Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója – 34. rész

1916. május 16–17-e is a Segeti táborban telik, ahol a Dél-Tirolban zajló offenzíva hírei mellett a latrina körül történt „érdekes esetről” is leírást kaphatunk. Hősünk rendkívül fontos hírt kap, ami folyamatosan izgalomban tartja: mehet érettségizni, ami a tisztté válás lehetőségét jelenti a számára. Persze csak ha addig meg nem sebesül a közelgő állásba menet során…

[1916.] május 16. Délelőtt nincs foglalkozás, különben mióta lejöttünk a stellungból, még semmiféle foglalkozásunk nem volt, jó, hogy nincs itt Molnár őrmester, ő a saját szakállára most is rendezett volna egy kis kőtörést.

 Orosz hadifoglyok gőzgép segítéségével törik a követ a Segeti táborban 1916 tavaszán (Kókay László hagyatékából)

Századunk egyébként ismét másik parancsnokot kap. Leutnant Magyar visszamegy a régi századához, helyette a szabadságról visszaérkező, s ezelőtt a 7. kompanihoz zugs komandantnak beosztott Ferenc főhadnagyot kapjuk kompani komandantnak. Akik ismerik Ferenc főhadnagyot mindnyájan jó embernek mondják.

Délelőtt 11 óra tájban érdekes eset történik. Az ötödik század mögötti nagy latrinát a napokban, mivel megtelt, kövekkel befedték s helyette újat ástak s a régi bódéját is erre helyezték. Mi, régiek, tudtuk hol volt a régi latrina, s ezt a helyet gondosan kerültük, ellenben egy, az 5. századhoz tegnap beosztott fiatal „cseszki” arra felé mászkálva belesüllyedt csaknem nyakig. Rudakat adtak kezébe s annál fogva húzták ki. Nem tudom, mit fog szólni az esethez, főképp azonban a ruha tönkre tételéhez Mécs Balogh főhadnagy, aki most az 5. kompani parancsnoka?

 Közös tábori vécé a Doberdón
(A Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány gyűjteményéből)

A mai nap nincs valami nagy ágyúzás, meglehetős csend van, ellenben sűrűn kóvályognak olasz repülők a láger felett. Épp parancs kiadás közben is jönnek, s tüzérségünk rájuk lőtt, s visszahulló srapnel golyói elől rövid időre a tető alá kell húzódnunk. Az még szép, hogy nem bombázzák az olasz repülők a lágert, meg hogy nem lövik, pedig ha akarnák mindkettőt megtehetnék. A parancs kiadást Ferenc főhadnagy, az új kompani komandant személyesen tartja. Előbb rövid beszédet tart, majd közli velünk a hírt, hogy tegnap Dél-Tirolban áttörtük az olasz frontot, s a foglyok száma első nap 3000, megemlíti, hogy nincs kizárva, hogy hamarosan bejutunk mi is Olaszországba. No, ezt mindannyian óhajtjuk, még ha egy kissé meg is kell érte szenvedni is, már csak a földes talaj kedvéért is.

 Olasz foglyok 1916 tavaszán a Doberdó mögött
(Kókay László hagyatékából)

Ma egyébként olyan hírt tudok meg, ami már előre is izgalomba ejt. Óh, Istenem, bárcsak igaz volna! Temesvári azt újságolta, hogy Armee komando parancsban van, hogy azokat, kiket a háború visszatart középiskolai végzettségük befejezésétől, azok a vizsgájuk letétele végett káderükhöz szabadságolandók még május 25-ike előtt. Nem akarom elhinni a hírt, s parancskiadás után Wincsnél megnézem a századirodában az említett parancsot, a hír szóról-szóra igaz, most már csak azon múlik, az ezred mikor fogja ezt a szabadságot megadni, nem jön-e addig valami közbe? Nem üldöz-e most is a szokásos balszerencsém? Adná az Isten, hogy addig ne menjünk stellungba, nehogy valami bajom essen.

A stellungba menetelre nem tudom, mikor kerül sor. Igazság szerint csak 20-án kerülne, de most alighanem az offenzíva bele szól ebbe a számításba, mert mint hallottuk a 61-esek sikeres támadást hajtottak végre, s most követelik a mielőbbi ablézt. Hír szerint ezredünk stellungban szokott frontja előtt mindenütt a 61-esek kezében vannak a digó régi előállások, s a IV. batalion, mint divizions reserve a régi két ellenséges stellung közti úton vitte az este a hinderniszt a 61-esek új frontja elé. Szép, ha igaz, én azért nem örülök neki. Ennek a frontváltozásnak, illetve az olasz újabb provokálásának is épp ilyenkor kell bekövetkezni, mikor, ha igaz, a napokban megkapom, ha Isten segít, szabadságomat az érettségi letételére, mi ha sikerül, néhány hónapra rá én is kadett lehetek. Este, mikor lefekszem, nagyon nyugtalan vagyok, soká tudok elaludni, folyton a szabadság jár eszemben. Istenem, mi lesz velem, ha csak könnyen is megsebesülök (amit eddig mindig óhajtottam), s a gimnázium helyett kórházban töltöm az időt, s ezáltal ismét szertefoszlik az előléptetésemhez való remény, amilyen szerencsém eddig volt, nem tartom kizártnak, hogy most is ez az utóbbi eset következik be.

Május 17. Hála a regiments és kompani komandó változásnak, ma sincs foglalkozás. Egész nap nagy hőség uralkodik. Délután 2 órakor a nagy forróságban a poros országúton Kostanjevica és Novelo közé a fürdőbe megyünk. Nem kell várnunk semmit, rögtön századunkra kerül sor a fürdésben, délután 5 órakor már vissza is érkezünk barakkunkba.

A fronton meglehetős csend van, csak az olasz repülők keringenek sokszor a láger fölött, úgy látszik a digók nyugtalanok a tiroli offenzívánk miatt. Este menázsi után hármunkat önkénteseket az irodába hívat Wincs őrmester, a tanulmányi szabadság miatt. A dolog csak engem és Temesvárit érdekel. Ondok távozik, mert neki nagy bánatára már megvan az érettségije. Wincs összeírja hol végeztük az utolsó évfolyamot, melyen részt vettünk, s egyéb adatokat.

 Kókay László 1915 tavaszán Szegeden még diákként készült fotója
(Kókay László hagyatékából)

Wincs azt mondja, még ma elküldi rólunk a jelentést a regiments komandónak, s néhány nap múlva meg fogjuk kapni a szabadságot, melynek értelmében nekem Szegedre kell mennem, hol a városi gimnáziumban egy hónapos tanfolyamot kell a vizsga előtt végig hallgatnom, s utána nem vissza a frontra, hanem a káderhez kell berukkolnom. Óh Istenem! Micsoda örömhír, szinte nem is akarom elhinni. Csak addig megsegítsen az Isten, hogy ne kelljen stellungba fölmenni, míg meg nem kapom a szabadságot. Az irodából egyenest Edéhez sietek, elmondom neki az örömhírt. Ő is örül neki. Nem alszom nála, mert nem kérezkedtem el senkitől sem. ¾ 9-kor visszatérek a századhoz egy kis elemózsiával és rummal, amit Edétől kaptam.

A szegedi születésű Kókay László 1915 tavaszán, 18 éves korában önként jelentkezett katonai szolgálatra. A helyi piarista gimnázium iskolapadjából vonult be a szegedi 46. közös gyalogezredhez, amelyben végigszolgálta a háborút. 1915 decemberében került az olasz fronton harcoló ezredhez. 1916 tavaszán részt vett a Doberdó-fennsíkon zajló küzdelmekben, a következő évben a Komeni-fennsíkon a Fajti Hriben vívott harcokban, majd 1918-ban pedig immár rohamszakasz parancsnokként a piavei átkelésben. A háború alatt vele történt eseményekről végig feljegyzéseket készített, amelyek később napló kötetekké álltak össze. A most közreadott sorozatunkban az 1916 tavaszán a Doberdón, San Martino falu határában átélt élményeit közöljük. A sorozatindító bevezető részben írtunk a naplóíróról, a napló történetéről és a forrásközlés módjáról is.

Következő rész: „No, finom kis helyen vagyunk…”

Összes rész: Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója 1-41. rész