Vágyakozás a lövészárkok mögött

2014.04.10. 06:37 :: Gordana Söveges Lipovsek

Jankó Zsigmond szerelmes levelei a frontról

1999-ben a szlovéniai Szentlászlón egy régi romos házban több mint 400 levélre bukkantak fiatal kutatók és levéltárosok. A levelek önmagukban nem lettek volna különösek, ha nem olyan levelekről lett volna szó, amelyeket egy szentlászlói házaspár írt egymásnak az 1. világháború alatt. Söveges Lipovšek Gordanának, a Maribori Területi Levéltár főlevéltárosának írása következik.

 

A levelekre a Szentlászlón megrendezett 9. Nemzetközi Levéltári Kutatótábor alkalmával bukkantak a fiatal kutatók és a maribori, zalaegerszegi és szombathelyi levéltárosok. A Jankó házaspár levelei 85 éven át dacoltak a porral, rágcsálókkal, nedvességgel, az idővel. Megtalálásukat Bajzik Zsoltnak, a Vas Megyei Levéltár volt munkatársának köszönhetjük, aki bemerészkedett egy félig-meddig összedőlt épületbe a méteres csalánon és töviseken keresztül. Az épület gerendáját már csak egy régi, mesteri alapossággal elkészített szekrény tartotta. Ennek a kiforgatott fiókjaiból szerte-széjjel szórták a levelezést, amelynek nagy részét sikerült két darab reklámszatyorba összeszednie. A többé-kevésbé épen maradtakat tudta összeszedni, volt ami elázott, tönkrement stb. Az épület belsejét korábban már átforgatták, ezeknek a leveleknek valószínűleg nem tulajdonítottak semmilyen értéket és szétszórták őket. Ennek ellenére a többségük megmaradt. Egykor nagy tisztelettel bántak ezekkel a levelekkel. Úgy mint a szerelemmel, amely ezekbe a levelekbe van zárva. A por kivételével majdnem olyanok voltak, mint amikor Matild megkapta őket Zsigától, amikor felbontotta őket és olvasni kezdte.

Jankó Zsigmond egyik levelének borítékja a sok százból Jankó Zsigmond egyik levelének borítékja a sok százból

„Azt is írod, kedves feleségem, hogy sokat szomorkodsz és sírsz. Hisz én azt tudom magamról, hogy neked is nehéz. De azért ne sírj. Azzal nem tehetsz semmit, csak magadnak ártasz vele. Csak légy erős lélekkel, ne sírj, bízzál Istenben, annak az akarata hadd teljesüljön. Az tudja, ha megérdemeljük-e, hogy boldoggá tegyen bennünket. Azt pedig nem a sírással érdemeljük ki, hanem igaz szívvel, erős lélekkel, jó cselekedetekkel, azaz tiszta szerelemmel. És én remélem, hogy megsegít minket az Isten. Csak mindig saját lelkiismereted sugallatára hallgass, aszerint tégy. És én is úgy teszek. Csak ne sírj, mert akkor nekem is nehezebb…” (1915. február 12., brüxi kórházból)

Zsiga könnyen olvasható írása, a szépen megformált betűk és mondatok, gazdag szókincse arra utalnak, hogy egy művelt férfiről van szó, annak ellenére, hogy igazából Zsiga csak egy egyszerű parasztember volt. A háború előtt soha nem járt nagy európai városokban és a fő gondja az volt, hogy milyen lesz a takarmány, hogy a kismalac meghízik-e, hogy mennyi mézet adnak a méhek… Fiatal feleségével biztos gondolkodtak utódaikról és 1913 májusában, amikor végre összeházasodtak, előttük álltak életük legszebb évei. De egy lövés miatt egy pillanat alatt minden megváltozott és fejére állt. Zsiga már 1914 őszén a frontra került, és feleségével csak leveleken át folytathatták a hosszú órás beszélgetésüket. A levelek pontos száma, amelyeket Jankó Zsigmond és felesége Matild írtak egymásnak, már soha nem lesz ismert, de ha csak a fennmaradt levelekről is beszélünk, a számuk elképesztő: 235 levél maradt meg, amelyeket valahonnan a frontról vagy kórházból küldött Zsiga haza Szentlászlóra.

 

„Kedves szeretett Matildom! A körülbelül kilenc hónapos szenvedés után, a jó Isten végre nyugodt helyre segített. Innen nyugodtan írhatok neked is, édes egyetlen szerelmem, és ki is pihenhetem talán a sok fáradalmakat, amit a hosszú hónapokon keresztül el kellett szenvednem. Látod, édesem, én mindig bíztam a jó Istenben és téged is arra kértelek, hogy csak türelemmel bízzál ő benne, majd ő megsegít. Mert ha ő nem őrködik felettem, most is nagy baj érhetett volna. Ha csak egy kicsit jobban lettem volna jobbra fordulva, éppen a nyakam közepét, vagyis a gégét fúrta volna át a golyó. De én mindig bíztam a jó Istenben, azért akármilyen veszélyes helyre nyugodtan megyek, mert nem hiszem, hogy elhagyjon bennünket, mikor mi egymáshoz milyen igaz szívvel és forró szerelemmel vagyunk. Én legalább a régi, forrón szerető párod vagyok, engem nem tud még arra a gondolatra sem rábírni senki, hogy rólad megfeledkezzem, még csak egy percre sem. Remélem, hogy te is csak így vagy, hogy nem tudnál hozzám hűtlen lenni, akármilyen hosszú időre távol vagyok tőled. Látod, édesem, így mink megbízunk egymásba teljesen és aztán nyugodtan rábízzuk magunkat Istenre, mert nincs okunk félni, hogy megbüntessen rossz életünk miatt. Kedvesem! Én úgyis a saját falunkban nem tudom hogyan van, de míg a századnál voltam, a szabadságosok beszéltek, hogy az ő falujukban hogyan tesznek az asszonyok, kiknek a férjeik a harctéren a hazáért küzdenek s véreznek. De még ezek szavának sem hittem teljesen. Hanem most, hogy magyar földön vagyok, itt újra beszélik, hogy milyen sok asszony bár talán mind nem, de a legtöbbje. Ha én ezeknek a férjük volnék, vagy ha te is úgy elromlottál, akkor Isten legyen irgalmas, de ha megérem a háború végét, tovább nem írom, úgyis tudhatod, milyen sorsra szánom az olyan rút alávaló teremtést, ki egy szót nem érdemel. De azért, édesem, ne érts félre, nem gondolok rólad ilyesmit, csak egészen felháborodva hallom, hogy itthon milyen erkölcstelen élet folyik. Van olyan, ki még örül is, hogy háborúban a legjobbjaink ezrével hallnak meg a hazáért. Vannak oly vidékek, hogy olyan fiatal menyecskék, kiknek férjük a harctéren van, itthon fogoly oroszra ráadja a férje ruháját és úgy megy vele még a templomba is. Hát mit gondolsz, édesem, ki ilyesmire képes, mit érdemel az?” (1916. február 28., II. megfigyelő állomás Miskolc)

Tilda leveleiből kevesebb maradt fent, kb. 150 darab. Sajnos ezek még nincsenek feldolgozva, nehezebben olvashatók is. Az egyik levelében így válaszol szerető férjének: „Forrón szeretett kedves drága jó férjem. A folyó hónap 31-én kelt soraidat megkaptam és mikor elolvastam azt hittem, hogy a szívem széthasad. Mikor oly igazán szeretlek, hogy megmondani sem lehet és te mégis azt hiszed el, hogy nem. Pedig leírhatatlan és megmondhatatlan a szerelmem irántad… Azon kérlek, kedves férjem, hogy te is, ha lehet, jöjj Kanizsára és kérj szabadságot, hogy még egyszer mondhassam el panaszomat. Mert leírni nem tudom, hogy mekkorán fáj a szívem érted, kedves jó szerelmem, te vagy. Mást nem tudok tenni, mint rólad gondolkozom éjjel nappal, sokszor álmomban is majdnem megbolondulok érted. Mást nem teszek, mint írok.” (február 4., Szécsiszentlászló)

Matild egyetlen fennmaradt fotója a síremlékéről Matild egyetlen fennmaradt fotója a síremlékéről
(A fotót Abraham Klaudia készítette)

Hogy milyen erős és kétoldalú volt a szerelmük, azt Tilda következő levelében is olvashatjuk: „Kívánom azt, hogy minnél előbb láthassuk meg egymást a hosszú, de hosszú távollét után. Csak azt csodálom, édesem, hogy ezt ki lehet bírni, mikor előbb ha egy napra kellett is elmenni valahova, akkor mi egymást nem tudtuk feledni. És most, éveket kell tölteni, hogy egymást nem látjuk. Istenem, mily boldogok mi lennénk, ha újra együtt élhetnénk. Oh, Istenem, engedd azt megérnünk.” (1917. december 4., Szécsiszentlászló)

Rövid történet

1914 szeptemberében Zsiga kikerült a frontra, Galíciába. Hamarosan megbetegedett és több mint fél évre a troppaui, brüxi és prágai kórházban kötött ki. Egy év katonai szolgálat után kéthónapi szabadságra érkezett Nagykanizsára, ahol a felesége is meglátogathatta. Mielőtt 1915-ben visszakerült a harctérre, így írt feleségének: „Azzal fogok én is újra elmenni, hazánkat védeni, a vad tatár és muszka kozák hordáktól, nehogy betörjenek és elrabolják tőletek ami szent és feldúlják a békés családi tűzhelyet. Azért csak nyugodj meg Isten akaratában, mert nagy és szent ügyről, hazánk jövendőjéről van szó. Mert, édesem, a haza legelőbbre való. Valamint miránk őseink nem engedték a rabigát, inkább életüket adták a haza oltárán. Tehát ma is, mikor az utánunk jövő nemzedékek sorsáról van szó, gyáva ember, ki ok nélkül elbújik kötelessége elől. Az nem érdemli meg, hogy valaha még egy szóra is érdemesnek tartsák. Azért, kedves feleségem, csak nyugodtan bízzatok sorsomra. Ha Isten úgy akarja, a hazámért nyugodtan tűrök és szenvedek. Ha megtettem kötelességemet, aztán még valaha mi is leszünk boldogok. Ilyen világban mindenkinek kell szenvedni, azért csak te is nyugodtan viseld el, ami ránk van merve. Majd mind nem így lesz.” (1915. május 8., Nagykanizsa) 1915-ben ősszel ismét Galíciába került, ahol az első tűzvonalban harcolt nyolc hónapon keresztül. 1916-ban megsebesült, de szerencsére a golyó csak súrolta. Négy hónapot kikerült a harctérről, Miskolcon, Szegeden, Pilsenben és Pöstyénben  volt gyógykezelésen, gyógyfürdőben. Szerencséje volt, hogy már másodszor is átvészelte a frontot. Elmehetett szabadságra is, Nagykanizsára és ismét láthatta kedvesét, Tildát.

Jankó Zsigmond katonatársai között, az első sorban a jobb szélen Jankó Zsigmond katonatársai között, az első sorban a jobb szélen

1916 őszén a román frontra került. Az előtt így írt feleségének: „Tudatom veled, hogy nem csak egyeseket, hanem az egész ezredünket elfogták az oroszok. Azok beszélik, kiknek sikerült visszajönni, hogy alig egy századra való van. Az is csak mindent elszórva tudott menekülni. És most az ezred állott 28 századból, így 5000 is felül van az ezred vesztessége. És ez mint nem fogoly, hanem jó része halott és sebesült. Így ne csodáld, ha minden faluból hiányoznak. Ha az ezredünket így tönkre nem veri az orosz, akkor biztosan mentem volna szabadságra. De így bizonytalan, mert most nagyon kell az ember, míg ki nem lesz az ezred újra. Most elsején ment egy mars és már 15.-ére megint elmegy a másik. Tehát ne csodálkozz, édesem, ha én itt oly soká vagyok. Míg lehet, húzom az időt. És itt olyan hely van, hogy lehet majd, hogy megyek szabadságra. Arról ne búsulj. Én tudom, hogy miért vagyok még itt. Most kint igen rossz a levegő. Mert Románia miatt még több ember kell a frontra, mint eddig. És úgy hiszem, hogy így előbb vége lesz a háborúnak. Talán a jövő nyár meghozza a békét. Ha úgy sikerülne, ahogy én számítok, akkor november előtt nem mennék ki. De ez persze a szerencsétől függ. Az is lehet, hogy még akkor se és az is lehet, hogy még előbb. Most beszéltem itt olyannal, ki az én századomtól jött vissza és mondta, hogy az én régi pajtásaim nagy része elesett az aug. 3.-i harcokban. És ekkor az egész 3. batalion tönkrement. Nagyobb részt meghalt az ezrednek, a többi részét később úgy fogták el.” (1916. szeptember 3., Pilsen)

Ebből az időszakból kevesebb levél maradt fent, de ezekből megtudjuk, hogy 1917 februárjában, amikor elkezdődött az előrenyomulás Románia keleti területei felé, voltak időszakok, amikor harcoltak az oroszok ellen, ám az orosz és az osztrák-magyar hadsereg egységei gyakran megállapodást kötöttek, hogy nem lőnek egymásra. Így a katonák olvasással, heverészéssel, a Szeret folyóban való horgászással töltötték az időt. „Tudatom veled, édesem, hogy ma még itt vagyok, de már holnap tovább megyünk és elhagyjuk az édes hazai földet. Ezután már Romániából írok, ha lehet. Most itt igen jól állunk, mert bort kaptunk eleget. De tudom, hogy ezután mi következik. Azért én nem vagyok berúgva, bár elég jól állok. De azért, kedves feleségem, csak légy nyugodt miattam, talán a jó Isten most is megsegít, mint eddig. Csak bízzunk benne. Újságot nem tudok mást, mint hogy Amerika is ellenünk jön, amit már tudhatsz is. De talán az nem sokat változtat a háborún. Azért csak folyik tovább, mint eddig.” (1917. február 8., Brassó, indulás előtt)

Az 1918-ban Nagykanizsán töltött rövid szabadság után újra vissza kellett mennie, mégpedig Odesszába. Itt az alakulata rendfenntartói feladatokat látott el. „Amint már párszor írtam is, én itt Odesszában elég jól megvagyok. Arról ne búsulj, hogy itt rossz helyen volnék, mert teljesen béke van itt. Még Magyarországon egy városban többször fordul elő veszekedés, mint itt. És másképp is, most csak dolgozni kell. Majdnem mindennap rakjuk a hajókra a cikkeket, el lesz szállítva fel a Dunán be Magyarországba, és más értékes dolgokat is szállítanak. Most pár napja gránátokkal és bombákkal dolgoztam, azt is hajókra rakjuk, mert itt elfogtak vagy 370 vagon körül. Most kiviszik a nyílt tengerre és ott beleszórják a vízbe, hogy esetleg ha úgy fordul, ne használhassák ellenünk. Mert elszállítani nincs idő, mert más is van annyi, hogy nem győzik elszállítani.” (1918. június 3., Odessza)

Jankó Zsigmond 1918. szeptember 26-án kelt valószínűleg utolsó szabadságos levele, ami 1918. október 8-tól november 4-ig szólt Jankó Zsigmond 1918. szeptember 26-án kelt valószínűleg utolsó szabadságos levele, ami 1918. október 8-tól november 4-ig szólt

Zsigmond csak 1918 végén, leszerelését követően térhetett haza. Azt gondolta, hogy most már boldogan élhet feleségével, de Tilda kilenc évre férje hazatérése után, alig 32 évesen, meghalt. Zsiga soha többé nem házasodott meg, illetve nem alapított családot. 1970-ben, nagy nyomorban halt meg, koporsó nélkül, csak egy takaróba csavarva temették el.

Az életnek, amelyről Zsiga négy évig álmodozott a fronton, túl hamar vége lett. Megmaradtak a vágyak és a felesége iránt érzett nagy szerelem. Minden levelében hangot adott mielőbbi találkozásuk és szentlászlói közös életük reményének. Kétségbeesett pillanatokban megelégedett a halál utáni együttléttel is, a mennyországban. Egész oldalakon csak a felesége iránt érzett szerelméről vallott és arról, hogy kedvese ne veszítse el reményét, hogy ezekben a veszélyes pillanatokban legyen nagyon erős, és hogy az idő ne őrölje fel. Így írja az egyik levelében: „Forrón szeretett Matildom! Hidd el, nem tudok semmi különöset írni. De tudom, hogy te is mily igaz szerelemmel vagy irántam és magamról tudom, hogy egy igazán szerető hitvesnek mily jól esik az is, ha életpárjának csak egyszerű, szívből jövő leírt érzelmeit olvashatja is. Azért írok, édes szerelmem, én is ily sűrven, hogy vigasztaljalak, nehogy kétségbe essél. Tudod, édes párom, veszély idején szükség van erős lélekre és akaraterőre, nehogy megtörjünk és elsodorjon bennünket az idők vihara.” (keltezés nélkül)

Zsigmond és Tilda története csak egy az 1. világháború számos tragikus története közül. Igaz, hogy nem valahol a fronton, vagy a fogságban fejeződött be, hanem kilenc évvel később. De a háború volt az, amely szétszakította az ifjú házaspár családi idilljét. Zsigával, valamint Elek fiával épp az történt, amiről Zsiga a frontról küldött leveleiben egész idő alatt óva intette feleségét: elvesztek az élet förgetegében.

Söveges Lipovšek Gordana hetente megjelenő sorozatban közli Jankó Zsigmond frontról írt és ma a Maribori Területi Levéltárban őrzött leveleinek válogatását a szlovéniai magyarok hetilapja, a Népujság elektronikus oldalán. A lap a levéltárral együttműködve a sorozattal emlékezik meg az I. világháború 100. évfordulójáról. A legutóbbi rész itt érhető el.

13 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr666003862

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

MTi 2014.04.10. 08:48:14

Megható történet.

gily0607 2014.04.10. 11:03:38

De jó, hogy erről tudhatunk!
Olvasom a Népújságot.

Hunwarrior 90 2014.04.10. 12:50:51

Mennyire másképp gondolkodtak akkoriban az emberek...

KukkonkaJudit 2014.04.10. 18:02:42

Ez nagyon szép és szomorú történet!! Pláne a levelek megtalálása milyen "regénybeillően romantikus"
de ki az a Elek?

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2014.04.10. 22:25:50

Az egész történet, a levelek megtalálása, a két ember azokból feltáruló kapcsolata, az eddig kinyomozott sorsuk regénybeillő, de akár filmvászonra kívánkozó. Gordanát csak biztatni tudjuk a nyomozás folytatására! :)

Gordana 2014.04.11. 07:17:34

@KukkonkaJudit:
Elek Matild és Zsiga fia, 1920-ban született. Zsiga egyedül nevelte a fiút, soha többé nem házasodott meg. Eleknek nem volt családja. Együtt volt egy roma asszonnyal, roma gyereket is fogadtak. De amikor Elek meghalt, Emmától elvették a kislányt, Katit, mert rendszeresen ittas volt az édesanyja. Kati most kb. 60 éves lehet.

Gordana 2014.04.11. 07:19:42

@Gordana: No, így mesélték a faluban. Sajnos nincs egyetlen falusi többé, aki ismerte volna Zsigát vagy alaposan a történetet.

MTi 2014.04.11. 09:11:11

Az imént akadt a kezembe egy tábori levelezőlap, amit a horgosi illetőségű Tornai János honvéd írt orosz hadifogságból, Turkesztánból. A téma hasonló ezért idemásolom:

"Kelt levelem 1917. X. hó 8-án.
Szeretett kedves feleségem! A hozzám küldött lapjaidat megkaptam, aminek nagyon megörültem. És tudatom veled kedves feleségem, hogy egészséges vagyok amit neked és kedves kisfiamnak kívánok. Kedves feleségem, már igazán nem tudom elgondolni, hogy ilyen ritkán kapok levelet tőletek én, pedig minden héten írok rendesen. És nekem milyen nagyon rossz, hogy ilyen ritkán kapok választ. És értettem, hogy együtt vagy kedves apámékkal, aminek örülök. Csak legyél nyugodt kedves feleségem, jó az Isten majd összesegít bennünket! Isten veletek kedves jó feleségem és kis fiam. Csókolak a fiammal. Szerető hű párod: Jóska"

Az ifjabb József 1914. augusztus 21-én született. Amennyiben Tornai honvéd - aki a a m. kir. 5. honvéd gyalogezredben szolgált - a przemysli erődrendszer 1915. március 22-ei megadáskor került hadifogságba, akkor már nem láthatta a gyermekét.
Tornai József soha nem tért haza hadifogságból: a zentai Járásbíróság 1924-ben holttá nyilvánította.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2014.04.12. 00:19:02

@MTi: Ez is elég megrázó. Egyszer csak megszűntek a levelek...

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2014.12.01. 20:41:58

Tilda és Zsiga leveleinek filmvászonra kívánkozó története 2014. november 29-én újabb jelentős állomáshoz érkezett: Szentlászlón a faluotthonban 17 órakor került sor a Vágyakozás a lövészárkokból Egy szécsiszentlászlói házaspár, Jankó Zsigmond és Kovács Matild levelezése az I. világháború alatt címmel megjelent kötet bemutatójára.

Képes beszámolónk az eseményről: www.facebook.com/media/set/?set=a.823938320981593.1073741898.131124350262997&type=1

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2015.01.31. 18:01:57

2015. január 30-án Lendván is bemutathattuk a kötetet. Beszámolónk az eseményről a Facebook oldalunkon olvasható: www.facebook.com/media/set/?set=a.859039040804854.1073741908.131124350262997&type=1

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

A hadak útján 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Utazás

húavéti emlékút