Kovács György háborús naplója – 6. rész
Háborús mesemondónk a mai részben egy szépséges menekült lengyel lány történetét meséli el, akivel egy bukovinai faluban egy éjszakára együtt voltak beszállásolva egy jólelkű öreg zsidó házaspárnál. A megárvult, megbecstelenített és elüldözött lány rossz nővé akart válni és a halált kereste – akár Tersánszky Józsi Jenő is írhatta volna a sztorit…
Éjszakai szállás. A Dnyeszter vize mellett van Bucsacz község. 1916-ban nagy harcok folytak a környékén. Az én ezredem Czernowitz alatt volt állásban. Tehát Bucsacznál jobban kellett az erő, mozgósították az ezredemet: Bucsacz alá kell menni, mert az a telefonjelentés jött, hogy az oroszok át akarnak jönni a Dnyeszter vizén. Tehát gyalog tettük meg ezt a nagy utat, ami két nap és egy éjszakába került. Este 10 óra volt, amikor beértünk Bucsaczba. Szörnyen fáradtak voltunk, egy kis pihenésre volt szüksége a legénységnek. Minden szakaszparancsnoknak meg volt mondva, hogy a szakaszokat helyezze el úgy, hogy a legénység pihenni tudjon egy kicsit, mert hajnalban már mennünk kell át a Dnyeszteren, a hídnak a túlsó felén az erdőben foglalunk állást, és ott várjuk be az oroszokat. Tehát a falu tele volt katonasággal, csak nehezen tudták a szakaszparancsnokok elhelyezni a szakaszukat. Az én szakaszparancsnokom egy fiatal zászlós volt, a kalocsai gimnáziumból küldték ki a frontra. Mint kispap volt már Kalocsán. Tehát én voltam a legénye, bár még zászlósnak nem jár tisztiszolga, de azért, mint szakaszparancsnok választhatott egy embert maga mellé, aki a poggyászát segítette gondozni. Tehát ő is nagy nehezen elszállásolta a szakaszát, csak még nekünk, kettőnknek nem volt szállásunk. Összejártam majd minden házat, ő is meg én is, de már mindenütt el volt foglalva. Tehát, amint ott az utcán tanakodunk, hogy hol is hajtjuk le a fejünket egy kis pihenésre, azonban ballag el mellettünk egy öreg lengyel zsidó. A gazdám jól beszélt németül, megszólítja, hogy nem tud-e szállást adni kettőnknek. Szívesen ad - mondja az öreg, csak az a baj, hogy az ő háza kinn van a falu végéhez 200 lépésnyire, és nálam még nincs senki. Sebaj, öregem, ha távol van is a háza, el tudunk mi menni odáig feleli néki a gazdám németül.
Azonnal felszedtük a batyunkat és mentünk az öreg után. Útközben adott a gazdám az öregnek néhány cigarettát, aminek az öreg zsidó nagyon megörült, miután a civil népség igen ritkán jutott dohány neműhöz. Beértünk a házhoz. Igen tisztességes volt, lerakodtunk. Az öreg zsidó asszony is alig találta helyünket. Miután igen fáradtak voltunk azonnal teleöntöttem a csajkámat vízzel, hogy egy kis teát készítsek. Rumunk, cukrunk volt, mert a tisztek faszoltak. Amint én a teával babráltam, egyszer csak kinyílik egy mellékajtó, egy feltűnően szép nő jön ki rajta, azonnal a gazdámhoz ment, kezet fogott vele és én velem is. És egész bátorsággal németül beszélt, mindenfélét tudakolt, hogy honnét jöttünk és most hol foglalunk állást. Tehát mondta néki a gazdám, hogy itt foglalunk a Dnyeszter mellett, Bucsaczot akarjuk megmenteni az oroszoktól. Hej, de úgy örült, csak adjunk neki katonaruhát és fegyvert, ő is jön velünk. A tea megkészült, az asztalunkhoz hívtuk. A tea elfogyott, még egy csajkával csináltatott a zászlós. Újra őt is megkínáltuk a teával. Kipirosodott, megindult a nyelve, elbeszélte sorsát. Elmondta, hogy ezek az öregek őnéki semmi rokonai sem, csak úgy van náluk, az öregek jó szívességből tartják őt: az ő szülei elég gazdag kereskedők voltak, valahol az orosz határszélen volt a faluja, az oroszok a szüleit legyilkolták, az üzletüket kirabolták és felgyújtották, a falujukba összeszedték a népeket és mint foglyokat magukkal hajtották, őt is a foglyok közé csapták. A negyedik faluba értek, este lett, őt egy kozák tiszt magával vitte és abban az éjszakában megbecstelenítette. Márpedig ő mennyasszonya volt a falujukhoz nem igen messze lakó földbirtokos fiának. Másnap hajnalban nagy lárma támadt a faluban: a magyarok utolérték az oroszokat és rajtuk ütöttek, a kozák tiszt őt kirúgta a szobából, úgy látszik, hogy futásnak eredt. Örültünk, hogy újból a magyarok kezébe kerültünk szegény foglyok. Visszajöttem a falumba, de nem találtam semmit: üzletünk, házunk porrá égett. Felkerestem a vőlegényemet, azokhoz még nem kerültek az oroszok, ők még boldogok voltak. Sírtam, könyörögtem a vőlegényemnek, hogy ne taszítson el magától. Azt mondta, hogy most már nem kellek neki. Ekkor elszántam magam és eltökéltem, hogy világgá megyek és olyan rossz nő leszek, amilyen csak lehet egy rossz nő…
Azonban mi ágyakat kértünk, hogy megpihenhessünk, mert másnap csúnya dolgok vártak ránk. A gazdámnak a mellékszobában vetettek ágyat, nekem meg ott ahol az a szép leány aludt, csakhogy nekem a padlóra csináltak helyet. Ahol a zászlós aludt azon a kis szobán nem volt ajtó. Tehát már mikor lefeküdtünk még azután is folyton beszélt a leány a zászlóssal. Csak az volt a baj, hogy a zászlós kispap volt, és olyan gyáva kisleányos arcú legényke volt. Mondtam néki, hogy jöjjön az én helyemre aludni, de nem akart. Pedig attól a jó erős teától hogyan kipirosodott az a szép leány…
Késő éjfél után lehetett az idő, amikor elaludtunk, de a leányt úgy hagytuk, mondván, hogy reggel kerítünk neki katona ruhát és fegyvert, mert mindenáron velünk akart jönni a lövészárokba, hogy ő csak meghalhasson, vagy valami módon véget vethessen az életének. Másnap hajnalban a századnapos szép csendben megkopogtatta az ablakot, ahol a gazdám aludt, hogy indulás. Szép csendben felöltöztünk és hátunkra vettük a batyunkat, úgy hogy a leány fel sem ébredt. A gazdám hegyibe hajolt, nézte, hogy milyen mélyen alszik. - Sosem lesz ebből rossz nő - mondta a gazdám, - mert egész másképpen született.
Átmentünk a Dnyeszteren és elfoglaltuk az állásunkat. 10 óra tájban lehetett az idő délelőtt, igen erős támadásunk lett az oroszokkal, hogy a zászlóaljból alig maradtunk 37-en, a többi mind fogoly, sebesült és halottak is sokan voltak. Ekkor mondta a gazdám: Gyuri, most ha itt lett volna az a szép lengyel leány, most lett volna szerencséje a halálhoz, szegény boldogtalan leánynak.
Kismadárka dalát, de sokat hallgatom,
De azért nincs kedvem, szomorú a sorsom,
Sok szenvedés ez már a lövészárokban,
Elejétől kezdve a világháborúban.
Isten vess már véget ennek a dolognak
Mehessünk már haza dolgozni a honnak.
Kovács György 1875-ben a Somogy megyei Kastélyosdombón született és 1949-ben itt is hunyt el. Árva gyermekként nevelkedett, miután a szüleit korán elvesztette. Felnőtt fejjel, pásztoroktól tanult meg írní és olvasni. A háború előtt már megházasodott, egyetlen leány gyermeke, Emília 1908-ban születetett. Az első világháborút a magyar királyi pécsi 19., majd a budapesti 30. honvéd gyalogezred katonájaként szolgálta végig. Mesék az első világháborúról – forrásközlemény sorozatunknak ezt a címet is adhattuk volna. Kovács György írásai ugyanis egymásba fonódó meseszerű történetekként elevenítik meg a Nagy Háború eseményeit. Azonban csak a stílus háryjánosi, a leírt tartalom maga a háború drámai és naturális valósága, ahogy Kovács György és sok millió társa azt átélte. A napló történetéről és a forrásközlés módjáról a sorozat első részében adtunk részletesebb ismertetést.
Előző rész: „Tehát a kiskakas átballagott az orosz komákhoz...”
Következő rész: A jószívű román leány
