyaljában és meglassítottuk a járásunkat, mert már nagyon közel voltunk a kis házhoz. A ház előtt egész kis erdő forma sűrűség volt, oda bementünk és ott hallgatóztunk. A házikó ajtóra nagyon jól oda lehetett látni. Nyitva volt. Miután a szél elég erősen fújt az ajtót ide-oda hajtogatta. Egész kísértetszerűen csikorgatta a szél.

Sokáig hallgatóztunk, de sehol semmi neszt nem hallottunk. Ketten, egy Fekete Márton nevű fiúval kijöttünk a bokorból, a kis ház udvarán álltunk. A két pajtásomnak azt mondtam, hogy ők csak maradjanak addig a bokorban, amíg én nem füttyentek. Gyönyörűen sütött a holdvilág. A házikó udvarán egy döglött kutya feküdt. Szegény állat talán éhen döglött meg, vagy golyó találta...

A ház hátánál egy kis patakocska csergedezett, ami a hegyi forrásokból eredt. Szóval mindent körül néztünk a házon kívül. Mondom a Márton barátomnak, hogy most bemegyünk a házba és megnézzük, miért van az ajtó nyitva.
– Azt hiszem – feleli a Márton kollégám –, hogy itt nincs senki, mert ha volna valaki bizonyára kijött volna.

Elővettem a villanylámpát, amint bevilágítottam minden sarokba, hogy nincs-e valahol valami gyanús dolog. Az ajtók mind nyitva voltak belül is. Benn a szobában minden fel volt forgatva. Meglátszott, hogy ott valaki volt olyan, akinek valami nem tetszett. Az a kis ajtó a falban, ahonnan a kukoricalisztet elhoztam, be volt téve. Fogtam a villanylámpát, hogy oda is bevilágítsak. Befelé nyílott az ajtó, tolom befelé, de nem igen akar befelé menni. Valami zsák forma van előtte. Mi lehet? - ezt mondtam a Márton barátomnak. Nagy nehezen benyitottunk az ajtón. Egy igen csúnya látvány tárult elibénk. Ott feküdt az a szegény öreg román, akit ott hagytam a házban, amikor az oroszt és a mennyecskét hajtottam magammal.

Oda volt az öreg bedobva, a nyaka el volt vágva teljesen a testtől. Szóval meggyilkolták az öreget. Egész biztosan az oroszok, mert azt hitték az oroszok, hogy ő volt az árulója annak az orosz katonának, aki az öreg lányához járt és mi pedig elfogtuk. Amikor mindent körül néztünk azt tanácsoltuk magunknak, hogy legjobb lesz innét minél előbb távozni, mert még utóbb itt lep bennünket valami orosz járőr. Kifelé bandukoltunk az udvarból. A ház hátánál sűrű erdőség volt és egymás utánban kétszer is ágtörés hallatszott. Azonnal tisztában voltunk vele, hogy itt orosz járőr csatangol. Azonnal beugrottunk a házhoz nem messze egy sűrűségbe és a fegyvereket lövésre készen tartva a ház felé figyeltünk. Csakhamar a szemünkbe tűnt hat orosz katona. A ház udvarán járkáltak. Igen szépen sütött a hold az égen. Összesúgtunk, hogy megfogjuk őket támadni. Kettő bement a házba, de nem sokáig volt benn egyik sem. Hamar kijöttek. Jól odaláttunk hozzájuk, majdnem egy csoportba volt mind a hat.

Súgtam a barátaimnak, hogy mindenki jól célozzon, most közéjük lövöldözünk. Kicsit izgatottak voltunk mind a négyen, mert arra gondoltunk, hogy ott a ház hátánál levő erdőben vannak-e még sokan... No, de hamar határoztunk, ne hogy még felfedezzenek bennünket. Szóltam: - Most, most, fiúk! - A fegyvereink eldördültek. Három orosz hanyatt vágta magát, három pedig futásnak eredt. Még néhányat lőttünk és erre nagy „Rajta! Rajta!” - kiáltással kirohantunk a bokorból. Azonnal odarohantunk a három elesett oroszhoz. Kettő erősen horkolt, jött a vér a szájukon, a szívtájon kapták a lövést, a harmadiknak csak a lábát törte el a golyó, amit bekötöztünk és elhoztuk magunkkal a szakaszhoz és ott átadtuk a sebesültvivőknek, hogy szállítsák a segélyhelyre, hogy forrasszák össze a lábát, hogy egy sánta orosszal több legyen Oroszországba, hogyha valamikor haza kerül szegény fiú.

Harmadnap múltán ezredparancsba jött, hogy Kovács György honvéd a vitézi bátor tettéért a Nagy tábornok úr őméltósága a kisezüst érem vitézségi díjat adományozta.

Tehát ez volt a kisezüstöm története, amit büszkén a mellemre tettem a Károly-kereszt és a bronz mellé.

A „Károly-kereszt” a világháború egyik jelképévé vált Károly Csapatkereszt. Ezt csak később kaphatta meg a naplóíró, mivel IV. Károly 1916 végén alapította. 12 heti folyamatos frontszolgálat teljesítésével volt kiérdemelhető. A Bronz Vitézségi Érmet I. Ferenc József 1915. február 14-én alapította. A szövegben is említett Ezüst Vitézségi Érem „kis ezüst” fokozatát 1848-ban alapították, és azoknak a katonáknak adományozták, akik vitéz és önfeláldozó cselekedeteikkel kitűntek az ellenség előtti harcban. A kitüntetésekről bővebben lásd itt.

Kovács György 1875-ben a Somogy megyei Kastélyosdombón született és 1949-ben itt is hunyt el. Árva gyermekként nevelkedett, miután a szüleit korán elvesztette. Felnőtt fejjel, pásztoroktól tanult meg írní és olvasni. A háború előtt már megházasodott, egyetlen leány gyermeke, Emília 1908-ban születetett. Az első világháborút a magyar királyi pécsi 19., majd a budapesti 30. honvéd gyalogezred katonájaként szolgálta végig. Mesék az első világháborúról – forrásközlemény sorozatunknak ezt a címet is adhattuk volna. Kovács György írásai ugyanis egymásba fonódó meseszerű történetekként elevenítik meg a Nagy Háború eseményeit. Azonban csak a stílus háryjánosi, a leírt tartalom maga a háború drámai és naturális valósága, ahogy Kovács György és sok millió társa azt átélte. A napló történetéről és a forrásközlés módjáról a sorozat első részében adtunk részletesebb ismertetést.

Előző rész: A halottrabló

Következő rész: „Doberdó, az az átkozott hely..."