Kovács György háborús naplója – 3. rész
Háborús mesemondónk következő története egy különösen fontos harctéri katonai beosztásról, a figyelőről szól. A figyelő őrszem éberségén múlt nem csak a saját, de a katonatársai élete is. Ezt láthatjuk mai történetünkben is.
A figyelő. A háborúban a harctereken igen fontos kötelességei vannak annak a katonának, akit kiállítanak figyelőnek. Mert a figyelő nem más, mint egy igen fontos őrszem, aki nem csak önnön magára vigyáz, hanem a harctéren több száz emberre, akik ő reá bízták azt a szolgálatot, hogy ő ébren legyen, és minden neszt észrevegyen. Ha például éjszaka, amikor az ember szemmel messze nem lát, tehát hallással jobban kell figyelni, mint szemmel, miután éjjel sötét van. Mert a figyelő őrszemet azért állítják fel, hogy a nyugvó csapatok biztonságban legyenek és nyugodtan, csendben pihenhessenek, mert hát hiszen kinn áll a figyelő. Őrködik, ők pedig lerakják mindennemű cókmókjukat, még a fegyvereiket is és pihennek, alszanak, akinek álom jön a szemére. [Ha] a figyelő leállta a rászabott egy vagy két órát akkor felváltják, és másik veszi át tőle egy tiszt jelenlétében azt a fontos őrségi szolgálatot, amit a régi őrs erősen megmagyaráz néki, hogy mi is a kötelessége az alatt a kis idő alatt, amíg őrt kell néki állni, és feltétlen erősen figyelni és csendben lenni, hogy még a kismadár reptét is észrevegye, nehogy az ellenség ravasz módon becsapja a figyelőt és megrohanják a pihenő csapatot, ami már sokszor elő is fordult a harctereken.
Egy harctéri barátom beszélte el nekem, hogy hogyan jártak ők egyszer az orosz fronton és mit szenvedett ő is az ügyetlen figyelő miatt. 1916 nyarán igen csúnya harcok voltak az oroszokkal. Ő akkor a 6. honvéd gyalogezrednél volt beosztva, mint lövészárki honvéd. Egy elgyengült zászlóaljuk volt, 300 vagy 350 emberből állhatott a zászlóalja, mert az előző hetekben több ütközetük volt. Pótlást nem kaptak, ezért igen gyengén állt a zászlóalj. Az oroszok megfutamodtak a magyarok előtt, úgy hogy már napok óta mentek utánuk anélkül, hogy valahol elérték volna őket, vagy rájuk akadtak volna valahol.
Október vége felé járt az idő, hűvös éjszakák voltak azokban a nagy hegyekben, a bukovinai Kárpátokban voltunk. Egész napi gyaloglás után nem találtuk az oroszoknak, még a hátrahagyott őrszemüket sem. Sehol mást, mint a felgyújtott falvak romjait. Este 10 óra lehetett, amikor egy leégett falucskát elhagyva, nem messze tőle egy magas hegy aljában megálltunk. A parancsnokunk kiadta a szakaszparancsnokoknak, hogy hajnalig itt maradunk, miután a legénység úgyis ki van merülve. Tehát itt a hegyalján megpihenünk az éjszaka és hajnal hasadtával tovább megyünk az oroszok után. Csak azt is megmondta a szakaszparancsnokoknak, hogy meglehetős sűrűn figyelőket állítsanak fel, mert mégsem lehet tudni, az oroszok furfangosak.
A szakácsok készen voltak a vacsorával, mindenki megkapta a porcióját és azzal, akire nem került szolgálat beleburkolózott a köpenyébe lefeküdt a földre és aludt. A harmadik század negyedik szakaszán volt a sor szolgálatba állni. Tehát a szakaszt elosztották egyes-egyes figyelőkre, hat-hat ember állt egyszerre száz lépés távolság volt köztük. Két óráig kellett állni egy-egy figyelőnek, amíg lejárt az őrségi ideje.
Éjfél után egy óra lehetett, amikor arra riadtam fel, hogy jajgatást hallok, amint felugrok azt sem tudtam, hogy mihez kapjak: a fegyveremet kaptam kezembe legelsőnek. Pillanat alatt elmúlt a szememből a nagy álmosság, amikor észrevettem, hogy egy csomó orosz szurkodja agyon a mi alvó katonáinkat. Nagyon jól lehetett látni, holdvilág volt az égen, bár nem látszott a hold felhő takarta és a hegyek ormai is árnyékot vetettek a tájra. De azért elég világos volt ahhoz, hogy meglehetett ismerni az ellenséget. Nagy lárma lett, a mi elfáradt embereink a legnagyobb álmukból ébredtek fel, akit még alvás közben le nem szúrtak az oroszok. Az oroszok mindig többen lettek egy darabig mi is lőttünk, szúrtunk, tusával ütöttük egymást agyon, de már észrevettük, hogy az összes figyelőinket leszurkálták, a zászlóalj parancsnokunkat is elfogták és az összes tisztjeinket foglyul ejtették, akit életben hagytak. Irtózatos mészárlás volt. Akik életben maradtunk hajtottak bennünket, mint foglyokat. Én útközben egy erdőben szöktem meg tőlük egy pajtásommal, de az oroszok észrevették a szökésünket és utánunk lövöldöztek, és a pajtásom lábát eltörte a dumdum, és ő ott maradt. Szegény barátom könyörgött, hogy vigyem, de az oroszok jöttek utánam és ott kellett hagynom szegényt. Bezdáni fiú volt.
Tehát ezt a szerencsétlenséget mind a figyelőnek a hanyagsága okozta, mert nem figyelt jól ébren, elaludt. A hat figyelő között talán éppen a középső, és ezt az ellenség észrevette, hogy a figyelő horkol: erre aztán az ellenség hozzácsúszott és leszúrta, és azon a lukon szépen az ellenség belopózott a nyugvó csapatra és így az alvó csapatot könnyű lemészárolni az ellenségnek.
Kovács György 1875-ben a Somogy megyei Kastélyosdombón született és 1949-ben itt is hunyt el. Árva gyermekként nevelkedett, miután a szüleit korán elvesztette. Felnőtt fejjel, pásztoroktól tanult meg írní és olvasni. A háború előtt már megházasodott, egyetlen leány gyermeke, Emília 1908-ban születetett. Az első világháborút a magyar királyi pécsi 19., majd a budapesti 30. honvéd gyalogezred katonájaként szolgálta végig. Mesék az első világháborúról – forrásközlemény sorozatunknak ezt a címet is adhattuk volna. Kovács György írásai ugyanis egymásba fonódó meseszerű történetekként elevenítik meg a Nagy Háború eseményeit. Azonban csak a stílus háryjánosi, a leírt tartalom maga a háború drámai és naturális valósága, ahogy Kovács György és sok millió társa azt átélte. A napló történetéről és a forrásközlés módjáról a sorozat első részében adtunk részletesebb ismertetést.
Előző rész: „Ugye, hogy szép asszony ez az én kedves feleségem?”
Következő rész: „A szerencse szárnyon jár, kire akar, arra száll...”
