Kovács György háborús naplója – 5. rész
Háborús mesemondónk bukovinai fronton játszódó mai történetének „A szívtelen tisztiszolga és az öreg néne kakasa” címet is adhattuk volna. Példabeszéd az emberi gyarlóságról és az isteni büntetésről…
Rajta vesztett csirke. Radaucz városától körülbelül 20 kilométerre, délkeletre Kiliti község határában foglalt az ezredem állást. A németeket váltottuk fel, a helyüket, mi 30-as honvédek foglaltuk el. Késő őszre járt az idő. Azt mondták a tisztek, hogy minden ember fogjon munkához, állást kell csinálni, mert a telet körülbelül itt tölti az ezredünk. Kiliti község vagy 2 kilométerre volt a hátunk mögött. Szép nagy német község lehetett, amikor még sértetlen volt, de bizony, amikor mi odakerültünk nagyon kevés háznak volt ott a teteje, ahol kellett volna, mert lesodorta róluk az ágyúgolyó, a lakói is elmenekültek, csak itt-ott maradt néhány beteges öregember és öregasszony. Tehát miután erősen hozzáfogtunk a lövészárok és a fedezékek építéséhez, ezért meg volt engedve, hogy bejárjunk a faluba, az elpusztult épületekből gerendákat, ajtókat, ablakokat hordtunk ki a frontra, amiből aztán egész falut építettünk a föld alatt. Egyszer többek között megint elmentünk hárman a faluba faanyagot hozni. Eljött velünk egy Faragó nevű tisztiszolga is. Beértünk a faluba, mi ketten azonnal hozzáláttunk a gerendák válogatásához, hogy melyik lesz jó oda, ahova nekünk kellett. Ez idő alatt a mi harmadik pajtásunk pedig széjjelnézett, mint afféle tisztiszolga, hogy hol, mit talál, valami ennivalót.
Az utca másik felén lakott egy félig romba dőlt házban egy igen beteges öregasszony. Tehát ehhez az öreg nénikéhez is bement a Faragó tisztiszolga barátom, keresni valamit. Nem is ment hiába, mert még volt az öregasszonynak három kis csirkéje, amit ott a szobában maga mellett őrizgetett, hogy valaki el ne vigye tőle. Tehát bizony hiába őrizgette, mert az éhes tiszti szolga erővel elvette, elrabolta tőle őket. Úgy sírt az a szegény beteges öregasszony, hogy ne vegye el tőle, hiszen úgyis abból él, amit ezek tojnak. Az egyik csirke kakas volt, hát ha azt el is viszi, csak a két tojót ne vigye el. Így könyörgött neki az a szegény öreg, de mind hiába volt a sírása, könyörgése, mert azért csak elvitte őket az a szívtelen ember. Hiába kértem én is, hogy ne vegye el tőle, a koldustól.
– Az utolsó falatot vetted ki a szájából, nem lesz jó, mert nem szokott az embernek ilyennel szerencséje lenni. De mind hiába mondtam neki, nem sajnálta meg. Neki ne fecsegjen senki, nem bánja ő, ha a szemei kifolynak a sírástól, fő az, hogy ebből a három tyúkból, milyen jó paprikást csinál, hogy még a gazdája is megszopogatja utána az ujját.
Tehát a három csirkét hazavitte a lövészárokba. De hogy nem ért rá mindjárt leölni őket, gondolta, hogy addig elzárja őket valahova. Tehát a partba talált egy kis lyukat abba dugta bele őket és egy kis gallyal eltorlaszolta a lyuk száját, hogy addig majd ellesznek ott, amíg ő rá nem ér megöldösni őket.
Délután három óra lehetett, amikor halljuk, hogy a kakas egy nagyot kukorékolt. Azonnal kinéztünk a fedezékből, hát látjuk, hogy a kiskakas kijött a földalatti fogságból és fenn áll egy dombon és ott folyton kukorékol. A Faragó tiszti szolga utána ugrott, hogy majd megfogja. A kiskakas nem várta meg, hanem illaberek nád a kert, futott fel a dombra az oroszok frontja felé, a tiszti szolga csak utána mindenütt. Már kiabáltunk néki, hogy ne menjen utána, mert baj lesz, meglövik az oroszok, de hiába kiabáltunk néki. Ő azért a kakas után az oroszok frontja felé futott, rá sem gondolt arra, hogy még agyon is lőheti az orosz figyelő, csak hogy a kakast el ne veszítse. Egyszer csak halljuk ám, hogy durran az orosz figyelő puskája, mire a Faragó tiszti szolga hanyatt vágta magát és szörnyű jajgatása hallatszik. Kezével, lábával kapkod és hadonászik a levegőbe, irtózatosan jajgat, de hozzá menni nem lehet nappal, mert egész közel volt az oroszokhoz. Tehát senki sem bolondult meg, hogy egy meggondolatlan emberért agyonlövesse magát.
Tehát a kiskakas átballagott az orosz komákhoz, és ott lett belőle valakinek jó paprikás csirkéje. A tisztiszolgát pedig, mikor már jól besötétedett, kimászott hason két sebesültvivő egy sátorlappal, és szép csendesen, hogy az oroszok észre ne vegyék, belecsavarták a sátorlapponyvába és lehúzták. De már ő nem élt többé. Hasba lőtte az orosz figyelő. Sokáig jajgatott, hallottuk majd egész délután. Idősebb ember volt, három gyermeket hagyott árván odahaza egy csirke miatt...
A gazdája főhadnagy rangban volt, igen derék magyar ember, civil életében tanár volt, és elbeszéltük neki, hogy mennyire sírt az a szegény öreg anyóka a csirkékért, akitől erővel elhozta. És azt mondta a főhadnagy gazdája, hogy látjátok fiuk, az Isten megbosszulta a Faragó cselekedetét. Tehát megverte az Isten és ezt a két megmaradt csirkét pedig fogja Kovács és maga tudja, hol lakik az a szegény asszony és vigye el neki vissza. Én nem eszek ilyen húst.
Tehát összekötöttem a lábukat és visszavittem őket a régi helyükre. Beszélni nem igen tudtam vele, mert keveset értek németül, de azért megértettem vele az egész dolgot. Sírt szegény öreg mama egyrészt örömében, hogy legalább két csirke visszakerült, másrészt meg sírt azért, hogy az ő csirkéje miatt meghalt egy szegény katona.
Írtam 1918 augusztusában olasz fronton egy segélyhelyen a Monte Grappán. Kovács György. 30. honvéd gyalogezrednél, 3. századnál.
Kovács György 1875-ben a Somogy megyei Kastélyosdombón született és 1949-ben itt is hunyt el. Árva gyermekként nevelkedett, miután a szüleit korán elvesztette. Felnőtt fejjel, pásztoroktól tanult meg írní és olvasni. A háború előtt már megházasodott, egyetlen leány gyermeke, Emília 1908-ban születetett. Az első világháborút a magyar királyi pécsi 19., majd a budapesti 30. honvéd gyalogezred katonájaként szolgálta végig. Mesék az első világháborúról – forrásközlemény sorozatunknak ezt a címet is adhattuk volna. Kovács György írásai ugyanis egymásba fonódó meseszerű történetekként elevenítik meg a Nagy Háború eseményeit. Azonban csak a stílus háryjánosi, a leírt tartalom maga a háború drámai és naturális valósága, ahogy Kovács György és sok millió társa azt átélte. A napló történetéről és a forrásközlés módjáról a sorozat első részében adtunk részletesebb ismertetést.
Előző rész: „A szerencse szárnyon jár, kire akar, arra száll”
Következő rész: A szép lengyel leány
